Rejtőzködő

Az Öregeket olvasgatva ütötte meg szemét az okoskodás s rögtön érezte, hogy ez a bekezdés tartogat valamit a számára: „Az államférfiak után a költőket kerestem fel, a tragédia- és dithüramboszköltőket meg a többieket, hogy ott tetten érhessem magam, mennyivel tudatlanabb vagyok náluk. Elővettem tehát azokat a költeményeket, melyekre úgy láttam, a legtöbb gondot fordították és apróra kikérdeztem őket, hogyan értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük valamit. Szégyellem megmondani, nektek férfiak, az igazat, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit ők maguk szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amit beszélnek.”

Az olvasást korán reggel kezdte. Külön kis WC-könyvtárat rendezett be magának egy kis sámedlin és a felette elhelyezett polcon, ahová kedve szerint válogatta össze a régebben és újonnan vett könyveket. Néha eszébe jutott a kis kalapos öregember, aki az ócskapiacon, rögtön a nagy vaskapu mellett, a hatalmas tűzfal árnyékában árulta – vagy ahogyan ő mondta, vesztegette – könyveit. A nagy sárga papírdobozokban feszesen sorakoztak Wodehouse, Mereskovszkij, Roland, Mann, Hemingway és a többiek, míg a kis asztalkán Fülesek, Tolnaik és egyéb újságok kínálták magukat.

De mindez régen történt, azóta nem tőle vásárol.

A Színész, mint minden reggel, kalendáriummal kezdte a napot. Átnézte a névnapokat, évfordulókat, s hogy milyen egyéb hasznos tudnivalót rejt a könyv, s igyekezett megjegyezni mindent, amit arra alkalmasnak talált.

Ha napközben kellett kimennie – s erre gyomorbántalmai miatt egyre gyakrabban került sor –, akkor inkább klasszikusokat vett elő, s hasmenése, illetve a hoemorrhoidalis csomók állapota szerint rövidebb vagy hosszabb elbeszélésbe kezdett. Mielőtt meghúzta volna a vízöblítő fogóját, alaposan tanulmányozta a kagylóban végzett rondítást, s egyre gyakrabban kívánta, hogy ne a vécén kelljen meghalnia.

Már Epiktétosznál járt, s éppen Thrasszónidész kesergését olvasta, amikor ismét eszébe jutott az idézet, s visszatért Szókratészhez. Újra és újra elolvasta a gondolatot, s a legmeglepőbb az volt a számára, hogy maga sem tudta, mit keres?

Az anyja jutott eszébe, akit sohasem ismert. Bezárta a könyvet és aznap többet nem olvasott.

Az igazsághoz tartozik, hogy bár a reggelijéhez megvette a napisajtót, a politikai híreket nem vette komolyan, s ez nem jelentett különösebb lemondást. Mint színész, tisztában volt mindazokkal a lehetőségekkel, amelyeket a színház nyújtott a mindenkori hatalommal folytatható esetleges párbeszédhez, s ő maga következetesen vállalta is az ezzel járó – nemegyszer kellemetlen –következményeket, de lelke mélyén bevallottan apolitikus maradt.

Most, nyugdíjazása előtt, keserű szájízzel állapította meg – legalábbis olyan érzése támadt –, hogy egész eddigi munkája, igyekezete, vállalásai nem értek semmit. Nem értette, minek az alapján dönti el a világ, hogy ki után nyújtja ki a kezét, s ebből miért marad ki ő? Hiszen, leszámítva egy-két tévéfelvételt, nem maradt utána semmi! Lassan formálódott meg benne az igény, hogy valami nyomot hagyjon maga után, valamit, ami megmarad, emlékeztet...

Aznap sokáig tartózkodott a parkban. Városi emberként idejét olvasással vagy sétával töltötte, s néha hosszasan elbeszélgetett az ismerőseivel. Legtöbbször persze a Professzorral, aki nyugdíjas középiskolai tanárként szintén sokat tartózkodott a friss levegőn, azzal a különbséggel, hogy néha a hétvégi házához is kiugrott. Mint például aznap.

A megszokott pad üresen árválkodott, így hát a színész egyedül foglalt helyet és újra átgondolta a helyzetét.

