Kísérlet Mészöly Miklós Saulus című regényének szövegtani megközelítésére
folytatás
4. 3. Időszerkezet
Az „idő eltűnt”, a kronológia szubjektív tartalommá oldódott – a modern regénnyel kapcsolatos legközkeletűbb megállapításoknak egyike ez. Gazdag hagyományokból válogathat az „egyenes” időábrázolás helyett nehezebben megközelíthető belső folyamatokat ábrázolni akaró írói szándék. Utaltunk már a hős közérzetének, bizonytalan belső világának kettősségére: a feladat sürgető, mihamarabbi megvalósulását kívánó ösztökéinek és a zavart bizonytalanságnak a szembenállására. A három hónapig tartó nyár állandósága („Ugyanaz a fény tűzi a homokot, ugyanaz a hőség forgatja benned a gondolatot.” – 5. o.) szegül szembe a – sokáig meg nem nevezett, csak sejthető – lényeg felé haladó idő változásával.
A Saulus nyarában, az események történetében négy jól elkülöníthető egység különböztethető meg. Bár grammatikailag mindvégig múlt idejű igeformákat használ, ezek alkotják az események jelen idejű síkját, a fiktív szereplő jelen idejét. Ebből a jelenből tér vissza gondolatban a Törvény szolgálatában eltöltött évek eseményeire, majd egészen a gyermekkor emlékeiig.
Az első ilyen kitérő „visszanyomozás” a nyolc napos út felidézése; ez számít egyben az első egységnek – a közelmúlt egységének – és a közvetlen előzménynek is. A feladatát több mint lelkiismeretesen végző nyomozó két lázadót próbál megtalálni a pusztában és a sivatagi városokban.
A megszokott módon folyik a nyomozás, ami most mégsem vezet eredményre, sőt egy kellemetlen félreértés következtében lelkiismeret-furdalása lesz – ez elől menekül a hazafelé vezető út irgalmat nem ismerő hajszájával. Végül mégis dolgavégezetlen tér vissza embereivel Jerusalaimba.
A második egység – itt kezdődik a tulajdonképpeni eseménysor jelen ideje, ha a jelen időt a bevezető monológtól számítjuk – a városba való visszaérkezés után megbomló, s egyre tünékenyebb napok, hetek időszaka, bizonytalan, tétova, nyugtalan látogatások ideje (nővérénél, Abelánál; Rabbi Abjatárnál; a századosnál). A tudat itt hajlik el a jelentől a régmúlt felé, egyre mélyebbre ásva, egészen a gyermekkorig. Az álló napok időszaka ez, melyekről Saulus azt hiszi, hogy „titokban adatokat gyűjtenek”, s valóban: titkon haladva visznek előre. A várakozás kiüresedésében – észrevétlen telítődésében? – jut el Saulus az üres jelenlétig, az éber látomásig.
A harmadik időegység itt kezdődik – a regény derekán, egy éjszaka eseményeinek megsűrűsödő lendületével. Egy este elindul otthonról a templomi őrség szállására legkedvesebb emberét megkeresni – éppen harminckettedik születésnapján. Majd a kútnál találkozik az ismeretlen törvénymagyarázóval, akit hajnalig üldöz a szűk sikátorban. Ez az estétől hajnalig futó rész mintha zaklató történést hozna, de térbeli visszakanyarodása (a szállásától el, majd oda visszamenekülő ember útvonala) jelzi: zsákutca, csapda volt, melyből most már csak a legerősebb lendület szabadíthatja ki.
A negyedik időegység a megkövezéstől az útrakelésig terjed – bizonytalan céltudattal, de az események kérlelhetetlenül egymásba kapcsolódó vonalán. Ha az előbbiről azt mondtuk, hogy a szállásától el, majd oda visszamenekülő ember útvonalával jellemezhető momentum, akkor ez a negyedik annak a felismerése, hogy: „Akkorra már minden leegyszerűsödött. És az is világos lett, hogy nincs hová hazamennem”. (100. o.) A kört önmaga körül zárta be („Megépítettem a magányt magam körül, anélkül, hogy akartam volna” – u. o.), amiből nem vezet más kiút, mint Tarzusz: a gyermekkor és az azonosság fellelése, „Valami igazolás, hogy azért ember maradtam, a feladat ellenére.” (u. o.)
A mű nyitó- és zárófejezeteinek befele forduló jelenjei kilépnek a kronológia ellenőrzése alól, és egy időtől eloldott keretet biztosítanak a történésnek, műnek, jelentésnek. Már az első oldalakon végérvényesen készen van, megtörtént valami, ami ugyanakkor történik is végig – az öntudat árnyékában. Valami, aminek tanúi, részesei vagyunk – ami előttünk, akár velünk is történhetne.
A kezdő fejezetről már részletesen szóltunk a „Nyitány” című fejezetben, és a következő, A tér- és időkezelés összefüggése a narrációs technikával című részben is visszautalunk majd rá, ezért inkább a zárófejezetre, a Daszmaszkuszi Út Napjának jelen idejére, időtévesztésére reflektálunk.
Saulus, vallomása szerint, azért választja mégis Damaszkuszt (Tarzusz helyett, mely visszafordulást jelent), mert egy fontosabb feladat vár rá: színvallásra kényszeríteni Istefanos barátait. Nem a szokásos módszerekkel („ezt akkor már túl olcsónak találtam” – l04. o.) akar faggatózni, hanem: „Tudatlanként akartam Damaszkuszba menni, hogy így tegyem próbára küldetésemet” (u. o.). A végső, a nagy próba útja ez, nem is annyira a vértanú barátait, mint inkább saját „sorsát" kényszeríti tanúvallomásra. „Uram, fordulj szembe!” (107. o.) Egy pillanatra sem fordít tehát hátat a feladatnak, a tűző napnak, a jelen időnek, „a megváltás egyetlen dimenziójának”,1 végigmegy a történetbeli pásztor útján, aki az anyajuhot keresve („üldözve”) megvakult a sivatagban: „Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok alázat, hogy végig kell menni az úton.”
Útközben pedig lelepleződnek a dogmák, a Törvény, a törvény szabályai és parancsai, elveszti értelmét a tiszta–tisztátalan ellentéte, hiszen nincs semmi, amihez képest szembe lehetne állítani ezt a két kategóriát. Egy gyerekkori emlék kel életre tudatában; apja, okulására megölet egy nyulat, hogy „most már ezt is” tudja. „Hetekig nem tudtam szabadulni ennek a délutánnak az emlékétől. És sehogy se tudtam rájönni, hogy mit kellett volna megértenem. Az igaz, hogy okulásomra megölték, de különben senkinek sem kellett, még táplálékul sem. Ezt a kitaszítottságot még szomorúbbnak éreztem, mint a bárány szelíd védekezését, mikor vérét kicsorgattuk.” (115. o.) Tudta, de soha nem értette meg, hogy miről van szó – mint általában a különböző törvények és szabályok esetében sem. Most végérvényes kérdések fogalmazódnak meg, melyek sejtetik a választ is: „Lehet egy csont tisztátalan?”, a szabadságról és szabad akaratról, a bűnről, a szeretetről és gyűlöletről gondolkodik: „...nézz nagyon közelről. Vajon ettől lesz a gyűlölet, mint a hiába fent kés?” A tudást a megértés váltja fel, és ebből kedvenc embere és kísérője is megért valamit.
„– Előbb szorosan odaállt elém.
– Te még mindig nem bocsátottál meg...
– Hogyhogy nem?
– Még mindig nem hiszel nekem.
– Neked? Már magamnak sem... Elveszítettem a mértéket. De így jó... Nem érzed?
– Te okos vagy, uram – mondja kitérően. Egyszerre nevetnem kell.
– Csak voltam... voltam, Kedmah!”
Később, mikor kísérőtársai zúgolódni kezdenek, így védi meg Saulust: „Nem a mi dolgunk, hogy értsük”.
Gondolatmenetünkben többször utaltunk a szöveg sűrítettségének finom részleteire. Ebből a szempotból érdemes reflektálni az első „nyolcnapos út”-tal kapcsolatban Saulus elbeszélésének egyik érdekes, leleplező időtévesztésére. A két bűnöst üldöző hős fontoskodva ügyel arra, mi mikor történt: „negyedik napja voltunk úton”, majd „még másfél napi sürgető út állt előttünk Guveirig”. Szinte minden egységet ilyen görcsös időmérés vezet be, illetve zár le. S ha ellenőrizzük Saulus számolását, kiderül, hogy az elbeszélés nem nyolc, hanem tíz nap eseményeit számlálja elő. Miért érdekes ez? Mert a fizikai előrehaladás, a sivatagi utak jelenései a lélek tükrében egy, az időtől függetlenné tett, fiktív világba kerültek. Kisebb lenne a tévedés jellemző ereje, ha a damaszkuszi úton nyíltan, teljesen leplezetlenül nem kerülne elő az időzavarnak ez a motívuma.
„Nem tudom hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel... Negyedik talán... Kóré kijavít, hogy ez már a hatodik... Kóré másnap megint kijavít, hogy ez már a hetedik nap. – Hogyan, közben éjszaka is volt? – kérdezem” – olvassuk a könyv utolsó lapján. A „kívülálló ember” élményei ezek, azé az emberé, akit Saulus is ingerülten keres másokban. Pedig önmaga az.
Bajosan adhatnánk választ arra a kérdésre, hogy a két út között tulajdonképpen mennyi idő is telik el. A „széttört cserép” darabjai ugyan önmagukban kerek egészek; itt másfél óra, amott egy éjszakányi, félnapi egység. Csakhogy ezek a meditációk és párbeszédek időben szüntelenül elkanyarodnak, a múltba lépnek át. A sürgető hajszát felváltják az „egyhangúan emésztődő napok”, az adatgyűjtés, a nyomozás nyugtalansága zilálja szét a történet múltba, régmúltba, majd ismét a jelenbe visszacsapódó vonalát.
„Másfél éve laktam Tohunál” – kezdi szállásadóinak bemutatását, majd elmondja nővére első látogatását, itt kerül szó Rabbi Abjatárról, ebből bomlik ki a múlt egyik újabb egysége: „Az utolsó fél évben nemigen múlt el nap, hogy ne jártam volna a Faragott Kövek Csarnokában", a mester szállásán. A következő fejezetben ismét visszatér a közvetlen eseményekre: „néhány napja...” – kezdi, s a zárógondolat még mélyebbre lendít: „Nemcsak a poklosok, az idő is ki tud sebesedni.” Ezután a négy év előtti kihallgatást, az áruló rabbi kihallgatásának jelenetét idézi fel. És folytathatnánk a felsorolást, de már ennyi is elég, hogy világos legyen számunkra a rendezőelv. Pillanatok, jelenetek rajzanak föl, fényesednek meg az időfolyam bizonytalan dimenzióiban. A költői eszközhasználat analógiájára nem ok-okozati kapcsolatok, egymás sarkába lépő események szerint, hanem egy önmagára szüntelenül visszautaló formában építkezik. A megszállott lélek, az ismétlés, a visszatérés határozza meg az alakuló motívumvariációt.
