Nagy várakozások
Szirák Péter: Grendel Lajos
Szirák Péter, a fiatal (1966-os születésű), debreceni illetőségű irodalomtörténész Grendel Lajosról szóló kitűnő kis-monográfiája a mai magyar irodalom tudományos igényű recepciójának máris legfontosabb könyvei sorában, a pozsonyi Kalligram Kiadó Szegedy-Maszák Mihály szerkesztette Tegnap és ma sorozatának első kötetei között jelent meg. Szegedy-Maszák Ottlikja, Thomka Beáta Tolnai Ottója és Mészölye után, Szirák Grendelje is újszerű értelmezések után teszi alkalmi mérlegre a választott, még alakuló életművet, s bizonyítja, hogy a legfrissebb irodalomelméleti iskolák immár monografikus szinten is roppant karakteresen vannak jelen (ha másutt még nem is, legalább) a közelmúlt magyar irodalmának értésében.
Szirák könyve saját korábbi dolgozataihoz, a szlovákiai magyar író határon túli, de határon inneni fogadtatásához képest is radikális újraolvasása a Grendel-életműnek. Időrendi, helyenként kifejezetten biográfiai fonálon, idézetekben gazdagon, a tapintatosan magabiztos, eleven szakszerűség jegyében sorakoznak az (elsősorban recepcióesztétikai és hermeneutikai ihletésű) értelmezések.
Már a bevezető fejezetek határozottan megrajzolják az autonómia- és szabadságvágy, bizonytalanság- és viszonylagosság-tapasztalat jegyében induló fiatal Grendel útját a kisebbségi, közösségi irodalomtól a próza magánosítása, az elszigeteltségtől az egyetemesség felé, s ennek kapcsán azt az irodalmi módot, ahogyan (a közösséghez tartozást meg nem tagadva) megváltozik a felelősség szerkezete. Hasonlóan meggyőzőek a hazai hagyományból Krúdy, Török Gyula, Kosztolányi és Móricz, az egykorú irodalomból Mészöly és Esterházy, a világirodalomból Kierkegaard, Faulkner, Sartre és Hrabal dialogikus, értelmezett hatását bizonyító, s a helyet, mint alapvető szemléleti tényezőt értelmező részek. A korai novellák interpretációi megnevezik az életmű egyik középpontját, az élethazugságok leleplezésére irányuló szándékot, s az egyik fő veszélyforrást, a nemzedéki vallomásos-szubjektív próza buktatóit. Az első önálló novelláskötet (Hűtlenek, 1979) átfogó interpretációja aztán már módszeresen mutathat rá a magánosítás módszertanára, de azokra a szövegösszetevőkre is, amelyek – minden igyekezet ellenére – újra és újra elszegényítik a megképezhető jelentések potenciális gazdagságát.
A kötet centrumában ezek után a trilógia (Éleslövészet, 1981; Galeri, 1982; Áttételek, 1985) vizsgálata áll. Szépen, alaposan értelmeződik a lét történetszerű értelmezésébe vetett hit megingása, az önvédelmi, közírói magatartással, a tisztán kisebbségi regénnyel való (véglegesnek látszó) szakítás története, majd a múlt és a valóság megismerhetőségének szinte teljes problematikája. Szirák (a szeretet és megbecsülés teljesen nyilvánvaló jelei mellett) lelkiismeret-furdalás nélkül, kemény szavakkal rója meg kedves, s elsősorban éppen e kötetei nyomán kanonizált, szerzőjét az önértelmező, jelentésszűkítő értekezések, tételek és kommentárok nagy száma, a szinte kizárólag a külvilágra irányuló irónia, a helyenként eluralkodó elbeszélői gőg, és az újra közösségivé váló kérdésirányok miatt, s nem habozik pl. az Áttételeket még az életművön belül is másodrangú műnek nevezni. Finom, árnyalt, ám roppant határozott munka. De a fenntartások nélküli dicsérethez és nem kevésbé fenntartások nélküli gáncsoláshoz szokott olvasó hamar rájöhet először arra, hogy közös jóérzésünk érdekében e kettő bízvást vegyíthető, majd arra is, hogy itt az értékelésnél sokkal fontosabb dologról, a megértésről van elsősorban szó.
