Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. február / Szímorgh

Szímorgh

Szépen pörögve kavargott alá a derűs égből az aranytoll, teremtett lélek nem vette észre, mi hullajthatta el, mindössze arra a fényes csillogásra kapták föl fejüket, amellyel a nap sugarai visszaverődtek róla, erre azonban nem is lehetett nem figyelni: a villanások a pörgés ritmusát követték, ettől azt a látszatot keltették, akárha egy ereszkedő fárosz üzenetei lennének, amely üzenetek a kulcs ismeretében pontosan megfejthetők, a madarak biztosra vették, üzenet is, abból a világból érkezik, amely náluk is magasabban rendezkedett be, az égi világból – mondhatták volna, de a kijelentés az ő szájukból semmi különöset nem jelentett volna, hiszen maguk is jobbára az égi világban tanyáznak, szárnyaik igazi közege a szétáradó levegő, az átlátszó kékség apró mintázatai ők, fürge, mozgékony, olykor meg méltóságteljesen libegő díszek, és tudatában voltak annak is, hogy számukra – ugyan különböző fokokon – korlátozva van ez a magasság, a legmerészebbek fölött még végtelen magasság sejlik, beláthatatlan, titokzatos, a fölfedező kényszernek sem enged, ellenáll, és az aranytoll – erre a következtetésre jutottak – abból a berepülhetetlen magasságból ereszkedett lefelé, és miként lenni szokott, először az éles szemű ragadozók: sólymok, sasok, héják, karvalyok, ölyvek, vércsék, kányák észlelték, amelyek – ha nem köröznek éppen a levegőben – magas fák elszáradt ágairól, fönséges kiugró szirtekről leskelődnek, pillanatra sem adva föl a vadászat vagy annak lehetősége izgalmát, ezúttal mind a faágak őrszemei, mind a lég röpdöső urai kissé félre fordított fejjel követték a méltósággal közelítő csillogást, amelyről nyomban kiderítették, nem zsákmány, nem tartozik az aki kapja, marja tartományába, ösztönük óvatosságot parancsolt, vágyaik még inkább erre intették őket, a nemzedékről nemzedékre örökített ismeretből úgyszólván mindannyian azonos sejtést alakítottak ki és ez állt legközelebb a jelenség különös voltához is, a szokatlan, a szembeszökő tüneményhez, és valóban hatalmas tévedés lett volna másra gyanakodni, mint a régtől várt jelre, az elődök átszármaztatott hagyományaiból többé-kevésbé alaposan ismert és a szárnyasok egész rendjét összefogó híradásra, amely ezeknek a hagyományoknak a magva volt, középpontja, feléje irányult minden egyéb gondolat olyan sűrűséggel, hogy olykor már-már tökéletesen eltakarta ezt a sejtelmes középpontot, de érezték és ott tudták olyankor is, a lényeg képes volt megóvni önmagát lényegességében, ha nem is tárulkozhatott föl minduntalan, és mert – remélhetőleg végső bizonyosságul – lassan pördülgetett lefelé szikrázó fényességével, mintha a napnak is csupán egyetlen célja akadna, hogy tündökletessé tegye, átfordítsa látványként is abba a magasztosságba, amellyel a legendák övezik, hogy meggyőzzön minden madarat: igaz és egyúttal szent is a hagyomány, amelyet örökbe kapott, különös kegyben részesül, egyazon pillanatban mutatkozik meg ezúttal valahányuknak igazságában és szentségében – fölajzott lelkük visszfényeképpen is; hosszú, igen huzamos idő, amíg leér abból a követhetetlen magasságból, talán maga az örökkévalóság, de most azt érezhetik, mindannyian részesei az örökkévalóság csodájának, az üzenet úton van, és szemmel látható már azok számára is, amelyek nem rendelkeznek olyan jó látással, mint a ragadozók, sőt, hányszor meg hányszor átkozták el azt az éleslátást, amikor általa a gyöngébbek kerültek halálos veszedelembe, tapasztalhatták meg a szó legszorosabb értelmében, valami különös, ám mégis szabályos kiegyenlítődés működik a természetben: ha valamit egyik helyen, egyik alakzatában túladagolt, visszaveszi a másiknál, nem habozik akkor sem, ha a visszavonás csúnya jelenetek közepette zajlik, mert vezérlő elve a kiegyenlítődés, az egyensúly – egyik előnyére, a másik rovására esetenként, de a végső eredményben csakugyan megtapasztalható ez a gondos kitárázottság: a mérleg nyelvének beállítása kivételes műgonddal –

végül a toll leérkezett; egészen pontosan egy bátrabb keselyű merészkedett hozzá még a levegőben, néhány tiszteletkör után fölmérte, miről van szó, óvakodva, korántsem úgy, miképpen áldozatait szokta, csőrébe vette, és nem az arany fémes hűvösséget érezte rajta, hanem a végeláthatatlan magasságból, a hűvös légrétegekből érkező színfolton is az elhullató test melegét, jóllehet, valóban az örökkévalóságig tartott leereszkedése, a keselyű talán meg sem lepődött ezen, bizonyára tisztában lehetett eredetével, tehát nem is a szokásos ragadozó erejével csapta rá görbe csőrét, megtartóztatta magát, az meg kifejezetten tetszett neki, hogy nyomban egyéb ragadozók vették körül, még egy termetes holló is, amely évszázadok múltán mesebeli vén madárként toppan majd be éjfél tájon egy kitáruló ablakon, hogy nyomban helyére találjon az ajtó fölötti Pallas-szobron, igen, ez a roppant holló is csatlakozott a díszkísérethez, amely – akárha tágabb ívekben utánozná a toll pörgését – alákörözött a keselyűvel, amelynek horgas csőrében fénylett-aranylott az üzenet, lenn pedig mind több kíváncsi madár gyülekezett, mintha riasztás futott volna végig közöttük, hírlánc a sürgető megszólítással, ami, persze, valóban így volt: egy locska veréb csakugyan vette a fáradságot, hogy az öt, egészen pontosan: a hét világtáj felé szétszórja a hírt, önkéntes továbbítók minden irányból akadtak a jeles üzenethez, és mivel az örökkévalóság, vagy ahhoz megtévesztőén hasonlatos idő állt rendelkezésükre, elegendőnek bizonyult, hogy a világ összes madárfaja képviseltesse magát az eseménynél, hogy hitelesen számolhasson majd be fajtestvéreinek, amelyek a váratlanul megelevenedő hagyomány izgalmában várják az eredményt, a küldetés teljesítését, noha egyébként talán fogalmuk sincs róla, mihez lehet vele kezdeni, de nem is ez a fontos, a hangsúly a jelenléten van, amely hitelesíti mindannyiuk szemében a régtől várt, jobbára azonban a legendák világában őrizgetett esemény-lehetőséget, nem akadt egyetlen is, amelyik próbálta volna magát kihúzni, sőt, tülekedés keletkezett úgyszólván mindenütt a futárszolgálatra, azt viszont meg kellett érteni, hogy nem mehet mindenki, mert így is, a választott képviselők is, olyan tömeget jelentettek a várakozó helyen, hogy a látóhatárt mindenfelé tollazatok borították, még szerencse, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a madarak nem féltek egymástól, a ragadozók nem a zsákmányt látták békésebb, gyöngébb társaikban, hanem testvéreiket, akikkel most valami szokatlanul közös ügyet kell szolgálniuk, mi több, éppen az erősebbek húzódtak ki a népes közösség szélére, hogy a tőlük telhető bátorsággal, ügyességgel védelmezzék az alkalmilag összeverődött madárseregeket az esetleg arra ólálkodó dúvadaktól, vigyáztak rájuk fegyelemmel és türelemmel – már-már a szeretet határán, a szemek, a tekintetek az ég felé irányultak és lankadatlan figyelemmel adóztak a közelgő üzenetnek, amelyet már biztonságban tudtak attól a pillanattól fogva, hogy a keselyű birtokba vette, ezúttal – furcsa, nem furcsa – bíztak ebben a kétes hírű madárban, mivel mindegyikük madártudatának mélyén – a soha végig nem gondolt lefojtásokból – ott éledezett az örökség emléke, amit elődeik hagytak rájuk, mocorgott egy félig-meddig értékelt tudás, amiről gyanították, hogy jelentősége van, a gyakorlatban, mozgalmas életükben eddig semmilyen hasznát nem látták, gyanították, egyszer majd sor kerül ennek az ismeretnek a fölmérésére, értékesítésére is, igazándiból mégsem hitték, nem hihették, hogy saját nemzedékükben, emiatt félvállról hagyományozták utódaikra, ami – bizony – sok apró részletet koptatott le abból a kincsből, ami benne rejtezett, a legfontosabbja – szerencsére – megőrződött ezek után is, amit mi sem bizonyít jobban, mint éppen a madársokadalom, amely ott vijjogott, csiripelt, sikoltozott üdvrivalgásképpen azon a pusztaságon, ahová a hír szólította egybe őket, s ahol a föllelkesült díszkíséret segédkezésével földet ért az aranycsoda

– Szímorgh – szakadt ki egyetlen sóhajtásként a tülekedésbe lódult madártömegből; mindenik a maga sajátos nyelvezetén ejtette ki, és megdöbbentő módon egyformán hangzott ennek ellenére is; a kórus egyetlen nevet lehelt bele a forró alkonyat előtti levegőbe, ezt az egyetlen nevet bízta a szél szárnyaira, amelyek röpítették tovább, és ekkor következett be a második csoda: röpítették egyszerre a hat világtáj felé, a hetedikre nem volt szükség, mivel az mindig a közép, a csodák általában ebben a középben esnek meg, ebben a homoktól, naptól sárgálló világban, amelynek alapszínét az átmeneti madártelep sem volt képes kiiktatni, szállt a Szímorgh név a piros délnek, a fekete északnak, a türkiz keletnek és a fehér nyugatnak, ahogyan le és föl is, egyszerre, de egyúttal ott is ragadt ebben a sárga középpontban, hogy az illetékes fülek egyszerre meghallhassák, nyomban utánasóhajthassák, akár egy visszhangot, amely olyan eltéphetetlenül összetartozik az őt gerjesztő hanggal, a föld – úgy tetszik – belerezdült a sóhajnak ebbe a közös nagy lüktetésébe, mintegy bizonyítva, tudomásul vette az égi jelenést, és a madarakon eleddig soha nem látott, nem tapasztalt nyugtalanság vett erőt, különös, iránytalan mozgáskényszer, amit – természetesen – igyekeztek visszafojtani, de csak alig-alig sikerült: hullámzott, fordult a tömeg, szárnyak emelkedtek, süllyedtek, hogy a kisebb-nagyobb testek egyensúlyi helyzetét megőrizzék, tollak borzolódtak, csőrök hegyesedtek a magasba, mert a levegővétel szintén gondot okozott, de mindegyikük látni, sőt, érinteni szerette volna az aranytollat, amiről annyiszor hallottak, és amiben valójában kevéssé hittek, most azonban el kellett fogadniuk bizonyosságát, a tollat csak ő hullathatta alá és meg kellett érteniük, szándéka lehetett ezzel a jelzéssel, személyes figyelmeztetése ez valahány madárhoz szólva, aki csak létezik ebben a rendetlenségbe és fejetlenségbe kergült világban, hogy valahol áll még egy középpont, minden helyeknek, minden világoknak közepe, az igazi, tehát nem az, ahol a toll földet ért, hanem ahol a toll gazdája lakozik, miként a legenda tartja: saját várában, ott ez a középpont, annak az erődítménynek az udvarán nőtt a terebélyes fa, a Tudás Fája, amelyen dehogyis holmi északi sas tanyázik, hanem egyenesen Szímorgh fészkel, mindennemű hősök nevelője, a madarak nagyszerű fejedelme, istenség maga is, egyenrangú a többiekkel, és jószerivel minden madárból hordoz magán jellegzetességet, ezt fejezi ki titokzatos neve, ami annyit tesz: Harminc Madár, harminc egylényegű lény egybeforrva, a legjobb erényeiket tömörítve, amelyek rendre fölerősítik egymást és kioltják a gyöngeségeket, a madár-lét, a madárság eszménye, ami testet öltve létezik Kaf hegyén, a világot körbefutó hegyláncolaton, a véghetetlen kör kellős közepén, csak különleges erőfeszítések árán elérhető magasságban, föld és ég találkozásánál, ugyanis a Tudás Fájának ott kell állnia, hogy mélyre hatoló gyökerei fölszívhassanak minden földi tudást, egekbe nyúló ágai pedig az ég ismereteibe kapaszkodjanak és ezáltal a két világot teljesen eggyé varázsolja a hatalmas fa, hozza mindenek tudomására, hogy valóban az van alant, ami fönt és megfordítva, ahogyan a „háromszor legnagyobb” állítja és tanítja, Szímorgh, a Harminc Madár éppen ezen a végtelen tudáson trónol a kikezdhetetlen örökkévalóságban, és egyáltalán nem volt véletlen, hogy egyetlen elvesztett aranytolla annyi ideig hullott alá, hogy a várakozókban ugyancsak fölkeltette az örökkévalóság tökéletes képzetét: csodálatát és reménységét, a halandók mindenkori tartózkodó rajongását, amely tartózkodás csupán a legvégső esetekben engedi őket kiszámíthatatlan kimenetelű létkalandokba keveredni, inkább a türelmes várakozás megbonthatatlanságát sugallja

