Miért nem írtam meg az évszázad regényét, avagy miért hívják az Ipolyt Ipolynak?

Szépbajszú Kázmér Zsigmond uralkodása utolsó, huszonötödik esztendejére földi paradicsomba döntötte Lengyelországot.

Addigra a leglatrabb hegyirablókat is feddhetetlen gyémántcsiszolóvá csiszoltatta Amszterdamban, és még a legreszelősebb hangú, Rakucsi Teri-típusú kurvák is kikopulálódtak alatta selymes ölű kurtizánná. Így aztán, amikor évente egyszer, a lázadóvisszatérítés napján összehívták a kiherebellis népegyedeket – hogy teletömjék a zsebüket pénzzel –, azok kurucságából csak arra futotta, hogy tanácstalanul tárogatóztassák a karjukat.

Így aztán a jó király, amikor érezte közeli halálát, és már semmi, de semmi javítani- és ékesítenivalót sem talált, összehívta, hogy adnának néki tanácsot, a nagy népi gurál hurált, a szejmet, avagy a legselymább beszólások szerint: a selymet.

Hanem bizony a hivataluk örökös volta miatt frusztrálatlan országnagyok nem is tudták hermelinpalástolni érdektelenségüket; a varjúszárny-bajszú óbestereknek is beletört a csicskája, hogy megtalpaltassák az agyukat; a vitéz szabólegény is csak szabódni tudott; sőt azon a csütörtöki napon – mivelhogy csütörtökön történt a dolog – még a hazudós vezércikkírók is csütörtököt mondtak.

De azért a végén, remegő kézzel, platnifekete pofázmánnyal előállt a molyrágta bajszú segédkorrektor, akinek agyából – mivelhogy egy kocsmaasztal alatt átaludta az elmúlt huszonöt évet – nem ment ki teljesen a hátranyalt hajú komisszáriusok tanítása, hogy hogyan is kell megejteni egy fölajánlást, meg hogy fölajánlani kell, élni nem muszáj – és így szólt:

– Feleséges királyom! Mivel hogyha lépünk, ugyi, vesztünkbe rohanunk, bassza meg, ha viszont nem lépünk, ugyi, fejtetőig csökik a lábunk, bassza meg, ezért, hogy szabad válosztásunk más fejében történjék, indítsunk eme mű írójához Szűznemző és Önbeteljesítő Jóslat Deputációt, mely deputáció hozzá megérkezvén és tudatába lépve, őt az évszázad, felséged tetteit cselekményes formában megörökítő regényének megírására ajzza.

A szót tett követte, és másnapra teljes személyi állományában összeverődött a deputáció, az addigra a csúnya beszédről kutyafuttában leszoptatott segédkorrektor vezetése alatt.

Odahaza még beléptek minden Włoclawek, Kotobrzeg, Krzyz, Rzseszów utcára nyíló ajtaján, relaxáló hosszú méla lesben ültek a Bydgoszczok, Ciechanówok, Elblagok, Białystokok asztalai alatt, hogy garatig feltöltsék magukat az édes haza hangzásokkal, amelyeket a hosszú, veszedelmekkel teli úton A nagyenyedi két fűzfából ismert módon név-fegyverként (Bó-rem-bukk – Ka-ras-si-ay) használhatnak – mert hiszen akit például a Pietrków Trybunalski-nyélre erősített Łodz-zsal fejbe kólintanak, az megnézheti magát.

Hanem azért mindennek van határa, és a végén a rárórák dobrokolására kilépni kényszerültek a biztos lengyel határok mögül.

És egyből erdei emberek hengeredtek nekik; dragonyosok, drogosok, dzsidások, pikások, piások, inszurgensek, svalidzsérek svadrona serdült ellenük; muszka muskétások manipulusa ment nekik; gránátosok, granicsárok, hajdúk által hajtattak tatárokba, a tatárokból kikászálódva kunokkal feltöltött kazárokba hömböldültek; de még a Coburg-Bambergi herceg harcedzett háziezrede is arra kóbordult bambán, ámbár teljes harci renbe szedve.

