Ki volt Lill Emília?

A társalgóban komor, hallgatag bútorok. A fiókos szekrény reke- Az arca! Elfelejtettem az arcát! Kerek volt? Hosszúkás? Simára bőszei meg-megreccsentek. Amikor a díszes rézfogantyú felé mozdult rotvált vagy borostás? Magas homlok... de mégsem. A szeme kék volt, keze, az alkonyi nap vörös fénycsíkokat csorgatott végig a fehér vagy mégis inkább barna... zöld? Valahol csak kell lennie egy fényfalakon. A fiók nehezen nyílt; megfeszített kézfején kidomborodtak képnek! Miért nem nyílik ez a fiók, talán erősebben kell... Rengeteg az erek. Cikkcakkos selyempapírok, megsárgult újságok a fiók tetekacat... Itt kell lenniük a régi fényképeknek, biztos vagyok benne, jében. Ideges mozdulatokkal dobálta őket a válla fölött hátra; az hogy ide tettem, de hogy minek őrzök minden vacak papirost? Első újságok tompa nesszel estek hanyatt, a selyempapírok zizegtek virágcsokrok emléke. Milyen mulatságos, vagy inkább szomorú, mikicsit röptükben. Keménypapír dobozok kerültek elő, apró csomacsoda banális dolgoknak örültem! Hajfürtök, tejfogak, első rajzok, gok, színes szalaggal átkötött levelek. Zöld szalaggal a felbontatlevelek... Ezeket tőle kaptam... Furcsa, hogy nem bontottam fel őket. lan levelek. És végre előkerült egy valószínűtlenül fehér boríték. Ó, itt van, ebben lesznek! Vagy mégsem... margarétaszirmok... marVirágszirmok hullottak ki belőle. Egy könyv, könyvecske, tenyérbe, garéta... Ezt a könyvet is tőle... talán ide tettem, hogy együtt legyen zsebbe való, mellényzsebbe, a szív fölé. A szív versei. Ráütött a minden... Ez csak egy lap a könyvből. Milyen nevetséges versek: gerincére szinte durva mozdulattal. Kihullott egy lap. Átfutotta a „Kedvesem, ha gondolsz rám néha..” Hát ebből igazán elegem van! lapokat, majd visszagyömöszölte a könyvbe. Egy gyöngysor kopÓ, a kedvenc nyakláncom! Milyen rég viseltem! Persze, ez az oka.

