OM TAT SZAT; Septima
OM TAT SZAT
Azt hiszitek,
oda vissza lehet menni,
s tercinákat írni
büntetlenül?
Behavazott lépcsőn ki üldögél? –
és maga elé néz: majdnem-lejtő,
letört s kopott lépcsőfokok;
felállt vagy megint elesett...?
és pofont is kapott, újfent,
s ülepével hagyott követendő,
olvadásig – testhő-csere –
maradandó nyomot.
(Költői lábnyomunk
megőrzi-e, mint kiscicám
kakaszagát az ágy alatt
– a kanapé alatt; kandúr –,
hová nem fúj be szél –
a föld?
Egy kutya tépte szét,
már a kutya sem él:
még éltében megbocsátott neki,
aki épp akkor erre járt)
Kifordított ködben – sorban?; suba? –
ki mer sikoltani,
mert vér csöpög (suba alól
sikoly és vér, vallodai!),
s ki mer járni,
le-föl!
szárnnyal söpört havon
bűntelenül!?!
A bódhi-fa árnyékában csöndben
ki ül,
fügefára csendesítő átkot ki szór, kiszárítót
hittel és hírtelen;
levéltelen s gyümölcstelen;
s a hét hangban csenddé ki egyesül
– Jónás, ahol árnyék-tököt féreg kiszúr?:
OM TAT SZAT*
és nyau-vau!
S ott fönn a cél,
hol összeér – égkarimán, földperemen:
tenfarkába harap! –
jégfényű eksztázis
és a levesforró, szisszentő
szeretet!
(Írni? – kinek? minek?
Félelemből eltakart élelem,
fedéltelen nem-menedék:
toronydarunk befalazta magát,
hová.)
S a kör (kereszt?)
közepébe pont beletalálni, heggyel –
kibe? mibe? –,
mártani toll!
És jaj helyett
páros és páratlan – véled, hogy véletlen?! –
beszéd
(tavasszal elégett, vízbe dobott rontó bábud,
ködöt és kórt űző kiszed)
–Hozzád, Veled, Uram,
akivel Egy voltam s Vagyok:
a csend hangja:
ím, a mai ima!
Száll?
És szárnyával mindent lekaszál,
hogy újra éljen?
A sarjadó fű között a tévutak
egymást keresztező hálózata,
mintha nyíl hempereg, vagy nyúl
s kopó elől szalad; fut a vadász,
s az utolsó pillanatban
meggondolja magát
mindünk helyett –
ne várjuk el! tőle, koncul
(nem, nem kondul, a csönd!) –
s kutyáját lelövi!
A vadász (halász vagy madarász?) imája
az utolsó előtti pillanatban:
Erről is lemondok, Uram:
a tévedés,
a bűn jogáról.
Nem tudom követni – tettem: hiba?
eltévedtem? vagy sem? –,
hol követtem el...
S a bukfenc:
az utolsó utáni pillanat
puhán puffanó visszhangja
szívedig ér,
ha szívével hall és hull az ember, nem csak lát (néz, Lótné, hátra),
s a dörrenés szétágazó
alagútját
(üvegpolcon, tükör előtt – kirakatban
tengeri sün vagy tengeri csillag-alak)
gyöngéden betömi,
s a tengerlény – atlantoid? –
felpumpálva lebeg, újra lüktet:
szívhang
Vezess, Uram, vezess! –
élet és halál vizében:
mint kit légből kaptál, s éppen most szilárdul...
Septima
Látod, mi együtt lehetünk
Most
De meddig?!
Szárnyam, ó, szárnyaim!
Számít az?
(Madár)
Ő
I
S
TE-------------------------SE----------------------- ÉN
M
I
MI
(Madár, Bubernak és Rosenzweignak)
1. Hármasoltár
Ha gondolkodás közben megsimogatsz,
az egész nem ér semmit.
Fejemet öledbe hajtom:
mindenen átütsz, istenem.
Szelíd kézfejeden! –
régi és új, rejtelmes kedvesem.
2. Ikebana
Mert tejútról is Te jutsz eszembe:
régi és új, hétpróbás kedvesem, párom;
kit köt e szövetség – s kiket?! –:
virágkötészeti remek.
Megálmodtam, hogy hiánytű leszek.
S rámtaláltál; a szalma közt.
Félelmeinkre szemfödőt
hogy varrjak most Neked?!
A szalma hogy zizeg!
3. Entitéma
Ott lakom, hol konklúzió
és premissza egybeesik.
Az életfa – letört? – felső ágán;
talán egy odúban, ó, geopatogén
én, én, én!
S már nem törődöm azzal, hogy szeretsz-
e.
Ki várna itt választ – lámpaoszlop helyett –,
háttal villámsújtotta cédrusnak;
ki formálna igényt, helyet
épüléskor egy várromra?!
Hisz már a kérdést is –
sarjadzó kérdezést, rügyet,
a saját nyelvemet,
a saját farkamat! –
leharaptam!
Szeretlek, mert szeretlek.
Szeretsz, mert szeretsz.
Egy egészen érzéki istenszerelem...
Én nem tudom, szeretem-e,
de szeretem, Uram,
a gyermekünk!
Tudom!
4. Víz fölött, víz alatt
Most magabiztos vagy –
megtart a fényes rend: fényküllőkön fordulsz, lebegsz.
Pedig álmaidban, hídon
kígyók járnak,
sikoltani sem tudsz – kerék a síneken:
betömik a számat!
5. Rejtező és epifora
Egy fára,
amely zöldnél zöldebb
leveleket hullatott,
szivárványos
könnycseppeket hullatok.
Elvesztettem a világon
minden illatot.
Megkerestek engem, párban,
csillag, ember, angyal – némán
síró állatok,
s találtam egy napszállatot,
amely alig pitymallott.
Hol rejtőzik, aki engem
fénynyalábbal vallatott
és megvallott?
6. Ezredvég, Adria, Tátra
Átúszom a tengert,
Érted,
átugrom a folyót,
átmegyek a séden
a keskeny fahídon, t
úloldalt az éden,
nem feketén,
sem vérző fehéren.
Átlépek az éren,
forrásvizet kortyolok a tenyeredből.
Egy szájspriccel
megitatom a felhőket
és a meglőtt szárnyú madarakat,
kiváltképp a magyarokat –
S én maradok tisztulattal –,
hulltukban.
– – –
Ha éhes vagy, vagy kunyerás,
törj a kenyeremből...
– – –
Térj ki, vagy túrj, kanyaromból – egy új meder! –
a hitemből!
7. Az ima
Én vagyok, ha Te vagy,
Mi sem, ha Ő –
Semmi.
(Sok–sokk. Dics–giccs: Rémuram, segíts!)
És kezét tördeli
Vannak a Nincs,
és feszíti és szétterped és egymásba
kulcsolja magát
És a harmadik szemébe
hull egy lenyisszantott hajtincs.
De ami szállni tud,
s bilincs zárját is kinyitja,
s a széf szűzhártyáját
belülről feltöri –
az ima!
Vers és a repülés:
két szárny között
a harmadik.
Két félszárnyon zuhanunk az égbe!