És bizony mind-mind csak az italt firtatta, és a Pietrków Trybunalski s a Bó-rem-bukk az ő fülüknek csak annyi vala, mint hímgalambnak a tojó burukkolása. És akár a hódító moszlimok Indiában a Buddhákból a rubin szemet, úgy feszegették ki ők a társzekerek szalmájából a pálinkáshordókat, a sörös, boros rekeszeket, és eme szedett-vedett seregek még a laposüveg ajkára búcsúcsókot lehelő kocsisokra is lapos pillantásokat vetettek. És kikerekedett a Nagy Kelet-európai Piáltánc:

Ritmusra-taktusra buknak-vetődnek vodkás vederre vedelevenek és holtak; A csigerre is csettintő csetnik, viszályát félretéve, egy útálból kommersz cseresznyézik az usztasával;

Táncos, kacagó léptű lovaikon szpáhi-hi-hik kortyotyolnak;

Dőszöl, döngicsél a csélcsap, tájjelegű borral bukéjeleg;

Vak poroszka lovak verte poroszlopon szállva bort szlopálnak a boroszlói poroszlók;

A sörgyári kocsirendező diszkontja kapricos nejének rikkantja – anyukámaszutra, Emese, a negyedik bevágányon tollászkodik a dieselturul;

A vinum regumból bevedelnők ugyanolyan snassz borókabőrt borítanak bugyogva a keblük-blük-blükre, mint a snapszámosspinék; marmonkannával kalimpálva száll a repi piára egy isten tudja honnét előkapott pitecantropus – nőnemű, szül: Kalimpa Anna – aki bepiálva rögvest mormonnénak állna;

A hű de klassz deklassza kaszírnő hárslevelű húrját kaparja a fejüket elvesztve meredetieskedő meglett legényegyleti tagok közt az alföldi porfészekben;

Karcos komisszártól komiszul a harcos, amint a valahányadik ukrán front a Siklós-Villányi Puncészetre ront;

Istrati szegényei felvidulnak, ha isznak egy picujkát...

(Mélységes mély a múltnak hadakútja, akár egy bűvészcilinder, ezért aztán véletlen és végzetes minden előhívott kép, mint a romák putrijai, mint Richárd púpja. És mert a végtelen időben csak egyetlen alkalmuk van felmerülni, mindent kihoznak magukból, hogy kitegyenek magukért, és nem ettek fegyelmeszet szürke evidenciásnak lenni.)

A végén ott állnak kifosztva az üres kupájusággal kupán vágott pánok, azaz kupánok. Úgy vibrál szomjuk, mint egy le nem kapcsolt TV, amelyből kifutott a műsor, akár a fazékból a tej, és most ég rá a sistergés.

De szerencsére épp egy folyó mellett találják magukat, amelynek felső folyásán akkor számoltak fel, vertek szét a fináncok egy zugpálinkafőzdét, és most hozza a víz a cefrét, a szeszt. És a folyónak hasalnak a kupánok, és taktusra-ritmusra buknak-vetődnek fejjel, hogy leszűrjék a víz színéről a szeszt.

Hanem követőinek zúgó zászlóerdeje élén, a sörisszák böndölében kluttyogó
lé hastapsa közepette éppen arra végzi középhatósugarú futását a spártai-
sportos Schilleriltiádész, a hadai láma, s látja: a kupánok csak fejükkel képesek ritmikus sportmozgást végezni. Hozzajuk lép, és gyors szívélyességi flottademonstrációt tart és biztató szavakat intéz hozzájuk. A kupánok, érezvén, hogy karmájuk karmában vergődve még hónapokig kénytelenek lesznek a víz színét hímezni a fejükkel, amíg annak alacsony szeszfoka miatt elérik a felálláshoz és útjuk folytatásához kellő belső nyomást – azaz amíg elkészül a talprakelengyeléjük. Ezért aztán megkérik Schilleriltiádészt, hogy adja át deputáló üzenetüket annak, akit illet, mielőtt elmenne itt az ereje a fejükben.

Fentnevetett kerül előbb egyet Moszkva felé, térül egyet Párizson át, de aztán egy szép napon csak megérkezik Pestre, és miután kétszer átiszta a Dunát, e mű írója elé áll. Hanem már addigra teljesen dekoccintrálódott afölötti bánatában, hogy jég nélkül iszta a Dunát, és csak ennyit tud motyogni: Isznak... a polyák... a folyónál... I... poly... folyó... Ipoly folyó!