Kisebbségi kerengő
II. rész
(1995. január 7.) Ha most valami csoda folytán virágozni kezdenének a hársfák, akkor igyekeznék ezt a tényt józanul tudomásul venni, újra végigjárnám az ismerős újvidéki utcákat, és ha aztán ráadásul záporoznának körülöttem a hópelyhek, akkor nem perlekednék az előbbi csodával, inkább áldanám a józan eszemet, mert kiálltam egy próbát.
(1995. január 8.) Az egypártrendszerben az emberek a politikusokban csalót, karrieristát vagy egyszerűen kétszínű embert láttak. Ahogyan elrongyolódott a rendszer világnézeti legitimációja, úgy kopott meg funkcionáriusainak jelleme. Csakhogy ezekről a dolgokról nem volt szabad beszélni még szűkebb baráti körben sem, mert keményebb megtorlás járt érte, mintha a rendszert bírálta volna az ember.
Az óvatosságnak volt alapja, hiszen a politikusok nagy része, befolyásától függően, kisebb udvartartást tartott, s ennek köszönve egészen pontos betekintése volt az értelmiségi mélyrétegekbe is. A vajdasági magyar nepotizmus is ilyen volt. Az irodalmi elit részére rakott fészket. A totalitarizmus a biedermeier szalonokba költözött be. A vezetők stílbútorokat vásároltak, szívesen legitimálták magukat kabinetjük falain lógó absztrakt festményekkel és avantgárd költőkkel vették magukat körül. Semmi új nincs ebben, hiszen ismeretes miszerint időnként a Stazi is kacérkodott az avantgárddal. Néha éppen az így összetoborzott csoportok a tiszta kezük érdekében egy-egy ilyen politikusnak engedték át a piszkos munkát: ez volt a szóközpontú művészet ravaszsága. A gondolati hézagokat viszont nem rejthették el a kecses formák. A közéletben, akárcsak az irodalomban, meghonosodott a cinizmus.
Ha egy politikussal készített interjút olvastam, a kérdező banális szólamai mögött akaratlanul is felderengett az újságíró kényszerpályájának cinizmusa, a kollektív hazugság banalitása. Lassanként olyan lett a politika, mint az öncélú művészet. Minden megengedett volt, azzal a feltétellel, hogy ez ne derüljön ki.
Még be sem léptünk a demokráciába, de a politikusra máris másként néznek. Úgy tesznek, mintha keresztre feszítették volna őket. Kereszt nélkül, ám mégis kifeszítve sorskereszten csüngnek, mint a gyermek az anyján. És a nép asztalához csücsültek. A mai interjúkban a szólamok ugyanolyan banálisak, mint régen, de a cinizmus elpárolgott. A tömegek a politikusban vagy az őrültet, háborús bűnöst vagy pedig a mártírt, a nemzet megmentőjét látják. Mostanság a kisebbségi újságok is ilyen lapos mementókkal vannak teli.
A kisebbségi politikai elitet fokozottan megrészegíti az apostoli küldetés póza. Csak egy dologban ragaszkodnak továbbra is a kommunista hagyományhoz: ők is a kultúra specialistái akarnak lenni. Alig találok kisebbségi vezetőt, aki ne az értelmiséget ostorozná: ezzel lehet ma politikai karriert csinálni. Legfeljebb akkor tűrik meg őket, ha egykoron funkcionáriusok voltak a pártállamban. Mégis: a mi fiunk borja. Egyszóval: a kisebbségi köznyelvben újra előkerültek a „becsületes” értelmiségiek, mint a kommunista érában. Igaz, ezek a vezetők nem szívlelik az absztrakt festményeket, az avantgárdot, mert az elfajzott és különben sem a népnek való, erre az asztalra nem kell kaviár; azt legfeljebb csak akkor méltányolják, ha a budapesti újságok ejtenek néhány jó szót az érdekében. A kisebbségekben a Konrád György által emlegetett antipolitika, a magánszféra barátságos szabadsága, a nagy lelki védőháló inkább a szorongatottak odúja, és könnyen olyan lehet benne az ember, mint Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című regényének hőse, aki csak azt tudja, hogy kétszer kettő nem négy, de ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy más eredményre nincsenek bizonyítékai. Talán emiatt annyira hiteltelen a bensőséges diskurzus az irodalomban, és emiatt oly kézenfekvő a szociografikus zátony. Zátony – az igazi szociográfia helyett.
