Olvasónapló

Végel László: Wittgenstein szövőszéke

Végel új kötete a magyar vallomásirodalom igazi, autentikus darabja. Fontos könyv, önértéke szerint az, nem egyszerűen azért, mert a konfesszionális próza amúgy nem a legerősebb oldalhajtása a magyar irodalomnak; főként pedig nem azért nevezem „konfesszionálisnak”, mert napló. Épp ellenkezőleg, amennyiben napló, amennyiben – ahogy a kötet fülszövege mondja – „a jugoszláv tragédia belülről végigélt, hiteles dokumentuma”, annyiban nem is konfesszió. Első szinten ugyanaz a Végel László tekint ránk a könyvből, akit regényíróként is, esszéistaként is jól ismerünk: a kora akut társadalmi problémáira érzékeny moralista, aki a nagy délvidéki exodus idején is úgy érezte, hogy „híresnevezetes hajszálgyökerei” acélszálként kötik, tehát ottmaradt Újvidéken, és naplót írt. A legnehezebb időszak, az 1991–92-es két esztendő időnként lélegzetelállító dokumentuma ez a könyv. S mellesleg szinte minden sora szentenciaként idézhető lenne: egy javíthatatlan közéleti ember „apokrifbaloldali melankóliával” közli sztoikuskeserű észrevételeit e történelmi kátyúból, zsákutcából, e szörnyű apokalipszis árnyékából.

Most mégis megtartóztatom magam, nem idézek. Inkább arra a kérdésre próbálok válaszolni: miért tartom oly fontos könyvnek a Wittgenstein szövőszékét? Bizonyos értelemben Végel László csupa fontos könyvet írt, a hatvanas évek derekán egyfajta nemzedéki ars poeticaként elkönyvelt Egy makró emlékirataitól, amellyel valósággal berobbant az irodalmi köztudatba, a novellákon, társadalomelméleti és színházi esszéin át a későbbi regényekig vagy a Judit című tézisdrámáig. Mindig lényeges kérdéseket feszegetett, ahogy egyébként itt is teszi. Csakhogy a Wittgenstein szövőszéke túl ezen: elementáris önvizsgálat, megrendítő identitásdráma, önkeresés, amit már, úgy tűnik, nem is ő ír, hisz semmi köze az öntetszelgéshez, tőle igazán távol áll mindennemű irodalmi pozőrség; azaz van ebben a könyvben valami elemi, valami, ami „magától íródik”, vagy inkább a sors írja, az író személyes sorsa. Ő valójában nem is tesz mást, mint nem hárítja el a „ki vagy te?” kérdést, hanem megadja magát, és leveti álarcát. Megjegyzem, maga vallotta meg nemrég egy rádióinterjúban, hogy a társadalmi érdeklődés mindig is egyfajta rejtőzködés, valamiféle maszk volt számára, amit maga elé tartott, néha talán görcsösen is.

A háború elemi csapás. Végel nem erről beszél, ő a háborút is értelmezi. De tudja, miről van szó. Tudja, hogy a maszk összetört, nincs értelme tovább szorongatnia. Leteszi. És ott áll előttünk az ember, aki eddig csak áttételek és „áttüntetések” által beszélt. Szívszorító pillanat, ritka az irodalomban. (T-Twins Kiadó)

Podmaniczky Szilárd: Megyek egy kört az alvázon

Aki fiatal, annak könnyebb. Legalábbis az előtte járók felől nézve. Ez elég általános törvényszerűségnek tetszik, de maradjunk csak az irodalomnál. Azaz Podmaniczky Szilárdnál. Neki ez a második kötete, s tény, ami tény, már ő sem a legfiatalabb nemzedéket képviseli. Nekem azonban fiatal író. Utóvégre húsz év a korkülönbség köztünk. Azt kérdem magamtól: mit irigylek én tulajdonképpen Podmaniczky Szilárdtól? Talán, hogy mellékesen elárulja, Kosztolányi és Szép Ernő igézetében szívesen utazgat vissza az időben? Nekem is ők voltak a mestereim, de annak idején (húsz, pláne harminc éve) nem mertem volna bevallani, nehogy gyanúba keverjem magam. No de hagyjuk. Manapság ehhez nem kell virtus. Hogy azt ne mondjam, egyenesen divat velük dicsekedni.

Podmaniczky amúgy szeret vissza-visszabitangolni. Vissza az életben, vissza az evolúcióban. Hogy végül megállapítsa: „Hát visszafelé se jobb... Az élet mindkét irányban befullad.” Amit nem is ő mond, hanem a Próbafeltámadás – amiképp hagyományosan nevezni szokás-narrátorhőse. Kissé körülményesen fejezem ki magam, de ez nem véletlen. Tudniillik tisztában vagyok vele, hogy neki is a fikció az egyik fő gondja. Mármint hogy meg kellene szabadulni a fikciótól. Vagy teljességgel átengedni neki a terepet (noha ez utóbbi amolyan avítt megoldásnak tetszik). De hát az egyik változat se akar igazán működni. Marad hát a reflektált próza. Nincs egyedül ezzel a gonddal, de nem kívánok itt elmerülni a nemzedékieskedésben. Egyébként is ő megvonja a vállát, túlteszi magát a fikció kérdésén. Mondván, hogy eltelik egy-két évtized az író – vagy a narrátor? – halála után, s a kutyát se érdekli ez a dilemma.