ó, hányan és hányszor értették félre, magyarázták félre Szímorghot, legfőképpen olyanok, akik nem hittek legendájában, akiknek a nagyszerű hős, a kiemelkedő lovag, Rusztem apjának, Zálnak a fölnevelése sem volt kellő bizonyíték a madár-isten létére, jóllehet, meg van írva, versbe van szedve a fölemelő tanács és – persze – egyúttal parancsolat:

„A szálló madárban napot láss te, fényt,

Világunknak ő ad szorongást, reményt” – mivel a Tudás Fájáról származó ismeretek, a lényegi tudások mindig tartalmazzák önmaguk ellentéteit is, hiszen csak így lehet teljes mindegyik, így felelhetnek meg az isteni követelményeknek, és Szímorgh tudása szükségképpen ilyen, nem lehet más, ettől vitathatatlan: „Való, való, nincs benne kétség, biztos, megbízható” – hallották a sivatagokban százszor is és mondták-csicseregték tovább saját nyelvükön, sőt, egyikük, a papagáj még a sivatagban hallott nyelven is képes volt megismételni, amiben egyetlen vetélytársa akadt csak: a szajkó, ámbár ezek a fajták nem állottak nagy becsben a madárvilág előtt, valami titokzatosságot ilyenkor mégis éreztek beszédükből, talán egy kicsit hallgattak is rájuk, csak éppen azt nem tudhatták, hogy ez mind-mind Szímorgh sugallta, mennyei akarat következménye: az aranytoll a hitetlenkedőket is meggyőzte, a keselyű leeresztette csőréből maga alá a sárga homokra, karmával odafogta, nehogy az egyszerre több irányból meglóduló szellő magával sodorhassa, és szemével biztatgatta testvéreit, amelyik teheti, igyekezzék közelebb, vizsgálják meg együtt alaposan, milyen üzenet állhat az égi ajándékon, sorjában próbáltak elvonulni előtte, legalább egy pillantást vethessenek rá, noha egyikük sem érzett magában olyan biztos érzékenységet, amely alkalmasint hozzásegíthetné a megfejtéshez, ha egyáltalán megfejtendő itt valami, így hát ez a kísérlet sikertelen maradt, mivel az alkony szép lassan homályba burkolta a tájat, hogy aztán az erőteljesebb estének és a száműzhetetlen éjszakának engedje át helyét, vagyis a kényszerűség azt diktálta, halasszák másnapra a jelenség értékelését, addig semmiképpen se oszoljanak szét, bújjanak össze szorosan egymással, hogy a hideget, az esetleges támadásokat kivédhessék, a pihenés majd jót tesz a várakozásba belefáradt agyaknak, a hajnal frissessége majd serkenti a gondolkodást, újabb közelítésekkel, nézőpontokkal gazdagítja az addigiakat, mi több, még az álom is segítségre lehet: hányszor meg hányszor esik úgy, hogy mozgékonysága vezet hozzá némely titkok kulcsaihoz, amikhez nélküle eljutni sem lehetne, hányszor meg hányszor tár föl végtelen lehetőségeket, amelyek egyszeriben mégis, szembeötlő logikátlanságuk ellenére is, páratlan megoldásokhoz vezetnek, téveszme ugyanis, hogy a sötétség elzárná a látást, hanem éppenséggel egy másféle, más minőségű látáshoz kalauzol, amelynek törvényszerűségei legföljebb a világosságban mutatkoznak képtelenségnek, de ott is inkább szokatlannak, hiszen pusztán csak a fény másik minőségéről van szó, amely kiegészíti az egyik felét, és ahogy elcsitultak végre a világ minden égtája irányában meglódult légmozgások, a szertelenségekbe feledkezett szelek, följöttek a csillagok az égre, az éjszakai mennybolt apró kis madárkái, megjelent a kerekre tellett hold, fölülről finom ezüstderengés szitált, alant a keselyű óriási karma alatt viszont apadhatatlan aranyfénnyel világított Szímorgh érettük beáldozott ékessége, fényéből mitsem veszített, talán még pompázatosabbá vált, és ezúttal valóban fárosszá alakult, a madártelep egyetlen igazodási pontjává, irányítani bírta fészkelődéseiket, amiket szépen táguló gyűrűk soraiba terelt, ezen a helyen, ebben a tömegben ez volt a legkívánatosabb alakzat, amely ráadásul tartalmazta a kincs biztonságos őrzésének lehetőségét, és fölöttébb érdekesnek hatott, hogy az a különleges világítás, amely a tollból szerteszóródott, nem ingerelte szokásos rikoltozásaira a kuvikot, föltehetőleg tapintatlan szentségtörésnek ítélte önmagában – minden figyelmeztetés híján is – az efféle hangoskodást, hát elállt tőle, csönd és mozdulatlanság dermesztette meg a beezüstözött tájat, a madarak különböző méretű halmai olyannak látszottak, mint egy remekbe sikerült szántás tömérdek rögei, amelyek fölé lüszterüvegből boltozódott méretes harang, a kényes fül már-már hallani vélte ennek a míves harangnak a színes bongásait is –

nyugodt, mondhatni kellemes éjszaka volt, álltában a keselyű is bólintott egyet, noha pillanatra sem engedte ki karma alól a rábízott kincset, amikor pedig kelet felől derengeni kezdett a láthatár, a korán ébredő madarak olyan örömteli, reménykedő dalolásba fogtak, hogy lustább társaikat nyomban fölserkentették, irdatlan mozgás támadt az elfoglalt területen, mindegyikük tollászkodáshoz látott, megborzolták, elrendezték ruházatukat és érdeklődve várták, születik-e valamiféle javaslat az előállott helyzet megoldására, fölveti-e valamelyikük a cselekvés lehetőségét, netán ez a várakozás nyúlik tovább és netán átvált a hosszú várakozások ismert nyomasztásába, egyelőre azonban mindahányan fajukra jellemző dallamaikat küldözgették bele a máris reszkető-rezgő levegőbe, csak a papagáj hajtogatta rendületlenül: Szímorgh, Szímorgh... – annyira beleakadt a szóba, a többieknek semmi szükségük sem volt az ismételgetésre, így is pontosan érzékelték miről van szó, akkor aztán egy hallgatást parancsoló rikkantással szólásra emelkedett a sas, amely a messzi észak egyik híresen híres, szinte kimondhatatlan nevű kőrisfájáról, egy faóriásról érkezett ide kíséretében egy arrafelé elhíresült isten hasonlóképpen híressé vált két hollójával, egyikük a Gondolat, másikuk az Emlékezet névre hallgatott, mi több, hordozói is voltak mindannak, amit ez a két fogalom takart, föltehetőleg azért kísérték el a sast erre a hihetetlenül hosszú útra, hogy nevükhöz méltóan a megfelelő pillanatban szolgálatára lehessenek, emlékezetében egyik folyvást ébren tartsa Szímorgh legendáját, amely ismeret tudásként függött azon a kőrisfán szintén, honnét a sas származott, másikuk meg továbbgondolásra ösztökélje a félelmetes erejű madarat, amikor majd erre lesz szüksége, és úgy tetszik, az éjszaka megérlelte ezt az utóbbi gondolatot, valami ötlet megvilágosult az ezüstharmatos sötétségben a szárnyas ragadozó agyában, tehát nyomban az ébredés után ki is kívánkozott belőle, hogy megoszthassa a többiekkel, éber fölvigyázói, a két robosztus holló szintúgy erre ösztökélték pirkadatkor, a sas beszéde azonban meglepően egyszerű és tömör volt, arra tett javaslatot, hozzanak létre a madarak egy szűkebb szervezetet, amolyan tanács félét, amely képes lesz megvitatni a teendőket, mert ebben az óriási közösségben a vita parttalanná szélesedhet, a tárgy kezelhetetlen lesz, elsikkadnak a legjobb gondolatok, ötletcsírák is, bízzanak meg teljes mértékig a tanácsba javasolt képviselőikben, hiszen ők maguk tetszésük szerint választják őket, akik aztán eldöntik, miként tehetők rendbe a dolgok, hogyan számolható föl a fejetlenség a madarak világában, legelőbb válasszon meg ez a tanács egy muhfaszikot, aki majd fölvigyáz a rendre, fölügyel az erkölcsre, levezényli a tanács gyűléseit, amíg ezen a szervezeti kérdésen túl nem jutnak, úgysem lesznek képesek a legcsekélyebb előrelépésre sem; a sas jószerivel elhadarta mondókáját, két oldalán a hollók olykor hangsúlyosan, nyomatékosan bólogattak szavaira, hogyne helyeselték volna azokat, ha egyszer szálig ők sugallták valamennyit, a szárnyas társadalom ezt is türelemmel hallgatta végig, majd rögvest összedugták a fejüket, időnként erősödő csicsergés terült szét a már ismét egyre sárgábbnak érzékelhető homokon, a kifakuló ég alatt, amelyről rohanvást tűntek el a csillagok, akárha a madárkák visszabújtak volna rejtett fészkeikbe, mindössze a telihold halványuló korongja maradt, és szinte pillanat alatt hallgattak el a tágas térség minden pontján, kísérteties csönd támadt, hogy utána egybehangzó erővel, mégis tagoltan csattanjék föl megszámlálhatatlan garatból: „légy a muhtaszik, sasmadár!”, és még ki is egészítették egyhangúlag: „téged kívánunk”, és abban a pillanatban lebegni látták a magasban kiterjesztett szárnyaival a méltóságteljes madarat, ámbár az valójában most is két kísérője között ült rezzenéstelen, lám, újfent az örökkévalóság elgondolkodtató kísértete! és a kívánság előadását éljenzés és ünneplés követte, nem volt kétséges, a népakarat maga fölé emelte, maga fölött óhajtotta látni a puszták és szirtek megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, a valójában mindig fejedelmüknek elismert madarat, a sas a tőle megszokott nagyvonalúsággal viselte az ünneplést, időnként rántott egyet a fején, olyankor az őt figyelők szeme mintha káprázott volna: egyetlen nyakából két fejet véltek elágazni, sajnos azonban nem gyanították a káprázat jogosságát, mivel az már a madár jóval későbbi története, más korban, eltérő körülmények között –