(1995. január 7.) Platón írt a lűd király gyűrűjéről, amelynek a kövét, ha az ember maga felé fordította, akkor láthatatlan lett, s ebből nagy haszna származott. A görög filozófus mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az ember javíthatatlanul haszonleső, ha a gyűrűt birtokolja, anélkül, hogy közvetlenül követne el valamilyen gonoszságot. Vissza akarta szorítani az emberben az eredendő önzést és a méltányosság érdekében szándékozott megteremteni a tökéletes társadalmat. Hogy az ilyen társadalom eszméje mennyire lejáratódott, arra nem is kell szót vesztegetnünk, a haszonelvűséget sem vitatja el senki, főleg akkor, ha megalapozott, racionális játékszabályokra alapoz.
De mi legyen a gyűrűvel? Azt azért továbbra is sokan hordozzák ujjukon. Főleg a kisebbségi irodalmakban és közírásban honosodott meg az önámítás: tegyünk úgy, mintha ott lennénk, de azért ne legyünk ott. Lassan-lassan kialakul a kisebbségi dendi vagy a gentri, mondja ki hogy akarja. Arról ismerhető fel, hogy a platóni szakadékból kimentett aranygyűrű csillog a kezén, amit megcsodálnak a budapesti szalonokban. Drágakővel ékesítik és azzal hencegnek, hogy ez a nép ajándéka.
(1995. január 11.) Sokszor megrökönyödtem, amikor Újvidéken romániai magyarral találkoztam, s beszélgetés közben elejtettem, hogy Jugoszláviában élnek románok, van irodalmuk, folyóiratuk stb. Ilyenkor megcsillant a szemük, gyermeki mohóságot fedeztem fel bennük, nyilvánvalóan érdekelte őket az a bizarr helyzet, amelyben egy román is lehet kisebbségi. Ennek az élménynek az abszurditását én is átéltem, Budapesten találkozva azokkal az áttelepült szerb fiatalokkal, akik az első magyar szavakat tanulták. Mintha álmomból riadtam volna fel, nem tudtam, milyen nyelven szólaljak meg. Olyasféle érzés ez, mint amikor az ember válláról hirtelen lehullik egy elviselhetetlenül nehéz súly, ám továbbra is úgy lépdel, mintha súlyos terhet hordozna.
Nem erőszak, nem is kényszer ennek a neve, inkább mazochizmussal határos tartós hipnózisnak nevezném: a „test hatol be a politika területére”, ahol a hatalmi viszonyok „azonnal hatnak rá; körülzárják, megjelölik, idomítják, szertartásokra kényszerítik, jeleket követelnek tőle.” (Foucault) Testünknek nem tudunk parancsolni. A hatalom mikrofizikájának hatása a kisebbségi testre majdnem teljes egészében feltáratlan terület, a kisebbségiek szégyenlősen hallgatnak róla, gyakran beszélnek az elnyomás és a hatalom bűneiről, de alig ejtenek szót erről a homályos, ködös kapcsolatról, a tudatalatti cinkos függőségről. Nem annyira a jogok rendszerébe tartozik ez, nem is kizárólag politikai jellegű. Nagyon sok felkapaszkodott magyar tisztviselővel találkoztam, az ilyen politikusokról pedig név szerint írtam, akik szinte büszkélkedtek azzal, hogy elfelejtették anyanyelvüket, a magyart. Miért teszik ezt?, kérdem. Kényszerből aligha. Bizonyára úgy érzik, megszabadultak egy tehertől, következésképpen normálisan akarnak járni.