Egyszerre áll és haladva formál itt az idő.
4. 4. Cselekményszerkezet
A Saulus központi formagondolata a lélek és a szellem legteljesebb átváltozásának előkészítése. „Úgyis az történik, amire előkészítettek.” Saulus átalakulása az eszme transzformációja, az elme katarzisa. Históriája egy eszmeváltozás történeteként is olvasható. A történet elején, midőn Saulus „nyolc nap” után visszatér ferusalaimba, azt a pontosan még meg nem állapítható érzést tapasztalja, hogy közben történt valami vele. Vagy a várossal? A cselekmény tehát egy kimozdulóban lévő egyensúlyi állapottal indul, noha Saulus végül is a történet lezárásáig teljes elszántsággal járja a megkezdett utat. Itt még van célja. A történet végének Saulusában már minden erő felmorzsolódott: „Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.” (I06. o.) Cselekedetei síkján nincs törés. Saulus a Törvény kapuján belül van, a törvény szolgája még akkor is, mikor a Törvény eresztékei mindinkább meglazulnak – lelkében és elméjében. A megvakult Saulustól búcsúzva egy eretnek lázadót hagyunk támolyogni a kegyetlen erős napsütésben anélkül, hogy lázadásáról tettei tanúbizonyságot tettek volna.2
A tettek helyét a regényben akarati-érzelmi motiváltságuk és a reflexív szemlélődés sajátítja ki. A lélek gyötrődése és az eleme töprengő, vívódó meditációja elmélyül és felerősödik a tárgyi észleletek, látási ingerek, látványszerű elemek alakításában. Saulus kételyei, kiközösítettség-tudata, megingása és megerősödése oly módon árad át az őt körülvevő tárgyi világba, hogy a puszta, a sikátor, a homok, a rekkenő hőség megszűnik külső dologként hatni.
A regényvilágot alkotó tények, tárgyak, helyzetek, helyszínek mint formaelemek az epikai struktúráknál meglehetősen ritka, inkább a drámai szerkezetre jellemző egybetartottságot és erősséget mutatnak. A történetet alkotó cselekményes és tárgyi mozzanatoknak értelmet és jelentést a zárófordulat ad. A végpontról visszatekintve válik nyilvánvalóvá, hogy a regénymotívumok egy közös centrum felé, a tökéletes átfordulás felé irányuló mozgásnak vannak alárendelve. A tárgyi-képi regényelemek kettős funkciója is ebből a szögből világosodik meg. Súlyos, egyívű regénymenet a Saulusé, melyet kevés kitérő bont meg, kisszámúak, de annál jelentősebbek a vissza- illetve előreutalások. Az előrehaladó és körültekintően kiépített történetfolyamot körülindázó jelszerű elemek nem bontják meg a centrum vonzását; elmélyítik és a szimbolikus jelentéskiterjesztés szintjén értelmezik a történet egyes fordulatait.3
A regénytörténet Krisztus halála után négy évvel indul – végig a regényen az egyetlen konkrét viszonyítási pont, ha időben be akar határolni az elbeszélő egy eseményt – és a damaszkuszi úton zárul. Az elbeszélés egy Jeruzsálemi zsákutcából az igazi Vicus Rectus látomásos megidézéséig követi Saulust. Az epifánia csupán előkészített, bekövetkezése érzékeltetett, sejtetett. A regény Saulusa soha nem érkezik meg Damaszkuszba. A fölfele ívelő, az idő beteljesedését érzelmi szinten lehetővé tevő történetvezetés a legizzóbb pillanatban áll le. Megszakadása Saulus földrezuhanásával egyidejű. A zárás, mint az erőteljes novellezárások, sűrítettséget, kitágulást e fölíveléssel ad a történetnek.
A Saulus regénytörténeti jelentősége a mitológiai, bibliai, pszichológiai, történelmi regénytípusok megidézéséből és elvetéséből következik. A bibliai példázat modelljét követve Mészöly egyféle bölcseleti parabolaregényt alkot. A parabolisztikus elbeszélésnek a modern magyar prózában megközelítőleg sincs akkora jelentősége, mint például a XX. századi német irodalomban – Kafkától Brechtig, vagy Borges életművében, s a hatását tükröző latin és nem latin irodalmakban. Egyes kritikai álláspontok a forma korszerűtlenségére hivatkoznak, anakronisztikusnak ítélik, és elsősorban történelmi-politikai indokokkal magyarázzák az irodalmi példázat megjelenését, vagy éppen efféle célzatosság eszközének tekintik. A másik vélekedés általánosságban megkérdőjelezi az utalásos narráció poétikai jelentőségét.
Ennek ellenére Thomka Beáta, a Mészöly Miklós-monográfia szerzője a következőképpen vélekedik: „a formát és a bölcseleti próza klasszikus vagy jelenkori parabolisztikus változatait... értékteremtőnek tekintem”4 a mészölyi életműben, az adott korszakban és tágabb kontextusban is.
A modern kor prózai parabolája nem a forma erkölcsi vonzású didaktikus hagyományával áll kapcsolatban, hanem „az értelemtartalmak olyan formai sűrítményeire támaszkodik, melyet az európai és nem európai filozófiai és teológiai tradíció kialakított.”5 A parabolának nemcsak allegorikus és moralizáló előzményei vannak. A prózai példázatosság egyik jelentős forrása a metaforikusságon alapuló, elsődlegesen költészeti nyelvhasználat. Az elbeszélés a metaforikus jelrendszert térben és időben konkretizálja, tehát kronotoposszal bővíti. A metaforikus, illetve a narratív szövegek megkülönböztető jegye Bahtyin téridő fogalmával írható le. A metaforikus megismerés, s egyáltalán a metafora ismeretelméleti illetékessége az, ami a jelenkori filozófiai, szemantikai viták ellenére ösztönzőleg hatott az elmúlt másfél évszázad elbeszélő irodalmára. Ha elfogadjuk azt, hogy a metaforikus és a narratív szöveg is lehetséges világokat teremt, akkor az egyes metafora és az elbeszélés fő különbségei a változás, a mozgás, a kibontás, tehát az eseményesség, a történetszerű folyamat meglétében, illetve hiányában ragadhatok meg. Ez azt jelenti, hogy a metaforán és az analogikus gondolkodáson alapuló parabola időfogalmába a metonimikus elv is belejátszik, míg a költészeti metaforának akkor sem eleme a folyamatszerűség, változás és tartam, ha időtapasztalatról számol be. A parabola történése az eseménysor téridejének változásából bomlik ki.6
Mészöly művészetében a parabolaforma a jelzett időszak (60-as, 70-es évek) jellemző műfaji és jelentéstani szerkezete. A Magasiskola, Az atléta halála, a Jelentés öt egérről, a Saulus több vonatkozásban is fölkínálja a példázatos/szimbolikus értelmezést. Az utalásos narráció és a logika azonban nemcsak a parabolákban, hanem a közvetlen elbeszélő szövegekben, sőt az esszéprózában is érvényesül. Mészöly írásgyakorlatának egyik meghatározó vonása, hogy a metaforikus nyelvhasználat együtt merül föl a kifejezetten tárgyias, realisztikus közlésmóddal.
A történet dinamikája a redukció és a kiterjesztés egymással ellentétes, de egyidejűleg jelentkező eljárásaiból fakad. A párbeszédeknél ez a kontraszt a drámai jelleget erősíti fel azzal, hogy a beszédtárgy bonyolultsága és a megnyilatkozás szikársága nem lankadó feszültségben áll. A nagyszerkezet szintjén e hatás a kihagyásos megoldásokból származik. Szinte egyetlen dialógus, egyetlen történetrész sem lezárt a műben. „A történeteknek nincs végük, elvesznek...” A regény epizódjai egymásra nyíló ajtókra, termekre emlékeztetően sorakoznak, szaggatottságukban is egy sajátos temporalitás törvényeinek engedelmeskedve.
4. 4. 1. A történetegységek meteforikus szövése
A regényszerkezet három pilléren áll, melyek külön-külön szimbolikus-parabolikus jellegűek. Kapcsolatuk tovább fokozza az utalásos jelleget. A szerkezetet a regény csarnokleírásait fölidéző hármasság arányosítja. A parabola mint a műegész formaszintjének megoldása jelképessé teszi a saulusi sorshelyzetet, történetét pedig e tagolással „megnyitja az egyéni sorsba sűrítődő egyetemes egzisztenciális jelentések számára”.7 Az ív a szerkezet hangsúlyos helyei között feszül. Felismerésüket motívumismétlések teszik lehetővé. Ilyen egységek a bevezető fejezetben, a regény közepe táján és a zárófejezetben jelentkeznek.
Az alig három oldalnyi kezdő fejezetben (melyet részletesen a dolgozat „Nyitány” című részében elemeztünk) négyszer tér vissza a vak koldus alakja, akivel Saulus még a történetet megelőző időben találkozott. „Egy koldus jön a Mészárosok utcáján” – a találkozás helye a jerusalaimi Zsákutca, nem Vicus Rectus. „Ez itt zsákutca. Hova igyekszel? Vezesselek el?” A koldus válasza: „Köszönöm, uram, most már odatalálok.” A találkozás e pillanatban még nem jelentőségteljes, igazán azt sem lehet érteni, hogy miről beszélnek. A következő mondat – „Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk azonosságunkat. De hol ez az azonosság?” (6. o.) – átvezet a regény közepén található epizódhoz.