Szirák pozitív és negatív ítéleteiből ugyanis lassanként kibomlik az a két (a Grendel-életműben a szlovákiai magyar próza hagyományának kontinuitását, illetve, épp ellenkezőleg: annak diszkontinuitását preferáló), egymással kibékíthetetlen elvárásrendszer, amelyekben a Grendel-életmű mozogni kénytelen, s amelyeknek egyszerre megfelelnie: lehetetlen. Szirák ettől kezdve mégis kissé engedékenyebb hangja, a maga hallgatag módján, mintha biztatólag utalna talán azokra a nagy vergődőkre (Jókaira, Aranyra, Ottlikra például), akik részben éppen a hasonlóan felfokozott, kettős olvasói várakozások terhe alatt, közülük választva, azokat összebékítve vagy megtagadva teljesítették ki életművüket.
A várakozás nyilvánvaló, de a monográfust nem vakítják el saját elvárásai sem. Örömmel üdvözli a Bőröndök tartalma (1987) című elbeszéléskötet kiegyensúlyozottabb arányrendjét, de kritikus megjegyzései megőrzik alaposságukat. A Szakítások (1989), a Thészeusz és a fekete özvegy (1991) és az Einstein harangjai (1992) elemzései továbbra is rámutatnak a didaktikus elemekre, a lektűr hatására, a monologikus igazságfelfogás jelenlétére, vázlatosságra és tételességre, még a gondolatilag nem teljesen uralt területekre és témákra is, mellékesen pedig (s ez a mai irodalom mai olvasója számára éppen nem mellékes) számos támpontot kapunk hevenyészettség, szerkesztetlenség és szándékolt jelentésszórás megkülönböztetéséhez. A kötet végére pedig kiderül, hogy a várakozásokat bizony nem teljesíti be az ez idő szerint utolsó magyar nyelvű kötet, Az onirizmus tréfái (1993) sem.
„Az onirizmus tréfái című kötet azt mutatja, hogy Grendel a Bőröndök tartalmában tapasztalhatókhoz hasonló dilemmákkal küzd az évtizedfordulón is. Novellisztikája az egy valóság távlatát lényegében fenntartva kísérletezik a fantasztikus beszédforma különböző változataival. Láthatóan a nemzedéki közérzetrögzítést és a fantáziaszülte valóságok logikájának demonstrálását roppant nehéz közös epikai jelrendszerhez juttatni. Mindezekkel a problémákkal összefügg, hogy a novellák megalkotottsága, nyelvi művészisége elmarad nemcsak a kortárs magyar novellisztika élvonalához (Bodor Ádám, Mészöly Miklós, Tar Sándor), de Grendel nyolcvanas évek eleji műveihez képest is.” (130.)
A gyökeres átalakítás tehát nem történt meg, csupán az öröklött hagyomány elhajlítása, s ez a tett – egyelőre – a szlovákiai magyar irodalom következő generációjának (Talamon Alfonznak, Farnbauer Gábornak) munkásságában gyümölcsözik gazdagabban tovább.
Bár az én ízlésem szerint Szirák helyenként túlságosan hamar feladja az egységes jelentéshez valóban nem juttatható szövegekkel való küzdelmet, s emiatt túl könnyen nevez egy szöveget hevenyészettnek, néhol pedig talán kissé gépies jó és rossz szöveg, kommentár és szépirodalom újra és újra visszatérő megkülönböztetése, könyve, mint állítás, művelet és gesztus, egészében nehezen vitatható. Tényleg öröm nézni, ahogy egy kultúra birtokba veszi önmagát. Rokonszenvemet csak fokozza a bibliográfia-értékű, 260 tételből álló jegyzetanyag, a korrekt biobiblográfia, a művek listája és a gondosan s szeretettel válogatott 77 kép.
De mindenekelőtt az Utószó utolsó, kurzív mondata.
„Most megyek olvasni.” (Kalligram)