Az identitásváltás mámorát tapasztaltam náluk, kirajzolódott előttem a rigorózus erkölcsi elvárásoktól megszabadult ember megkönnyebbüléstől eltorzult arca. Mivelhogy az emberek többsége időnként szívesen hallgatja a kemény nemzeti szólamokat, ám hétköznapi döntéseiket ezek nem befolyásolják. Az ünnepi mérce magasztos, közel áll az Istenhez, de az élet máshol zajlik. Az átlagos kisebbségi polgár ebben az állandó belső feszültségben éli az életét. Az identitás pluralizmusát kellene vállalnia, de nem tudja hogyan: azt kellene éreznie és gondolnia, amit mindennap, de erre nincs fogalmi apparátusa, s ha lenne is, észrevenné, hogy a bűn árnyékát vetítette rá a Tiszta Nemzeti Szólam. Ezért egy napon leveti magáról az egész terhet és – identitást cserél. Most is, de tíz évvel ezelőtt is, a fojtogató, de szélárnyékos időben, sokak szerint a bukolikus korban, a szülők ezrével íratták be gyermekeiket az elemi iskolák szerb tagozataira. Most is azt teszik, miközben a kisebbségi autonómiára szavaznak. Miért? Ne áltassuk magunkat, nem a politikai retorzióktól való félelmük miatt, hanem a hétköznapok és a morális elvárások, a nemzeti azonosságtudat normatív parancsainak kibogozhatatlan ellentmondásai miatt (is). Az asszimilációnak nemcsak hatalmi kényszere, hanem kifinomultabb, nagyon bensőséges lelki gyökere van.
Ha ezt felismerjük, akkor azt is belátjuk, hogy sorsunk nincs a saját kezünkbe letéve, tehát néha azt is vállaljuk, amitől idegenkedünk, hogy azok maradjunk, amik lenni akarunk. Hogyan lehetne a nemzeti identitás rugalmas kereteit megteremteni? Hogyan maradhasson meg szabadon kisebbséginek, aki nem hős, hanem szerényen akarja élni az életét, vagyis nemzeti hovatartozása miatt nincs szándékában feláldozni személyes boldogságát? Ezekkel a gondolatokkal utaztam Belgrádba, a Szerb Tudományos Akadémia kisebbségi jogokról szóló tanácskozására.
A Sava hídján Kosztolányi jutott eszembe, ő Zimonytól Belgrádig mindössze annyi idő alatt tette meg az utat, amennyi egy szivarra elég. Csak visszafelé utazva olvasta a vonatablakra firkált mondatot: „Háború lesz”. Rövidre rá kitört az első világháború, amelynek végén már Károlyi hajózott Újvidékről Belgrádba. Vele volt Jászi Oszkár is, fejében egy új Monarchia-tervvel, amelynek laza államszerkezetébe tartozna Ausztria, Magyarország, Csehország, Lengyelország, a jugoszláv térség, természetesen Szerbia is, mivelhogy: „a dunai egyesült államoknak a léte összeegyeztethetetlen a délszlávság feldaraboltságával és a lengyelség alapvető részeinek széttagolásával”. A Nyugat azonban a nemzetállami törekvéseket támogatta, tehát Károlyi és Jászi a novemberi szürkületben, mit sem sejtve, a hajóról látcsővel nézték a romos belgrádi utcákat. Másnap egy francia tábornok napóleoni pózban diktálta nekik a fegyverszüneti feltételeket. Kelet-Közép-Európában ezzel egy időben sompolyogott ki a színről a XIX. és osont be a XX. század, amelynek végét egyelőre nehéz meghatározni. Igaza van Jacques Rupniknak, a XX. század az első világháborúval kezdődött, de nincs igaza abban, hogy 1989-cel befejeződött.
1989 ugyan sokat ígért, de a rá következő évek azt a gyanúnkat erősítik, hogy a 18-ban belendült folyamat még mindig tart, és sunyin sompolyog előre. Tűzzel-vassal vagy a represszió kifinomultabb formáinak segítségével születnek meg a homogén nemzetállamok. A zsidók megsemmisítése, a közép-európai német népcsoportok sorsa, a magyar kisebbségek hosszú haldoklása vagy éppen a boszniai háború ennek a hosszú útnak a mérföldkövei. Ez is a Nyugat leckéje. Más, biztató jel nemigen akad az égen. Időnként az államférfiak pompás szerződéseket írnak alá, amiből azon nyomban kiderül, hogy a nemzetállamok csak akkor jóindulatúak egy-egy nemzeti kisebbség iránt, amikor az már olyan kis számban él a területén, hogy a megmaradás rituáléja egy skanzenban játszódik le, ezt kell nyugtázni a híres-nevezetes szerződésekben.