akadt némi tanácstalanság, egy idő után ennek ellenére sikerült a különböző madárcsoportoknak megegyezniük, melyikük képviselje őket a Tanácsban, a kiválasztottak pedig átfurakodtak a tömegen, egyetlen egy sem tett kísérletet a fölszállásra, ugyanis nem érezte illendőnek a helyzethez, még azzal gyanúsíthatná bármelyik, hogy ki akar emelkedni a tömegből, máris följebbvalónak tekinti magát, inkább taszigálták az útjukba keveredőket, elviselték a visszataszigálást, de lábon jutottak el a sas környezetébe, és a frissen, közfölkiáltással megválasztott új muhtasziknak csupán egyetlen szemvillanásra volt szüksége ahhoz, hogy távolabb parancsolja a tülekedőket, a gyülekező tanácstagokat szűkebb körben maga köré vonja, semmi kétség, a tekintélynek hatalma van, mégsem föltétlen szükséges velejárója a bizalmatlanság, ahogyan az iménti eset is példázta, a kijelölt tanácskozók szorgalmasan egybegyűltek, odakucorodtak fejedelmi társuk közelségébe, várták, hogy megint beszélni kezdjen, a sasnak azonban előbb saját tanácsosait, a két hollót kellett meghallgatnia, segítségük híján semmire sem ment volna, előbb tehát Eszmélethez hajolt, hallgatta csöndes károgását a múlt dicsőségéről, a tapasztalatokról, a történet eredetéről, aztán Gondolathoz fordult, amelytől a jövőbeli eligazítást várta, csak utána engedte meg magának a beszédet, pontosabban a kinyilatkoztatást: „föl kell keresnünk Szímorghot”, majd amint látta a döbbenetet, a meglepődést, magyarázni kezdte, hogy az a toll a keselyű karma alatt, hívás, fölszólítás a látogatásra, Harminc Madár azt parancsolja, alattvalói vágjanak neki a veszedelmes útnak, ő – mármint a sas – pedig úgy véli, éppen ideje, hogy a madarak tisztázzák, mik is ők tulajdonképpen, hogyan viszonyulnak a Kaf-hegy nagy magányosához, tehát a lehető legsürgősebben föl kell kerekedni, napnál világosabb, Szímorgh a kulcsa mindennek, azt kell igazán megfontolni, mi a lehetséges legrövidebb idő, amelyen belül föl lehet készülni, egyáltalán: mekkora készülődésre van szükség, ki legyen az úton a vezető, akad-e olyan, amelyik legalább sejti a megközelítés útvonalát vagy pusztán neki a nagyvilágnak, akár becsukott szemmel, ha egyszer a Kaf úgyis körbefutja a világot, mindenképpen rá kell akadniuk, ha csak véletlenül nem repülnek vele folyvást párhuzamosan, aminek megvan az esélye, akkor viszont egy végtelen utazás következik – ily módon elérhetetlen úti céllal –, fejtette ki a muhtaszik jól érzékelhető hangsúlyokkal nyomatékosítva a kérdést, a Tanács tagjai mélységes hallgatásba süppedtek, úgy értékelték, meg kell fontolniuk az előadó minden szavát, hiszen ezúttal rajtuk a döntés felelőssége, no, nem az utazásról, hiszen az nem lehet kétséges: Szímorghot föl kell keresni, ehhez megfelelőbb alkalom nemigen adódik a közeljövőben, a hívást kell komolyan venni és kihasználni: alattvalóknak egyébként kötelességük engedelmeskedni uralkodójuknak, holmi akadályok nem állhatják útjukat, végül is csaknem valahányan az irtifá, a magasság fiai, amely fiak a horizont fölé bírnak emelkedni, és ezúttal nem egy beteg sas néz az égre, miként azt majdan egy dalnok panaszolja, hanem észak kevély madara, oldalán két hűséges segítőjével, amelyek lehetetlent nem ismernek, ahogyan Emlékezet esetében is látható lesz majd a jövőben, amikor azon a bizonyos föltáruló éjféli ablakon besétál –

minden lénynek tudomása van róla valamiképpen, hogy bizonyos értelemben a jövő is benne rejlik, akkor is, ha már többé nem a saját jövője: örökít valamit, jelentőset vagy kevésbé fontosat, netán éppen az életet és pontosan ez az, ami az öröklét iránti vágyakozását állandósítja, úgy állítja be sorsát, hogy az ekképpen egy kicsit irányítható, elrendeltségéből kibillenthető és egyúttal figyelmezteti rá, ezt a mozzanatot minduntalan tartsa szem előtt, megcsappanni ne engedje vágyódását, és a tanácskozó madarak ezzel tökéletesen tisztában voltak, értették pontosan a sas szerteágazó szavait, amelyek jóval tágabb jelentéstartományokat vontak uralmuk alá, mint a szokványos, becsülték miatta akkor is, ha látták, mennyire segítségére vannak a hollók, örültek neki, hogy alkalmas vezetőt találtak az út eltervezéséhez, igazán és tartalmasán azonban nem szóltak hozzá a témához, mivel javaslataik sem akadtak, nem kezdeményeztek, csak elfogadtak tetszetős formába öntött gondolatokat, fordulatos fogalmazásokat, amikbe a hollók nagy mesterek voltak és lényegében azok irányították a tanácskozást azzal az egyszerű megfontolással, legalább így történik valami, végtelen ideig nem élhetnek vissza várakozó testvéreik türelmével, arról nem szólva, maguk is nyugtalanul várták a fejleményeket, voltaképpen a döntést, amit – végső soron – nekik kellett meghozniuk, jóllehet, kételyek gyötörték valahányukat, vajon jogosultak-e – a megbízatás ellenére is – bármilyen döntés meghozatalára, hiszen ahhoz szoktak, hogy csupán a maguk ügyében döntsenek, legföljebb a költöző madarak között leltek volna olyanokat, amelyek nagyobb közösség érdekében döntöttek már, ahogyan a vadludak vagy a darvak ékét vezető tapasztaltabb madarak, melyek – szükségképpen – szintén jelen voltak a Nagy Tanácsban, mivel föltétlen bizalom övezte őket társaik részéről, valahogy azonban elgyámoltalanodtak a számukra ismeretlen körülmények között, vándorlásaik alkalmával tapasztalt határozottságuk szertefoszlott a felelősség súlya alatt, hirtelen megrohanta emlékezetüket azoknak a meséknek, mondáknak a hosszú sora, amiket a véget nem érő útvonalak pihenőin fölcsipegettek, egyáltalán Szímorgh alakja is bizonytalanná vált szemükben, holott mindannyiuk közös hagyományaiban kitüntetett helyet tartottak fönn számára, de a darvak, sőt, a fecskék is hallottak egy bizonyos rok madárról, amelynek rettenetes ereje közszájon forgott azokon a vidékeken, ahol vándorlásaik során megfordultak, és az elbeszélésekből kikerekedett rok madár rengeteg hasonlatos vonást mutatott a titokzatos Szímorghgal, amely ugyancsak bámulatos erejével tűnt ki elsősorban, nemcsak hogy egy csecsemő nem kottyan meg izmainak, miként azt a krónikák őrzik: „A felhőből surranva, karmot vetett, és fölkapta Szímorgh a kisgyermeket a forró oromról”, de némely madarak röptükben-szálltukban olyan ábrázolást is szemügyre vehettek, amelyen Szímorgh egyszerre három elefántot ragad magával a magasságokba, és ugyanezt a bődületes erőt kívánó mutatványt tulajdonították másutt a félelmetes rok madárnak, ekképpen minden okuk megvolt rá, hogy a két sosem látott lényt azonosítsák, a rok kíméletlenségét – erről ismét legendák sora szólt – Szímorgh tulajdonságai közé ékeljék, ámbár az utóbbi mégiscsak királyuk, sőt, isteni jegyei által mennyei fejedelmük, bizonyos jóindulatot – legalább irányukban – illendő föltételezniük róla, lám, idáig röpült, hogy lehullatott tollával fölszólítsa valahányukat a találkozásra, ismerkedésre és szembesülésre, amire soha eddig mód nem nyílott, ez elől nem lehet kitérő, talán már a habozás is megbocsáthatatlan véteknek minősül, a kötelesség elodázgatásának, ekképpen függelemsértés –