pant a padlón, különös csillogása gyöngyszemei szanaszét gurulPedig csak újra fel kellett volna fűzni. Na, végre itt vannak a képek! tak. Fotográfiák, megbarnult mosolyú emberek. Összekapkodta a Ezek között lesz biztosan. Csak megtaláljam! Ez nem az, ezen a fiók mélyéről valamennyit, majd beült a hintaszékbe. Heves moznagybácsiék, ezek ismeretlenek, itt én vagyok kicsi lányként, ez valadulatokkal válogatott. Az egyiket berepítette körmével. Egy másikmi kirándulási emlék, itt a régi kertünk... Á, megvan! De szerettem nak kisimította gyűrött sarkát. Aztán... a képen két férfi és egy nő. ezf a kalapot! Ahogy átszűrődött rajta a fény. Egyszer megfigyeltem A szalmakalap árnyékában is látható egy titokzatos szemvillanás. magam a tükörben, beállítottam az arcom, pontosan így... De hát ő Az egyik férfi a lencsének háttal áll. A másikat profilból mutatja, háttal van! Nem látom az arcát! Haha, ez meg milyen keserűen amint feszülten figyeli társait, szája sarkában figyelemreméltó mély ráncos volt már akkor is! A hangulatra emlékszem, a búcsúszavak árok. Ránc. A nő mosolyog. A háttal álló férfi testtartásában búmuzsikájára, az ironikus csengésre. Nem hittem neki, nevetgéltem, csúzkodás. Élete nagy és végzetes kalandjára készül? A nő nem majdhogynem nyelvet öltöttem. Aki végleg el akar menni, nem így veszi komolyan, apró kacajok rázzák felsőtestét, úgy tűnik, szokott beszél, ezt már sokszor eljátszotta, mégis visszajött a mosolyomért. játékot űznek. A másik férfi szótlan, most már csak a nőt nézi, Akkor azonban tévedtem. Még kezet is csókolt, milyen színpadias volt igyekszik átvilágítani homlokát. A háttal álló férfi kezet csókol, az egész, sose csinált ilyesmit. Aztán elment. Itt a margaréta, hát az aztán elmegy a terebélyes platánok között. A nő kuncog, nem néz elmaradhatatlan volt, valahogy mindig a kezem ügyébe került egy–utána, egy margarétát pörget ujjai között. A másik férfi belékarol. egy szál; talán a margaréta miatt kezdtem gyanakodni, azért rántotEngedelmesen elindul vele, pár lépés után azonban megtorpan, tam ki a karom... olyan indulatból futottam, lüktetett a vér az agyamhátrafordul, kirántja karját, futásnak ered, szűk szoknyája azonban, nem akartam, hogy elmenjen, aztán az a kő... néha még most ban akadályozza a gyors mozgást. Megbotlik, elesik, egy hegyes kő is sajog a sebhely, mert úgy érintette meg, hogy égetett, fájdalmas és éles fájdalommal hasítja fel térdét elájul a térdén a régi sebhely gyönyörűséges volt, ahogy ujjaival játszott a testemen, csiklandozott, mentén érinti, a hűvös selymen át érezni a forró ujjbegyet, végigszántott, simogatott, karmolt, belém vájt, pillanatok alatt szétvarásimít combján, derekán, felkapaszkodik a bordákon, körberajzolja zsolta a hajam, úgy rántott magához egyszer, hogy a hintaszék a mellbimbó képzelt vonalát, nyakat körmével karcolja a fül alatt, visszalendültében nekicsapódott a lábszáramnak kék-zöld nyoma mabeleveszik a szétterülő vörösesszőke hajrengetegbe, belekapaszkoradt de akkor nem éreztem mást csak forróságot szorítást forgott dik és magához rántja, a hintaszék nagyot lendül, andalgó táncra velem a szobában teljesen elszédültünk nekivágódtunk a fiókos szekemlékeztető mozdulatokkal eljutnak a fiókos szekrényig a nő nekirénynek az egyik rézfogantyú a lapockám alatt belém fúródott azt feszíti hátát a férfi tekintetébe kapaszkodva határozott mozdulahiszem nem tudtam egészen mit csinálok aztán a forró hullámok tokkal bontja a nadrágot majd combjával a férfi derekára fonódik egész idő alatt néztük egymás szemét a gyönyör szikrázó pontocskáit alkonyi vörös fénysugarak izzítják a vörösesszőke hajat a képen a milyen színű volt a szeme? Talán egy másik képen... Itt az esküvő férfi arca nem látszik. A nő testhez simuló fehér ruhában áll egy után. Olyan ez a kapu, mintha börtönbe mennék... Itt is a margarékacskaringókkal díszes kovácsoltvas kapu előtt. Üres arccal nézi a ta... Szemrehányásokat tett az első perctől fogva. Minden gondolakezében tartott margarétát. A férfi türelmetlenül odalép, ideges fom tudni akarta. Nem kelett volna belépnem a kapun. Akkor még kézmozdulatokkal magyaráz. A nő egykedvűen hallgatja, morzsolelmehettem volna. Megkereshettem volna. Sose felejtem el azokat a gátja a margaréta szárát. Majd besétál a kapun, nyomában a férfi. szörnyű perceket, amikor először...a hintaszékben kezdődött. Fáradt A kapu döngve bezárul. A nő a hintaszékben ül. A férfi szelíden voltam, kiábrándult; himbálta a hintaszéket, mint egy szolga. Babringatja, majd óvatos mozdulatokkal kiszedegeti a gyöngyház csarált a hajamban egy örökkévalóságig, aztán letérdelt mellém. Szátokat, tincsenként végigsimogatja a nő haját, majd letérdel mellénalmas volt. Alig merte megérinteni az arcom. Muszáj volt becsukje. Félénken megérinti arcát. A nő mozdulatlanul, csukott szemmel nom a szemem, hogy ne lássam. És a hideg, nyirkos keze... Közben őt tűri. Reszkető kezét a combja között. Közben távolodó férfi a terebéláttam, amint elmegy a platánok alatt, egyre messzebb van... Ez a lyes platánok között. A kép homályos, a technika fricskája? Vagy kép elég rosszul sikerült. Emlékszem, baráti társaság gyűlt össze; a az idő mosta egybe a körvonalakat? De az alakok sejthetők, kitaruhák szabásmintája itt van előttem, nyár volt. Nagyon rosszul érezlálhatók. Mulatozó társaság, egymásba kanyarodó mozdulatok. tem magam, szédültem a hőségtől, az emberektől... Mulatságos, Jobboldalt fehér ruhás nő elkülönülten, félig háttal a lencsének, hogy a képen is messze vagyok tőlük. Margaréta a kezemben, mintha ernyedt tartással. Kezében valami apró fehérség. A platánok felé jelkép. A platánok közt őt keresem, távolodó alakját látom, de az néz. Aztán összeszedte a szétdobált kacatokat. A felbontatlan levearcát nem... Az arcára nem emlékszem... beszélgetések hangulatára, lek csomagját hosszasan a kezében tartotta. Az egyiket ki is húzta, forró hullámverésre pontosan, de az arcát nem tudom fölidézni... végigkarcolta körmével ott, ahol nyílnia kellett volna. Amikor rend Bontsam fel? Melyiket? Minek? Ha még az arca se... hogy is van ez... lett, betolta a fiókot, majd háttal nekitámaszkodott, ne jöjjön elő a az ember elszalasztja a boldogságot, mint egy pillangót múlt. Fegyelmezett lélekkel megvárta, amíg teljesen rásötétedik.