Ismét találkozás játszódik le, mely a bekövetkezés pillanatában még nem, hanem valamivel később nyeri el az értelmét. A vándor, akivel Saulus a város legmélyebb kútaknájánál találkozik, az ismeretlen üldözött, Istefanos. A beszélgetés során Saulus elmeséli egy korábbi tarzuszi találkozását egy vak koldussal, aki felajánlotta, hogy bárhová elvezeti az idegent (bár Saulus tarzuszi származású és jól ismerte az öregvárost, most mégis tartózkodóan idegennek tetteti magát). Közben elmeséli megvakulásának történetét: több napig nyomozott elveszett anyajuha után a homokbarázdákban, s a tűző nap megvakította. A nyomozás kíméletlen monotóniája és napsütése előrevetíti a később Saulusra is kirótt hosszú menetelést, melyben a tűző napfény észrevétlenül vált át ellentétébe. „Ami ennyire fokozhatatlan, vajon különbözik is?” Istefanos válaszként „letört egy gallyat, és odafektette a csipkés árnyékra. De úgy látszik, nem bízott benne, hogy értem a példázatot. Mint egy igazi sófer (mester, írástudó), megismételte a mozdulatot: fölemelte és újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg: hogy elébb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával. Megijesztett ez a néma szókimondás.” (82. o.) A bevezető fejezet azonosságkeresése és a letört tamariszkuszág s árnyéka példázatának mint válasznak a kapcsolata elvont jelképiségében is egyértelmű. Saulus még mindig megtöretésének útját járja, azonosságvesztése e ponton még mindig sejtett, de nem tudott állapot. Istefanosszal való találkozása nem a tudatban, hanem az ösztönökben gyorsítja fel a folyamatot. Az elbeszélés ismét a lélek geometriájához fordul: „hagytam, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Egy hosszú lélegzet esett volna jól, amelyik addig tart, ameddig a házak, csupa nyitott kapuval. Aztán valami napsütötte puszta, az éggel, ahová az utca vezet.” (91. o.)
A regényzárás parabolájának a motívumai az érzékilea megtapasztaltak, testileg megszenvedettek megismétlései. A Damaszkuszi Út Napja ez, időtől eloldott tartam, melyben „elmúlik a nap anélkül, hogy elkezdődött volna.” (107. o.) A fény s az árnyék ritmikájából kiszabadult egyformaság, a monotónia és a látomások útja ez, melyben Saulus számára egyetlen fogódzó maradt: az anyajuh, amint belevész a fény vagy éppen a sötétség tovább nem fokozható mélységébe. Saulus az út végén és az út kezdetén áll. A zsákutca az indulás, a Vicus Rectus a megérkezés helye. Az oszlopsor kiteljesedett: a rés perspektívája kitágult, a látómező az egész verőfényben izzó pusztát befoghatná. A szemhatár kitágulása örök vágy és fikció – nem az értelem és nem az akarat kérdése. Mészöly regényének hőse a Vicus Rectus szemmel be nem fogható fényének és kiterjedésének megsejtője – ezzel meghaladja az újszövetségi templomi nyomozó jelképiségét, aki Pál apostolként járja tovább az utat.8
5. A tér- és időkezelés összefüggése a narrációs technikával
Általában úgy határozzuk meg a narrációt, mint történetelbeszélést, melyet valamely narrátor hajt végre. Az elbeszélt szövegbéli történet gyakran egy narrátor közleménye. A narráció saját idővel és térrel rendelkezik, mely különbözhet az elbeszélt történet terétől és idejétől. Az elbeszélt történet idejének és a narráció idejének kapcsolata szerint beszélhetünk előidejű, egyidejű és utóidejű narrációról.
Ha a narrátort, mint az egész történet elbeszélőjét tekintjük, extradiegetikus narrációról beszélünk. Törvényszerűen minden narratív szöveg tartalmazza ezt a formát. Ez az extradiegetikus narráció soha nem azonos a történet síkjával, hanem attól mindig különböző szemantikai réteget alkot (a narrációt nem lehet úgy tekinteni, mint valamely, a történet részét képező tevékenységet, cselekményt vagy eseményt). Ez még a mi esetünkben is így van, még akkor is, ha a narrátor első személyű (azaz olyan személy, aki a történet valamelyik személyével azonos – jelen esetben a főhőssel).
A cselekvés és a cselekvésre irányuló, azt megnevező közlés, akár egyidejű, akár nem, a szöveg két strukturális szintjét alkotják. A narratív szituáció mindig változatlan szituáció: bármennyi ideig is tartson a történet elbeszélése, az alapvető tényállás, hogy adott narrátor elbeszél egy történetet, nem változik.
Az előbbiekben azt mondtuk, hogy az elbeszélt történet idejének és a narráció idejének kapcsolata szerint beszélhetünk előidejű, egyidejű és utóidejű narrációról. Mészöly e regényében az említett lehetőségek közül kettőt valósít meg: a szimultán (egyidejű) és az irodalmi elbeszélő szövegek leggyakoribb narrációs eljárását, az utóidejű narrációt.
A mű nyitó- és zárófejezeteinek jelen idejében a történet és a történet elbeszélése azonos idejűvé lesz. Ebben az esetben szimultán narrációról beszélhetünk.
B. Pingaud így ír Új regény és új film című tanulmányában: „Meghökkentő dolog, hogy a legtöbb modern regényíró jelen időben ír. Ezzel azt a benyomást akarják kelteni, hogy még nem dőlt el semmi, az események előttünk fognak lejátszódni, akkor, amikor olvasunk róluk. Ez az eljárás a hagyományos történet eltűnéséhez vezet: mert történet csak akkor létezik, ha bizonyos sorrend kapcsolja össze – ez a sorrend lehet az egyszerű múlt kronologikus rendje, vagy a szubjektívebb igeidők bonyolultabb és ravaszabb sorrendje – az átélt élmény különböző pillanatait. A szó igazi értelmében vett történet csak a múltban játszódhat.” A modern regény huzamos időn át nem történetközpontú, a folyamatos időrendet más rendezőelvekkel helyettesíti (például a történetegységek metaforikus szövése, a motivikus szerkesztésmód), igyekszik kilépni a poétikai-epikai múlt azonosságából.
Benveniste ugyanígy vélekedik erről: „Az esemény (történet) az időbeli kifejezés szempontjából soha nem lehet jelen idejű, nem lehet jelen idejűként megfogalmazni”. Továbbá azt mondja, hogy egy adott pillanatban, melyet jelenként tételezünk fel, nincsenek események, mivel azok a jelenhez képest múlt idejűek. A jelen idő aspektusából minden esemény (történet) elmúltnak, befejezettnek számít, következésképpen azok a cselekvések, melyek a jelen időben vannak, nem lehetnek események, csak tényállások – folyamatos cselekvés, történés vagy állapot.
A szimultán történetközlés olyan speciális elbeszélésmód, mely az eseményeket mindig mint folyamatban lévő cselekvéseket, történéseket vagy állapotokat, azaz folyamatos tényállásokat láttatja, melyek még csak „ezután” fognak eljutni a befejeződésükhöz. A szimultán történetelbeszélés a szöveg befogadója számára két alapvetően fontos hatást ér el: mintegy a történet részesévé teszi a befogadót, mivel ő is folyamatosan éli át az eseményeket, akárcsak az események ágensei, és megteremti a befogadóban a várakozásból eredő feszültséget, mivel soha nem tudja, mi fog történni a következő pillanatban.
A szimultán történetközlés lényege tehát az, hogy a közlés ideje és a történés ideje azonos, és hogy ez az idő mindig a jelen idő.
A bevezető fejezetről már többször szóltunk, a „Nyitány” című részben részletesen is elemeztük, most csupán egy nagyon érdekes narrációs eljárást vizsgálunk meg. Jelen időként a Jerusalaimba visszatért hős önmarcangoló monológját tételezzük fel. Azt a szorongató érzést regisztrálja, hogy az elmúlt „nyolc nap alatt” valami megváltozott – vagy ő, vagy a város. Egyszerre figyel kifele és belső rezdüléseire. Egy hatalmas, kimerevített állókép ez, mely a regény közepén felbukkanó, iszonyú nagy tér közepén „saját üres jelenléte legalján” vergődő hős közérzetét, személyiségállapotát vetíti elő (1. bővebben az Utalószavak Mészöly Miklós művészetéhez című fejezetben). Hirtelen mozdulni látszik valami, egy koldus jelenik meg, akiről kiderül ugyan, hogy hónapokkal korábbi emlék, tudati kép, mégis a két különböző időpontú eseményt szinkronizálja a szerző; a találkozás nem mint megtörtént, hanem mint történő, folyamatos cselekvés van ábrázolva.
Mint már előbb említettük, a narráció leggyakoribb módja az irodalmi elbeszélő szövegben az utóidejű narráció. A történetelbeszélésnek ez a módja alapvetően különbözik a szimultán közlésmódtól (a drámai szöveghez áll a legközelebb) az idő – a közölt történet és a közlés idejének – szempontjából, mivel az utóidejű narrációban mindig más, egy korábbi idősíkot jelent az elbeszélt történet síkja a narráció síkjához képest. Ez a fajta történetelbeszélés feltételezi, hogy az elbeszélt történet a közlés idejére már befejeződött, a közölt események már lejátszódtak.
A történet és a narráció idejének viszonya soha nem csupán a narrátor és a történet kapcsolatát mutatja meg, hanem a történetben részt vevő személyek és az adott esemény kapcsolatát is. Minden olyan esemény, mely múlt idejű igealakokkal, tehát utóidejű narráció által kerül közlésre, az nemcsak a narrátor szemével nézve megtörtént esemény, hanem a történetbeli személy szempontjából is vagy múlt idejű, már megtörtént esemény, vagy pedig jelen idejű, éppen folyamatban lévő tényállás. Ezért minden utóidejű narrációval elmondott, tehát „múlt idejű” esemény a fikción belül valóságként értelmezendő: a fiktív személy valóságaként – vagy múltjaként, vagy jeleneként.
Utólagos történetelbeszélés is keltheti azt az érzést a befogadóban, hogy az elbeszélt történet jelen idejű – mintha szimultán történetelbeszélésről lenne szó. Az utóidejű narrációban a közléshez viszonyítva a történet mindig múlt idejű, de a narrátornak van lehetősége arra, hogy ezt a múlt idejű történetet mintegy aktualizálva, „jelen idejűvé téve” közölje. A narráció a fiktív cselekvő személy jelenét ábrázolja, mely idő szerint nem azonos a narráció jelen idejével, s mivel a Ricoeur-től átvett gondolat értelmében jelennek csak a közlés idejét tarthatjuk, a fiktív személy felidézett jelen ideje „csak olyan, mintha jelen idő volna”: azaz mindenképpen múlt a közlés valóban jelen idejéhez képest.