Belgrádba utazva az elhanyagolt Sava-partot veszem szemügyre. Ilyen látvány fogadta annak idején Károlyit és Jászit is. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a gyakorlatias Nyugat ebben a régióban csak most készül befejezni a századelőn elkezdett művét. A nemzeti érzés fellegvárában, a Szerb Tudományos Akadémiában csupa rosszul öltözött akadémikust, félre taposott cipőben sétafikáló hölgyet látok. A lift akadozva zötyög, alig hogy működik. A sarkokban pókhálók, az ablakok maszatosak, az ablakpárkányok porosak. A kisebbségiekről folyó vitában érződik a toleráns szándék, a megbántottság, a tehetetlenség. Az egész kerekasztal-beszélgetésnek némi alku-hangulata, színjátékszerű jellege van. De ez nem kedvetlenít el, hiszen a Balkánon még a háborúban is van némi színjátékszerűség. Az akadémia épületében folyik a vita az európai normákról, de lenn az utcán csetnikjelvényeket árulnak, műnépzene-kazettákat, de ugyanakkor az emberek lehorgasztott fővel járnak-kelnek. Azt mondják, a csetnikjelvényeket nemigen vásárolja senki, a műdalénekesnőket pedig az oltár elé vezetik az új szerb vezetők, mint a háború után a partizántábornokok a balett-táncosnőket. Olyan ez a világ, mint Musil Kákániája, csak vidéki kiadásban. Még egy különbséggel: senki sem keresi benne a nagy eszmét, inkább menekül tőle.
Belső porladás mindenütt. Mi lenne ha a kisebbség élvezné azokat az áldásokat, amelyeket ma követel, amelyekért én is síkra szálltam a pókhálós akadémiai termekben? A porladás nem következne be akkor is?
A kisebbséggel nem csak odakinn, hanem odabenn is baj van, gondolom, de erről nincs hol és nincs kinek beszélni.
(1995. január 12.) Már vagy négy év múlt el, hogy sem az író, sem az újságíró nem kényszerül arra, hogy az íróasztalnak írjon. Van abban valami ördögi, hogy a szabadságjogok akkor nagyobbak, amikor hiányukat nyilvánosan felróhatjuk. Azt mondjuk, tíz évvel ezelőtt jobb volt, akkor nem volt szabad panaszkodni. Még azok is, akik azt hirdetik, hogy az egypártrendszerben nagyobb volt a kisebbségek joga, nemrégen még buzgón emelték a gátakat az emberi szabadságjogok elé. Minden kételyt elfojtottak, mondván, hogy közveszélyes liberalizmusról, anarcholiberalizmusról, újbaloldaliságról, szociáldemokráciáról van szó. Viszont az is igaz, hogy tíz évvel ezelőtt a legszelídebb megjegyzésre hajsza volt a válasz, ma a legkeményebb bírálatnak sincs visszhangja.
A Balkánt pofon vágta a pluralizmus, amitől az megsüketült. Jugoszláviában de facto egyetlen ellenség maradt: a Soros Alapítvány, csak ennek a betiltását követeli a hatalom. Az is érdekes, hogy mindeddig semmi más szervezet, lap betiltását nem követelte. Ezeket már hajszára sem érdemesíti, ellehetetlenítheti másként is.
A cikkíróknak nem marad más, mint hogy dicsérjék saját bátorságukat, amely – nem az ő hibájukból – sokszor ceremoniális asztaltáncoltatásra hasonlít. Egyszeriben mindenki bátor és radikális. Ilyen kommentárokkal Dunát lehetne rekeszteni, de a valóság képe mégis homályban marad.
A homály nem csak a hatalomnak, a szellemi tunyaságnak, a mártírkoszorúkért való tülekedésnek is kedvez. Az egyik müncheni próféta már közhírré teszi a névsort, ki a legnagyobb mártír és ki a „legeslegfüggetlenebb” a Vajdaságban. Természetesen ő. Közben, a jugoszláviai magyarságon veri el a port, mert az, úgymond, érdektelenséget mutatott az ötletei iránt, úgy beszél, mint Brecht versében a kormány, aki a bizalmára érdemtelen népet váltaná le. Mondanom sem kell, hogy mi sem lenne természetesebb, minthogy aki a jugoszláviai magyarság sorsát szívügyének tekinti, és jugoszláviai magyarnak tartja magát, az minden kockázat ellenére kitart mellette, a legválságosabb időben is megosztja vele hétköznapjait, vagyis életével hitelesíti szavait. Aki nem így cselekszik az szabad ember, ezenkívül boldog is. Senkitől sem szabad erején felüli áldozatot követelni. Ezt a szabadságot, ezt a boldogságot nem szabad árulásnak nevezni. Az ubi bene, ibi patria jelszavát kiváló emberek is magukénak vallották, ám a kiválóságra nem tarthatnak igényt azok, akik úgy viselkednek, mintha ők viselnék a sorscsapásokat, miközben már régen elhagyták azt a világot, ahol a villámok csapkodnak. S legkevésbé ők kérhetik számon a gyertyát szorongató emberektől, hogy a villámcsapások közepette miért gyertyát szorongatnak, miért nem fáklyát lobogtatnak.