és akkor még ott volt a kíváncsiság!, az egyik fékezhetetlen mozgató, jobbára minden ismeret forrása, tehát Szímorgh megismeréséé is, nem szólva emellett a fáról, amelyen Harminc Madár fészkel, a Tudás Fájáról, ez a fa valószínűleg tartalmazza a halhatatlanság titkát, hiszen Szímorgh halhatatlansága szintúgy onnét származtatható, a fa minden lehetséges vastagságú felhőt átfúró és a tiszta égbe nyúló ágairól, amelyet más élőlény nemigen láthatott, olyannyira legyűrhetetlen magasságban zöldellnek, nemcsak a szirtek és a fölhők védelmezik, de a rendre fogyatkozó levegő is, az olthatatlan légszomj, a kíváncsiság azonban mindig megszüli a kalandvágyat, ösztökéli még a leggyávábbakat, legközönyösebbeket is a mozdulásra, általa félénkség és óvatosság visszaszorítható, alkalmi riadozásokká tördelhető, amit viszonylag könnyebben tántorít vissza az érdeklődés, és a kíváncsiság valóban benne motoszkált a madáragyakban, ha nem is adott hangot neki a többség olyan mániákusan, mint a Szímorgh nevet ismételgető papagáj, mindannyiukat ez az egyetlen szó nyűgözte le, egyszerűen belegabalyodtak, és nemigen akaródzott egyelőre kikecmeregni hálójából, ennél jóval elszántabban vártak valamilyen eredetibb megoldásra, ösztönösen érezték, az időt sem halogathatják különösebben, most éppen sabbatu, azaz telihold van, bubbuluig, újholdig le kell bonyolítani a látogatást, a legmegbízhatóbb források ezt az időszakot tekintik minden ünnepélyes cselekedetre a legalkalmasabbnak, az ihtijárat, a választások ideje ez, a hold legmegbízhatóbb égi házait lelhetik föl alatta, vagyis a legkedvezőbb eredménnyel ez kecsegtet, és a sas sürgetésében hangsúlyt kapott ez a mozzanat, az idő követelménye, valószínűleg tudhatta, milyen nehéz a madarakat megszokott létformájukból kilendíteni, a vállalkozás sikerével édesítgetve hivatkozott erre az érvre, amelynek hatásossága felől nem támadhatott kétség, mivel a tágasság, a föld és a levegő gyermekei mindig szem előtt tartották a hasonló megfontolásokat, gyanítván: az ég jóakaratának biztosítása esetleges sikereiknek egyik legmeggyőzőbb záloga, a hold fázisaiból olvasták ki leginkább az előjelek jellegét, ha valamelyik fenyegetést mutatott, azonnal lefújták a legapróbb tevékenységet is, ugyan ki mert volna szembeszegülni az égi hatalmasságokkal? ki bátorkodott volna kockáztatni a nyilvánvaló rosszallás ellenére? melyik merészelte volna fölvenni az odavetett kesztyűt és lebecsülni a kihívást? természetesen, egyikük sem, a legvakmerőbbek, a legagyafúrtabbak sem: sem a karvaly, sem a szarka, noha mindkettő többször megmutatta kivételes képességeit, de mindkettő föl is tudta mérni csaknem minden esetben a kockázat súlyát, mindössze annyit vállaltak, amennyivel elboldogultak, és ilyenkor valóban elmerészkedtek a szélső határig, nem kímélték magukat, ha csak parányi esélyét szimatolták a sikernek, a természet, az alsó és a fölső világ figyelmeztetéseire mindemellett ügyeltek, nem vették semmibe hebehurgyán, éppen ellenkezőleg: a gondos, a minden mozzanatra kiterjedő elemzés segítette őket legkivált cselekedeteiknél, csak hát ezt olyan sebességgel bírták elvégezni, hogy a többieknek idejük sem maradt másra, csak a csodálatra, akkorra viszont őket már mindig az eltökéltség, a céltudatosság jellemezte, ezek pedig távolabbról föltűnhettek vakmerőségnek vagy megszállottságnak és a legtöbb madár így fogta föl, mivel a gyorsan pergő döntési szakaszt követni nem tudta, a látszat szerint ítélkezett, a karvalynak vagy a szarkának meg esze ágában sem volt, hogy fölhívja a figyelmet az igazságra, ugyan mit is lehet általában kezdeni az igazsággal? nekik pontosan megfelelt ez az állapot, a titokzatosságnak ez a lebegő párája köröttük, számos hasznuk származott belőle, őrültség lett volna részükről, ha rombolják az így kialakult képet, amelynek újraépítése bizonyára erejüket meghaladó föladat lett volna, óvták és vigyázták, színezték is, ha tehették, bögyük büszkén dagadozott a rendszeresen begyűjtött elismerésektől, és egyetlen madártársuk sem csodálkozott, hogy amikor a sas a gyors indulást javasolta, sem a karvaly, sem a szarka nem tett ellenvetést, ráálltak nyomban, fölmérték, hogy tőlük a közösség ezt várja, egyúttal azonban kiszámították, más megoldás úgysem lehetséges, legjobb, ha nyomban ráállnak, miáltal tovább gyarapíthatják nimbuszukat, ha be-becsúszik is ebbe a nimbuszba egyesek részéről némi gyanakvás, éppen az ilyen alkalmak a legmegfelelőbbek, hogy tisztázzák őket, ezek a kifogásolhatatlan döntések kínálják a többieknek a példát és minősítik – persze – a példaadót szintén, azaz: újfent a fölismerés gyorsaságában előzték meg a többieket, miként lenni szokott, valami egészen rafinált érvelésre lett volna szüksége annak, amelyik fölszólalni próbál ellenük, efféle érvelésre azonban semmilyen kezdeményezés nem mutatkozott, pontosan és szigorúan, szorosan és áthatolhatatlanul csukódtak a rácsok, a zárak, mögöttük tökéletes biztonságban voltak –

persze, nem mindenki gondolkodott a karvalyhoz vagy a szarkához hasonlóan a többiek közül –

mindenik azt gondolta volna, hogy a papagáj nem szószátyárságból hajtogatja azúttal lankadatlan buzgalommal a király nevét, olthatatlan vágyódást érez iránta, föltétlenül és mihamarabb látni szeretné, de mint annyiszor, megint fölületesen következtettek, a papagáj csak fecsegett, ahogyan általában szokott, Szímorghjai leállíthatatlan hangáradatából csobogtak elő, fogalma sem volt róla, milyen következtetésekre adhat lehetőséget csacsogása, a fejében sem fordult meg, hogy másokban esetleg fölmerülhet a szavak és a tettek megfeleltetése egymásnak, soha – sem most, sem korábban és az el jövendőben sem – ilyen kényszerítést nem érzett, talán emiatt is volt meg a képessége, hogy a lehető legtökéletesebben utánozzon hangokat, tagoltan is, ami – például – a seregélynek, noha remek hangutánzó, már nem adatott meg, ügyet sem vetett saját hangjára, annak értelmére, mivel nem is értette, miért kellene értelmet keresni közöttük, és a teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy a papagáj nem közlésnek szánta szavait, hanem – ahogyan legtöbbször – önmaga szórakoztatására, kérdés legföljebb az lehetett számára, mennyi ideig szórakoztatja egyetlen név ismételgetése, illetőleg az a hiúsága, hogy mindenképpen tegyen túl a szajkón, amely ugyancsak az ismételgetések mestere, ilyen kitartó egyhangúsággal azonban sosem bírná, és a papagáj kifejezetten büszke volt erre a fölényére, rátarti fej hordozása volt hivatva ezt a világ tudomására hozni, és – igenis – a világnak meg kellett értenie, ennél többet nemigen várhat el ettől a tarka tollú fecsegőtől, minél inkább alámerül az ismétlésekben, annál fölöslegesebb számon kérni rajta az értelmet, ugyanis annyival távolodik tőle, ha egyáltalán valaha a közelébe keveredett, emiatt aztán végtelenül meglepte a papagájt a sas kertelés nélkül föltett kérdése: beáll-e a csapatba, amelyik Szímorgh fölkutatására indul, a Kaf-hegy átröpülésére, olyannyira váratlanul érte, hogy még a Szímorgh név is a torkán akadt, nyakát nyújtogatta rendületlenül, mintha az elakadt hangokat kívánná lejjebb gyűrni a bögye felé, amikor az ismétlődő sürgetésekre, az újból és újból föltett kérdésre magához tért végül, hosszú előadásba fogott arról, hogy – lám – a madarak többsége, akárcsak az egész világ, meglehetősen érzéketlen a szépség iránt, holott a világon a leglényegesebb mégis a szépség, egy-egy formának a tökéletessége a maga nemében, mert ez a tökéletesség áll a legközelebb az isteni előképhez, amely – állította – minden szépség forrása, de mércéje is egyben, ahányan csak a legcsekélyebb felelősséget érzik a világ sorsa iránt, szükséges, hogy a szépség kies tájain kössenek ki, ahol az érzékszervek rálelhetnek a tökéletes gyönyörre, amely a legmagasztosabb érzelem az életben, ha pedig valamelyiküket, amiképpen őt is, ebben a szépségben formálta meg a természet, annak lerázhatatlan kötelessége a szépsége ápolása és megóvása – lévén isteni ajándék, emiatt neki egyetlen méltó helye van, az pedig a kalitka, ahonnét ugyan könnyelműen elszökött a hívásra, de megbánta máris, kívánkozik fölöttébb vissza, elképzeli azt az izgalmat, amit távollétével eddig is okozott, ugyanis a szépség minden létezőnek hiányzik, ha meg ráadásul hozzá is szokott, úgyszólván elviselhetetlennek érzi a veszteséget, hiányát, a tobzódó gyönyörködés akkora űrt hagy maga után, amely egykönnyen nem pótolható átmeneti kitöltésekkel, bárki meggyőződhet róla, aki szemügyre veszi az ő szépségét, megjósolhatja, minden pillanatban hiányérzete lesz távollétében, ezt nem hallgathatja el, főleg nem itt, legkedvesebb testvérei között, amelyek sorsát súlyosan érinti ez a kérdés, neki jól meg kell fontolnia, egyáltalán határozhatna-e az út mellett, mivel már ebben a hezitálásban is kockáztatja a szépség jelentőségét, ennek okán ágy dönt, nem vállalja, nem vállalhatja a megtisztelő utat, hanem a lehető legsebesebben igyekszik vissza árválkodó kalitkájához, amely nélküle céltalan tákolmány csupán, kizárólag ő töltheti meg olyan tartalommal, ami a kalitka létét indokolttá teszi, ami a kalitkakészítés eszméjét egykor megteremtette, esetenként szinte művészetté formálta, mert a kalitkakészítőnek rá kellett ébrednie, hogy valójában a művészi kivitelű alkotás méltó az ő szépségéhez, a többiek elhűlve hallgatták ezt a körülményes magyarázatot, és akkor fordultak el a hivalkodó, fennhéjázó papagájtól, amikor az ismét visszabillent egyhangú Szímorghozásába, amely ezek után még kevésbé illett hozzá, mint eleddig, olyannyira, hogy egy kicsit nevetségessé is vált –