Tény, hogy a számára utolsó évadban jobb szerepeket várt. Más kérdés, hogy több évtizedes gyakorlattal a háta mögött, ismerve a színház minden praktikáját, a régi és az új rendezők mániáit, nem is igen lepődött meg azon, hogy amikor a Változás történt, s a színház hirtelen tele lett mindent megmutatni kívánó, világot megváltani induló emberekkel, akkor elfelejtkeztek egy ilyen kövületről, mint ő. – Kis szerep is lehet nagy szerep! – biztatgatta régebben kezdő kollégáit, s most önmagának hajtogatta, hogy kipróbálhassa a mondat gyógyító erejét. Mindazonáltal be kellett vallania, hogy a saját kényelmességének is köszönhette ezt a helyrehozhatatlan hibát. Túlontúl is tapasztalt volt ahhoz, hogy – ha igazán akarta volna – bele tudjon szólni a dolgokba, mint ahogyan sokszor meg is tette, amikor fiatalok kértek tőle segítséget, ám önmagáért valahogy több biztatásra és bátorságra lett volna szüksége, s lelke mélyén azért csak elvárta, hogy a többiek, valaki Más vegye észre, hogy ő lassan elbúcsúzik, elmegy.

Eddig csak legyintett a dologra. – Legalább jobban fel tudok készülni a nyugdíjakor édes semmittevésére – szokta mondani, ám most, hogy tavaszodott s egyre közeledett a nyár, az évad vége, kezdte egyre inkább átélni, felfogni, hogy ő most már valóban nyugdíjba megy, valóban otthagyja a színházat, egyedül marad kétszobás lakásában, és nem tudja, hogy miképpen lesz tovább.

A reggel olvasott idézet segített neki.

A hirtelen magára maradt ember törvényszerűen jelentkező igénye a megkapaszkodásért – az elszigetelődés ellen – nála nem kapkodó gondolatokban, kétségbeesésben jelentkezett, hanem valami titkos elhatározásban, amelyet mintha éppen az az idézet váltott volna ki. Üzenetet vélt felfedezni benne, amely egyrészt arra késztette, hogy megtanulja differenciálni az adott és lehetséges világot, másrészt, hogy átgondolja az irodalommal való kapcsolatát.

– Igen, írni fogok! – döntötte el végül, s valahol hátul máris rárímelt egy ismeretlen eredetű idézet: – Az írás az egyetlen lehetséges kiutam.

Ez is a WC-irodalomhoz tartozott.

Másnap, rögtön a hányás után – csup-csup kis hányás, egy kis sav, egy kis epe, talán az esti fokhagymától, talán az izgalomtól – belekezdett első írásába, amelyet három nap alatt be is fejezett.

Újra és újra átolvasta, szinte erőt merített abból a pár oldalból, s végül meglepve tapasztalta, hogy nem hazudtolja meg önmagát, szüksége van az elismerésre. Valakivel meg kell beszélnie, valakinek meg kell magyaráznia!

Választása nem volt nehéz, sőt, egyértelmű. – A Professzor lesz a legalkalmasabb! – s ezentúl délutáni sétáira is magával vitte az írást.

Lelke mélyén természetesen izgult, hiszen a Professzor – az évek alatt volt lehetősége megtapasztalni – szinte mindenben járatosabbnak bizonyult, mint ő, lett légyen az közéleti, magán jellegű, hivatali, politikai vagy akár szakmai dolog, bár volt annyira tapintatos, hogy ezt sohasem éreztette. Mindamellett kapcsolatuk nemcsak a hasznosítható információk miatti utilitarizmuson alapult, őszinte barátság is kialakult közöttük, s ez utóbbi adta a bátorságot és az ötletet, hogy az alacsony, hófehér hajú tanárembernek nyíljon meg elsőként.

Kellemes, koranyári délután volt, és már a szökőkút is működött. A fák közé időnként enyhe fuvallat tört be, felborzolva az elmaradhatatlan galambok tollazatát. Ráadásul a Professzor is megjelent. Szerette bölcs, rendíthetetlennek tűnő nyugalmát.

– Hallja a tücsköket, barátom? – kérdezte az és a Színész mellé telepedett. –Végre valami szívemnek szóló zene!

– Igen. Mindennap hallom a vécén. Fogalmam sincs, hogy került oda.

– Azt tudja, hogy valamikor régen a tücskök is emberek voltak?

– Nem.

– De. Csak éppen amikor megszülettek a múzsák, annyira elkápráztattak bizonyos embereket a zenéjükkel, hogy azok se nem ettek, se nem ittak, csak a zenével törődtek. Ezekből lett később a tücskök nemzetsége.