Az utóidejű történetelbeszélésben, a Saulus nyarában a történet „jelen ideje”, a történés egyes, jelen idejűnek ábrázolt pontjai mindig a történetbeli cselekvő Saulus aspektusából számítanak jelen időnek, nem a narráció aspektusából, s a narráció idejéhez viszonyítva a történetbeli személy jelen ideje mindig múlt idő. A történeti jelen (vagy múltbéli jelen, praeterium imperfectum a magyar nyelvben az igekötő nélküli folyamatos igealak) funkciója az, hogy mintegy jelen idejűvé tegye a történetnek a narráció szemszögéből már mindenképpen befejeződött, múlt idejű eseményeit. Az utóidejű narráció képes tehát a közlés szempontjából múlt idejű eseményeket mint a történetbeli személy jelen idejét láttatni. A narrátornak mindenre van lehetősége: idősíkok váltogatására, aspektusok váltogatására, kronológia megbontására, az események és a narráció közti distancia váltogatására.
Az elbeszélői idő és a hős időbeli pozíciójának kombinációs lehetőségei határozzák meg a műben a kompozíciós szerkezet összetettségi fokát. A narrátor a főhős időélményére épít mindvégig – az idő számlálása tehát a Saulus pozíciójából történik. A „nyolc napos út” folyamán ezért történhet meg az időtévesztés – a szubjektív időérzékelés (a Saulusé) nem esik egybe az objektív idővel. A regénytörténet idejéről is csak annyit tudunk, hogy Krisztus halála után négy évvel indul és a három hónapos nyár bizonytalan idejét fogja át. Ez a bizonytalanság ugyancsak az erősen szubjektív, zaklatott időérzékelés következménye. A főhős idő-percepciója az időtévesztéstől (az első fejezet pontosan számolgatott ideje nem nyolc, hanem tíz nap eseményeit fogja át) a megbomlott kronológián, a tünékeny napok, hetek megfoghatatlan idején át a végleges idővesztésig ível, amikor már a lélek számára egyáltalán nem fontos a külső világ objektív ideje: „Nem tudom, hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel.” (106. o.)
A különböző időbeli pozíciók többféleképpen kapcsolódhatnak egymáshoz. Esetünkben a narrátor felveszi Saulus minden nézőpontját; részletesen ecseteli az ő érzékelését (felveszi az ő pszichológiai nézőpontját); az elbeszélésben végig az ő frazeológiáját használja, vagyis frazeológiailag is az ő nézőpontjára helyezkedik (például: „Majdnem bambán néztek rám”); ugyanezt mondhatjuk el a térbeli nézőpontról is (mindent Saulus szemével látunk); végül az eseményeket is olyan sorrendben beszéli el, ahogyan a főhős érzékeli őket az időben, vagyis megint csak az utóbbi nézőpontja érvényesül. Az események úgy nyernek értelmet az olvasó előtt, ahogy a főhős emlékezetében felötlő történetek, motívumok egymásra rakódva egyre tágabb jelentésrendszert alakítanak ki. A főhős Saulusszal szemben egyetlen előnyünk van – ismerjük a saulusi történet újszövetségben alakulását. Ennélfogva kettős helyzetbe kerülünk: egyrészt együtt haladunk az egyre magányosabban üldöző, nyomozó Saulusszal, az ő jelen idejében fogjuk fel az eseményeket, másrészt viszont kicsit másként érzékeljük a történéseket mint ő, mivel mi egyúttal az ő jövő idejéből is tekintünk visszafelé (közben már nem a Saulus nézőpontját használjuk, hanem az elbeszélő tágabb szemszögéből figyeljük a dolgokat).
Néhány érdekesebb idősík-kapcsolást szeretnénk kiemelni. A nyolc napos útról beszélve végig múlt időt használ. Küldetésük célja a két lázadó elfogása: „Parancs szerint két lázadót kellett megtalálnunk a pusztában, egy öreget s egy fiatalt” – kezdi a beszámolót, majd hirtelen átcsap jelen időbe: „Nem tudom, a nagytanács mit becsül bennem jobban: a szívósságot, ami folyton próbát keres, s akkor is tovább hajszol, mikor már megnyugodnék – vagy az értelmemet, ami magát sem kíméli.” Az elbeszélés jelen idejéből (a történetbeli jelenből) hirtelen átlép a narráció jelen idejébe. Ugyanez történik a következő oldalon a szurdik-jelenetben. A narrátor olyannyira beleéli magát az események felidézésébe, hogy a történet idejét összeköti a narráció idejével pár mondat erejéig: „Az ilyen váratlan megnyilatkozások mindig nagyon erősen hatnak rám. Minden feladat összezsugorodik ilyenkor, amit a nagytanács és a saját lelkiismeretem jóváhagy – ezért gondolom, hogy csak a gyengeség jele lehet.” S hogy tényleg a narráció idejéből szól ki a szerző, arra a folytatás a bizonyíték: „Ezt utólag mondom, akkor nem így éreztem, s még gondolni sem gondoltam semmire.” (9. o.)
A Padok-féle történetet pedig a következőképpen adja elő: „Abelának volt egy története, amit többször is előhozott nekem... attól félt, hogy az ő ura is Padok sorsára jut” – kezdi az elbeszélést múlt időben, aztán a tulajdonképpeni történetre tér át. Így indít: „Én így tudom, amit tudok” – majd folytatódik az elbeszélés múlt időben. A végét pedig így zárja le: „Ennyi a történet. De hogy Rabbi Abjatárnak bármi köze lett volna az egész vizsgálathoz, képtelenségnek tartom, s Abela női elfogultságával tudom csak magyarázni.” (30. o.) Ez a jelen idejű keret amellett, hogy kapcsolatot létesít az elbeszélés jelen idejével, a közrezárt történetet is átemeli a történet múlt idejéből a fikció jelen idejébe.
A damaszkuszi út jelen idejében, ahol a történet és az elbeszélés síkja újra azonos, az események előttünk játszódnak le. Ez a jelen idejű sík itt még egyszer megszakad, egy gyerekkori emlék ragadja magával a hőst, vissza a múltba, hogy aztán végleg megszűnjön az idő eljutva a beteljesedésig.
Ez a „költőien” modellált regény, mikor (Saulus nyarának napjaiban) előre halad – előre az időben –, egyúttal visszafelé is pereg: az élet mélyrétegeibe, a gyermekkor gyökereihez és vissza.
6. A személyiség transzformációja
Mészöly az idea átfordulásának menetét, a bizonyosságtól a kételyig és a sejtéstől a megbizonyosodásig vezető utat nem a tettek, hanem a lélek, a gondolkodás és az önreflexió folyamataiban mutatja fel. Ez a regény transzformációs tengelye: az eszmeváltozás, ahogyan az ösztönök, érzelmek és a lélek felületeit átrendezi, illetve ahogy a megérzés megértéssé teljesedik.
Saulus a Jézus-követők megvesztegethetetlen üldözője, a templomi nagytanács bizalmi embere, feltétlen híve az Eszmének és a Törvényeknek. Ez az elkötelezettség minden ambiguitásra azzal reagál, hogy másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget. Saulus kétségeit néhány jelentéktelennek tetsző élmény mozgósítja. Két lázadót kellene elfognia, ám a napokon át tartó üldözés nem jár sikerrel. A kudarc szégyene hajszálrepedéseket idéz elő a szilárd meggyőződésen. Mészöly Saulusát leginkább a magány és a feladatnélküliség kínozza, közben pedig neki is meg kell tapasztalnia, hogy még házigazdáját is felettese választja ki számára. Tudja, hogy a kihallgató főpapok színjátékot játszanak, hogy a vádlottat váratlan helyzetek elé állítsák és maradék akaratát megtörjék. S azt is tudja, hogy a gyanúsítottak bekényszerítése a lepratelepre erőszakos cselekedet, melynek minősítését azonban eleve magába olvasztja a Törvény igazsága: „Abban biztos voltam, hogy a Törvény óvatosságával jártak el Pádokkal és társaival szemben; s egy ilyen esetben a seb is csak törvényes lehet.” (28. o.)
A fogalmazásmód leplezi le Saulus tárgyilagosnak ható beszámolóit. Mert a hatalom „ügyei”, a nyomozások és leleplezések történetei egyre inkább a kérdőmondatok sokasodásába, az ellentmondó variációk sorába, homályába vesznek. Az egyik történet ilyen átkötő elemekkel bomlik ki – az előbb említett Padok sorsáról van szó: „A bethániaiak úgy emlegették őket... egy idő múlva suttogni kezdték... Itt bizonyos részletek homályosak...A datolyaszedő munkások azt mondják... Minden jel szerint... hogy mit akart, az nem derült ki... alaptalannak bizonyult a suttogás... valószínűleg... állítólag... azt mondják... A hírt... sosem erősítették meg.” (28.–30. o.) S a részletekben is egyre több a pontatlanság az élesen regisztráló, megfeszített belső figyelmű nyomozó számára. És a sok „lehetséges”, „valószínű”, „bizonytalan” a vallási, hatalmi rendszer építményét észrevétlenül egyre idegenebbé teszi; szüntelen megszaporodnak a homályos részletek.
Az őrség épületének kiürítése kapcsán a következő széthulló mozaikkockák sorakoznak egymás után: „...az őrség előző parancsnoka... parancsot kapott rá – pontosan nem tudni kitől –, hogy az épületet ürítéssé ki. Egyesek szerint megtévesztésül... Sokan azt hitték... Amit az épület kiürítéséről tudok, végül is innen-onnan tudom, hallomásból... a telep lakói azt mondják... azt viszont tagadja... ezzel szemben úgy tudja... valószínűleg... pontosan nem tudni, hogyan... hallani olyasmit... Hogy igaz-e ez?... De van más értesülés is... Az biztos...”. Az a hős, akinek meggyőződése volt, hogy az erőszakos cselekedetek is csak a Törvényt szolgálják: „csak olyan formában, ami ilyenkor megengedett. A nagyobb baj megelőzését nem nevezhetjük erőszaknak, mégha hasonlít is hozzá.” (69. o.) – eljut a következő ítéletig: „Az éber gyanakvás olcsó és közönséges gyakorlata eléggé lábra kapott az utóbbi időben.” Ettől a véleménynyilvánítástól már csak egy lépés van annak felismeréséig, hogy semmi (bizonyosan) összefüggő nem mondható. S ez veszteség. „Nem tudom, mit bizonyít. A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah. És mégse hagynak békén... Elvesztegetett idő. Az ártatlanság félajánlatai! A kétértelműség bölcsessége! Kezdtem gyűlölni Rabbi Abjatárt.” (74. o.) Saulus egyensúlyát vesztett emberré lett, amint fokozatosan ráébredt a nagytanács törvényvilágának önkényességére, a rítust magyarázók megtévesztő logikájára.