„ez a tuti” – csóválták a fejüket az öregebb madarak – „nem tagadja meg magát”; számtalanszor hallották már a történetet a papagájról, amely véget nem érő meséivel ötvenkét éjszakán keresztül akadályozta meg gazdája asszonyát, hogy hűtlenséget kövessen el, érdekfeszítő történetei lebilincselték a szökni kívánkozót, újra meg újra rávették, maradjon a helyén, hallgassa végig a madár meséit, és minden éjszaka háromszoros haladék lett: haladék a kereskedőnek, hogy visszatérhessen a kellő időben, haladék az asszonynak, hogy ne marasztaltassék el csalárdság vétkében, haladék a madárnak, amely végeredményben az életéért küzdött, hiszen ha lebeszélni próbálta volna a vétkezni vágyót, haragját el nem kerülheti, és most – lám – megint az ékesszólással vágja ki magát, mintha újból az életéről lenne szó, és annyit máris elért, hogy mitsem veszített becsületéből, ennyivel jobban ismerik, kevesebb meglepetést okoz a jövőben, arra azonban semmiképpen sem számítottak, hogy a csalogány is kitérő válaszokkal próbálkozik, méghozzá nem a legkézenfekvőbbel, hogy hátra van még a pere egy magyar költő későbbi versében, ahol két irgalmatlan szomszéd csap össze ostoba önfejűségében, sem azzal nem hozakodott elő, hogy még szerepe lehet egy görög vázán vagy éppen egy nagybecsű írás egyik históriájában, nem, a csalogány, ez a szépszavú dalnok, mindenki tudomására hozta, képtelen elszakadni a rózsától, attól a csodálatos enyhhely tői, amelyben meghúzódott, szívének minden pórusát a rózsa iránti érzelme tölti ki, gondolatai fölötte köröznek, mindenünnen felé kószál tekintete, mélyen magába szívja újra meg újra illatát, éjszakára elraktározza szépségeit, hogy a ráterülő sötétségben megidézhesse, látja is ugyanolyan pompában, akár nappal, mivel már jó ideje benne van ez a rózsa, nem pedig ő a rózsában, az ő élete ez, nem a céltalan, engedelmet, bizonytalan kóborlás, hiszen ő célban van, éppen ott, ahová vágyott, valaha is vágyni fog, emiatt nem foglalkoztatják egyéb lehetséges szerepei sem, egész létét kitölti a rózsa, átlényegíti, gyakorta az a benyomása, maga is rózsává változott és ő fogadja be a fülemülét, miként gondolhatja bármelyik madártársa, hogy ő egyetlen bizonytalan eredetű – ezt határozottan, már-már dühödten mondta, hogy a szentségtörést jobban hangsúlyozza és nyilvánvalóvá tegye: a végsőkig képes elmenni a tiltakozásban – tollat parancsoló jelképként fogjon föl, engedje szétzúzni, cserepekre törni boldogságát, amely teljes és mámorító, eddig sosem tapasztalt örömökben gazdag, nem is tagadja, hogy ezt mind ki akarja élni, dúskálni benne, amíg csak lehetséges, amíg véget nem vet neki egyszer a hervadás, nem a rózsáé, hanem a szerelem hervadása, miképpen lenni szokott, viszont kötözni való bolond lenne, ha a szükségképpen bekövetkezőnek elébe vágna és megfosztaná magát a lehetséges boldogság egyetlen pillanatától is, ő bizony nem mozdul, nem megy, az ő istene itt van, a szerelem szentsége onnét áramlik rá is, fejét örömest fúrja minduntalan az ismert szirmok közé, hogy mélyen beszippantsa a bódító illatot, amitől akárhányszor képes kábulatba esni, és érzi a rózsa háláját, a szirmok becéző cirógatását viszonzásképpen, hát hol, mikor, és milyen Szímorgh adhatja vissza neki ezt az élményt? ha valaha innét elmozdulna, akkor bizonyosra lehet venni, bekövetkezett a szerelem hervadása, az a lassú haldoklás, a fájdalom sivár egyhangúsága, amely elől különben sincs menekvés, sem a Kaf-hegy, sem a Tudás Fája nem tud fölajánlani helyette olyasmit, ami a szerelemmel lehetne egyenértékű, semmit, ami a legcsekélyebb vigaszt jelenthetné, sőt, még hangsúlyozná a mérhetetlen veszteséget, hiszen a rózsa éppen csak rózsa csalogány nélkül, de a csalogány sem az igazi énekes rózsa híján: az ő szabadsága ebben a kötődésben rejlik, a kibomló kötelékek a legkegyetlenebb zsarnokságot, fogságot hozhatják rá, a fenséges Harminc Madár ne várakozzék őrá, úgysem érthetnének szót egymással, mit tudhat az a rózsa szépségéről, a szerelmében föltáruló isteni kegyelemről? –

többnyire azok a madarak szólaltak meg, amelyek valamilyen kifogással élve ki akartak térni az utazás elől, némelyek azonban nem állhatták meg, hogy készségüket nyilatkoztassák ki rögvest, talán egy kicsit tartva attól is, hátha gyorsan utazás ellenes hangulat alakul ki és akkor a nagyszerű kaland, a történelmi találka lehetősége szertefoszlik, így – például – a strucc fölkapta fejét a magasba, amikor a bülbül tündéri szavait hallgatta és krákogva recsegte el: ő, bizony, menne akár azonnal, egyáltalán nem zavarta, hogy szavait még a sas mellett üldögélő két holló sem tudta komolyan venni, elképzelni, hogyan hágja meg ez a gyors lábú futó a Kaf szirtjeit, de igyekeztek palástolni meglepetésüket csakúgy, mint a páva előretolakodásakor, amelynek képességeit szintúgy nem találták a föladatra megfelelőnek, noha takaros külleme kétségkívül lenyűgözhetné a madárfejedelmet, hódolata mindenképpen kedvére való lehetne, de azt minden madár megérti, hogy a tények makacs dolgok, a Kaf-hegy nemcsak fölhőmagasságú, hanem járhatatlan meredélyeivel megközelíthetetlen a beszámolók szerint, leküzdésükre csupán a szárnyaknak van esélye, arról nem szólva, hogy a hegyláncig el is kell jutni, és az odajutás sem gyógytorna, ahogyan mondani szokás, a szóbeszéd erről az útról sosem festett túlzottan vonzó képet, inkább sötét tónusú színekkel ecseteli, olyannyira, hogy sok ismerője már-már azt véli, szándékos lebeszélés munkál az ismertetések mögött, nehogy valamelyik vakmerő szárnyas megfontolatlanul nekivágjon csupán a bajt vonva ezáltal fejére, és addig, amíg Szímorgh fölkeresése, egyáltalán: létezése mindössze a legendák színes vagy fakuló ködeibe burkolózott, ennek különösebb jelentősége nem volt, most nőtt meg, hogy megérkezett az üzenet, a biztatás a látogatásra, ámbár – és végtelen csoda lett volna, ha egy ilyen hatalmas testületben, mint a madarak gyűlése, nem üti föl fejét a kétkedés – a Tanácstól távolabb szorongók körében már hangot kapott az a változat is, hogy az aranytollat nem maga Szímorgh, hanem csak követe, Goga hullatta alá a magasságból, ami – ha így is történt – nem von le semmit az üzenet értékéből, ugyan miért ne alkalmazhatna közvetítőt az uralkodó alattvalói megszólítására, hiszen az végső soron az ő szájával szól, ha tisztességgel látja el föladatát, a hangsúly – ezt nem volna szabad figyelmem kívül hagyni egyetlen ponton sem – az aranytollon van, amely Szímorgh ajándéka – ha tetszik, a többi merő akadékoskodás vagy éppen unaloműző elmetorna, amíg a Nagy Tanács nem hozza nyilvánosságra döntését, a várakozóknak el kell foglalniuk magukat, le kell kötni a figyelmüket, ehhez pedig igazán megfelelőnek látszott a követ – ha járt erre – jelentőségének méricskélése, nem is keveredett szentséggyalázás gyanújába a gondolat fölvetője, noha – nyilvánvalóan – Gogát éppúgy hallomásból, az ősök elbeszéléseiből ismerhette, akár Harminc Madárt, a fölszínes ismeretek kombinálgatása aligha a legszerencsésebb módja az értékelésnek, és mégis: ez a változat óhatatlanul elviselhetőbb volt, mint az a sunyibb, pontosan nem ellenőrizhető forrásból származó okvetetlenkedés, már-már istengyalázó rágalom, amely szerint Szímorgh egy bizonyos távoli királynő szolgája volna, a királynő palotája jóval délebbre, nagy vöröslő sivatag szélén épült föl, kilátással a tengerre, ahol a zord sötétbarna sziklák kaput formálnak egy nyugodt öböl számára, és dagálykor a víz egészen a palota előtti sziklafennsíkig emelkedik, a királynő olyankor élvezettel tapickol az üregekben visszamaradt langyos tócsákban, palotája pedig gyönyörűséges kerttel körülvéve, mintha nem a kietlen sivatag szélére épült volna, zöldjei, virágai üdébbek már nem lehetnének, és a nagy Szímorgh – elcsábulva a hely és gazdája szépségétől – beállt ide megalázó szolgálatba, holott némely pletykák azt is tudni vélik, a királynő szépsége korántsem olyan tökéletes, amilyennek első pillantásra mutatkozik: formátlan, szőrös lábát mindig hosszú ruha takarja, legalább is irigyei szerint, Szímorghot meg úgy elszédítette, annak eszébe sem jutna úrnője tökéletességét firtatni, hiszen nemcsak testének, lelkének úrnőjéről van szó; szóval simfelés itt is, ott is, ha már egyszer kikezdték a szentséget, megállás nincs, de a madarak többsége a lelke mélyén sejtette, hogy ezek a szennyes és közönséges pletykálkodások saját méltóságukat sértik, önnön megaláztatásuk hirdetői, és nehezteltek a locskaszájúakra, ennél tovább viszont nemigen juthattak, mivel körülményes lett volna kideríteni, melyiküktől indultak el efféle találgatások, emiatt szúró pillantásokkal adták tudtára szomszédaiknak és a távolabb tollászkodóknak is, elegük lett a szófia beszédből, az ügy, aminek okán itt türelemmel várakoznak, komolyabb, az egész madárvilág – mondhatni – szent ügye, kéretik tiszteletben tartani, nem lezülleszteni az örök okvetetlenkedők alattomosságának színvonalára, és – igenis – a madarak legtöbbje eltökélte magát, nem szalasztja el az alkalmat, végül is a legnagyobb titoknak kell ezúttal föltárulnia, miként számolhatnának el udódaiknak, ha elmulasztanák a lehetőséget, ha ők is fokozatosan megkopó legendát adnának csak tovább, ahelyett, hogy a fölfejtésével járulnának hozzá későbbi nemzedékek ismereteinek hiteles gyarapításához, és nem értették, miért ilyen gyámoltalan a Tanács, amelybe – persze –elhamarkodottan, méricskélések nélkül küldték képviselőiket, utólagosan már jobb megoldások kínálkoztak, dönteni így is lehetne némi határozottsággal, de nem történik semmi, onnét, az ő körükből, úgy tetszett, egyáltalán semmi – az ég-egy-világon –

noha történt, sőt, meglehetősen gyorsan, ha nem is látványosan követték egymást az események –