– Én másképpen tudtam – felelte a Színész és közben elővette az írást.

– Igen? Hogyan?

– Majd később elmesélem. Most ezt hoztam magának.

– Mi ez?

– Szeretném, ha elolvasná.

– Most?

– Ha lehet.

– Lehet – bólintott a Professzor és kézbe vette a gépelt lapokat.

Előbb elolvasta a címet, aztán végigpergette a lapokat az ujjai között, mintha barátkozna velük, majd a Színészre nézett.

– Őszintén szólva nem tudom, pontosan mit vár a véleményemtől, de egyet máris leszögezhetek: ha a véleményemet akarja hallani, azt meg is fogja hallani, mégha ez csak afféle laikus akadékoskodás lesz is!

Végre maga elé tette az írást és olvasni kezdett.

„A felröppeni készülő madár”

Mottó:

Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról amit beszélnek.

A mozdony apró lángnyelveit nyújtogatta az őszi égre, s miközben – mintha sírba – a sínekkel szabdalt anyaföldbe csepegtette olajvérét s kazánszívéből párafelhők gyöngyszemeivel vonta be álmos, hatalmas testét, füstcsókjaival maszatolta a szűzi felhőket.

A fiatalasszony, aki elsőként szállt fel, a vagon közepén foglalt helyet, ahol a kiáramló gőz nem takarta a kilátást, s így jól láthatta a már kivilágított állomásépületet az ott várakozó forgalmistával, vasúti csendőrökkel és az utasokkal. Az ölében tartott, frissen keresztelt csecsemőt nem zavarta a mozdony pöfékelése, édesen aludt, mit sem sejtve arról, hogy a keresztségbe apja tudta nélkül került, s nem érezve semmit anyja izgalmából, aki még mindig a történtek hatása alatt próbálta elrendezni gondolatait.

Sok, számára érthetetlen dolog történt vele ez alatt az egy nap alatt, több mint a várandósága alatti kilenc hónapban összesen. Hiszen addig ki sem tette lábát a házból, s mindenki figyelmes volt hozzá. Most viszont olyan elhatározásra jutott, amelyet egyszerűen nem tudott feldolgozni. Rögtön a szülés után, anyja kérésére és unszolására kezdett a keresztelés gondjával törődni. Egész életében szót fogadott az anyjának s ennek tulajdonította, hogy eddigi élete csendben, nyugalomban és szeretetben telt el. Ennek köszönte boldog házasságát is, hiszen aránylag jómódú férfit talált magának, aki nem iszik, nem dohányzik, bár kicsit talán többet dolgozik, mint kellene, és éppen emiatt sokat van távol. De mindezért kárpótolta az anyja, aki mindig készenlétben volt, valahányszor a fiataloknak szükségük volt a segítségére. Néha még akkor is, ha nem. Így aztán nagyon kellemetlen helyzetbe került, mikor a férje teljesen váratlanul leszögezte, hogy márpedig keresztelésről hallani sem akar! Anyja csak összeszorította a fogait – a lánya már tudta, mit jelentenek a feszült arcizmok –, és nem szólt egy szót sem.

Barátnője levele, akivel rendszertelenül ugyan, de az iskola után is tartották a kapcsolatot, ugyancsak felkavarta, amikor arról írt, hogy az ő városában egy „fantasztikus” jósnő osztogatja tanácsait és eddig szinte kivétel nélkül mindenkinek igazat jósolt!

Lassan fogalmazódott meg benne az elhatározás, hogy mindenki megelégedésére a következőket tegye: elutazik a barátnőjéhez s ott megkeresztelteti a gyermeket. Ezzel eleget tesz anyja kérésének, és természetesen az egészet titokban tartja a férje előtt. Elvégre ilyen dolgon nincs mit veszekedni! Egyúttal felkeresi azt a bizonyos jósnőt, hiszen rettenetesen furdalta a kíváncsiság, mit tartogat számára a jövő, és nyilván a gyermeknek is mond valami biztatót. Itt megállt egy pillanatra, hiszen azt kellett megállapítania, hogy nagyobb bizalma van a jósnő, mint a keresztség iránt, de mint általában a problémákat, úgy ezt az akadályt is mint valami fürge kis patak kerülte meg s nem fárasztotta magát a magyarázat keresésével. Nem utolsósorban – várta el az egynaposra tervezett utazástól – jót beszélgethet rég nem látott barátnőjével!