Magatehetetlen melldöngetések, kétes értékű öndicséretek, soványka gondolatok, banális szentimentalizmus, ez mind mi vagyunk. Sértődékenység és üres pátosz. Ez is a kisebbségi világ tartozéka. Magunknak ártunk, ha erről nem veszünk tudomást, ha egyszer, legalább egyszer nem vonunk mindent descartes-i módon kétségbe, hanem a tragikus idealizmus mitomániájába kergetjük magunkat.
(1995. január 17.) Csak a farizeusok botránkoznak meg a kisebbségi magyar pártok, érdekszervezetek belviszályán, kicsinyes csetepatéján. Kellenek a tyúkperek, egyszer úgyis le kell számolni az apostol-mítosszal, amíg nem késő, amíg nem tör ránk egy nagyobb kiábrándulás. Lássuk be, nem messianista szervezetek ezek, és mi sem természetesebb, mint az, hogy a politika árnyoldala ezekre is rávetül. A politikai érdekszervezetek, vagy mondjuk ki nyíltan: a kisebbségi pártok is a politikai harc színterei, balkáni dekorációval, s megannyi érdemük mellett ez azzal is jár, hogy kisebb vagy nagyobb hatalmi stallumot biztosítanak saját elitjüknek. E rossz nélkül nincs parlamenti demokrácia, nincs kisebbségi pluralizmus, a rosszra szükség van, hogy ne következzék még rosszabb. Olyan korrumpált társadalomban, mint amilyen az embargó sújtotta Jugoszlávia, ha befolyással rendelkeznének a hatalmi apparátusban, még a szentek is bepiszkolnák a kezüket. Csak halovány sejtelmünk lehet arról, hogy ez a kisebbségpolitika tele van osztapbenderekkel. Ha kipattan egy-egy incidens, azt diszkréten elrejtik a Magyarok Világszövetségének csipkefátylával.
Különböző magyar társulások alakulnak, azoknak jövendőbeli elnökei beszerveznek néhány tagot, alakuló közgyűlést rendeznek és az elnökök máris Budapestre rohannak, tárgyalnak, nyilatkoznak, de a kisebbségi mélyréteg mozdulatlan és néma. Csillog és fecseg a habfodor, a folyó mélye egyre vészjóslóbban hallgat: az egyszerű emberek egyre sietősebben íratják be gyermekeiket szerb tagozatokra. Szabad-e dölyfösen leárulózni őket? Vagy mégis a habfodrokkal van baj?
A habzó változás látható jele, hogy a kisebbségi közéletben elburjánzanak a betűszavak. Minden betűszóhoz egy-egy elnök jár. Ha így haladunk, akkor Vajdaságban több betűszavunk lesz, mint ahány magyar. A személyiség elveszik, a betűszó helyettesíti azzal, hogy mindent elrejt. A betűszó védőgát a független gondolat ellenében. Függetlennek lenni mindenütt nehéz, de legnehezebb a kisebbségben. A fogalom vált gyanússá, hiszen függetlenséggel kérkednek pártvezetők a „tudományos” tanácskozásokon és a semlegesek is ebben a mezben illegetik magukat. Pedig a függetlenség, mint ahogy Esterházy mondta, nem a se-hal-se-hús langyossága, sem az a hiedelem, hogy a függetlenség valamilyen tisztaságot jelent. Csak ebből a helyzetből érthető Esti Kornél lelki kínja, és a tévedések is nehezebben elviselhetők, mert a független elme tudja, hogy nincs visszaút, hiszen nincs fedezéke. A független a leghálásabb célpont, neki a kevéssel is be kell érnie, a szabadságáért pedig lelkiismeret-furdalással fizet. „Két kijárata van itt a háznak. / Én a harmadikon járok ki-be.”, írta Günther Grass, s egyre inkább az az érzésem, hogy a függetlenek egyetlen kijáratát azok falazták be, akik kettőn járkálnak ki. Valóban, minek három kijárat egy házon?