most éppen a bagollyal akadtak gondok; a baglyot ugyanis mindenképpen szívesen látták volna maguk között a zarándokok, jóllehet, fölmérték, mennyi kalamajkát okozhat nappal a gyönge látásával, viszont számítani lehetett arra is, hogy éjszaka szintén röpülni kényszerülnek, máris nélkülözhetetlenné válnak a sötétben pompásan tájékozódó szemek, naplemente után nyomban ő válhatnék a legmegbízhatóbb vezetővé, igazán behozná azt a fáradságot, amit esetlensége a világosban okozhat, de a bagolynak egyáltalán nem fűlött a foga az utazáshoz, szemmel láthatólag azt a fáradságot sem vette, hogy komoly kifogást keressen, akár olyasfélét, mint a fülemüle, nem is várta el tőle senki, hogy hozzá hasonlóan ékesszóló legyen és kifejtse egy mélységes mély vonzalom mibenlétét, komolyabbnak tartották, és a sast meglepte a nyegle érvelés, miszerint ő, a bagoly, nem kedveli a huzamos röpüléseket, ő legkivált az omladozó romokat részesíti előnyben, azok zugaiban szeret meghúzódni, a környékükön bóklászni, ha annak van ideje, vadászgatni vagy jókat rikoltozni, hiszen az ő élete, és a két fifikás holló: Emlékezet és Gondolat hiába kutakodott gazdag fegyvertárában, nem talált semmi olyasmire, aminek segítségével fölvehettek volna a vitát az egykedvűségbe süppedő bagollyal, holott sokat tudtak különcségeiről, hangulatváltásairól, de azért úgy hitték, föllelkesíti a nagyszerű madártávlat, a Szímorgh iránti tisztelet, és tanácstalanul álltak a Tanácsban a makacs közöny láttán, meglehet, a sas is, a hollók is rendelkeztek némi fogalommal a hangulatos romok csábításáról, azonosulni – természetesen – sem értelmileg, sem érzelmileg nem voltak képesek a bagollyal, nem is kívántak, a meggyőzés módozatait keresgélték, nem sok sikerrel; a bagolynak ugyanis a maga módján igaza volt: az éjszakai fényekben lenyűgöző alakulatokat öltő romok valóban megigézték ismerőjüket, nem engedték ki bűvkörükből, még ha vágyta volna is a megszabadulást, a bagoly erre már csak amiatt sem vágyott, mivel leggyakrabban az élelmét ott találta meg az épületmaradványok között, az apró rágcsálók szintén ragaszkodtak megszokott élőhelyükhöz, és a bölcs madár ezt fölfogta, hullámzó kedélye ebben a környezetben megnyugodott, kiegyensúlyozottabbá vált, élvezte helyzete minden előnyét, a meg-megmutatkozó gondokat könnyedén hessentette el, és valójában fölöttébb rossz emlékei voltak madártársairól, amelyek, ha valamiképpen nappal nyomára akadtak, pimaszul röpdöstek körülötte, gúnyolták tehetetlensége mi ott, az elszántabbak még arra is vállalkoztak, hogy megcsipkedjék, vagyis sosem érzett tőlük részvétet, csak ellenségességet, rosszhiszeműséget, kicsit tehát kényszerűségből húzódott vissza, választotta a magányt, de hajlamának is engedelmeskedett egyúttal, amely erre a sorsra szánta, kétszer kérdezett rá, amikor a madarak gyűlésére szólították, jól hallotta-e, valóban szükség lenne rá, és visszakérdezett akkor is, amikor bejuttatták a Nagy Tanácsba, csakugyan őt választották-e, bizalmatlanul hunyorgott, porcikája sem kívánta a megtiszteltetést, gusztusa szerint lett volna, ha nyomban lemondhat, máris szállhat vissza lakhelyére, mert ő – talán egyedül volt ezzel a hatalmas seregletben – egyáltalán nem lelte föl az aláhulló aranytollban az igazság pillanatát, kételyei ugyan nem másnak szóltak, de ekörül forogtak, hogy vajon keresheti-e egy lény önmagán kívül a lényegét, vajon istensége elhelyezkedhet–e rajta kívül vagy inkább önmagában, és a töprengő madár hajlott az utóbbi föltételezésre, tapasztalatai, zárkózottsága hajlították erre, pillanatig sem tekintette tehát közös ügynek Szímorgh fölkeresését, éppen csak azt nem jelentette ki – és ez komoly önfegyelmet igényelt tőle –: az én Szímorghom bensőmből vezérel –

– lesznek ott csinos mocsarak? – vetette föl a kócsag –

– milyenek arrafelé a hegyek, a Kaf sziklái között érdemes magamfajtának kószálnia? – fejelt rá újabb kérdéssel a máskor mindig szerénykedő és visszahúzódó fogoly, a futkosások és kaszálások hírhedt madara –

összenéztek a Tanácsbeliek ezekre a nem túlságosan szárnyaló kérdésekre, aztán hamarosan belenyugodtak, hogy minden közelítésben az önös érdekek kapnak elsődlegesen hangsúlyt, hiszen a kócsag miként kívánkoznék olyan helyre, ahol nem gázolhat a puha iszapban, nem kapkodhat föl kedvére ezt-azt a pocsolyából, és mihez kezdjen a fogoly egy olyan vidékkel, amely nem felel meg a rejtezkedve szaladgáló életformájának, tudvalevő, esetében a röpülés másodlagos kérdés, a kócsag képzelőereje legföljebb egy másik mocsárig elegendő, a fogolyt nem röpíti tovább a fennsíkok szürke szikláinál, mindkét madárnak jellemzője, hogy jóval gyakrabban néznek lefelé, a lábuk alá, semmint hogy a látóhatárt pásztázná vibráló tekintetük, arról nem szólva, hogy az ég felé a legritkábban, esetleg félelmükben emelik fejüket, a kócsag többnyire attól tart, a megszerzett zsákmányt elorozzák tőle, a fogoly attól, őt magát tekinti valami ragadozó zsákmánynak, emiatt keresi a sziklák védelmét, a biztonságos kiugrókat, a kócsagot a tenger nem csábítja, az egy kicsit sok víz számára, a Kaf-hegy szikláin pedig föltehetőleg szárazságra akadna, legjobb esetben apró tócsákra, ami kevés, a fogolyt a tenger a kócsagnál is jobban riasztja, de tapasztalatai szerint a zord szirtekről leselkedik a legtöbb veszély, keselyűk, sólymok, vércsék formájában, nem törekszik hát oda sem, szavatoltan biztonságos közeg az igénye mindkettejüknek, sajátos és egymástól eltérő igények, nincs közös nevezőjük, hacsak azt nem tekintik annak, hogy a zarándoklat gondolatát elutasítják, ekképpen megint tanácstalanok a hollók, és – természetesen – a sas, neki kizárólag a hollók szolgálhatnak tanáccsal, az akaratuk meg is volna, a tehetségük hibádzik, hol és mikor, milyen alkalomból készülhettek volna föl hasonló kérdésekre? ráadásul – természeténél fogva – a holló különben nyugtalanító madár, amely valóban rémisztő magabiztossággal zaklat föl másokat, sétál be éjjelente föltáruló ablakokon idegen életekbe, Emlékezetnek eszébe ötlött, hogy a sivatagi fürj példájával hozakodjék elő, amire egy vaskos könyvben talált rá, miszerint az ott elemében lévő madár könnyűszerrel kifárasztható és zsákmányul ejthető, Gondolat a kócsag értékes tollait vette számba és magában nagy jövőt jósolt neki hiú népeknél, de mindketten úgy ítélték, mindez kevés ahhoz, hogy vonzó választ fogalmazzanak a két madár tárgyilagos kérdéseire, és újfent ott kötöttek ki – a sas legnagyobb sajnálatára –, hogy ilyen válasz nem létezik, amelyik madár nem érzi magáénak az ügyet, amelyik képtelen annak leglényegéig hatolni, sosem lesz megbízható társuk az úton, még ha szavaik hatására ráállna is, ímmel-ámmal, képtelenség a tiszteletadás fönséges uralkodójuk előtt, egyre lehangolóbbnak tetszett a tanácskozás, ahogyan a kisszerű megnyilatkozások mindjobban lerángatták a cél magasztosságából, komor gondolatok fordultak meg az izgatott madárkoponyákban, a borúlátók már körvonalazgatták a szomorú jövőt, amely keserves madársors lesz és merő kilátástalanság, életük goromba beszűkülése, eszményeik könyörtelen szertefoszlása, a múlt elszakítása a jövőtől, mivel nem lesz kapocsként köztük a jelen, hiszen éppen annak megsemmisítésén munkálkodnak, azok is, amelyek tudják, azok is, amelyek nem, egyesek máris kiegyeznének az aranytoll ígérete előtti nyugalommal, abban legalább nem tapasztaltak ekkora fenyegetettséget, ami jelenleg még egyre erősödik, a kócsag nem érdeklődött másik mocsár iránt, beérte vele, ami kijutott neki, a fogoly pedig eleddig nem gondolt másik sziklás mezőre, mert nem kellett rágondolnia, mi több, a szívéhez közel állóra sem, azt meg így tartotta természetesnek, vagyis éppúgy igaza volt a kócsagnak, a fogolynak, mint a papagájnak, a csalogánynak vagy a bagolynak, és mindegyiknek a maga módján, ez utóbbi lehetett a többiek számára legzavaróbb igazságukban –

– de hiszen valahányan az egyetlen igazsághoz szeretnénk elindulni – csattant föl – megbízatása óta először – a sas érces hangja, kezdett elege lenni a huzavonából, amelyben ugyan az aggályoskodókat rendre letorkollták, ám valójában szerencsésebb lett volna az utazás módozataival foglalkozni, a föladatok pontos kijelölésével és megfogalmazásával, a kiszámítható nehézségek, az előre nem látható veszélyek elhárításának kidolgozásával, kihasználni a kedvező csillagállást, holdállást, ezek – szükségképpen – a hollók tanácsai között is megjelentek, a döntés volt a sasra bízva, a vélemények gyakorlati összegzése, a nagydarab szárnyas pedig gondolt tekintélyével, amelyet mindenképpen meg akart őrizni a hosszú röpülésre, nem tétovázott tovább, közelebb szólította a szerte csivitelő madarakat, hogy közölje velük félreérthetetlenül – ezen a határozottságon Emlékezet és Gondolat meglepődtek –, másnap, amint hasadni kezd a hajnal, fölkerekedik az egész társaság, majd a rigó megébreszti mindannyiukat, az korán kelő, az ő vezetésével vágnak neki a meg sem becsülhető távolságnak és a helynek, időpontnak, egyéb körülménynek megfelelően váltogatják egymást az élen, míg a két szélen a legerősebb ragadozók röpülnek mintegy a biztonság jegyében, utóvédként pedig majd a hattyú száll, fehérsége messzire világlik, jól jelzi a sereg végét, és kérve kérte minden madártestvérét, a lehető legjobban, a leggyorsabban pihenjenek el, gyűjtsenek erőt, rendkívüli próba vár rájuk, az utat megszakítani nem tudják, azok járulnak Szímorgh elé, amelyeknek az ereje kitart addig, bevárni képtelenség a lemaradókat, azt ajánlja, amennyiben lesznek ilyenek, bizonyosan lesznek, nyomban forduljanak vissza, amint megtehetik, oktalan kockázatot ne vállaljanak, ebben a nemes pillanatban azonban majdnem mind úgy tartja, képes lesz a megpróbáltatások, fáradalmak elviselésére, így van rendjén, hit nélkül nem érdemes belefogni a vállalkozásba, és a sas némi feszengések közepette fogadta az ünneplést, amelyről ágy vélte, nem érdemelte ki, azaz: hasonló helyzetben akármelyikükre ez várt volna, intett a hollóknak, a nyilvánosság előtt a mai szereplés ezzel véget ért, szívesen vonulna vissza társaságukban egy szűkebb megbeszélésre, legalább reggel tudják fölvenni a megközelítőleg helyes irányt, mi lesz, ha már a kezdet kezdetén kudarcot jelentenek, minden bizonnyal alaposan megzilálná soraikat, elszántság, egyesített akarat menne fuccsba, érezték mindhárman a felelősséget, fölfogták: ezek után csakis ők vezethetik a madárhadat fejedelme elé és amíg Emlékezet a múltban kutatott, hajdani elbeszélések tartalmát próbálta megidézni, ugyanis az idő a tartalmakat fosztogatja legkivált, a hangulatok – különös módon – jobban rögződnek, addig Gondolat megkísérelt belelátni a jövendőbe, a homálylások, elmosódások azonban föllibbenthetetlen függönnyé szövődtek egybe, mögüle kétes árnyak, kísérteties fényderítések sejlettek, nem volt az a fantázia, amely valóságosabbá fordíthatta volna át azokat, noha a hollók jeles mesterei lehettek a fáma szerint a hasonló varázslatoknak, végül is egy nagyhatalmú isten szolgálatában töltötték éveiket, az a szolgálat akár a próbák próbájának tekinthető, olyan sokirányú igénybevételt jelentett, ez viszont egészen más terep, más föladat, a korábbi tapasztalatok alighanem csupán elvont segítőként jöhetnek szóba, ráadásul folyvást dönteni kell majd, amit nemigen volt alkalmuk gyakorolni, döntött helyettük a nagyhatalmú isten, emiatt a jelenlegi helyzetben a sastól várták el a hasonló határozottságot, át is ruházták rá egykori uruk egynémely vonását, mellesleg arról sem feledkezve meg, hogy tanácsaiknak ezúttal lényegesebb, irányítóbb szerepük van, talán lelkileg is, mivel ébren kell tartani a felelősségtudatot, az alakuló, föltehetőleg gyakran változó helyzet iránti fogékonyságot –