Saulus a biztosat keresi, és épp a fokozott vállalással, mélyebb igazságkereséssel haladja meg a hatalom rendszerét: „Azért vagy itt, hogy őrködj, hogy... ne legyen semmi kovászos, semmi tisztátalan, semmi szentségtelen.” (7. o.) Csakhogy gyanúsítással, tanúállítással, bonyolult és homályos rabbinus teológiai bizonyítással nem ragadhatja meg ezt a „tisztátalant”: „...engem csak a tettenérés vonz... A megismételt szó sosem ugyanaz, sem a mozdulat. A bűn is magányos, mindegyik külön, akárcsak én, aki tetten érem.”
Még az üldözendő, gyűlölendő dolgok egyértelmű bizonyosságában hisz, (egy alkalommal gyerekkorára emlékezve így gondolkodik: „Akár két napig tudtam volna sorolni, hogy mi az, amit gyűlölni kell” – 101. o.), amikor nyílt személyisége másfajta „tettenérések” élményével találkozik. A kudarcokéval. S közben egyre gyakrabban tudomásul kell vegye, hogy felettesei gyanújának árnyéka őt is utoléri: „Már többször észrevettem, hogy a saját biztonságom érdekében engem is figyeltetnek, most mégis elszorult a szívem”, sőt azt is tapasztalja, hogy megváltozott a viselkedésük, és egyre inkább kívül reked, egyedül marad. Séjáról (a főpap titkáráról) ezt mondja: „Legutolsó találkozásunkkor már ő sem volt a régi... így zárkózott el. Aki hangosan biztosítja a csendet, az maga is zajt csinál. Még soha nem beszélt így velem, s ilyen bántó célozgatással. Fejembe futott a vér. »Úgy értsem... – de nem várta meg , hogy befejezzem. »Nem kell ezt érteni, csak tudomásul venni.«” (79. o.) A parancsot, a Törvényt sem kell érteni, csak tudomásul venni, teljesíteni és betartani – ez a hatalom álláspontja. Azt is gyanítja, hogy mellőzik és titokban készülnek valamire: „Hogy bántott-e ez a mellőzés? Azt hiszem, akkor már nem.” (79. o.)
Saulus sohasem folyamodik önfelmentéshez, hanem önmaga ellen fordítja szigorát: „Tetten kell érned önmagadat.” Majd az előbbi gondolatot folytatva így meditál: „Úgy éreztem, a parancs és a kötelesség is egyre inkább rám marad – nem az érintett, amit ők rónak ki.” (u. o.) Szigora, a feladat önállósult logikája egyszerre fordítja szembe önmagával és feletteseivel. S amikor elindul Damaszkuszba, hogy parancs nélkül is színvallásra kényszerítse István barátait (vagy saját küldetését?) immár szabad mindentől (a Törvény tudásának felmorzsolódása mégsem puszta veszteség, hiszen a személyiség paradox szabadságának terét nyitja meg): már csak egyetlen célja, hogy ne jusson ellentmondásba önmagával.
Míg a gyanú, a büntetés, a gyalázat motívumai maguk is elbizonytalanodnak, s hősünk nyomozásai, vitái (Rabbi Abjatárral és a századossal), kérdései, törekvései végső soron nem találkoznak össze semmi biztossal, megragadhatóval, addig a másik, az új, a láthatatlan szervezet (az üldözötteké) ügye egy eleven, valóságos motívumsorban bomlik ki. Ez a másik lehetőség: a valós jelenlét esélye. Már-már szemérmetlenül kihívó, szinte vádló részletek adnak erről sugallatot, egyre több helyet kérve Saulus gondolataiban, gondjaiban, életében.
Ez a költőien erőteljes motívumsor a regény legfontosabb szerkezeti összetartólánca. A fűszálakat számlálgató hős a csendet meg a távlatot ragadja meg és átéli a gyengeség és elhagyottság boldogságát. A halott menyasszonyt sirató társaság, az ártatlanság, a megfoghatatlan kiszolgáltatottság látványai elől a megszégyenülés érzésével menekül. A különös fénnyel felragyogó tárgyak, állatok, emberek részben az ártatlanság és gyengeség arcát mutatják. Segítséget várónak, elhagyatottan félszegnek érzi beteg, kiszolgáltatott unokaöccsét: „...több mint egy óráig ültem a csontig lesoványodott [kiemelés tőlem, Á.P.] gyermek mellett... És akkor történt. Egyszerre úgy éreztem..., hogy valami képesség és erő van bennem, ami kizárólag Bénájának szól... És ugyanazokat a szavakat mormoltam én is, mint ő (a próféta): „Uram, térítsd vissza e gyermek életét!... A legtöbbet kellett kikényszerítenem, mert úgy éreztem, hogy ami kevesebb, az kisebb akarat is, s a kisebb akarat könnyebben cserbenhagy...” – és meggyógyítja a gyermeket. Megrendül egy aknaszerű sikátorba vesző zarándokcsoport láttán, az álmukból felriasztott, megrettent emberi tekintetek előtt állva. Az üldözött pusztai róka, a holdvilágos udvaron átfutó, menekülő egér ennek a gyenge, sebezhető létezésnek a jelévé válik. A pusztai viharban az embertestmeleghez búvó nyúl, a kézfejen elmorzsolt hangya: mind-mind e lefegyverző esendőség képei. Egy éjszaka már nemcsak a rend őre indul el egyik kedves emberét megkeresni, az emberszerető aggodalom, nyugtalanság ösztökéli. Szorosan kapcsolódnak ehhez a gyermeki létet, az ártatlan tisztaságot idéző, hívó motívumok: a hajnali városban pénzt gurigázó fiúk, a beteg Benaja gyermekteste; a gyerekkorából, elveszett ifjúsága boldog korából felrajzó képek, a kitépett fecskeszárny, melyet nővére őrzött; menyasszonyának, halott fiának, a tarzuszi szülőföld hegyeinek, tengerének kísértő emléke. A válság végső stádiumában, a fiatal törvénymagyarázó halála után (megkövezésénél már csak néma tanú; az ártatlanság, az áttetsző emberség legyilkolásának élménye leegyszerűsíti a főhős belső világát, lelkiismerete a Camus-mottóval együtt kiált, tiltakozik: „Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?”) ezért készülődik haza, a gyerekkor tájaira.
Egy másik oldalról viszont a szerény, de egyértelmű emberség arcképeinek sorában jelentkezik valami más, ami szemben áll a besúgók, bölcsek, templomszolgák gyanús, tettető, zárkózott alakjaival: rokonai, szállásadói, szolgái a letéteményesei ennek. A szeretet, az őszinte barátság, a tiszta ragaszkodás olyan értékekké válnak Saulus számára, amiktől soha többé nem tud megválni. A képrendszer egyik szálán Saulus személyiségének szexuális motívumai – melyek egyben emberi átalakulásának mozgatórugói – is érzékelhetővé válnak. Rabbi Abjatár, az absztrakt rabbinus teológia szakembere az aszkézist, a görcsös elfojtódásokat képviseli – Saulus világának másik vonzáspontján viszont az ételt és testét alázattal felkínáló Támár, a házigazda lánya áll. A görcsösen kapkodó hősre ez a nőiség, a biztos szeretet kísértő, sejtelmes erővel hat. A két alak (Abjatár és Támár) között feszülő ellentétet a regény zárórészében megjelenő Anyajuhkép oldja fel, a jelképben a szexuális és vallási-etikai tartalmakat fogva össze.
A mű egyik írói bravúrja tehát annak a folyamatnak az ábrázolása, hiteles rajza, ahogy a szeretet és gyengédség konkrétumai, az ártatlanság elkötelező szálai át – és befonják Saulus merev, sziklaszerűen kövült, fiktív morálját és eszmerendszerét s egy döntő pillanatban szétvetik azt.
7. Példázat a reményről9
A Saulus problematikájának teljesebb megértése végett az írói szándékot, víziót feltáró műhelynapló vallomásaihoz fordulunk. A tágasság iskolája10 című esszékötet egyik írásában, a Naplójegyzetek az Atlétá-hoz és Saulus-hoz címűben az író ezt mondja: „Tulajdonképpen az Atléta problematikáját szeretném a Saulusban magasabb szintre emelni. A két regény staféta-váltásban követte bennem egymást, leírhatatlanabb pályára akartam szorítani a futómat.”
Az atléta halála (1966) című, első önállóan megjelent Mészöly-regényt a kritika igen értetlenül fogadta, és elég változatosan értette félre (pl. Hemingway óta nem írtak ilyen járatlansággal a sportról; a szocialista társadalom Hamletje; sznoboknak való, nincs mondanivalója stb.). „Nem sportregény. Legföljebb olyan megtévesztő módon, ahogyan korunk is a sport műszavaival és szenvedélyével igyekszik kifejezni és megvalósítani magát, noha keservesen másról van szó.” Amiről lényegében szó van, a „létezés rekordjának” vágya minden területen és minden formában: a maximális teljesítmények hajszolása az elveszített vagy nem lehetséges (soha nem is volt) teljesség/abszolút pótlásának a görcsévé lett bennünk. Ez az a közérzet, „ami egész létezésünk tónusát külsőségeiben (is) sportszerűvé tette; magát a sportot, mint jelenséget korkifejezővé.”11 Meghódítani egy népet, egy rekordot, a világűrt végső soron ugyanazt a tragikus feladat-félreismerést jelenti. Csődjeinkben a hódítás póza üt vissza.
Mészöly arra törekszik, hogy alakjait, embertípusait valamely lehetséges emberi magatartás modelljeként szemlélje. Ezek a modellek a modern ember magatartásának néhány lényeges változatát ragadják meg.
Maga Mészöly közérzetről beszél, ebben a fogalomban látja megragadható–nak az emberi magatartás, gondolkodás és érzés jellemzőit. A „közérzetet” az élmények mélyrétegeiből eredezteti, voltaképpen a személyes létérzés érzékelésével azonosítja: „marad utolsó összegzőnek mégis a közérzet – írja a Tágasság iskolája12 című tanulmányában – mint az igazán egyetlen teljes tükre annak a maradéktalanul le nem fordíthatónak, amiben szüntelenül vagyunk”. Írásait „közérzet-analíziseknek” szánja, ezért úgy kell tekintenünk hőseit, mint valamely modern emberi közérzet életre keletett típusait.