(1995. január 19.) Bennem az 1968-at, vagyis a belgrádi egyetemista tüntetéseket követő időszak után vált nyilvánvalóvá, hogy valami befejeződött az életemben. A dermedt hetvenes években is a fülemben csengett Büchner drámájának egyik mondata, amely a rohamsisakos rendőröktől körülzárt egyetem udvarában csendült fel 1968-ban Belgrádban, ahol Tito tábornokai készenlétbe helyezték a hadsereget. „Igen, ezt kellett tennünk, másképpen nem tehettünk. A Fölfeszített könnyen beszélt, azt mondta: kell, hogy botránkozások essenek. De jaj a botránkoztatónak.” Aztán 89. mintha feledtette volna 68-at, s a néhai megbotránkoztatások a gúny tárgyai lettek.
Ezután már csak az európai értelmiségiek hitték, hogy Jugoszlávia lényegesen különb, mint a többi reálszocialista ország. Érkeztek a nyugati kölcsönök, amelynek a felét eltékozolták, a másik felét pedig a hadseregre költötték. A „csillogó nyomorúság” (Kant) korában termelődött ki az a léha középréteg, az a politikai elit, amely mindent, de éppenséggel mindent a hatalmi harc függvényévé tett. Az egypártrendszerű totalitarizmus köpönyege alól vagy az antiliberális hisztéria bokrából bújtak elő a jövendőbeli demokraták, akik ma az ellenzéki szerepben tetszelegnek vagy pedig a nagyvilágban sajátítják ki ezt a szerepet. Vagy más lehetőség nem is volt? Minden anticipáció a harmadik kijárat befalazott falának ütközött?
Siralmas körülményeink között, persze, ez a kétszínű történet evangéliumi jelnek fogható fel, már az is biztató, hogy az egykori nomenklatúra tagjai a demokrácia pengéjét helyezik azoknak a torkára, akik lelökték őket a diktatórikus fotelről. Holnapra többen lesznek, s aztán könnyebb lesz, és úgy viselkedünk, mintha nem történt volna semmi. Pedig az általános képmutatás mögött roppant nagy horderejű dolgok zajlottak le. A legnagyobb azonban aligha következik be: az hogy ez a társadalom szembenézzen saját több évtizedes hazug múltjával. Az egyik rész a tegnapi hazugságban hisz, a másik pedig a maiban.
Az egésznek a célja, hogy viselkedjünk úgy, mintha nem történt volna semmi. 68-at ezért kellett felejteni. A betűszavak saját születésüktől kezdődően mérik az időt: a legjobb eszközök az emlékezet megtisztítására. Hiába emlegette Michnik, miszerint a „68-as évről folyó vita egyúttal vita múltunkról, jövőnkről, vita jogunkról ahhoz, hogy büszkék legyünk életrajzunk egy részletére”, a szabadság kiárusítására a többség nem akar emlékezni. A bácskai sem.
(1995. január 20.) A szemem egy nyilatkozaton akadt meg: Majd akkor térünk vissza, mondta egy eltávozott bácskai magyar, ha majd a magyar kisebbség szabadságban él, miközben majdhogynem Thomas Mannái hasonlítja össze magát. Csak harsány, déli teatralitás lenne ez, a Balkán kacér mosolya hűtlen gyermekeire? Igen, de Thomas Mann nem kocsikázott badacsonyi kéknyelűvel berlini víkendre, az ő műveit nem sugározta a birodalmi rádió és a berlini lapok nem közölték a svájci föld áldásairól szóló prózáját. Ti. Thomas Mann valóban száműzött volt. Hogy ez a szó elvesztette fennkölt jelentését, tragikus pátoszát, annak a mai történéseknél mélyebb okai vannak, egy életfelfogás, és életstílus tör fel újra, ki tudja hányadszor. Még amikor virult, „szocialista esztétizmusnak” neveztem el – Hegel szavaival: azt a széplelkűséget-, amely abban a félelemben, hogy „a cselekvés és a létezés által beszennyezi belsejének nagyszerűségét”, s ezért, „hogy megőrizze szíve tisztaságát, kerüli a valósággal való érintkezést”. A széplelkűség a szocializmusban először védekezés volt, majd divat lett, végül pedig ajánlott, kedvezményezett magatartásmód. Ezzel ellentétben, folytatnám, az igazi, az egyetlen, az utolsó és végső menedékként vállalható megbotránkoztatás lett a „valósággal piszkolni be a kezünket”.
