Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. február / OM TAT SZAT; Septima

OM TAT SZAT; Septima

             

OM  TAT  SZAT

               

Azt hiszitek,

oda vissza lehet menni,

s tercinákat írni

                         büntetlenül?

                       

Behavazott lépcsőn ki üldögél? –

és maga elé néz: majdnem-lejtő,

letört s kopott lépcsőfokok;

felállt vagy megint elesett...?

és pofont is kapott, újfent,

s ülepével hagyott követendő,

olvadásig – testhő-csere –

maradandó nyomot.

                         

(Költői lábnyomunk

megőrzi-e, mint kiscicám

kakaszagát az ágy alatt

– a kanapé alatt; kandúr –,

hová nem fúj be szél –

                                a föld?

       Egy kutya tépte szét,

       már a kutya sem él:

               még éltében megbocsátott neki,

               aki épp akkor erre járt)

               

Kifordított ködben – sorban?; suba? –

ki mer sikoltani,

mert vér csöpög (suba alól

sikoly és vér, vallodai!),

s ki mer járni,

                     le-föl!

szárnnyal söpört havon

                                  bűntelenül!?!

                               

A bódhi-fa árnyékában csöndben

                                                ki ül,

fügefára csendesítő átkot ki szór, kiszárítót

hittel és hírtelen;

                         levéltelen s gyümölcstelen;

s a hét hangban csenddé ki egyesül

– Jónás, ahol árnyék-tököt féreg kiszúr?:

                                                           OM TAT SZAT*

                                                                       és nyau-vau!

                       

S ott fönn a cél,

hol összeér – égkarimán, földperemen:

tenfarkába harap! –

jégfényű eksztázis

és a levesforró, szisszentő

                                        szeretet!

                     

(Írni? – kinek? minek?

Félelemből eltakart élelem,

fedéltelen nem-menedék:

toronydarunk befalazta magát,

                                             hová.)

                           

S a kör (kereszt?)

közepébe pont beletalálni, heggyel –

                                                       kibe? mibe? –,

mártani toll!

                         

És jaj helyett

páros és páratlan – véled, hogy véletlen?! –

                                                                beszéd

 

(tavasszal elégett, vízbe dobott rontó bábud,

ködöt és kórt űző kiszed)

–Hozzád, Veled, Uram,

akivel Egy voltam s Vagyok:

                                         a csend hangja:

                                                                 ím, a mai ima!

                                                                                       Száll?

               

És szárnyával mindent lekaszál,

hogy újra éljen?

 

A sarjadó fű között a tévutak

egymást keresztező hálózata,

mintha nyíl hempereg, vagy nyúl

s kopó elől szalad; fut a vadász,

s az utolsó pillanatban

meggondolja magát

                               mindünk helyett –

                                                          ne várjuk el! tőle, koncul

                                                          (nem, nem kondul, a csönd!) –

s kutyáját lelövi!

                             

A vadász (halász vagy madarász?) imája

az utolsó előtti pillanatban:

Erről is lemondok, Uram:

                                   a tévedés,

                                                  a bűn jogáról.

                             

Nem tudom követni – tettem: hiba?

                               eltévedtem? vagy sem? –,

hol követtem el...

                             

S a bukfenc:

az utolsó utáni pillanat

puhán puffanó visszhangja

szívedig ér,

ha szívével hall és hull az ember, nem csak lát (néz, Lótné, hátra),

s a dörrenés szétágazó

                                   alagútját

(üvegpolcon, tükör előtt – kirakatban

tengeri sün vagy tengeri csillag-alak)

gyöngéden betömi,

                            s a tengerlény – atlantoid? –

felpumpálva lebeg, újra lüktet:

                                           szívhang

Vezess, Uram, vezess! –

élet és halál vizében:

mint kit légből kaptál, s éppen most szilárdul...

                         

                       

Septima

                   

Látod, mi együtt lehetünk          

Most

De meddig?!                    

Szárnyam, ó, szárnyaim!          

Számít az?                    

