Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. április / A Túlnanról: az ördög árnyékszékéről és az iszonyat elektromos harisnyájáról

A Túlnanról: az ördög árnyékszékéről és az iszonyat elektromos harisnyájáról

Peter Sloterdijk: A varázsfa

Modernitásról és posztmodernről, a cinikus ész kritikájáról értekező filozófus tolla alatt született A varázsfa című regény 1985-ben. Az alcím értelmében az író, Péter Sloterdijk a „pszichológia filozófiájának” kialakítására tesz kísérletet, olyképp, hogy egy epikus világhoz történelmi kulisszákat emel, 1785-be helyezi a regény cselekményét, mert adatai szerint ekkor alakult ki a pszichoanalízis.

Mitől válik ilyen fölszabadítóan izgalmassá a korabeli mágusok, sarlatánok, kreatúrák, félőrültek, teológusok, színészek, csavargó szélhámosok, pornográf regényírók, kisszerű széplelkek, élénk nemi ösztönű szolgálólányok, kezdeményező szépasszonyok avítt története?

Kétségtelen, hogy ebben döntő szerepe van annak a „modern beszédnek”, frivol szellemességnek, amelynek forrása a szerző filozofikus rálátása a világra. A bölcseleti kérdezésmódot a regényben a ráció mozgatja, de a rákérdezés tárgya a lélek: a „modern nervozitás”, a „fluidumok” áramlása, a „magnetikus internacionálé”, az „elektromos világállam”.

Sloterdijk művében így valóban kialakulnak pszichológia és filozófia egyesítésének merész körvonalai. A regény jeleneteinek, dialógusainak varázsa pszichológia és filozófia, lélek és elme egyensúlyából születik meg. Ez a kiegyensúlyozottság teszi, hogy miközben egy érzékeny érzelmi életrajz pasztell színei rakódnak egymás mellé, a végső kérdéseket bejáró könyörtelen szellemi útirajz is összeáll. Kalandok és eszmecserék torkollnak lenyűgöző, esszéisz-tikus tirádákba, ihletett, excentrikus világmagyarázatokba, melyek váltakozó hősökhöz kapcsolódva hol ilyen, hol olyan eszmevilág szenvedélyes hordozói.

Nem kevésbé izgalmasak a „polimorfon erotikus”, „romantikus” főhős, Jan van Leyden közérzet-leírásai, táj-észlelései, emberérzékelései. A varázsfa az ő nevelődésének regénye. Utazása során jelenetek tanújává lesz. A jelenetekbe rendezett regény drámaként viselkedik akkor is, amikor a szöveget parodikus szereposztással indítja, s ezt a képzetkört erősíti a színészekhez kapcsolódó kalandsorozat is. Színésznő Marthe, a főhős végzetes szerelme, akiből a „jelenlét egy különleges módja” sugárzik. Itt fogalmazódik meg, hogy a színészlét merő, néma, totális látás, önreflektálás,

s a szereplő csak azért vállalja az előírt szerepet, mert egy másik, különben eljátszhatatlant akar játszani, így minden darabban egy másik, titkos darab rejlik.

A színházi díszletek mint jelenet-lehetőségek függnek a színészi világmindenség szótárában. Ugyanígy tűnik fel az „úton levés és a puszta lehetőségek létmódját” élvező, csavargó hős számára a történelmi valóság dekorációja, amely körülveszi, okítja, majdnem halálba taszítja – ám mindehhez csak annyi köze van, amennyiben vitára, létösszegzésre ingerli.

A könyv tulajdonképpen a világ és az emberi psziché meghökkentő, paradox termékeinek és helyzeteinek filozofikus szentenciákba foglalása. Ezáltal azonban egy csöppet sem lesz didaktikussá, a főhős sem válik bábfigurává. Ugyanis játék és humor lebegteti a művet, amely sokkoló szabadossággal, izgalmas fordulatossággal, lírával, melankóliával, ugyanakkor csipkelődő fölénnyel jár be néhány központi gondolatot: „a nemiség hideg dühének” következményeit, a távollétekkel átitatott ittlét titokzatosságát, a modern Én identitáskereséseit, az önfelismerés (oidipuszi) tragikumát.

Boldogság és boldogtalanság, szabadság és behatároltság megtapasztalása során a főhős a Túlnan, a tudatalatti faggatásában is jártasságot szerez. Az ittlétet mint lehetőséget fogja fel a „világ komor erőszakosságával szemben”.

Péter Sloterdijk műve egyszerre könnyed ívelésű és mélyben szárnyaló, epikus és költői, hagyományos és modern. A regény jelenetei, áttűnő szerkezetegységei, belső összekötő ívei, pasztell színei, metaforái, bátor blaszfémiája, filozófiai töltete egészében emlékezetes. (Balassi Kiadó, Budapest 1995)