Piros macskagyökér

Néhány éve ráakadtam egy városra, amelyet aztán megszerettem; olyasmit fedeztem fel benne, ami számomra valamiképpen az örökkévalóságot idézi, nem mintha bármi tapasztalatom lenne az öröklét milyenségéről. Ha mértéket tudva fogalmazok: nem lesz róla soha tudásom.

A tapasztalat! Ez az, amit ettől az isztriai várostól megkaptam, s azt, hogy a görög tájhoz és ezerjófüvekhez, istánchoz és szelekhez való konok kapcsolódásom mellé oda lehet illeszteni a latinság világát, annak kopottas eleganciájában, luxusában is találok olyasmit, ami segít élni.

1996 júniusában volt egy nap, amikor harmadjára elmentem – átugrottam: Umagból! – Rovinjba. Rovinjba, ahová 1993-ban – az 1991-es első, gyors találkozás után – annyira besétáltam magamat, hogy magaménak tudhattam az éjszakai utcafordulókat, a márványhúsú, gyors emelkedésű óvárosi lépcsőket, valamint a rendház leanderjeinek vörös nyelvelését. (Ha a város nem is, én Rovinj polgárának – jogokkal és kötelességekkel rendelkező polgárának! – tudom magamat.)

E nyaram azzal kezdődött, hogy a Szent Eufémia alatt rögtön találkoztam egy ismerőssel; macska az, tömött, szürke bundájú lenne, ha a fejét enyhén rókássá nem mintázta volna át valaki a vöröses szőrfoltokkal, s a torkára nem festik fel valaha a fehér, mindig tisztán tartott partedlit. Ennyi szabálytalanságra ráadásul – a sziámi macskaősre visszautaló, finom szálakból összeszedett – puha és bozontos farok következett; macskám úgy vonszolta maga után a farkát, mintha tőle független, de őt mindenkor követő társa lenne; Rovinjban ilyenek a délszaki fák a maguk húsvöröses árnyékával vagy a tükrök, ha már megteltek a múlttal. A macska és a farka két élőlénynek találtatik, a dupla forma illett az íriszlevelek csinálta domboldali ritmushoz – egy hamutól szürke-zöld kard, egy sötétzöld levélköz, majd kard, kard, alattuk kicsit vörös, szikkadt-repedezett föld (vagy inkább, mint az, ami belőle idézet lenne), ebben sziesztázott, félig behúzódva, az errefelé szabványos bádogpikszisbe ültetett dísznövény könnyed, pirosas virágfelhője alá, az állat és a farok. Hogy mégiscsak össze vannak kapcsolva, azt egy fenevad kutya mutatta meg: a madárcseresznyefára mégsem fut fel önmagában egy testrész (mégha olyan szépre nyalt is, amilyen ez volt).

A macskát 1993-tól biztosan ismertem, s már akkor felírtam magamnak, kérdésként: lehet-e, megtörténhetett-e, hogy 1991-ben is találkoztunk.

Most azonban biztosan ismerősként üdvözölhettem volna, ha a macska ad erre lehetőséget. De a macska nem emlékezett rám. Elnyúlva lélegzett, néha felnyílt a szemhéja, és olyan puhának látszott, mint akiben nincs semmi izom.

Persze, első rovinji nyaramon is találkoztunk, de akkor még nem volt kutyám, tehát kutyaszemszögből nem gyakran nézhettem a környezetemet, s nem is emlékezhetek, milyen részletben napozott ott az akkor feltehetőleg kölyök állat – de arra igen, hogy volt egy macska, amelyik szabálytalan elemekből állt össze, ráadásul szabálytalan módon! Hiszen a bal füle mintha két fül lenne, hosszában el lett valaha hasítva, s a V-ként megnyílt peremét beborította a szőr.

1993-ban háború volt, s a városka kevés turistája, ha nem tudta volna, minderről csupán az éjszakai repülőgépzajból értesült. Éjszakánként hol magasan, hol nagyon alacsonyan géprajok szálltak el a holdtól ikrás fényű égen, s utánuk nagyon nagy csönd maradt. Ezek a kötelékben repülő, bombákat hurcoló vasmadarak szakították egyként meg éjfél környékén a turisták kocsmai darvadozását és a macskák hangzavaros bagzását. Utánuk csendes és nyugodt lett az éjszaka, nagy szirmú, a sötéttől feketévé alvadt virágok öntötték a tájra illatukat, szagos füvek oldották magukat a langyos szellőbe s puha léptű cickányok futkorásztak a tűzfalak széles párkányain táplálékuk, az éjszakai futóbogarak után.

Abban a nyárban az a turista lét szégyenteljes volt. A sajátunké, a sajátomé is.

Persze, könnyű úgy tenni, mintha nem úgy történnénk meg, ahogyan azonban mégis megtörténünk. Önfegyelem és koncentráció csupán (és egy könyv, amelybe akár olvasóként, akár íróként bele lehet merülni).