De azért lassan a halállal, ne siessük el a dolgot. A kötetben állandóan ott kószál a halál. Kószál, de nem kaszál. Nem kísértet, inkább játék. Podmaniczky játékos író. Hisz a szavak mágikus erejében. A harmincas évek „ködlovagjainak” és „fellegjáróinak” rokonát látom benne; legalábbis az a feltétlen hit, ami a játékossághoz fűzi, szememben azzá teszi. S ahogy ezt megfogalmazom magamban, mindjárt gyanakszom is: csak nem a játékosságot irigylem tőle?

Talán igen, talán nem. Nézzük még a Próbafeltámadást. Igazi kis remekmű. Ugy értem, néhány oldal az egész. A fantáziád elvisz a halálba – és vissza. A nagy truváj itt ez a „vissza”: „kiemeltek a sírból, felravataloztak, visszarakták a belső szerveimet, hazaszállítottak, és otthon az ágyban magamhoz tértem.” És így tovább – egész a születésig, egész az anyaméhbe, „visszafejlődök a szederig”. A konklúziót már ismerjük. Hogy az egzaktságát is megismerjük, ahhoz el kell olvasni. Újra és újra elolvasom, s azt mondom: igen, a könnyedségét irigylem. Azt a könnyedséget, amivel meditatív összeszedettsége a lélek és a fantázia tájain pásztáz. És ilyenkor hol blaszfémikusan borzongató, hol kamaszosan viháncoló szóficamai egyszerre súlyosak és mélyek lesznek.

Ilyenkor, mondom. Mert amúgy gyakran megcsúszik a szófacsarás banánhéjain. No persze. Ha nem tenné, akkor irigyelném igazán. (Pesti Szalon)

Schein Gábor: Elhangolás

Elhangol és elhantol. Mintha azt mondanám, ápol s eltakar...

Schein Gábor két hangot hall, amikor ír. Sőt, alighanem csak akkor ír, amikor hallja mind a két hangot. Amiben az a kevésbé fontos, hogy ezek a versek tele vannak allúzióval, átcsengéssel, nyilvánvaló déjá vu foszlányokkal... Kevésbé fontos, mondom, mert a szó jelentéstartományára vonatkozik, ami itt legalábbis másodlagos. A hangok költészete az övé. A hangoké, és nem a hangzóké. A belső hangoké, amelyekre „külsőleg” azt is mondhatom, hogy tónus, hangnem, hangfekvés, szólam.

Ha tehát azt állítom, hogy az a másik hang az elődök, az irodalom, a hagyomány, a mítosz hangja, akkor pontatlan vagyok. Mert az is mindenekelőtt az övé. S akkor mindjárt felvethető, az „első” miféle hang. Minthogy az sem egészen az ő hangja. Márcsak azért sem, mert ő, a költő, állandóan távolodóban van önmagától. Azt írja: „Hogy élni tudjak, elhangolom magam, pedig / nem emlékszem, hogy lettem volna jólhangolt”. Ami valószínűleg úgy értendő, hogy ennek az elhangolásnak nem a normál Á a viszonyítási alapja. Nem tévedés, így fogalmazott: elhangolom magam. Vagyis „így ha egy napon / elmegy a hang, és elmegy, nem engem hantol / el, aki elhantol, csak ami hallható.”

Elidegenedés – eszembe jut ez az egykor oly divatos kifejezés, amellyel manapság már nem szokás dobálózni. De kinek az elidegenedése mitől? „Bárki szól, senki beszél” – mondja. Vagy: „A lélegzet / a szóig hiába ér el.” Továbbá: „Kalózbeszéd, mondhat akármit.” Stb., stb. Végül: „Honnan / tudjuk, hogy nem vagyunk már / halottak?” Valóban, honnan tudjuk?! Valószínűleg ez a legfontosabb, amit Schein Gábor mondani, azaz kérdezni akar.

Csupa szorongás költészet, csupa megfoghatatlanság. A tükör előtt, reggeli fésülködés közben „hajamból / halott csecsemők pora száll”. És közben mégis hihetetlenül tágas, átszellemült vagy átszellemített líra, s ebben az átszellemítettségben tagadhatatlanul van valami mélységesen megnyugtató. De ez már egy másik dimenzió: „ha rajzolnék neked egy házat, csak / azért tenném, hogy kiradírozzam, s helyén ellakhatnál”. Bármilyen szorongásos is tehát, azért lakható. S nincs az az idegen város (mert Schein a városokat felettébb kedveli, valóságosan is, képzeletben is), ahol ne azt kérdené, létezik-e „legalább egyetlen / történet, legalább egyetlen tető, amely alatt ellakhatom”.

Szorongás és otthonosság, „születés előtti halál” és mindent befogadó tágasság. A paradoxon nyitja nem egyéb, mint hogy az elődök, az ősök, a mítosz hangjában, ami benne szól, az elementárisát hallja meg. Minden ez, csak nem műveltség-költészet. Nem kulturális reflexió. Nem. Itt a halálról van szó. Minden kertelés nélkül a halálról. És az életről. (JAK- Balassi Kiadó)