A vörösnek ezt a különös árnyalatát én képzeltem el.

Ritkán használom. Amikor megremeg bennem mélyen

együtt a fájdalom és a gyönör.

Egész éjjel forgolódtam. Egyszer melegem volt, másszor rázott a hideg. Ágyékom táján szúró fájdalmak. Sötét volt még, felöltöztem. Kisurrantam a hálószobából. Nesztelenül lefutottam a lépcsőkön. Nyitva volt a kapu, elfelejtették bezárni az este. Nem voltak gondolatok az agyamban, mégis határozottan indultam a belváros felé. Mikor a térre értem, szétfoszlott a feketeség, szürke ruhám feloldódott a hajnalban. Úgy sétáltam, mint a vasárnapi kislányok vagy a szerelmespárok a korzón. A legkönnyedebb pillanatban azonban megtorpantam egy kirakat előtt. Egy férfi állt bent, álmatlan éjszakája minden ráncával. A tulajdonos lehetett, bár sosem láttam azelőtt. Nem tudtam továbbmenni. Percekig bámultunk egymás arcába. Aztán lassan, hangtalanul kinyitotta az ajtót, s szertartásos mozdulattal befelé terelt. Nem hallottam kattanást a hátam mögött, csak szoknyám suhogott megnyugtatóan... A helyiségben hűvös volt. A falak mentén körös-körül széles polcok göngyölegbe tekert kelmékkel. Könynyű, cifra selymek, leheletfinom csipkék, tüllök, nehéz damasztok, vásznak, posztók. A férfi megfogta csuklóm, végigvezetett a polcok előtt, és valamennyi kelméhez odaérintette kézfejem. Aztán a sötétre pácolt tölgyfa pult előtt megálltunk. Nem engedte el a csuklómat. Szelíd erőszakkal arra kényszerített, oldjam meg a rejtett kapcsokat, csatokat, gomboljam ki a ruhám nyakamtól a bokámig – különös, hogy éppen ilyen szabású ruhát vettem fel. Aztán nadrágjához húzta kezem. Nem esett le róla a nadrágtartó miatt, aztán a zakót, inget gomboltam ki ágyéktól szakállig. Egymásba nyíló szobák. Gyengéden vitte kezem, csuklóm, ujjaim meglepetéssel teljesen engedelmeskedtek, körberajzolták szám vonalát, a pici barna szeplőn átsiklottak, le a nyak csúszdáján mellem völgyében erősen dobogott a szívem látható volt a bőrön keresztül keresztül körbejárták a köldök partját belebonyolódtak a puha szövevénybe mutatóujját erősen rányomta mutatóujjamra éppen fölkelt a nap és fényét átvitte az ő testére ágyéktól szakállig. Akkor behunyta a szemét, elengedte a kezem, és begombolgatta ruhám, s én begombolgattam ruháját, aztán álltunk nagyon sokáig a kirakatüveg mögött, néztünk kifelé szótlanul, mígnem megjött az első vevő s én a legkisebb jel nélkül léptem ki az ajtón, és nagyon határozott léptekkel hazafelé indultam a harsány reggelben.

