Elit bak. Agyar; Őszbolt

Elit bak. Agyar

Keszkenőjébe morzsolgatja könnyét –

félúton Ünnepi Könyvhét

Dunakorzóba rejtett hangulathernyó

átcsempésződve verskeramiton,

koponyámról hull a hanyagragasztott mondatcsempe

– tájszódással fröcsögő szódaszifon.

Vakontyát lebontja a zsürikülöndíjas alkony;

jól-rosszul felületkezelt pléhvigasz.

De mért kellett a pajtaajtónak

támasztani belülről?

Háromszólamú pipogya méhviasz.

Nyitvafelejtetted a Révai-klasszikusokat.

Behallatszik a búvárszivattyúdürrögé

Reszelős, kissé(j) reszelős már az estikornél –

lelkemen szolfézsberakás.

Szalamandrapor fullad patikaszezsbe,

a parton végig hegedűnek;

korlátozott számban még vaskutyaősz...

Kinek ne lenne ebből elege – műméz,

olaj kenődik az árindex-alakulásra,

legalábbis, mikor kifogyott a drámapaszta

és akkor jött a rím; jól hátbaverte,

a kocsmapad azóta ráspolyog.

                   *

Indiánerből szabadult szatírt rejt ' aljnövényzet

(fanmese);

nyalkábban csiklóbőr kulacs

: most akkor szentjánosbográccsá változók:

Búza közt kóró-szamizdat,

bakelitagyarú csőszkupac

veteránplecsnit izzad;

tranzisztorjában pávalekvár,

talpfába csomagolt elemózsia,

elhamarkodott kabinkenyér –

nézd csak, mily magasra fut fel

a karón a fagykár.

Kugligolyó el nem gurítva: teketória

– még mielőtt aláhullna a sárga

a dunsztolódni kitett kőbölény,

ráncos lövészegyletnek áll,

globálisan: tán még menthető versdaróc.

Szappanbuborékon billegő remény:

utolsó szalmonellaszál

Őszbolt

Fogy köptető ilyenkor, pézsé, fogy a táppénz,

lassan oszlik a köd,

a szél gallyakat tépáz,

és felkavarja az avart

időnként: furcsa néptánc.

Látom, megérkeztek a hajnali fagyok.

A többiért majd később visszajövök.

Kedves Szerkesztőség,

nem igazán tudom bölcsen (taktikusan) megoldani a dilemmámat, úgyhogy (egyéb megoldás híján) Önök elé tárom e néhány sorban. Dilemmám forrása éppen az, hogy miről s miről ne szóljak ebben a pár kísérő sorban. Egyfelől ugyanis meglehetősen természetesnek tűnik számomra, hogy a szerző- ha önmagából kilépni nem tud is - mintegy beleképzeli magát az advocatus diaboli szerepébe, azaz magában igyekszik fölkészülni az opusait meglehetős valószínűséggel illető majdani kifogásokra. Korántsem biztos azonban, hogy szerencsés dolog engednie a kísértésnek, hogy meg is próbáljon (pl. egy levélmelléklet formájában) mintegy preventíve megfelelni a benne magában is (lehetségesként) fölmerülő ellenvetésekre – kinek imponál az, ha egy levél (amely adott esetben kvázi „portékához” van mellékelve, funkciója tehát meglehetősen rokonítható a termékismertetőkével) bizonyítványmagyarázással, mosakodással kezdődik?

Szóval erősen kétes, hogy bölcs dolog-é szót ejteni arról, amit e bekezdésben említendő leszek, ámde ezúttal a tanácstalanság közepette érzett kísértés (ü l. fent) volt az erősebb, nem én. Tehát: elképzeltem az Elit bak. Agyar leendő szerkesztő-olvasóit, amint (esetleg!) ilyeneket mormolnak: Mért akar valaki partinagyul írni, mikor egy PNL már van és meglehetős „svungban” termeli is a(z eredeti) PNL-opusokat, és főleg miért akar így írni valaki, ha PNL-nak csak a hígított, felvizezett kiadását képes produkálni? – Úgy hiszem (remélem), ezzel a gondolatkísérlettel nem érv-fegyvert adok magam ellen a szerkesztőség kezébe, pontosabban nem én kínálom tálcán ezt a „fegyvert”, hiszen szinte elképzelhetetlennek tartom – bár tévednék – hogy, ha nem is épp ebben a megfogalmazásban, de senkiben a lapcsinálók közül föl ne kísértene valami hasonló gondolat. (Az Oszbolt-of „ártatlanna” gondolom.) Nos, a szerzők önértékelését – ha mégoly tanulságos avagy jellemző is olykor – vajmi ritkán lehet mérvadónak tekinteni, mégis hadd mondjam el, hogy én ilyen epigonizmust s a-Mesterhez-fölérni-akarást a szóbanforgó versben nem érzékelek; meglehet, azért nem, mert ilyenféle irállyal próbálkoztam én már azelőtt is, hogy Lajos Szódalovaglás-a, utóbb pedig a gyűjteményes Esti kréta megjelentek. Igaz viszont, hogy az enyéim közül jónéhány kéziratban maradt, egyik-másik csak nagysokára tétetett közzé, meg egyébként is lehetek-e olyan öntelt, hogy azt képzeljem, az olvasók számontartják a folyóiratközléseimet? Ilyeténképpen távol is áll tőlem, hogy a kronológiával próbáljak érvelni, „védekezni”. Gyarló ítéletem szerint viszont amennyire nem akarja lett idni a vers, hogy olyanvalaki szerzetté, aki ínyenc olvasója (volt akkoriban) és respektálója (maradt máig is) az Esti krétá-nak, ugyanannyira felületes és kényelmes címkézés volna rásütni a bélyeget: itt egy idegen licenc alapján és nem éppen profi módon folyó „zugszöveggyártás” valamely produktumával van dolgunk, amely üzelmet ül. folytatóját lefülelni mind PNL, mind az olvasók érdekében elvárható akármely szerkesztőségtől. Én úgy látom: lehet, hogy gyengébb az úgymond „eredetinél”, csakhogy nem is akar olyan lenni. (Azt talán mondanom sem kell, hogy mindez csupán jelzés akar lenni: nem érne váratlanul, ha netán ePigoNizmusLenne a fejemre olvasva*, ha a Szerkesztők annak látják a verset, szívük joga, hogy ne tágítsanak a véleményüktől.)

Egy tekintetben viszont valóban „meg kívánom kötni a Szerkesztőség kezét”; hogy a versek jönnek-e a Kalligram-ban vagy sem, azt Önök döntik el, azonban az iratkapocs, ami a kéziratokat összefűzi, hic et nunc azt jelenti, hogy csak a két vers együttes közléséhez járulok hozzá. (Ugyanakkor ha netán a versek valamelyikét e kikötés hiányában szívesen közölnék, megköszönném, ha ezt jeleznék; akkor körülnéznék a kézirataim „frontján”, nincs-e olyan valamim, amit elküldhetnék a kiválasztott mellé.)

A tervezettnél hosszabbra nyúlt levélért elnézésükben reménykedve és okvetlenül várva válaszukat

barátsággal üdvözli Önöket:

Tatár Sándor

* Meg is érteném, ha így történne, csak éppen nem értenék vele egyet.