a végtelen pusztában, amerre szem ellátott, az eljövendő hajnal zarándokai pihentek: féllábon egyensúlyoztak a gázlómadarak, fejüket szárnyuk alá dugták apróbb társaik, a galambfélék előrelökték bögyüket, hogy kényelmes fejtartást vehessenek föl, a ragadozók mozdulatlan álltak, csak a bagoly szeme csillogott élénken a holdtölte ezüst fényében, különben minden mozdulatlanná meredt, legföljebb apróbb neszek hallatszottak, az álom ellenőrizetlen hangjai, nappalok száraz melegét sugározta vissza a homok és jólesően mélyítette az alvást, puha fészekjelleget keltett, egy sosem volt béke áttetsző bizalmát, amelyet ugyan nem ismertek, mégis vágytak rá, mindez meg rájuk telepedett, rögvest természetesnek vették, beletaláltak az új helyzetbe, ajándéknak tekintették és békésen át is aludták a békét – az álom gyümölcseit szemezgetve a sivatag éjszakájából, és a legfölkészültebbek valóban a hét völgyről és a hét tengerről álmodtak, álmukban pontosabban idéződtek meg a fél füllel hallgatott legendák részletei, innét keveredtek fölszínre értesülések, ahogy az írás szavai is körbezsongták a szunnyadókat: „nincs állat a földön, sem szárnyaival repülő madár, amelyek ne alkotnának hozzátok hasonló közösségeket. Nem kerülte el figyelmünket semmi sem az írásban. Majdan Allahnál lesz az ő gyülekezésük” – duruzsolták a hangok ütemesen, ismétlődött az al–hakk kattogása is, noha senkit meg nem ébresztett, ezúttal még a csönd sem törte meg a csöndet, és amikor reggel, a legkorábbi fényjelre a rigó fölriadt, ebbe a néma nyugalomba harsogta bele ébresztőjét, amely szemvillanásnyi idő alatt verte föl a szendergőket, első riadalmukban némelyek azt sem tudták, hol vannak, döbbenettel vizsgálódtak körül, míg végre megértették, sebesen cihelődtek, a sas éles rikoltozására szinte arcvonalat képeztek, és a böhöm ragadozó – akár a hadvezér a seregét – megszemlélte hadait, alapos körültekintéssel adózva a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tetsző mozzanatnak, mellékkörülményeknek is, a hollók – mint alvezérek – fogták közre két oldalról, látszott, hogy a fővezér keresgél valamit, tekintete többször végigkúszott a befogható látványon, szemléjét neheztelve fejezte be, ámbár maga sem tudta: a hagyomány szavainak ismétlésére kényszerült: „hogyan lehet az, hogy nem látom a búbosbankát? Vagy talán távol van?” – és egymás után többször, a nyomaték kedvéért elismételte a hudhud szót, a búbosbanka nevét, mintha abban reménykedett volna, szólításaival megidézi, a színpompás madár azonban nem jelentkezett, a sas kénytelen-kelletlen belenyugodott, fejét az ég felé emelve szinte körbefordult és fölsóhajtott: „a szentséges Adad nevében”, fönséges kimértséggel terjesztette ki szárnyát, légörvényt kavart, emelkedni kezdett, nyomában pedig az egész madárhad olyan sűrűségben, hogy a pusztaságra ismét rászakadt az éjszaka, a levegőbe emelkedő szárnyasok kitakarták az ég összes fényeit, a puszta homokja elfeketedett, akárha olaj tört volna rá, minden madár az ég felé tartott, szálig azok is, amelyek vonakodtak a zarándoklattól, a tömeg elszántsága meggyőzte őket, egyszerűen mindegyiket magával ragadta az indulás lendülete és ahogy kívánatos magasságba értek, a sas óvakodva nyugatnak fordította csapatát, magában újból és újból a vihar istenének nevét dünnyögte, kegyeibe szerette volna ajánlani a vállalkozást, az ő jóindulata híján minden kétségessé válhat, bizonytalan sejtelmei támadtak az ügy kimeneteléről, álmában az ő fejében is dolgozott a hét völgy, hét tenger igéje, innét a magasból riasztóbbnak tetszett, ami a tanácskozás során gondként elő sem került, és a vezér most egyértelműen úgy gondolta, a többség számára sikertelenséget hoz az út, lenézett az alattuk lassan derülő síkságra és éppen a struccot látta: a homokban szaladt már-már azzal a sebességgel utánuk, amivel ők röpültek, de a sas azt is tudta, nem bírja, nem bírhatja sokáig, arról nem szólva, hogy ha át is futná a hét völgyet egy szerencsés véletlen folytán, az első tengernél elakadna, vízen futni még a strucc sem képes, röpülési tudományáról pedig szó ne essék, és a sas szívéhez nem férkőzött káröröm, a fölény érzete sem kísértette, megmagyarázhatatlan szomorúság nehezült rá, szorongásos félelemérzet, komoly erőfeszítésébe került, hogy a többiek – főként a hollók – előtt palástolni tudja, kerülni szerette volna a pánik fölmerülését, rettenetesen sajnálta, hogy hite már nélkülözi a kezdetek erejét –

mindössze egy keskeny hegylánc fölött átsuhanva merült föl bennük az ötlet: valószínűleg túl vannak már az első völgyön, amely minden bizonnyal azonos lehetett gyülekezési helyükkel, mert a hegylánc után újabb völgy következett, onnét föntről hasonlatos az előzőhöz, ám a sas lepillantva többé nem fedezhette föl a strucc rohanó alakját, a nagy testű madár ugyanis nem jutott át a hegyláncon, bánatosan kiáltott utánuk, amiből a röpülök semmit sem hallottak, az viszont nagyon is föltűnt a középütt szállóknak, hogy a hegylánc után váratlanul fölbukkant közöttük a búbosbanka, hudhud – vitték szájról szájra előbbre a hírt, míg el nem jutott a sashoz, az szótlanul tudomásul vette, nem nézett hátra, hiszen nem lehetett kétsége a hír igazsága felől, magában azonban mosolygott, ahogy arra gondolt, a ravasz madár ekképpen igyekszik rövidíteni a távolságon, nem gyanítja a szerencsétlen, hogy a Szímorghhoz vezető út mindig ugyanolyan hosszú, és a sas elbizonytalanodott attól a balsejtelemtől, hogy ez a mindig állandó lehet, mindenkori érvénnyel, azaz: bármennyit közelítsenek a madarak, fikarcnyit sem csökken a távolság és Harminc Madár ott marad a Kaf-hegyre épített fészkében, ami – ugye – képtelenségnek tetszik, de ki tudhatja, ki ismerheti pontosan egy isten adottságait, az istennek éppen abban kell eltérnie híveitől, ami azok számára lehetetlennek látszik, következésképpen térnek és időnek ez az elképzelt játéka egyáltalán nem lehetetlen, ugyanakkor súlyosan érintheti a zarándoklat résztvevőit, ha esetleg sosem juthatnak célba – morfondírozott az élen a sas, önmarcangolása mind jobban elhatalmasodott, egyre kevésbé bírt másra, mint a kudarcra gondolni, az a benyomása kerekedett, végtelen magasságú falak nőnek elibe, amikor megkísérli átröpülni azokat, olyan magasságba kell fölküzdenie magát, ahol az állandósult légszomj megfojtja, és ettől a kényszerképzettől valóban leküzdhetetlen légszomja támadt, szédülések törtek rá, büszke madár létére tériszony kísértette, véredényeit szapora lüktetések feszítették megválaszolatlan hogyanok gyanánt, és a sas megértette: az fog történni vele, ami gyakorta megesett jelentékeny népek fejedelmeivel az ígéret földjéhez közeledve, hogy nem adatott meg nekik a bejutás élménye, így lesz ez vele, eddig eszébe sem jutott, most hirtelen úgy tapasztalja, kora van, elszálltak az igazi erő évei, kiszikkadt tollazatából a fény, ám hamvadó szenvedélyeiből egyszer még erőre kapott ott a pusztán, amikor a többiek egyértelműen vezérükül ismerték el erre az istent kísértő megpróbáltatásra, akkor tagadhatatlanul megpezsdült a vére, ereiben apró lángocskák lobbantak, szeme megélesedett, akárha nem fenyegetné hályog, itt a reménytelennek látszó röpülés közben mégis arra gondol, becsapták saját szervei, izmot, kitartást és ifjúságot hazudtak neki, vagy csak próbára tették, tud-e lemondani, ő nem vette észre, hogy próba, ekképpen a próbából megpróbáltatás lett, ékként fúrja magát már-már a felhők közé, hallja, maga mögött szárnyak suhognak, a madarak csak a legszükségesebb hangokat használják, ezáltal takarékoskodnak erejükkel, néha így is fölhangzik egy-egy terelgető vijjogás, a széleken röpülő fölvigyázók óvják a csapatot a széthullástól, egyenlőre azonban nem csappant a lelkesedés, remek a hangulat, mitsem érzékelnek vezérük tépelődéseiből, nem mutatkoznak a fáradás jelei sem, sőt, kifejezetten jót tett a gyorsaság, amellyel az első akadályokat vették, még pihenőt sem kért egyikük sem, korán lenne, nem terveztek többet, mint hogy napjában egyszer megállnak, olyan helyen, ahol mindegyikük talál magának fogyasztható eledelt, frissítő vizet, vagyis korántsem csak pihenésről, de megújulásról van szó, az alvást jelentő szakasz az alkonyat beállta után kezdődnék, amikor kiválasztják az éjszakai szálláshelyet, letáboroznak, hogy hajnalig kialudhassak magukat vagy éppen tovább álmodhassák a még mindig beláthatatlannak látszó utat, változatokat jelenítsenek meg a tiszteletre méltó célról, ha úgy adódnék, szóval testileg-lelkileg fölkészüljenek a következő napra –