A széplelkűség biztosította azt a kiváltságot az értelmiséginek, hogy céljai elérése érdekében senkit és semmiféle hatalmat ne kelljen megbotránkoztatnia, mert őt sem tudta megbotránkoztatni semmi, hiszen nem talált szégyenteljesebb dolgot, mint a valósággal való szembesülést, amelynek során megbotránkozhatott volna. Pedig ez lett volna az igazi modernitás, hiszen a valóság olyannyira hazug volt, hogy pusztán ezért is megbotránkoztatóvá vált. Már csak azért is szükség lett volna a valóságra, hogy tanuljunk botránkozni. Aztán lehámlott a valóságról a hazugság, az is kiderült, hogy az igazság elviselhetetlenebb, de hiányzott az ellenállóképesség mind az igazság, mind a hazugság iránt, ekkor kezdődött meg az exodus a valóságból. A széplélek újra megtalálja a módját, hogy ne azzal szembesüljön, ami éppen van körülötte, hanem azzal, ami volt.
Persze, nincs kizárva, hogy ebben a térségben létrejön olyan exodus is, amelynek tétje a puszta élet lesz. Amiről Thomas Mann beszélt. De akkor csak az elevenek és a holtak közötti különbség lesz mérvadó, s minden élő lelkiismeret-furdalást fog érezni a halottak miatt. Az élők mind bűntársak lesznek. Csakhogy még nem tudni, hogy abban az utolsó, a legeslegutolsó pillanatban ki melyik oldalra kényszerül.
(1995. január 22.) Ma már az értelmiségi szalonképességhez tartozik Trianon átkáról nyilatkozni, s megbotránkozni az igazságtalan döntés felett. A trianoni hallgatást, amelynek gyermeke vagyok, felváltotta a trianoni fecsegés, amelyet a fattyúk bizalmatlanságával hallgatok végig. Talán ez is gyógyító hatású, gondolom, de ha valamire szükség van a kisebbségben, akkor leginkább olyan erkölcsi megújhodásra, amely nem merül ki a nemzeti retorikában, a hűségnyilatkozatokban, meg abban, hogy mindenért, de éppenséggel mindenért a többségre hárítjuk a felelősséget. Egészen szélsőséges helyzetekben bekövetkezhet, hogy az erőszak radikális méreteket vesz, ez a veszély körülöttünk ólálkodik, de még nem tartunk ott. Félő, hogy amikor tényleg megjelenik, akkor nem fogja elhinni senki. Ezért fegyelmezzük magunkat és gondoljunk arra, hogy még mindig bizakodhatunk a kényszerű többletértékben, vagyis annak lehetőségében, hogy felülkerekedik a tudatosan szorgalmazott polifon identitás belső erkölcsi egyensúlya, amelyben a nyitottságot erkölcsi érzékenység táplálja, melynek mércéje annyira rugalmas lesz, hogy nem kerül ellentmondásba a személyes boldogulás követelményével és nem utolsó sorban – ne fordítsuk el álszemérmesen a fejünket ettől a ténytől – a haszonelvűséggel. Ma a kisebbségi elit retorikája hajlik arra, hogy olyan mércéket szabjon, amely ellentmondást teremt a nemzeti hovatartozás és a személyes boldogulás, a személyes érdek között. Ezt a tudathasadásos nyelvet kellene elkerülni. Kell, hogy legyen egy megbízható személyes mérték, annak az erkölcsileg érzékeny egyéniségnek autonómiája, aki mély vizekbe merül alá, de nem merül el, aki nemzeti mivoltához úgy ragaszkodik, mint a szabadsághoz, mint az életet adó levegőhöz, de nem zárja be magát az „ibér kuckóba”, hanem olyan multietnikus vállalkozó, aki jól ismeri a saját széles terepét, aki a kisebbségi mivoltára nem úgy tekint, mint csúfos gúzsbakötöttségre, még akkor sem, ha ezeregy módon meg van nehezítve az élete, hanem értéket is keres mindebben, olyat, ami jobbá és nemesebbé teszi, ezért tehát ragaszkodása nem hisztérikus, hanem emancipált, része a személyes és bensőséges erkölcsi erényeknek. Ebben találja örömét, boldogságát. Ezt csak az képes elsajátítani, aki egészen biztos önmagában, aki nem igényel szüntelen