Az események végül is úgy alakultak, ahogyan tervezte. Nem sokkal a szülés után, mikor férje három napra elutazott, vonatra ült és elindult a gyerekkel a barátnőjéhez, azzal a titkos szándékkal, hogy megkereszteli a gyermeket és egy füst alatt azt a bizonyos jósnőt is felkeresi.

Becsapódott az ajtó és egy fiatal lány – talán egyetemista – jelent meg a vagonban. Odasétált a fiatalasszonyhoz, bólintott, kedvesen rámosolygott a csecsemőre, és átellenben velük helyet foglalt. Egy ideig a táskájában matatott – ezalatt az anya megállapíthatta, hogy nagyon jól öltözött –, majd egy könyvet vett elő és a gyenge világítás ellenére olvasni kezdett. A könyv címe nem volt olvasható, a színe drapp lehetett. Ő is menetiránnyal szemben ült.

Nem akarta feltűnően vizsgálgatni, így újra gondolataiba merült s szíve érezhetően gyorsabban kezdett verni, mikor a jósnővel való találkozóra emlékezett vissza. Annál izgalmasabbnak tűnt a dolog, mivel az  idős asszony nagyon a lelkére kötötte, nehogy bárkinek is szóljon arról, amit látott vagy hallott.

Ahogy belépett, rögtön megkereste az ajtó melletti kis asztalt, amelyre – barátnője figyelmeztette – le kellett tennie a pénzt, majd a szoba közepén álló asztalhoz lépett, s az odakészített széken foglalt helyet, szemben a valamikor talán nagyon szép öregasszonnyal. A gyengén világító asztali lámpa fényénél nem tudta rögtön megállapítani, mitől tűnik feketének az egész szoba, s a megilletődéstől csak lopva próbált ide-oda pislantani, s bár a falon lógó mandalát nem ismerte és nem is értette, a bútorokat – két szekrény, az egyik vitrin, tele mindenféle titokzatos holmival –, valamint a jósnő mögött függő, csillagokat ábrázoló térképet megnézte. „Vajon hány férfival lehetett ez a nő?” – fordult meg hirtelen a fejében, de rögvest el is szégyellte magát. Rövid idő alatt már másodszor kellett szembesülnie a gondolattal, miért érez nagyobb vonzódást egy jósnővel való találkozás, mint a templomban a pap által elmondott langyos, biztonságot jelentő megbocsátás iránt. Úgy érezte, zárt ajtóra talált, s csak azzal tudta magát vigasztalni, hogy mindent, amit tesz, a gyermek érdekében teszi, hiszen már az anyja is így csinálta, s lám milyen jól megvannak.

A hallottak kárpótolták az izgalmakért. A fia után még két lánya születik, igen, ez egészen biztos. És ami a legfontosabb – ez biztosan igaz, mert kétszer is kártyát vetett és mind a kétszer ugyanaz jött ki –, a fiút hamarosan nagy szerencse éri! A jósnő úgy csóválta a fejét, mint aki sohasem hallott ekkora szerencséről. Alaposan megnézte búcsúzáskor a gyereket, fájdalmasan mosolygott – a fiatalasszony némi irigységgel magyarázta – és megismételte: Nagy szerencse..., igen ez nagy szerencse, majd kikísérte a fiatalasszonyt az ajtóig. A pénz már nem volt a tálcán.

A fiatalasszony boldog elégedettséggel nézett ki a közben elinduló vonat ablakán, s az anyja jutott az eszébe. Biztosan izgul, hogy ilyen későre maradt, de hát hamarabb nem lehetett, nyugtatta magát. Kinn semmit sem lehetett látni, viszont az üvegen megjelent egypár esőcsepp, ami arra engedett következtetni, hogy az addig gyülekező felhők hamarosan kiadják terhüket.

Két vasúti csendőr sietett át a vagonon. Látta, hogy a fiatalabb – bajuszos, jóképű legény – mosolyogva rákacsintott a mellette ülő fiatal lányra, épp abban a pillanatban, amikor az megnézte, kik azok akik ilyen dübögve mennek el mellette.