Két fontosabb közérzetmodellt szeretnénk megvizsgálni, melyek a mészölyi gondolatvilágban két ellentétes pólust képviselnek, és előképei Saulusnak. Az egyik modell legjobb kifejezője Őze Bálint, Az atléta halála tragikus alkatú versenyzője. A modern ember nyugtalanságának és kielégíthetetlenségének „közérzetét „ Mészöly az önmagát hajszoló, soha meg nem pihenő atléta metaforájában fejezi ki. A versenyző helyzetét az ember természetes állapotának tartja: „úgy kell szemlélnünk magunkat, mint a distanciák végtelen időkig variálódó próbáinak akadályfutóit.” Az atléta „olyan alkat, mely képtelen engedni, megalkudni, s noha céljai tiszták, éppen a tiszta célok érdekében pusztít is maga körül, viszonylatokat, érzelmeket. Az élet sem tiszta – ez a csődje.” A maximális teljesítményt hajszolja, abszolútra tör, de eszményfogódzói mégiscsak „innét” vannak. Mészöly a személyiségvesztés folyamatát egy rossz, inautentikus kollektív választás motívumából eredezteti.13 Mint típus, félúton van. Morálgörcse, megszállottsága semmibe fut. Szükségszerűen magányosodik el. Elsősorban „saját megváltásának éhsége pusztítja”. Mészöly a következőket mondja róla: „bizonyos képességei rendkívüliek, de az érzékenysége annál inkább korszerűtlen: arra süket, amit meghódít. Csak produkál, nem absztrahál; csupán a természet mellé igyekszik fölzárkózni, nem önmaga mellé, a természet mögé. Holott önmagát kellene utolérnie, megkísértenie az egybeesést.”14
Vele szemben nyilván az a típus áll, amelyik „absztrahál”, de nem „produkál”: vagyis Teréz, a Magasiskola hősnője. Ő a szobrászattól, azaz a cselekvéstől pártolt át a solymásztelep fegyelmezett biztonságához. Pontosan végzi a dolgát, megfigyel, megítél, egyszersmind tartózkodik minden állásfoglalástól és cselekvéstől – a „mozgó mozdulatlanság pályáira siklott”. Mészöly a „harmonikus létezésre való képesség” hősének tekinti, aki meghaladott módon ugyan, de mégis érzi, hogy „hova tartozik”. A nyugtalan és menekülő versenyzővel szemben ő a nyugalom, a kozmosszal vagy Istennel kialakított harmónia, az önmagával való azonosság emberi szimbóluma.
Saulus alakja azt példázza, hogyan válik valaki versenyzőből harmonikus emberré, miként cseréli/cserélheti fel a zaklatottságát (az üldözés is végső soron menekülés; menekülés önmaga elől) belső békére, az áhított nyugalomra. A regény a versenyző egy történelmi változatát alakítja ki: a dogmák rendőrét, a Törvény szolgáját, az üldözőt. A Rend, a Törvény eme elkötelezett őre mégis nyugtalan, tele van szorongásokkal. „Hiába próbáltam eljutni valamilyen számvetésig – panaszolja –, nem sikerült. Mintha két vasnyárs között feküdtem volna, kifeszítve (...) láttam magamat egy iszonyú nagy tér közepén, a saját üres jelenlétem legalján.” (Erről bővebben az Utalószavak Mészöly Miklós művészetéhez című fejezetben.) Létezésének egyik alapvonása fogalmazódik meg a hasonlatban, mely egy véglegesnek tűnő egzisztenciális fölismerés formája, a közérzetnek e művészetben oly jellegzetes narratív képe. (Az atléta halálában ugyanez a közérzet fogalmazódik meg a következő mondatokban: „...észrevette, hogy az üvegcső betűkben kallódva futkos a neonfény; mintha hirtelen akkor ébredt volna a tudatára, hogy egy csőbe van bezárva. S mindez a tűző napsütésben, amikor amúgy is olyan a neon, mint a hullafolt.”) Szorongását végül a „pálfordulás” oldja fel. A damaszkuszi úton ugyanaz történik vele, ami az Istefanosznak elmesélt történet pásztorával, aki egy juhot üldözött, mert nagyon szerette.
Az üldözés és szeretet fogalma ilyenformán bármikor felcserélheti egymást az isteni kegyelem tetszése szerint. „A szeretet – mondja a pásztor – az Úrtól van és az Úr felé megy. O szeret, te üldözöd, és utol akarod érni. Ha O nem szeretne, te hogyan tudnál szeretni?” (82. o.) Majd a Damaszkuszi úton azon töpreng, hogy „úgyis az történik velünk, amire előkészítettek” (102. o.), „csak arra számíthatunk, ...amit az Úr kezdettől fogva tud rólunk. Ő nem rögtönözhet, egyedül Ő nem, még csodát sem, mert akkor nem lenne Mindenható” (111. o.) És megtörténik, amire előkészíttetett: Saulust is magához rántja az Isten, és ezzel a solymásztelep hősnőjéhez hasonló helyzetbe kerül: megtalálja a helyét, elnyeri a harmonikus létezés állapotát, anélkül, hogy ellentmondásba kerülne önmagával.
Saulus esetében olyan mozgás tanúi vagyunk, amelynek révén a versenyző harmonikus emberré változik. Csakhogy az apostol mégsem a két előző típus összegzése, hanem inkább egy harmadik ígérete. Saulus ugyan még osztozik az atléta nyugtalanságában és reménytelenségében, Pál viszont már idegen Teréz közönyös békéjétől. A solymásztelep gondozója úgy szerzi meg belső egyensúlyát, lelkibékéjét és nyugalmát, hogy mintegy elveszíti saját személyiségét, kiüresíti magát, „unió mistica”-ra lép az Egésszel, de lehet, hogy a Semmivel. Pál viszont Istefanos példájára cselekvő, személyiségét érvényesítő harcosa és aszkétája lesz annak az eszmének, amelynek szolgálatára elszegődik. A naplójegyzetben így ír erről: „A szenvedélyes érdekeltség drámáját szeretném megírni benne (a Saulusban)... A szenvedélyes érdekeltség lelki-biológiai potencia, irracionális vitalitás, aminek nem az a sorsa, hogy megváltozik, átalakul, csak úgy egyszerűen – logikusan, hanem új tárgyra fonódik rá, s ez az új tárgy megváltja. S attól kezdve abba oltja minden addig volt vitalitását. Pál példaszerűen ilyen alkat.” Ugyanazzal a lendülettel, kitartással, mellyel eddig a Krisztus-követőket üldözte, hirdeti most az Új Igazságot, szívósságát és értelmét, amit a nagytanács oly nagyra becsült benne, az Új Eszme szolgálatába állítja. Az ő alakjában nyer emberi formát Mészöly ideális elképzelése egy olyan hősről, aki a szolgálatban keresi létének értelmét és lehetőségeit.
„Mészöly Miklós írásainak végső üzenetéhez érkeztünk ezzel: ebben a hőstípusban, a közérzet és a magatartás eme lehetőségében és modelljében haladja meg az egzisztencializmus gondolatrendszerét, életérzését, hogy ismét az ő fogalmát használjuk: közérzetét”.15 Korábbi írásai arról tanúskodnak, hogy az egzisztencialista filozófia élményeit, a világ kaotikus voltának és a létezés képtelenségének szorongásos „közérzetét” élte át ő maga is. „A távfutó Őze Bálint és a mozdulatlanságba merevedő Teréz arról tanúskodnak, hogy a szorongásos filozófia rendezi gondolati mintákba a valóság jelenségeit.”16 Egyikük sem találta meg igazi önmagát, hajszoltan menekült (vagy, mint Saulus, üldözött), a másik a személyiség megtagadásában vélte megtalálni énjét, valódi emberi lehetőségeit. Ezeket az emberi magatartásmodelleket Mészöly végül is Pál apostol alakjával cserélte fel: a létezés áldozatai után a szolgálat, a személyes részvétel és a cselekvés hőse következett. Mészöly tehát úgy jut tovább az egzisztencialista filozófia lehetőségeitől, hogy a cselekvő élet valódi tennivalóit választja és állítja szembe az elvonatkoztatott Semmivel.
Pál alakja a részvét és a cselekvés révén haladja meg a korábbi modelleket. E két tulajdonság úgy látszik központi helyet foglal el abban a gondolkodásban, melynek révén Mészöly humanizálni akarja az egzisztencialista filozófia életérzését: csakis a részvét és a szolidaritás, vagyis az emberi etika, tulajdonképpen a keresztény jellegű közösségi etika adhat esélyt, nyithatja meg a méltó küzdelem terepét.
A részvét és szolidaritás azt kívánja, hogy az ember személyesen vegyen részt mások életében, mások kényszerű küzdelmeiben. Tudatos cselekvést követel. Valóban, Mészöly, aki korábbi írásaiban a cselekvést olyan kategóriának tekintette, amely szándékaitól függetlenül, végső következményeiben szenvedést okoz, már a tevékeny élet mellett tesz hitet. A tágasság iskolájában arról ír, hogy az emberi lét és az abszolútum, a cselekvés és az eredmény között tragikus distancia észlelhető, „ettől azonban a lét még nem válhatik a számunkra abszurddá és a cselekvés értelmetlenné – hiszen az aktuális cselekvés, ami kihívja a következőt, dialektikus módon öröm is; és nem csupán biológiai, hanem szellemi-lelki, mert biztosítja az értékek újra megteremtődésének lehetőségét.”
Kétségtelenül a bizalom szava ez; Mészöly mintha több bizalommal tekintene az ember sorsára, jövőjére, mint a korábbi műveiben.
8. Utalószavak Mészöly Miklós művészetéhez
Ebben a fejezetben néhány szót, mondatot szeretnénk közelebbről megvizsgálni. Az alábbi néhány sor a Saulusban mint mágnesdarab a fémtárgyat, magához rántja és sűríti a regény jelentésvonulatait. „Fönt feküdtem a sátram előtt, a csillagokat néztem. Hiába próbáltam eljutni valamilyen számvetésig, nem sikerült. Mintha két vasnyárs között feküdtem volna kifeszítve. Még soha nem volt olyan látomásom, amilyenről a próféták beszélnek; de annál gyakrabban láttam magamat egy iszonyú nagy tér közepén, a saját üres jelenlétem legalján. Úgy buktam bele ilyenkor az éber álomba, mint aki ott is tovább folytatja a nyomozást.”