Asszonyom, hosszú hónapokig, hetekig őrlődtem, nem tudtam megszabadulni egy álomtól, mely éjszakáról éjszakára megtölti hálószobám, s hánykolódom hullámain ébren is. Megfoszt testi erőmtől, képzeletem viszont megsokszorozza. Nem tudom tovább viselni ezt a kettős terhet. Mielőtt elmegyek, meg kell osztanom valakivel, de túl veszélyes a játék, egyedül önre bízhatom, arra a személyre, aki az álmot körém szőtte. Annak ellenére is, hogy ön nem ismer engem. Egy reggel a boltomban vártam a vevőket. Túl korán volt még, most már tudom, nem a munkavágy kergetett akkor a pult elé... Ön megállt a kirakat előtt. Az üvegen keresztül is éreztem, amint tekintete végigperzseli arcom. Ajtót nyitottam, ön halk suhogással belépett, és egy percig sem engedte el a tekintetem. Még soha nem érintettem olyan finom, könnyű csuklót, mint az öné. Úgy éreztem, soha többet nem szabad elengednem, de nem tudtam, hogyan lehet ezt megvalósítani. Végigvezettem önt a polcok előtt, kézfejét odasimítottam minden egyes kelméhez. Apró, finom, de megkülönböztethető lüktetéssel válaszolt bőre a hűvös selymek, csiklandozó csipkék, tüllök, érdes damasztok, durva vásznak, puha posztók tapintására. Ujjongtam belül, nem akartam, hogy vége legyen a játéknak. A tölgyfa pult előtt aztán sikerült szavak nélkül rávennem kezét a folytatásra. Néhány pillanat múlva ott állt előttem kitárulkozva, édes páráktól illatosán. Néhány pillanat múlva ott álltam én is zilálva egymába nyíló szobák nem mertem elengedni a csuklóját de puszta kezemmel sem érinthettem testét, finom bőrét, így hát vezettem kezét szájától ágyékáig merev vesszőmtől szakállamig éppen fölkelt a nap, megrémültem a fénytől, hogy most már mindennek vége, szertefoszlik az álom, és nem tudok visszatérni a valóságba, aztán behunytam szemem, s mire kinyitottam, már begombolkozva álltunk a kirakat mögött, s amikor megjött az első vevő, asszonyom halk suhogással kiment, hogy soha többet ne hagyja el gondolataim. Azóta gyorsabban forog velem a világ, néhány hónap alatt fölvirágzott a bolt, de nem tudok együtt élni a vággyal, hogy újra láthassam, és hogy soha többé ne jusson eszembe...

Lill Emília? Nem ismerem.

Meg kell oldanom! Nekem kell elsőként rájönnöm, mit jelentenek azok a furcsa kombinációk. Föl kell fejtenem a legapróbb rojtok, szakadások mentén, szétszálazni... A jövőm múlik ezen az ügyön.... Jó ötlet volt egy kicsit kijönni a civilizációból, gondolataim is letisztulnak. Milyen régen érintettem a fűszálak hegyét! És a fák! Valamikori játszótársaim! Bírok-e még? Fölkapaszkodom. Nem is nehéz a testem. Könnyedén lépkedek, mint valami lépcsőn. Ranglétrán! Hm. Nevetséges. Ez az ág kényelmesnek tűnik. Megpihenhetek. Ég és föld között hátha könnyebb, célravezetőbb a gondolkodás. Látszom lentről? Ha jön valaki, bolondnak nézhet... Jön valaki! Még nem látom, de érzem közeledtét. Egyszeriben valamiféle természeti lény lettem, amiért – megmásztam ezt a fát? Ráérzek dolgokra! Micsoda vad kíváncsiság cikázik bennem. Egy nő! Szoknyáját lengeti a szél, mint zászlót. Megállt. Észrevett volna? Elég távol van még. Ruhám összeolvad a lombbal, nem láthat. Azt gondolja, egyedül van, úgy mozog. Körül se néz. Vállkendőjét magasra tartja, a fénnyel szembe. Talán valami foltot keres rajta? Elengedi, nézi, ahogy lustán szétterül a füvön. Nem veszi fel. Elindul felém! Vagyis nem tudja, hogy itt vagyok! Most a blúzát veti le! Őrült? Napozni fog? Milyen egyszerű mozdulattal engedi ki a kezéből... Szokatlan formájú fűző van rajta. Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor kilestem anyám fürdési szertartását a résnyire nyitott ajtó mögül, töredékeiben... Egyszer valamit kint felejthetett, már nem tudtam elbújni, egy fürdőlepedőt tartott maga előtt, nagy fehér pofonokat kaptam... A nő már szoknyájából is kilép, úgy hevernek a fűben ruhadarabjai, mint óriás virágok. Vakít alsóneműje... vegye már le! A haja. Milyen csodálatos a haja, ahogy szétrázza a vállán, egész a derekáig csiklandozza szinte érzem selymességét lemegyek! Nem megyek. Nem szabad megzavarnom. Mit fog csinálni? Mezítláb lépked a zöld hullámzásban. Egész közel van. Csak föl ne nézzen! Körbejárja a fát, a fámat, tenyerét végighúzza a kérgén. Hozzásimul, átöleli, torkomban a szívem, mi lesz itt még? Ágyékomban feszült fájdalom, hogy nem mozdulhatok! Hanyatt feküdt lehunyt szemmel. Combjával öleli a törzset! Ezt nem lehet elviselni! Ez a nő kell nekem! Ilyen gyönyört és fájdalmat még nem éreztem együtt. Segíteni fog, csak ő tud segíteni! Megtaláljuk a legfontosabb szálakat, kibogozzuk az összefüggéseket, és elszállunk...