Az idegen nő a következő állomáson szállt fel. Előbb elhaladt mellettük, majd visszasétált, s pillanatnyi habozás után a fiatal lány mellé ült le. Nem is bánta. Szeretett volna egyedül maradni és semmi kedve sem volt beszélgetni. Mégis feltűnt neki az idegen nő hivalkodó ruházata, illata és első pillantásra is ellenszenves viselkedése. Talán maga sem tudatosította: gyengén összevonta szemöldökét és elfordította tekintetét.

A nő azonban szemmel láthatóan beszélgetésre vágyott, mert rögtön rákérdezett, mit is olvas a fiatal lány.

– Egy nemrégiben elhunyt író írásait olvasgatom, nagyon szerettem – felelte őszinte egyszerűséggel a lány és elgondolkozva nézett maga elé. – Ez éppen egy játékos kis írás arról, hogy melyek a legszebb magyar szavak.

– Áááá! – kiáltott fel a kalapos nő, mint aki hosszabb idő után rátalál valamire. – Ez érdekes.

Azonban a fiatal anya, aki akarva-akaratlan fültanúja lett a beszélgetésnek, úgy érezte, valamiféle önös öröm mondatja a nővel amit mond. Egész * lényét átszellemültség, emelkedettség hatotta át, ami most, hogy megszólalt, nem nélkülözött némi mesterkéltséget.

– Na és? – tartotta maga elé bal kezét, csuklóban maga felé hajlítva, szinte hozzáérve a sáljához, ahogyan a karmester inti figyelemre a zenekart pálca nélküli kezével. – Melyek hát azok a bizonyos szavak?

A fiatalasszony feléjük fordította a fejét, ő is hallani szerette volna mit mond a lány, de a kerekek kattogása meglehetősen zavarta. Az idegen asszony abban a pillanatban felé fordult, hirtelen felrántotta mindkét szemöldökét és bizalmas mosollyal vonta be őt is a társalgásba, bár egyelőre szavak nélkül, csupán a titkos összetartozás jelzésével.

– Ismétlem – felelte szabadkozva a lány – ez csak afféle játék, különösen... különösen, ha figyelembe vesszük, hogy... itt tulajdonképpen fordításról van szó... vagyis hát itt a kiejtést is...

– Ugyan kérem! – szólt közbe határozottan az idegen nő. – Csak nyugodtan mondja. Bennünket – nézett ismét a fiatal anyára – nagyon érdekel.”

Ennél a résznél a Professzor megszakította az olvasást és egy pillanatra elgondolkozva maga elé nézett.

– Meglehetősen, mondhatni meglehetősen érdekes, kedves barátom! Ön megpróbál bűvészkedni, hogy azt ne mondjam, becsapni! És én el is hiszem, hogy képes becsapni az embereket, sőt talán saját magát is képes becsapni, de engem, kedves barátom, engem nem tud becsapni! Úgy látom, ön nem ösztönösen ír, mint azok, akik a mű közepén sem tudják, miként fogják befejezni, hanem szerkeszt, készül – hiszen ezt a tíz legszebb szót már az első bekezdésben észrevettem, mindamellett engedje meg, hogy régebbi eszmecseréinkre hivatkozzak, amikor arról beszélt, mennyire veszélyes lehet a fanatizmusra való hajlam. Sőt, ha jól emlékszem, Fontenelle-t idézte: „rémülve látom, mint erősödik köröttem a bizonyosság”. Nos, most ezzel szemben, engedje meg, hogy Pascal kifejezéseit vegyem kölcsön. Ami ugyanis most meglep, az az, hogy az ön engedménye csupán annyi, hogy nem a tutiorizmust vagy a probiliorizmust, tehát nem a legszigorúbb vagy a legvalószínűbb felfogást követi, hanem a probabilizmust, azaz bármely valószínűnek tetszőt, mintegy – és úgy érzem, van ebben valami képzelt vagy valós magabiztosság – azt mondva: mindegy melyik úton indulok el, amit el akarok mondani, azt el is tudom mondani