A macskák annyit vettek észre abból a háborús állapotból – az éjszakai kényelmetlenségektől eltekintve –, hogy egyik évről a másikra megnövekedett az életterük, egyszer csak nem kellett annyi idegen szagú lábat kerülgetni, kevesebb lett a patkány, meglehet, a szétturkálni való hulladék is, nemegyszer szólították meg őket, hol a zsákos járókelők, hol a városukba tévedt, művészkedő vénkisasszonyok és öreg urak hajoltak föléjük – akik között bármikor elvegyülhet, hogy majd hirtelen kiváljon, egy lányos lelkű T. S. Eliot –, hol pedig az egyre nyomorúságosabb életkörülmények közé szorult, unatkozó helyi lakosok, vagy azok egyre komiszabb gyermekei: jó-(vagy rossz-) indulatból.

Abban az időben Rovinj a macskák városa volt. És a macskákkal szemben – lévén a puli kutyám velem – már előítéletekkel rendelkeztem. S macskákkal bőven találkoztunk! A piaci kofák összehajtható székeinek árnyékában ültek, belenyaltak a halas hordóba, ha nem figyeltek rájuk, ott napoztak a csónakkikötő keskeny árnyékú oszlopai közelében, ha rányitott valaki bármi hűs és dohszagos folyosóra, szűk lépcsőházra, bizonyosan ügyes macskák surrantak ki a felnyíló ajtórésben, a zsebkendőnyi kert fügefája alatt kölykök virnyogtak és cuppogtak, ingatag lábon menekültek az ember elől, a zsalugáteres ablakba kikönyökölő termetes asszonyság selyemszalagos cicát fogott közre alkarjaival a párkányon, a vendéglői asztalok és a szeméttárolók között kóbor állatok futkorásztak, s az éjszakai kékes hold- és tengerfényben a lapokat utánzó vagy a hernyómód egymásba kapaszkodó cserepű háztetőkön a macskák sziluettjeire figyelhettem. A macskák a város részei és részesei voltak.

Messziről észrevették a kutyámat. Nem menekültek, nem rohantak fel a fákra, sem a biztonságosnak látszó magasabb zugokba, hanem egyre hangosabb morgással, sziszegéssel és fújásokkal közeledtek. Nem engem – a kutyámat támadták, ijesztgették, ingerelték. És ha egy-egy idősebb állat észrevett minket – gazdát, jószágát, sétálva, mondjuk a Carrerán –, mire az utca dereka táján voltunk, macskák hada vett körbe minket és megkezdődött harcdöhös kiűzettetésünk. A szégyenek kisebbje volt a gerincükön felálló szőrrel, púpos háttal, tűhegyes fogakat villogtató kandúrok elől nyüszítve iszkoló kutya s a mögötte loholó ember, azt már kevésbé mosolyogták meg a ritka népek s megrettenve húzódtak félre, ha a pulit ölbe kapva mentettem ki a macskahúgyszagos forgatagból, s magam kaptam a karmoktól helyette mély sebeket.

Az idei nyáron meg szerettem volna kímélni a kutyát a rovinjihez hasonló traumáktól, s nem utazott velünk a tengerhez.

De Rovinjban egyedül azzal a hasított fülű jószággal találkoztunk – s azt is felkergette a Szent Eufémia előtti terasz egyik poros lombú fájára a német turista szíjról leszakadt kutyája. Nem mondható, hogy a macskában ne maradt volna némi öntudat – a farok aláhimbálása erre utalt. De: biztonságos helyről tette.

Korábban állítottam, mert minden tapasztalatom azt mondta, láttam Pulában és Rómában, Sibenikben és Korfun, Athénban, Nápolyban és Krétán, Isztambulban, Pisában és Canes-ban, a mediterrán városok életében központi szerephez jutnak a macskák. Ahol egymásra figyelő emberek vannak, ott macska is van, mondhatni dögivel.

Veszprém, lakhelyem, hasonló okból mondhatta magát kultúrhelynek.

Szóval az a német ugatású kék dog a tengerkék háttérrel: az se kutya! Talán az Adriát szerető ebkedvelő költők tömege elirigyelné. E kutya zavarta fel a fára a macskát, remegő szájszéléről, ahogy acsarkodott, csurgott a habos nyál, a szeme pedig, mintha a sátánhoz tartozott volna, vérben forgott. A macska a legalsó villás ágközből lógatta alá a farkát, hol kinyújtotta, hol feltekerte, attól függően, melyik hergelte inkább az üldözőjét. A kutya két lábon állva kaparta a fatörzset, ha elérhető távolságba ereszkedett le a macskafarok, a levegőbe lökve magát igyekezett elérni. Sikertelenül.