ki kellett mennem a szobából

a kertből

valami végtelenbe vágytam

talán azért dobáltam szanaszét

a ruhám és nem érdekelt hogy

van-e szemtanúja őrült

mozdulataimnak

a halál lehet szebb ennél

Különös délután volt. Egyszer csak felálltam, mert fájt a hátam az egész napos görnyedéstől. Végigszökdécseltem a kerten, mint kislánykoromban, aztán sétává szelídítettem mozdulataim, hogy rámtörhessenek a régi hangulatok. Hosszú fülledt nyarakon át csókokról ábrándoztam a réten üldögélve. Egyszer – szorongva, hogy észreveszik – ledobáltam ruháim, és meghem–pergőztem a fűben, akárha zöld tengerben mártóznék. Micsoda borzongás! S a vetkőzés azóta milyen teher, ha tanúja van hálószobák izzadtságszagú sűrűjében! Ma délután mindent el akartam felejteni, hogy magammal lehessek boldog ürességben!

Azon a nyáron naponta kijártam az erdő szélére. Öt óra tájban már nem volt gyilkos ereje a napnak, a fák lombján megtört a fény, sárga foltokat csöppentve a földre. Mindig egyedül voltam. Nyugodtan végezhettem szertartásomat. Figyeltem a színeket, a zöld árnyalatait, a természet rejtjeleit. Hogy aztán álmomban tovább szövögethessem, színezgethessem történeteim...

Elmesélhettem volna azt a nyári délutánt, amikor kivetkőztem önmagamból, lassan őrlődő feszültségek ellen lázadva. Az erdő szélén hirtelen vetkőzni kezdtem. Előbb a vállkendőt ejtettem a földre. Aztán a blúzt, a szoknyát, a fehérneműt dobáltam szét – nagy színes virágokként pompáztak a fűben. Mesebeli tündér, kibontott hajjal táncoltam a fák köpött, mintha az egyik szőttesemről léptem volna le. Aztán átöleltem egy fát. Hanyatt feküdtem, és már nem is voltam talán...

Még egy mondat hiányzik.

Ma is kudarc, pedig az ötlet rég érlelődik bennem; akár regénnyé is szerveződhetne. Van egy nő. Romantikus faliképeket sző: szarvasokat, kastélyokat, táncoló mesebeli tündérlányokat, virágcsendéletet. Eladja vagy elajándékozza őket. Ezenkívül lenvászon és gyapjú térítőket, takarókat, furcsa lepleket küld egy férfinak. Mindegyikbe beleszőve egy különös, vörös színű sáv vagy folt, mindig más összefüggésben a többi színnel: a vörhenyesbarnával, a rózsapirossal, a sötétsárgával, a liláskékkel, a feketével. Ezek a színkompozíciók segítik a férfit céljának elérésében. Valami politikai karrier. (De ez még alakul.) Évek telnek el, míg végre találkoznak. Ám éppen ez a találkozás okozza végzetüket. Ezt még nem tudom pontosan, alighanem a nő meghal. Ám hiába kísérletezem újra meg újra, nem tudom megírni. Nem hagyja magát a történet. De születhet–e egyáltalán történet? Ilyen túlfűtött erotikájú, titokzatoskodó, erőltetettnek ható történet? S ha már kételyek gyötörnek, miért mégis ez a feszültség, ami írásra késztet? Elmegyek Emilyhez. Pótcselekvés: halasztóm a kínokat. És hátha lényéből sugárzik majd a megoldás.