gyámkodást. Ez az a hely, ahová nem hatol be a mindenható állam tekintélye és erőszakossága. Ez az a hely, amely ellenáll az erőszaknak. Camus-nek lenne mégis igaza? „Ha találkozni kell az éjszakával, akkor legyen az inkább a tisztánlátását megőrző kétségbeesés s a virrasztó szellem északfényes éjszakája, amelyben feldereng majd az a fehérlő, kristályos világosság, amely minden egyes tárgyat az értelem fényében rajzol elénk.” Nem kell látnom felettem a csillagos eget, verjenek a villámok, sújthatnak engem, de nem sújtják erkölcsi törvényemet. A demagógia viszont felfalja az erkölcsi törvényt, ha nem leszünk bizonyosak afelől, hogy felettünk rejtezik a csillagos ég. Az ég végtelen, a törvény erőtlen. Külön-külön semmit sem érnek, de együtt nem akarjuk őket. Sokkal tartósabb veszélyt látok az ilyen erkölcsi értékek kialakulatlanságában, mint a külső erőszakban. A külső erőszaknak ellent lehet állni, még a föld alatt is vagy ha máshol nem lehet, akkor csak ott: ha betiltanának minden iskolát és betiltanák az anyanyelv minden egyes szavát, az akit üldöznek, anyanyelvét akkor sem felejtené el, sőt még jobban ragaszkodna hozzá. Nincs az a diktatúra, amely meg tud semmisíteni egy kisebbséget, ha az elegendő erkölcsi erőt érez, hogy ellenálljon. A politikai ellenállás összeroppantható, manipulálható, megsemmisíthető, de nincs olyan hatalom, amely az erkölcsit végleg igába hajthatná. Az örökös siránkozás, az, hogy eleve minden felelősséget a külső körülményekre hárítunk, sokszor azt jelzi, hogy belül már megszületett a döntés: elfogadjuk kisebbségi mivoltunk feladását – diktatúra nélkül is. A nagy melldöngetéseket rendszerint nagy megfutamodás követi.
Az ilyen érzések birtokában érthetők Németh László kijózanító gondolatai: „Még az elszakításnak is volt vigasza: az elszakítottak megfogynak, de megedződnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva, ha a magára maradt magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mintha itthon volnának.” Mintha éppen ettől a lehetőségtől szabadulnának – egyre többen, egyre türelmetlenebben, egyre hangosabban és egyre zengzetesebb szólamokat hangoztatva.
(1995. január 31.) Ki innét, ki a hamis kisebbségi világból, ebből a kirakatból, amely nem azt mutatja, ami odabenn van, de hova? Hiszen a kisebbségretorika ma olyan, mint egy budapesti kirakat, amely előtt az egyszerű járókelő közömbösen megy el; az igazat megvallva én is így tennék a helyében. A monotóniát erőszakként élem át. Időnként önmagam ellen követek el erőszakot. És, csodák-csodája, nem érzem ezt erőszaknak. Holott bizonyára arról van szó mindig. De mégse szánakozzon rajtam senki. És senki se árusítsa ki ezt a világot. Az én terhem, az én váram. „Kedvemre való véletlennek érzem a magyarságomat. Végül is elégedetten vagyok otthon az abszurditásban.”, írta Mészöly Miklós. Mi mást mondhatnék ott, ahol az abszurditás mélyebb, bonyolultabb és túlfinomultan olvad bele a pillanatba. Mindig újra meg újra, mindig csak egy pillanatba. Amelynek nincs folytatása. Csak kezdete és vége van. Majdnem mindig mindent elölről kellett kezdenem. Minden történet feldarabolódik. Széthullik. A tulajdonságok nélküli ember őshazája a kisebbségi mikrokozmosz. Csak ott élhető át a tulajdonságnélküliség. Semmit sem értenek ebből a világból, akik a bővérű prózát kérik számon. A szenvedőst, az életest. Ez csak olyan exportáru, mint az osztrákok részére a magyar tokaji. Nem, nem. Inkább elégedetten menekülök a kedvemre való saját abszurditásomba. Ezt az életet választottam, és elég értelmet látok abban, hogy ne roppanjak össze benne.