(Madár)

                       

 

Ő

I

S

TE-------------------------SE----------------------- ÉN

M

I

MI

                                   

(Madár, Bubernak és Rosenzweignak)

                     

1. Hármasoltár

             

Ha gondolkodás közben megsimogatsz,

az egész nem ér semmit.

                 

Fejemet öledbe hajtom:

mindenen átütsz, istenem.

                 

Szelíd kézfejeden! –

régi és új, rejtelmes kedvesem.

                   

             

2. Ikebana

               

Mert tejútról is Te jutsz eszembe:

régi és új, hétpróbás kedvesem, párom;

kit köt e szövetség – s kiket?! –:

                           virágkötészeti remek.

Megálmodtam, hogy hiánytű leszek.

                       

S rámtaláltál; a szalma közt.

                     

Félelmeinkre szemfödőt

hogy varrjak most Neked?!

                   

A szalma hogy zizeg!

                         

                         

3. Entitéma

               

Ott lakom, hol konklúzió

és premissza egybeesik.

Az életfa – letört? – felső ágán;

talán egy odúban, ó, geopatogén

                                              én, én, én!

                           

S már nem törődöm azzal, hogy szeretsz-

                                                              e.

Ki várna itt választ – lámpaoszlop helyett –,

háttal villámsújtotta cédrusnak;

ki formálna igényt, helyet

épüléskor egy várromra?!

Hisz már a kérdést is –

                                   sarjadzó kérdezést, rügyet,

                                   a saját nyelvemet,

                                   a saját farkamat! –

leharaptam!

                                   

Szeretlek, mert szeretlek.

Szeretsz, mert szeretsz.

                                   

Egy egészen érzéki istenszerelem...

                                   

Én nem tudom, szeretem-e,

de szeretem, Uram,

                             a gyermekünk!

Tudom!

               

                 

4. Víz fölött, víz alatt

                   

Most magabiztos vagy –

megtart a fényes rend: fényküllőkön fordulsz, lebegsz.

Pedig álmaidban, hídon

kígyók járnak,

                 

sikoltani sem tudsz – kerék a síneken:

betömik a számat!

                 

                   

5. Rejtező és epifora

             

Egy fára,

amely zöldnél zöldebb

leveleket hullatott,

szivárványos

könnycseppeket hullatok.

                 

Elvesztettem a világon

minden illatot.

Megkerestek engem, párban,

csillag, ember, angyal – némán

síró állatok,

s találtam egy napszállatot,

amely alig pitymallott.

                   

Hol rejtőzik, aki engem

fénynyalábbal vallatott

és megvallott?

                   

                 

6. Ezredvég, Adria, Tátra

                 

Átúszom a tengert,

                            Érted,

átugrom a folyót,

átmegyek a séden

a keskeny fahídon, t

úloldalt az éden,

nem feketén,

sem vérző fehéren.

                       

Átlépek az éren,

forrásvizet kortyolok a tenyeredből.

Egy szájspriccel

megitatom a felhőket

és a meglőtt szárnyú madarakat,

kiváltképp a magyarokat –

S én maradok tisztulattal –,

hulltukban.

– – –

Ha éhes vagy, vagy kunyerás,

törj a kenyeremből...

– – –

Térj ki, vagy túrj, kanyaromból – egy új meder! –

                                           a hitemből!

                         

                       

7. Az ima

                         

Én vagyok, ha Te vagy,

Mi sem, ha Ő –

                        Semmi.

                                       (Sok–sokk. Dics–giccs: Rémuram, segíts!)

                         

És kezét tördeli

Vannak a Nincs,

és feszíti és szétterped és egymásba

kulcsolja magát

És a harmadik szemébe

hull egy lenyisszantott hajtincs.

                 De ami szállni tud,

                s bilincs zárját is kinyitja,

                s a széf szűzhártyáját

                belülről feltöri –

                                        az ima!

                 

Vers és a repülés:

két szárny között

                            a harmadik.

                     

Két félszárnyon zuhanunk az égbe!