– Éppen ellenkezőleg – felelte a Színész. – Számomra ez azt is jelentheti, hogy mindegy, miképpen akarom megmászni a hegyet, semmiképpen sem jutok fel a csúcsra! A lényeg, hogy megpróbáljam. Tudja, nagyon érdekes és meghatározó dologra jöttem rá írás közben. Így visszapillantva, amikor olyan eszeveszett gondolatok is kísérik az emlékezést, hogy talán nem sokat vesztett volna a világ, ha gyermekkoromban elüt a vonat, ne, kérem ne szakítson félbe... – most jöttem rá, hogy mi mindent adhatott volna az írás, ha... Egy teljesen új énemet ismertem meg, egy rejtélyes lehetőséget, amely igazán csak az írás során tud kibontakozni! Higgye el, egy egészen megfoghatatlan új produktumát tapasztaltam az írásnak és a gondolkodásnak, s én magam is meglepődtem azon, amit leírtam, mert egy másik embert, egy velem komolyan kommunikáló másik énemet ismertem meg. Mint amikor leveszik az ember lábáról a bakancsot, s gyorsabban halad – nos, ezt tapasztaltam, amikor rájöttem, mennyire segít az írás a gondolkodásban és viszont. Mellesleg olvasta ön Szókratész védőbeszédét?

– Természetesen, bár elég régen – felelte a Professzor. – Lantano, rejtőzködöm, ahogy a görögök mondták. Ön valami rejtélyes dolgot vélt felfedezni, amit egyelőre nem tud a helyére tenni. Éppen ezért meg kell mondanom, hogy – bár egyetértek Önnel abban, hogy az irodalom nem cél, hanem eszköz, sőt, mit a múltkor megegyeztünk, a szó csak esetleges formája az élménynek – úgy érzem, túl sokat magyarázkodik, s a célt, a mondanivalót, a tudatos hiányt –most a történetről beszélek, melyben pogányságot, jósnőt és sok mindent összehordozott – nem sikerült megfognia, legfeljebb a hiány tudatával birkózik –tette hozzá, majd folytatta az olvasást.

„– Hát – kezdte a lány – itt az áll, hogy láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír – S bár a lelke mélyén hidegen hagyta, mit szól mindehhez ez az erőszakos nőszemély, a felolvasás befejeztével érdeklődést mímelve ránézett.

A kalapos nőn, bár egy pillanatra sem hagyta abba a pózolást, őszinte döbbenet látszott.

– Még szerencse, hogy csak játék – nyögte ki végül, és úgy látszott, túl is tette magát a zavarán.

– Talán nem tetszettek? – kérdezte a lány, és bájosan félrehajtott fejjel várta a választ.

– Hát persze hogy nem! – tört ki a kalapos nőből. – Ha ezt valaki szívvellélekkel csinálta volna, nem játékból – nyomta meg a játék szót, s ebből a hangsúlyból bizony rosszallás és lenézés csendült ki –, akkor nem maradhattak volna ki az igazán legszebb szavak!

– Mégis melyek? – kérdezte a lány, de amint kimondta, meg is bánta. Titkos érzéke azt súgta, igaz kicsit későn, hogy abba kellene hagynia a beszélgetést.

– Természetesen nem maradhattak volna ki olyan szavak, mint Isten, szeretet, Jézus, templom, áldás...

– Aha – mondta a lány és most már bizonyos volt benne, hogy a beszélgetés nem fog soká tartani.

– Miért, maga talán nem hisz Istenben? – kérdezte rendreutasító hangsúllyal, s azzal a határozottsággal, amellyel egy golflabdát indít útjára az ember.

A lány érezte, hogy itt a lehetőség a befejezésre.

   – Nem – felelte elszántan és vékony, de formás ajkai összeszorultak.

A kalapos nőt annyira meglepte a kijelentés, hogy majdnem leesett a kalapja. Azonban, jó hadvezérhez méltón, rögtön stratégiát váltott. Előbb a fiatal anya felé pillantott, mint aki meggyőződik, nincs-e újabb ellenség a láthatáron, s miután meggyőződött róla, hogy az a gyerekével van elfoglalva, támadásba lendült.

A fiatalasszony valóban el volt foglalva, mert a gyermek felébredt és nyöszörögni kezdett. Mivel már a melle is fájt, kigombolta az ingét és szoptatni kezdett

Talán ösztönösen terelte másfelé a gondolatait – nem szerette a konfliktusokat –, így történhetett meg, hogy egy időre kiesett a társalgásból. Egyszer azonban oda kellett figyelnie, olyan hangossá kerekedett a beszélgetés, illetve az idegen nő beszéde.

– Remélem nem gondolta komolyan ezeket a képtelenségeket? – emelkedett vészjósló magasságba a hangsúly. – Mármint hogy maga vagy én a majomtól származunk? Na nem, kérem, ezt nekem senki sem fogja bemagyarázni.