A macska kényelmesen elhelyezkedett, bámulta a távolabbra hátrált, néhány ciprussal integető tájat, s hogy komfortérzete legyen, farokjátékával ingerelte a dogot. De bizonyára tudta: immár egyedül van, s nincs senki, se macska, se gazda, aki a segítségére igyekezne vagy akit büszkeséggel töltene effajta bátorsága. Hát úgy tett, úgy kényeskedett biztonságos helyéről, mintha lenne tulajdonosa. (Talán volt, elvégre ezzel, ha csak képzeletben is, teremtett egyet maga mellé, őrnek.)

Rovinj macskák nélkül maradt. Mintha összefüggés látszana a macskátlanná vált város és az idegenajkú jövevények tömege között –pedig ilyen más városoknál, tudhatom, nincs. De Rovinj mindig extravagánsan viselkedett a történelemben; ami ezer év múltat tudhat magának bárhol is van a világon, bizonyosan ilyen. De vajon városom lehet-e macskák nélkül – azok híján csakugyan macska nélküli hely lesz, vagy mástól is (élettől, napi ribillióktól, a helység tünde varázsától, életességtől, miegyebektől) megfosztódott?

Második rovinji nyarunkat követően, tavaly, Veszprémben lakhelyet változtattunk. A belvárosi lakásból a várkapu alatti, a völgybe leereszkedő lépcső végén épült házba költöztünk, amelynek apró udvarát magas házfalak, rakott kőkerítés és omlatag betontám fogja körbe. Egyik szomszédunktól több évszázados kőfal választja el terünket, a résekben erdei pajzsika, vérehulló fecskefű és ternye nődögél, a lukakban vörösbegyek fészkelnek és egy rozsdafarkú család. Néha menyét járkál a fölénk magasodó várfal peremén, szajkó rikácsol, mintha nem városlakók volnánk.

Az udvart elfoglalták pulijaink – merthogy akkor már ketten voltak, és szétkergették a ház előző tulajdonosának reánk hagyományozott minden macskáját. Hamarosan a maga medrében zajlott az életünk, mígnem fél év múltán, egy nyári naptól kezdve a kutyák a kőfal egyik magasban sötétlő ürege alá költöztek, napokig acsarkodtak, kitapostak minden féltve őrzött növényt, díszes loncot, macskagyökért, a Rovinjból hozott, magasra növő, piros sarkantyúvirágot és az előző élőlényhez alakjával nem, csupán nevében hasonlatos, kerek levelű, virágján hosszú mézajkat viselő s élénksárga szirmos sarkantyúkát.

Az üregben talált magának vackot s odakölykedzett egy macska.

Tömött, szürke bundájú, a feje enyhén rókás a vöröses szőrfoltoktól s a torkán partedli. Hosszú, lengedező szőrszálakból összeszedett, puha farok tartozott hozzá, de nem ez adta furcsaságát: bal füle két fülként meredezett kerek koponyáján, az a régen begyógyult, visszaszőrösödött testrész valaha ketté lett hasítva.

Nem sokat gondolkodhattam azon, ugyan, hogyan került hozzánk ez a rovinjihoz oly hasonlatos vagy azzal azonos jószág, miféle emberi műszerekkel és tudással követhetetlen titkos utakon talált meg, s ugyan miért is tette mindezt; elegendő csupán az a fél mondat, amelyben megírtam, ahhoz, hogy ragaszkodni kezdjen hozzám s megkeressen, országhatárokat, folyókat, városokat és forgalmas úttesteket átszeljen, félelmetes körmű ragadozók elől kitérjen; mert a kutyák ugatását nem viselte el. Egy hajnalon, úgy, ahogy egyébként járni szokott, a meredek falon felkúszott, fogai között tartva egyik kölykét új vackot kerített magának. Többször fordult, amíg áthurcolta teljes családját.

Hittem, végleg eltűnt az életemből.

De alaposan megnéztem – s e nyáron, a Szent Eufémia harangtornya tövénél terebélyesedő madárcseresznyefán ez a macska ült, s faroklóbázva nézte, miként csatolja a kék dog nyakörvére a szíjat a kutya gazdája, és hogyan vonszolja el onnan, ezzel – neki! – mintegy szabad elvonulást biztosítva. Az a macska volt az, amelyet 91-ben és 93-ban megismerhettem, amely 94-ben, mihelyst odakölykedzett a pulijaink feje fölé, rögvest el is hagyta a portánkat.

Lehet, korábban már éltek a kertünkre rámagasodó várfal tövén azok a növények, amelyekre a macskacsalád elköltözése után figyeltem fel. Tanulmányaimból ismerem, felismerem s az üde talajú lomberdőkben gyakorta találkozok vele. Gyógynövény, depresszió ellen használatos orvosság hatóanyagát nyerik a drogjából. S álernyős virágjain, páratlanul szárnyalt levelein sosincs csiga, vagy más állat, amely megrágná. Az orvosi macskagyökeret tömegével termi a kertünk, s ez az élőlény, amit egyébként magdolnafűnek vagy valeriánnak neveznek, nagyon közeli rokona annak a könnyed, pirosas virágfelhőt tartó dísznövénynek, amelynek a tisztességes neve: piros macskagyökér.