A jelenlét szó a regény kulcsfontosságú fejezetében (melyben az üldöző Saulus találkozik a számára ismeretlen üldözöttel, Istefanosszal) fordul elő ismét: „Ez a legmélyebb kútakna a városban, aljára kerengő lépcsősor vezet le. Egy ideig fönt ácsorogtam, a tamariszkusz-bokrokat néztem, időnként enyhe szél mozgatta őket. Kallódó jelenlét mindenütt.” Ugyanitt a sötétség és a fény „véglegességével” kapcsolatban egy másik szó rántja magához a figyelmet: „Lent a kútnál már végleges volt a sötét; a fény lehet ilyen végleges a láng belsejében. Ami ennyire fokozhatatlan, vajon különbözik is?” A „fokozhatatlanság” egy más szövegkörnyezetben (az oszlopcsarnok leírásában) így jelenik meg: „...Éppen szembefut az ablakkal egy oszlopos csarnok. Ahogyan pontosan az ablak négyszögébe illeszkedik, valószerűtlenül beárnyékolja, de ugyanakkor ki is tágítja a szűk helyiséget: mintha sorfalak közé ékelt, üres pályára nyílna kilátás. A célvonalnál csillogó fémlapokkal borított mellvéd, ott kezdődik a Kedron-völgy szakadéka. S azon túl – mint valami fokozhatatlan háttér – az Olajfák hegye.”
Az előbbi fejezetben azt mondottuk, hogy a Saulus és Az atléta halála között szoros kapcsolat van; most azt szeretnénk bemutatni, hogy nemcsak a két regény problematikája, de motívumkincse, kulcsszavai is biztosítják az összefüggést, az egymásra épülő teljességet. Az atléta halálából a következők a kiemeléseink. A helyszín az a havasi fennsík, amely Bálint közeli halálának a színhelye is: „Se bogár, se madárneszezés nem hallatszott. Csak a havasi tűlevélzúgás. Az meg nem is hang már, hanem valami átható Jelenlét.” A jelenlét nagybetűvel, szokatlan szövegkörnyezetben, metaforikus jelentéssel: A tűlevélzúgás mint átható Jelenlét. A regénynek még néhány szava emelkedik ki így, fókuszpontszerűen a kontextusból. Bálint utolsó napjairól van szó: „Most már tudom, hogy küzdelem, menekülés volt ez is, csak éppen nem lehetett megfogalmazni, hogy mi elől. Most sem lehet. Halál? Túl egyszerű. Nem is igaz. Valami más. Valami, ami tovább nem fokozható.” A szó, amely magához rántja a figyelmet, módosítva: a fokozhatatlanság.
Jelentéktelen egybeesések, véletlen ismétlődések helyett inkább kulcsszavak ezek, olyan kategóriák, melyek ha szövegszerűen nem fordulnának elő a regényben/regényekben, az értelmezés során merülnének fel bennünk. El kellene találnunk hozzájuk, mert megkülönböztető fontosságú elemei Mészöly művészetének, látásmódjának központi kategóriái. Az előbb azokat a pontokat emeltük ki, melyek a két regény közötti térben átvillanásokra adnak lehetőséget. De a sor nincs lezárva. E jelzések során megközelíthetőnek látszik a későbbi prózai szövegek világa is. A tettenérés, az egyidejűsítés, a semlegesített idődimenziók, a közérzet-analízis, az alakulásban levés, nyomozás, útközbeniség olyan elvek, melyeket a teoretikus Mészöly ad kulcsként a kezünkbe.
A művészet lényegét, mibenlétét Mészöly Miklós A tágasság iskolája című tanulmányában próbálja megragadni, körülírni. A tanulmány elején az író úgy indul, mintha élménygyűjtő útjának életanyagát akarná lejegyezni, s legfeljebb kommentárjával szándékszik túllépni a dokumentumon. Ezek a dokumentumok azonban puszta lejegyzésükben is távlatot kapnak, úgy is mondhatnánk, hogy a természetben talált metaforák. Az író a solymászok idomító munkáját figyeli: a solymász és a madár viszonyát, s végül is arra keres választ, hogy mi hajtja az embert a röptetés izgalmas játékára. Válasza kétrétegű. Először a tágasság meghódításának vágyát figyeli meg a solymászban, aztán pedig a hódítás két útján halad végig. Bármilyen furcsa, de az ember számára a végtelennel szemben az első természetes gesztus az absztrakció: a tér meghódítása a megértéssel, a gondolattal, az eszmékkel. Ezzel szemben a gépi eszközökkel való hódítás – a kődarabtól a rakétáig – konkrétnak látszik, kielégítetlenséget hagy maga után, mert a gép mindig kiszámítható és ezért sohasem életszerű. Mészöly a solymászás élményét a két pólus közé helyezi; a kiszámíthatósággal szemben a kiszámíthatatlant látja benne, az absztrakcióval szemben pedig az élmény és a konkrétból való kitörés integrálódásának lehetőségét: „A solymászat... olyan történés eljátszása a játékszerűség ürügyén, ami egy földtől függetlenedő teljesítményt úgy absztrahál emberivé, hogy a mi játékoskomoly behelyettesítődésünk számára is élményszerű lehetőséget kínál...” Gondolatmenete szerint tehát joggal tekinti a tágasság eme iskoláját a művészet lényegének is. Ez az azonosság az alkotó és a mű felől nézve egyaránt megmutatkozik. Ha az író célja az önmegfogalmazás, akkor tevékenysége nem más, mint körülhatároltságának a megerősítése, s ha sikerül is önmagával kitöltenie a tér egy részét, élménye annál nyomasztóbb, minél nagyobb önkiterjedtsége. Az alkotás pedig ugyanezt a dilemmát úgy veti fel, hogy sűrítésében a pillanat villantja fel magát „mint olyan realitás, amihez képest minden egyéb tartomány fikció: megelégedni csak azon keresztül tud”. A művészet lényege tehát Mészöly Miklós töprengéseiben: „a távolságot és a nosztalgiát harmóniába hozni a felfokozott elhatároltságban”. Ez persze örök küzdelem és rohamozás, vagy ahogy Mészöly mondja: „örökké-útonlevés”, amely sohasem nyújthatja a megérkezés örömét és sohasem mentesíthet a nosztalgiába ágyazódó tragikum érzésétől. „Az út mindig jobb, mint a fogadók” – írja Cervantes; s korunk különösképpen magáénak vallhatja ezt a mottót. „Maga az út lett fogadóvá, és az útközbeniség szüntelen megérkezéssé. Ez a filozófiánk, és ilyen a művészetünk is” – vallja Mészöly, és ezt a gondolatot példázza a Saulus befejezése is. A történet egy jeruzsálemi zsákutcából indul és a damaszkuszi úton zárul – Saulus egyszerre az út végén és az út elején van. Soha nem érkezik meg Damaszkuszba, de visszaút sincsen (az Istefanost üldöző éjszakai hajsza után, az önmagába visszatérő út éjszakájában ez tudatosul benne: „A barázdás porban tompán fénylettek a sima lépésnyomok. Tudtam, hogy nem fordulhatok vissza.”), csak közben.
A fejezet elején kiemelt idézetek leggyakrabban előforduló kulcsszava a jelenlét szó. Most vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mi a jelenlét fogalmának szemantikai aurája Mészöly szövegeiben. Kapcsolatban áll-e a jelenidejűség formaszervező elvével, vagy értelmezhető úgy, mint a jelenvalóság, vagy a jelenlevés ideje? A regénycselekmények vetületére korlátozva a problémát, észre kell vennünk, hogy Az atléta halála elbeszélője nincs jelen a regény leghangsúlyosabb eseményénél, Bálint halálánál. (Bálint edzés közben esik össze és csak órák múlva találnak rá a fennsíkon.) Az Istefanost üldöző Saulus sincs jelen Istefanos elfogatásánál. Az atlétából idézett mondat nagybetűs Jelenléte metaforikusán működik, jelezve ezzel a jelentéssűrűsödést, a többértelműséget sugalló szóhasználatot. A Saulus-idézetben Saulus létélménye, közérzete, személyiségállapota s a mindenkori emberi kitaszítottság katartikus felismerése fogalmazódik meg. Saulusnak nem sikerült eljutnia semmiféle számvetésig, kifeszítve érzi magát két vasnyárs között, megélt látomásként tér vissza tudatába a kép, amint egy iszonyú nagy tér közepén áll, saját üres jelenlétének legalján. A jelenlét megint csak metaforikusán kapcsolódik össze az iszonyú nagy tér képével. Mészöly igen törékenyen szövi át a tényszerű, tárgyilagos, pontos észleleteket a társuló jelentésekkel.
Az iszonyú nagy tér közepén vergődő Saulus valójában létének mélypontján van. A szenvedélyes érdekeltség falba ütközik. Mélypont ez, mely eszmeileg a bibliai Saulus földre zuhanását idézi. E földre zuhanást követi a megvilágosodás. A regény Saulusának azonban az adott pillanatban még nincs megadva a felemelkedés, nem látható az út (csak az utolsó pillanatban „pillantja” meg a Vicus Rectust, a vágyott és keresett utat), nem tapintható az
értelem: Saulus üres jelenlétének pillanata a létmegértés előtti pillanat. A következő a létmegértés pillanata lenne, melyben lelepleződik a létezés, melyben a földre zuhanó Saulus helyett Paulus kel föl az útról. Mészöly regényében az úton fejeződik be a történet: a zuhanás/felkelés motívumot megkerüli, s a felkeléssel rímelő megértés pillanatát – mint az azt megelőző stádiumot is –ismét egy térképzettel érzékelteti: „Hosszú, egyenes utca, igazi Vicus Rectus, csupa nyitott kapuval, aztán valami napsütötte puszta, az éggel, ahová az utca vezet.”
Még egy fontos jellemző: ezek a kulcsszavak, a jelenlét, a fokozhatatlanság, a Vicus Rectus olyan határhelyzetekben hangzanak el, mely létnek és nemlétnek, látásnak és vakságnak, megsemmisülésnek és megerősödésnek a metszéspontja egyben.
Üldöző és üldözött futásának ritmusa eggyé válik: ugyanaz fut, ugyanaz fullad ki. Ebben a művészetben mindig a damaszkuszi úton vagyunk. Soha többé nem érkezünk már oda, de visszaút sincsen, csak közben. Az üldöző és az üldözött eggyé válásának sokkoló felismerése – ami a forma folyamatával egyenlő – nem más, mint a bele nem nyugvó megtérés. Mindig újra indulunk. Alighogy... és máris nyergelik tovább a lovakat. A megfogalmazás egyúttal lázadássá és szerepcserévé változik: az üldöző válik kiszolgáltatottá az üldözés által, sőt az üldözésben éri utol, éri tetten önmagát; abban a töretlen reményben, hogy e két szerep megszűnhet.
