Tőzsér Árpád: Mittelszolipszizmus
Tőzsér Árpád szlovákiai magyar író nyolcadik verseskönyvének különös címet adott. Az első reflexként közelmúltbeli ideológiákat is felidéző Mittelszolipszizmus cím alatt, ráadásként, visszafelé ható évszám szerepel: (1994–1972). A címadó vers alcíme: Bevezetés Mittel úr emlékeibe, persze sok mindent megmagyaráz. A korábbi kötetekből, folyóiratokból összeválogatott tizenkilenc vers többségében ugyanis Mittel Ármin, az elmegyógyintézeteket gyakorta meglátogató költő és szerkesztő (nyilván Tőzsér Árpád költői alakmása) szerepel. Az ő révén fogalmazódik meg a tőzséri ars poetica, számadás, leltár-jelleget adva a könyvnek. A Mittel-versek „nyomon követése” Tőzsér Árpád számára a saját életművön belül meghatározó jelentőséggel bírhat. A költő számára, aki a Nagy László-, Juhász Ferenc-féle népi szürrealizmus ihletésével indult, az önazonosság és az egyéni vers- és formanyelv megteremtése szempontjából döntő jelentőségű volt az „én”-től – látszatra – függetlenedő szerepversek megjelenése. Poétikájában a költői képek fogalmi-logikai vázat kaptak, filozófiai-esztétikai világokat kapcsolva a kisebbségi-nemzeti problémák iránt eredendően fogékony költészetéhez. A szolipszizmus (tehát a tudattól függő világ) az ő esetében pukkasztó, realizmusellenes szlogenként is szerepel. A mittelség köztes állapotot, s egyben közép-európaiságot is jelent. E kettő együttes, jótékonyan ironizáló-rejtő attitűdje mögött Tőzsér Árpád költészete átváltozhatott anélkül, hogy személyes hitele, sors felé fordulása csorbát szenvedett volna. A Mittel-versek könnyed, virtuóz asszociációi, gyakran abszurd, a világirodalmi hagyományra felszabadítóan reflektáló utalásai természetes módon kapcsolódnak a költő morális, mítoszteremtő narrációjához. Ez a morális narrációt megszüntetve megőrző költői nyelv- és képteremtés, mint téma és kísérlet, képezik a Mittel-versek történetét. Ezt a saját, immár folyónyi hagyományt fedezteti fel – számos kortárs tanulságot szolgáltatva ezáltal – Tőzsér Árpád időutazó verseskötete. Verseit a játékosság, az elmondhatatlannak, a csöndnek az irónia és a fájdalom határán való lebegtető közelítése egyszerre jellemzi. De nemigen találkoztam még olyan verssel sem, amely A Nagy Károly párizsi lovasszobra címűhöz hasonlóan, stílustörés nélkül poétizálta volna a nemzet fogalmát. Mégis, ki is hát az a Mittel úr? Egy versben családregényt ír, máshol megérti, majd elfelejti, „hogy mi az a furcsa erő, amely a magánvalót az érzékek csápjai nélkül is a megismerés kosarába teheti”. Feltalálja a vers nélküli verset, s azt állítja, hogy ő Josef Švejk cseh kutyakereskedő. Miatta állítják fel az orvosok a poéta cretenicus diagnózist, „amit magyarra talán úgy fordíthatnánk: hülye játssza a hülyét”. Az elmegyógyintézetben abban reménykedik, hogy „minden versében van legalább egy parányi abból a valamiből, amiről a fehér falak közt s a zöld platánok alatt hallgatnia rendeltetett”. Tőzsér Árpád monográfusa, Pécsi Györgyi szép szavaival olyasvalaki, aki „képzeletből, játékból és a paradicsom sarából van gyúrva”. Akinek az emlékeibe „egy álltál az alsó szelelőig hasított sérven keresztül” belépve nem marad utánunk se más, csak „lebegő érzékenység” és pőre tudat. De hát mondhatunk-e mást erről az emlékezetes költői alteregóról, megőrizve a könyv nyitottságát, mint amit a vers, elemi tapasztalataink felé közelítve, három szóban elárul róla: „Között. Kő. Tanknyomok.”