– Kérem – szólt csendesen a fiatal lány, és látszott, hogy rendkívül elszántan uralkodik magán. – Meg vagyok róla győződve, hogy mindenkinek joga van saját véleményre és saját vallására.

Ekkor azonban az idegen nőt elragadták az indulatai, gesztikulálni kezdett, még jobban felemelte a hangját: – Ilyeneket csak egy istentelen pogány mondhat!

Szemei szikrát szórtak és a csecsemőt tartó fiatalasszony felé nézett.

A fiatalasszony zavartan nézett vissza és begombolta az ingét. Nem értette, hogy mit akar. »Pedig már nincsenek olyan messze... Készülni kellene... Indulni... Fel kellene állni és elmenni., egy másik vagonba...«

– Mondja, maga mit szól ehhez? – hangzott el a kérdés.

„Tagadni!” – villant át az agyán, hiszen nem akart kellemetlenséget, s a férjének sem szabad megtudnia, hogy keresztelni volt a gyereket, csak az anyja tudhatja, bárcsak otthon lehetne már!

– Ne tegyen úgy, mintha nem értené! – förmedt rá a kalapos nő. – Hiszen láttam, hogy egész idő alatt minket hallgatott! Most itt az ideje, hogy megmondja a véleményét, elvégre maga is becsületes keresztény vagy nem?

„Úristen, hol vannak már azok a csendőrök, az előbb itt voltak” – repked idegesen az asszonyka szeme. Valahol hátul mintha egy férfi krákogott volna az előbb, de most az sem mozdul.

– Vagy maga sem keresztény? – kérdi szúrósan a kalapos nő. – Talán a gyermek sincs megkeresztelve?

– Az nincs! – riadt fel végre az asszonyka, s csak magában teszi hozzá még egyszer: »keresztelve az nincs«.

– Hogy micsoda emberek vannak! – visított fel a kalapos nő, fejéhez kapott és nem értette, hogy züllhetett ilyen mélyre a világ. Aztán cselekvésre szánta el magát. Felpattant, átugrott az asszonyhoz, egy mozdulattal lerántotta az ablakot, míg szinte ugyanazzal a lendülettel, mintha valami emberfeletti hatalommal és erővel rendelkezne, felkapta a kicsit és kihajította az ablakon.

A hófehér pólya egy pillanat alatt eltűnt az elsuhanó, tücsökciripeléstől hangos hatalmas bokrokban s a meglazult masni úgy lebegett, mint a gyermekbiciklikre kötött szalagok.

A fiatalasszony nem értette, mi történt és nem is akarta érteni. Üveges szemekkel csúszott le az olajos, fekete padlóra, feje félrecsúszott, s csak az villant át rajta utolsó pillanatában, hogy talán az lenne a legnagyobb szerencse a kisfiúnak, ha nem halna meg...”

Érdekes módon éppen ebben a pillanatban egy erősebb fuvallat támadt, felkapta a padra lerakott papírlapokat, sőt azt is, amelyet a Professzor kicsit lazábban lógatva tartott az ujjai között, s egyenesen a szökőkút felé terelgette őket. Némelyiket sikerült vízbe mártania, a többit a bokrok alá seperte.

Egyikük sem mozdult a lapok után.

Csendben ültek, nem néztek egymásra, s a Professzor arra gondolt, vajon mi késztette színész barátját arra, hogy éppen „ilyen” témát válasszon. Azt tudta, hogy árvaként nőtt fel, de a megírt magyarázatot enyhén szólva erőltetettnek találta.

– Szóval a tücsök – mondta a Színész lassan, csendesen, mintha ez lett volna a kérdés – Eósz istennő kérésére változott Tithónoszból halhatatlan zenésszé. Zeusz változtatta azzá, ám Eósz így is szerette a fiút, aki hajnalonként dallal köszönti azóta is.

– Hm – mosolygott a Professzor. – A két elmélet nem zárja ki egymást.

– Na látja – felelte a Színész. – Amire az előbb gondolt, az sem zárja ki azt, amit olvasott.

A Professzor úgy érezte, legyőzték.

Az emlékezés hatalmas madara fekete lángként csapott le rájuk, s kardvágásokra emlékeztető mozdulatokkal csapkodta lelküket, sőt, mintha anyatejként szívná, csókolná a gyöngyöző vércseppeket a szűzi sebből, amely, bár tavasz volt, megelőlegezte az őszi sírok szívmarkoló hangulatát.