9. Összegzés
Bepillantásunk a Saulus rímelő, füzérszerű szerkezetébe, majd eszmélődésünk a tér- és időélmény felett egy esztétikai axiómához vezetnek vissza: a sokértelmű megjelenítés, az egymásnak ellentmondani látszó jelentésrétegek, illetve az érzelmi feszültségek sűrűsödéséből sugárzik a mű látomása. Egyszerűség és bonyolultság, térbeli változás és téren kívüli állandóság, vaskos realitás és lírai lebegés, szeretet és gyűlölet (és nyilván még számos más ellentét) hordozza és osztja szét egymás között a mű értékét és gazdagságát. Többféle szempontból vettük szemügyre a mű ívét, a vonalvezetés „katlanszerű” járatát: a látszólag biztos magasból alászálló, majd észrevétlen lépésekkel, áttételekkel egy másfajta magasságba felemelkedő saulusi utat s ezen belül is azt a teljes fordulatot, melynek végpontján minden jelenség, tény, tárgy egészen más tartalmat, értelmet kap. Mészöly Miklós számára kihívást jelent a mítosz regényformájú felidézése és meghaladása, Saulus bonyolult jelleme és az újszövetségi példázat nem elbeszélő, hanem utalásos narratív módusza. A regény preformájaként ott áll az Apostolok Cselekedeteibe foglalt történet, az írás kétezer éves példázata, a keresztény mitológia hagyománya. Az újraírás/megszüntetés kettősségében a regény értelemsugarainak bonyolult szemantikája a bibliai történet jelképességét az aktualizált jelentéstartalmakkal bővíti. A paradigma áthagyományozott és felfüggesztett benne, az alaptörténet átvett és megszakított, a történelmi pillanat a remekmű pontosságával megidézett s egyben időtől eloldott, a szövegbázis átalakított és a művészi szerkezet által megsemmisített. A regénytörténetbeli életszakasz kimetszése a saulusi történetből nemcsak a behatárolás művészi mozzanata révén válik esztétikai gesztussá, hanem a bibliai történethez való viszonya által is. Lehetetlen ugyanis nem észlelnünk azt a fénysávot, mely a saulusi történet újszövetségbeli alakulásából a regényzárásra vetül. Nem értelemadó és jelentésmódosító tényező ez, hanem olyan külső hatás, mely felerősíti a regényzárás szövegbelső elemének mint az egész történetet értelmező mozzanatnak a jelentőségét. A regénytörténet egy jeruzsálemi zsákutcából az igazi Vicus Rectus látomásos megidézéséig követi Saulust. Az epifánia csupán előkészített, bekövetkezése érzékeltetett, sejtetett. A regény Saulusa soha nem érkezik meg Damaszkuszba – az igazi megérkezés a Vicus Rectus („az Út, az Igazság és Élet”) szemmel be nem fogható fényének és kiterjedésének megsejtése. Saulus a megváltó, megvilágosodó vakságban megpillantja az „anyajuhot", amint belevesz a fény vagy a sötétség tovább már nem fokozható mélységébe. „Én hagyom, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Hosszú, egyenes utca, igazi Vicus Rectus, csupa nyitott kapuval, aztán valami napsütötte puszta, az éggel, ahová az utca vezet” – Nincs pont, csak folytatás, nincs megérkezés, csak örökké úton levés. Ez Saulus/Paulus sorsa – az út; ez a mészölyi próza egyik legfontosabb motívuma: az út, az úton levés, útközbeniség. Ebben a művészetben mindig a damaszkuszi úton vagyunk. Soha többé nem érkezünk már oda, de visszaút sincsen, csak közben: ez az útközbeniség válik szüntelen megérkezéssé. Saulus vallomása is ezt erősíti meg: „Úgy viselkedem, mint a hontalan, és csak útközben vagyok boldog.” A főhős Saulus is az út kezdetén és végén áll, a mű Saulus is egy alkotói korszak végét és egy újabb kezdetét jelöli. A birodalmi úton a hajsza megszakad egy pillanatra, hogy másképpen folytatódjon a továbbiakban. Minden megvan, már csak rá kell hagyatkozni a megtalált feladatra, amit csakis az oldhat meg, aki a maga számára kijelölte azt. Nem mondja, hogy ez valaha is sikerülhet, csak azt mondja, hogy a hajsza kibírható, és hogy mindössze annyiról van szó, hogy a futásban önmagadat kellene utolérned. És ekkor egy meztelen pillanatra, minden meggyőződéseddel és kétségbeeséseddel együtt magadra hagy, hogy legyél majdnem elviselhetetlenül az, ami vagy. Egyedül, de szabadon, ott, a fénycsíkban.
A damaszkuszi utat, melyen Saulus vonszolja magát, olyan látványként idézi meg, melyre valami eredendő lefokozottság, kopár anyagszerűség jellemző, illetve a természetnek ama számvetéssel fölérő látomása, melyet a Mészöly alapkérdéseit fölvonultató Elégia ilyenképpen idéz meg:
„S csak heversz; vagy éppen hogy továbbzuhansz,
útban egy másik televény, az Időzített Parlag
hűvösebb paraméterei közé, kristály horhosok
s szénsötét szurdikok tárlóiba a birodalmi úton –
most ez a táj; körbe-körül ültetett semmi, számsor
szegény (mint a fák), évszaktalan és alkonytalan ég,
virradat – hiány, karámba rajzó szemcsék, sokaság:
átjárható s mégis kikezdhetetlen magány...”
Bár az író a történetet a damaszkuszi úton fejezi be, jelezve ezzel a saulusi sorsot és küldetést is, a mű tartalmaz néhány olyan utalást, ami a főhős jövőjére enged következtetni. Utaltunk már arra, hogy Saulus meggyőződik a mózesi törvények életképtelenségéről, anakronisztikusságáról. Ez azért fontos, mert a Pál által oly gyorsan terjesztett kereszténység megszünteti az addigi törvényvallást, fő parancsként a jézusi szeretet-törvényeket téve meg. Mészöly bravúrosan oldja meg ezt a problémát: egyfelől Saulus a Törvényen kívül kerül, másfelől átalakulását a szeretet és gyengédség, elesettség és ártatlanság felismerése, fellelése kondicionálja. A másik ilyen előre utaló jel Saulus, illetve már Pál elfogatását és rabságát vetíti elő. Amikor először találkozik a századossal, az így szól: „Caesareát jobban szeretem. De azért ez a Hierosolyma is megteszi. Azt szeretem benne, hogy olyan fehér.” Azon túl, hogy a Hierosolyma elnevezés kísértetiesen hasonlít a Hirosimához és magában hordja ennek minden konnotációját, a Caesarea említése jóslatként is értelmezhető. Pál harmadik térítő útjáról visszatér Jeruzsálembe, ahol a főpapok elfogatják, de mivel római polgárjogot élvez, átviszik Caesareába és két évi börtön után Rómában kivégzik (i. sz. 64-ben). „...ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell az én nevemért szenvedni.” (Apóst. Csel. 9, 15. 16.) Ennek megfelelően további életútja igencsak rögös volt, egészen jelzett elfogatásáig és Rómában történt lefejezéséig.
Popper Péter Merre van Damaszkusz? című írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy napjaink sajtójában gyakran utalás történik a damaszkuszi útra. Csak az nem tiszta, hogy ismerik-e azokat a különbségeket, melyek a manni úttól oly távol szituálják. Erről szeretnénk néhány szót szólni befejezésül, a damaszkuszi út igazi jelentéséről, szemantikai aurájáról.
Pál nem egy megrendült kormányzat összeomló parancsnoki harcálláspontjáról próbált átevickélni újabb hatalmi pozíciókba, hanem egy virágzó, még szilárd és kemény hatalom biztonságát cserélte el az üldöztetésre és halálra. Pált nem az erőviszonyok megváltozása késztette arra, hogy „újragondolja” álláspontját, hanem egy belső megvilágosodás. Nem a kiábrándult hitetlenség indította el új útjára, hanem a fellobogó hit. Soha sem volt gyáva. A damaszkuszi út a hatalomból a szolgálatba vezet. Az aljasságból a tisztességhez. A parancstól a tanításhoz, a munkához. A damaszkuszi út néha az életből a halálba vezet.
„Olvasom: Ma sokan nyüzsögnek a damaszkuszi úton. Arrafelé sandítok: a damaszkuszi út szinte üres. Csak nagyritkán tűnik fel egy-egy ember, aki elszántan talpal Damaszkusz felé, növekvő magányban.” (Popper Péter: Merre van Damaszkusz? Élet és Irodalom. 1989. VI. 2.)
Jegyzetek
1. Mészöly Miklós: A világosság romantikája.
2. Thomka Beáta: im.
3. Thomka Beáta: im.
4. Thomka Beáta: Mészöly Miklós (Pozsony, 1995) 93.
5. idem
6. idem
7. Thomka Beáta: im.
8. Thomka Beáta: im.
9. Ez a fejezet Pomogáts Béla: Példázat a reményről c. tanulmánya alapján készült
10. Mészöly Miklós: A tágasság iskolája (Bp.1992)
11. idem 185–186.
12. idem 186.
13. Vö.: „Mészöly ez esetben viszonylag egysíkúan eredezteti egy pszeudo–egzisztencialista választásból a személyiségvesztés folyamatát” – Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. (Bp.l993.) 12.
14. Mészöly Miklós: lm. 187.
15. Pomogáts Béla: Példázat a reményről. (Bp.1993)
16. Idem
Irodalom
Mészöly Miklós: Saulus. in.: Magasiskola. Kriterion. Bukarest, 1985.
Mészöly Miklós: A tágasság iskolája. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1993.
Balassa Péter: Észjárások és formák. Bp. 1985.
Béládi Miklós: Érintkezési pontok. Bp. 1974. Béládi Miklós: Válaszutak. Bp. 1983.
Bodnár György: Szinkron tanúskodások, in.: Alexa–Szörényi: „Tagjai vagyunk egymásnak.” Bp. 1991. Borisz Uszpenszkij: A kompozíció poétikája. Bp. 1984.
Fogarassy Miklós: Térszerkezet, időszerkezet, in.: Alexa–Szörényi: „Tagjai vagyunk egymásnak.” Bp. 1991.
Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994.
Kulcsár Szabó Ernő: Irodalomértésünk és a fiatal irodalom, in.: Műalkotás– szöveg – hatás. Bp. 1987.
Maár Judit: A drámai és az elbeszélő szöveg szemantikai vizsgálata. Modem filológiai füzetek.
Pomogáts Béla: Példázat a reményről, in.: Magyar girondisták. Bp. 1993.
Szirák Péter: Nincs pont, csak folytatás, in.: Az Úr nem tud szaxofonozni. JAK-füzetek, 1995.
Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Kalligram, Pozsony, 1995.