túl a hét völgyön, öt tengeren ugyancsak megritkult a csapat: legelőbb olyan rövid röptű madarak szakadtak le, mint a fácán, a fogoly, a fürj, de még a rigó is, az első tenger láttán pedig visszariadtak mindazok, amelyek sosem éltek nagyobb víz közelében, rémülten észlelték az elébük tárult végeláthatatlan kékséget, némelyik azt hitte, káprázik a szeme és az ég fordult meg, minden alkalommal lehetőség volt a döntésre, mivel a tenger partjainál éjszakáztak, amelyik elbátortalanodott, visszafordulhatott, a többiek hajnalonta a víz fölötti levegőnek is nekilódultak, igaz, többek túlbecsülték erejüket és ezek kíméletlenül lehullottak a hatalmas vizekre, fogyatkozott szerfölött a sereglet, végül a sas – kijutva válságos hangulatából – igyekezett lelket verni a lankadókba, sőt, időnként – ha tehették – apróbb nehézségeken átsegítették a rászorulókat, közrefogták, vállalták helyettük a légellenállás legyűrését, de az ilyeneket már a következő tengernek nem engedték neki, tudni lehetett, úgysem bírnák ki, az utolsó előtti tengernél bizony már jelentősen megfogyatkozott a létszám, ezt a tengert Szédületnek hívták, nem ismerhető, hogy már a madarak zarándoklata előtt is ez volt-e a neve vagy csak az ő vállalkozásuk után tapadt rá a név, az így is nyilvánvaló, hogy tele van balsejtelemmel és ha netán előttük így nevezték, nagy kár, hogy nem vigyáztak jobban, mert ez az utolsó előtti tenger végképp kirostálta a gyöngébbeket, de megviselte a kitartókat is, hiszen a látvány, hogy társaik – akárha légörvénybe kerültek volna – fékezhetetlen pörgessél zuhantak alá a magasból a mindent befogadó víz felé, amint pedig rádöbbentek, mi történik velük, iszonyatos hangokkal búcsúztak a fönnmaradottaktól, halálsikolyaik még sokáig követték a továbbigyekvőket, és különösképpen mindegyikük aláhullása az aranytoll lefelé pörgésének pillanatait, azaz: az örökkévalóságot idézte meg azokban, amelyek a látvány elviselésére kényszerültek, de annyira, hogy voltaképpen akkor értették meg a veszély jellegét, elháríthatatlanságát, az isteni szándék keresztülhúzhatatlanságát, amikor a látvány elborzasztotta őket, ennél csak a tehetetlenség tudata bizonyult elviselhetetlenebbnek, hogy mennyire nem áll módjukban segíteni, emiatt szédülés környékezte valamennyiüket, és kizárólag arra ügyelt, amelyik még bírta, nehogy utolérje a pörgésállapot, amelyből – szemmel láthatólag –többé nem lehet kikeveredni, a pusztulás onnét már megakadályozhatatlan, olykor még az is megesett, hogy az alápörgő madártestek egymáshoz csapódtak, fölsebezték egymást, hátborzongató volt látni megtöretésüket, a vért, a szárnyaszegettséget, hallgatni az elszálló élet jajszavait, és – alighanem – ez a látványsorozat az életben maradottakat annyira leverte, hogy kimerültséget kezdtek tapasztalni, egyre sóhajtoztak, csak ezen a szakaszon jussanak túl, ott majd tartanak egy huzamos pihenőt, rendezik soraikat, Nin kilim, az állatok istene segítségükre siet talán, ha már egyszer Szímorgh nem gondoskodik a hozzá alázattal közelítő népéről, a remény nem szűnt meg, ha meg is csappant, elegendőnek látszott az út befejezéséhez, amit valamennyien szívből kívántak már, és a sas csak most gyanította igazán, mennyire közel járhatott a valósághoz, amikor a célt a végtelenben gondolta el, csakugyan annak közepében jártak, sokuk élete éppen ebben a végtelenben vált nagyon is végessé, siratták őket őszintén, szégyenkezés nélkül, a makacsságból mégsem engedtek, szembeszálltak a tenger, a Szédület tengere kíméletlen szívóhatásával, a ritmikusan jelentkező megtántorodásokkal, egyenletes tempóban, lendületes szárnycsapásokkal röpültek, szabályos időközönként, kapkodás nélkül vettek levegőt, nem nyelték le, hagyták, hogy tüdejükre áradjon, hagyták, hogy igazán hasznosuljon, egymás szárnyainak árnyékába menekültek a végzetük elől – a végzetük felé –

aligha van abban a legkisebb meglepetés is, hogy a Szédület tengere után a Megsemmisülésé következett, az eddigieknél jóval nagyobb, folyvást háborgó vízár, amelynek partján a megmaradt csapat végül két éjszakán és egy napon át heverte ki a szörnyű út fáradalmait, ám nem áltatták magukat, kétségük sem volt, valójában már képtelenek kipihenni az igénybevételt, a második éjszaka után sem érezték, hogy tagjaikba visszaköltöznék az erő, és amikor a hihetetlenül megviselt sas megkísérelte fölmérni a veszteségeket, csüggedten emelgette szárnyait, mintha számolna, inkább csak az áldozatokra emlékezett, mellette ugyanolyan leverten állt a nagyszerű holló, Emlékezet, és csupán ő, ikertestvére, Gondolat a Szédületén nem kelt át, olyannyira fölőrölte a hosszú út, mindketten csodálkoztak viszont a hudhud, a búbosbanka köztük van, és talán a legkevésbé eltikkadtak igen szűk csoportjában, úgy tetszik, esélyes lehet a Megsemmisülés átrepülésére is, noha már a név sem hangzik kecsegtetőnek, sőt, szinte türelmetlennek mutatkozott, bizonyára a pihenőt sokallta, a sas mégsem engedett, neki magának volt a legnagyobb szüksége a fölfrissülésre, hiába próbálta magát megéleszteni kámahhal, a menta hűsítő simogatása sem segített igazán, persze, jól esett az enyhet adó szellő, amely a szájban és a garatban keletkezett minden lélegzetvétel alkalmával, ennél több nem volt várható az italtól, ezenközben folyvást az eget kémlelte, nem készül-e vihar, szokatlan sebességű szél, förgeteg, amit a sas boldogan könyvelt volna el újabb halogatási próbálkozásként, többé egyáltalán nem bízott önmagában, mind gyakrabban gondolt Zu nevű rokonára, amely egy fölöttébb fontos „kapuoszlopnál, fölborzolt tollal” szokott gubbasztani, és közben rendületlenül a hatalom megszerzése jár fejében, és azt gondolta, még az is veszélytelenebb kísérlet, mint az isteni Szímorgh után vágyakozni, nekivágni a bizonytalanságnak, az erőket meghaladó zarándoklásnak, amikor pedig a már megszokott hajnali órában fölemelkedtek a tajtékos és csaknem fekete víztükör fölé, a sas tudta, valóban a nagy „kivezetők” sorsa az övé: sosem fogja meglátni a madarak fejedelmét, ennek ellenére lenyűgöző akaraterővel küzdött, hogy legalább a többieket ne hangolja rossz kedvre, aztán döntött, halk vijjogással közelebb szólította magához Emlékezetet, rábízta a vezetést arra az esetre, ha vele történnék valami, olyasmi, ami sajnos, mostanra már kiszámítható, nem lesz meglepetés, Emlékezet értett a szűkszavú magyarázatból, félszemmel állandóan maguk mögé pislogott, döbbenten észlelte, miként foszlanak úgyszólván szét a levegőben társai, egy-egy tollförgeteg ereszkedik alá a vízbe, ahonnét csipkés taréjok emelkednek ki érte, hogy nyomban elnyeljék a hab-hátán-hab víz alá, a látvány hatására olyan remegés fogta el a merész hollót, hogy csaknem belezuhant egy légtölcsérbe, aminek szívóerejére mi sem jellemzőbb, minthogy fél faroktollazatát magával ragadta a mélybe, az ében madár még örülhetett, hogy ennyivel megúszta, hiszen nem szűntek továbbra sem ezek a szánalmas balesetek, egymás után nyelte el a víz az induláskor még magabiztos nagy sereg legyöngült maradékait, mindössze a búbosbanka nem látszott megrendülni a történtek nyomán sem, rendületlenül szállt előre, közvetlenül a sas és a holló nyomában röpült, a nagytestűek után keletkező légellenállás nélküli térben, vitathatatlanul értette, onnét nem szabad kikeverednie –

útjuk során először fordult elő, hogy alkonyatra sem értek szárazföldre, nem tehettek egyebet, röpültek tovább, bele az éjszakába, és talán semmi reményük sem maradt volna rá, hogy eltévedés nélkül ússzák meg a Megsemmisülés átröpülését, ha nincs velük a bagoly, amely ahhoz képest, hogy el sem akart jönni velük, kitartó útitársnak bizonyult, itt a tévedhetetlen tájékozódást köszönhették neki az éjszakában, a máskor csúnyának, félelmetesnek ítélt hangját mindannyian örömmel hallgatták a sötétségben, ezek a hangok jelezték az irányt, mert igazán mélységesen sötétek lettek az éjszakák, a telihold emléke is elfogyott, a vékonyka sarló semmiképpen sem bírta átvilágítani a tömény sűrűséget, és jóval túl voltak már a pirkadaton, hátukban érezték a gyorsan emelkedő nap sugarát, amikorra valamelyikük éles szeme, valószínűleg a sólyomé, a végtelen távolban hegyláncot vélt fölfedezni, a lehangoltság, ernyedtség pillanat alatt semmivé foszlott, elkiáltotta magát: „ott a Kaf!”, az élre akart törni, hogy a sasnak beszámoljon, csak akkor vette észre, vezérük sehol, az élen Emlékezet lassuló szárnycsapásai kavarják a levegőt, egyszerre megértett mindent, a reménytelenség áthághatatlanságát, a leküzdhetetlen pusztulást, amely ennek az ismeretnek a semmibe vételével küldi újra meg újra harcba őket a lehetetlennel szemben, és az jutott eszébe, hogy az út végén a sas minden bizonnyal megértette ezt, fölfogta kétségbeejtő helyzetüket, de hősiesen kitartott, erősödő tisztelettel gondolt a megmászhatatlan szirtek büszke urára, lenézett a partok felé csillapulni látszó vízre, hátha valami nyomra bukkan, de legföljebb egynémely hullámtaréj idézte a sas formáját, ami bizonyára a véletlen műve volt, amint ereszkedtek alább, meggyőződhetett róla, aztán végre a partot is elérték, éppen a Kaf-hegy lábánál voltak, megviselt kis madárlelkük hálával telt meg, hogy megmenekedtek, kegyelettel emlékeztek elvesztett társaikra, mély fájdalom kerítette hatalmába valamennyiüket, hősnek nem, de tisztának érezték magukat, csekélyke időt szántak arra, hogy kifújják levertségüket, szusszanásnyit, és már emelkedtek föl a hegyre, nem várt üdeség áradt szét bennük, nem esett nehezükre sem az újbóli fölemelkedés, sem a röpülés, mélyen behatoltak a hegylánc közepe fölé, ahol megint csak a sólyom vette észre a tisztást a hatalmas fával, meggyőződhettek róla, fölhőkbe veszett a csúcsa, látták a fészket rajta, óriási volt, első látásra úgy tetszett, mindannyiukat befogadná, a parányi csapat ujjongva, hangoskodva szállt le a fára, egyenként ültek bele a fészekbe és kiáltotta mindegyik önfeledten: Szímorgh vagyok!, amikorra valamennyien a fészekben ültek, Emlékezetnek különös ötlete támadt, nyilvánvalólag meg akart felelni a nevének, kezdte megszámlálni a maradékot, a seregtöredéket, vagyis hányan érték el a célt, meghökkenve kiáltotta széjjel rekedt hangján az eredményt: harmincan vagyunk, harminc madár! egyszerre kapták föl a számra a fejüket, de már hallották a búbosbanka összegező vélekedését: harminc madár, tehát: Szímorgh; én, te, ő – mutogatott körbe valahányukra – vagyunk a Szímorgh, külön-külön, de együtt is mint Harminc Madár, és – lám – mennyi szenvedést kellett legyűrnünk, mennyi megpróbáltatást, hogy végre megtudhassuk, mik vagyunk mi és miképpen találhatunk rá önmagunkra...