A délutáni fények átszőtték az udvart. A diófa alatt gömbölyű kádak fölött egy fiatal nő hajlongott. Vörösesszőke haját minduntalan hátradobta. Szoknyája visszatűrve a derekához. Hosszú napokig készülődött. Órákon át járta a rétet, a tölgyest. Nagy hátikosarába sáfrányos szeklicét, gyíkfüvet, mályvarózsát, szurokfüvet szedett. –– Kora hajnalban már a belső szobában A hajnal a belső szobában találta. A gerendára felszögelt deszkadarabra erősítette a szálakat. Ehhez a munkához az el–sőnapsugarak kellettek. Egész délelőtt számolt. Minden készen volt. Mielőtt belefogott volna, mozdulatlanul ült az áhítat pillanataiban születtek meg a mozdulatok az üzenetek a formák Fölragyogott a sárga A szátva mélyet sóhajtott az első mozdulat előtt A vetélőfa kiesett a kezéből, de nem nyúlt utána – A férfi végigsimított a vörös sávon. Ujjait

Ma ismét itt volt a hódolóm. Mulatságos, hogy még a nevét sem tudom. Mindig eltalálja a legalkalmasabb pillanatot; a színkoncentráció megkevérésének legfontosabb mozzanatába csöppen bele. Nincs szívem elküldeni. Igazából nem zavar, alig figyelek rá. Itt-ott kérdez valami jelentéktelenséget növényeimről, megszagolja a felfüggesztett csokrokat, megkavargatja a pácokat. Amikor igényesebb munkát végzek – például a szálakat fűzögetem – valami egyszerű ürüggyel elküldöm. A belső szobába nem is engedem be, bár többször próbálkozott már. Olyankor sértődött kisfiú, rendszerint el is köszön. Ma nagyon zaklatottnak tűnt. Sápadt volt, fel-alá járkált, majdnem feldöntötte a sárga festékes dézsát. Lelkifurdalása volt emiatt, inkább leült a zsámolyra, és a száraz cserszömörceleveleket morzsolgatta. Le kellett volna ülnöm vele, de nem várhattam tíz percet se, a börzsönyfa kérgét akkor kellett kivennem, hogy megkapjam a megfelelő árnyalatot. Hirtelen beszélni kezdett, hosszan, összefüggően. Azt mondta, regényt akar írni, de nem megy neki, pedig a fejében készen áll minden. Azt akarta, meséljek történeteket az életemből. De hát az én életemben nincsenek történetek. Egy hatalmas szőttes van csupán, szálak, színek gyönyörű szövevénye. Betakarhatnám vele az egész világot.

ILLANÓ FÉNY. FÁJDALOM

Puha takarót szőttem éppen a kedvenc vörössel festett szálakból. Egy árnyalatnyit változott mégis, de csak én tudom, mert egy kicsivel több mályvarózsát használtam a festék elkészítésekor. Oly zavartalanul dolgoztam, egyszer sem kellett megigazítanom a nyistet, a szátva jól nyílt, véletlenül sem kellett erőszakosán beletaposnom vagy rángatnom, a fonal egyenletes volt, nem gubancolódott. Különös melegség járt át, s bár a takaró előre eltervezett mérétéivel elkészültem már, nem hagytam abba a munkát, egyre gyorsabban és gyorsabban dolgoztam,mégsem fáradt el könyökem, nem merevedett meg derekam, nem állt görcs a lábamba. A szövőszék kattogása, zúgása, nyikorgása helyett gyönyörű muzsikát hallottam, fuvola, hárfa hegedű, lágy futamait, majd a szátva nőni kezdett széltében, hosszában, így a takaró hatalmas lepellé szélesedett. S csak egyre dugdostam a vetélőfát a szálak között, húztam oda ütővel a megszőtt szálat a többihez, majd viszafelé ugyanígy, s tekertem, göngyöltem a leplet, már alig bírtam a súlyát s egyszeriben, emelkedni kezdtem szövőszékestül, szálltam a levegőben, s mert nem tudtam már göngyölgetni a leplet, az szétbomlott, hatalmas palástként borult a világra, s akkor fölébredtem, mert megkezdődtek a gyönyörök, amiket más nők fájásoknak neveznek, és hajnalban megszületett a fiam, a kelő nap fórös fényében fürödve.

Belopakodtam anya szobájába. Nyugtalan sötétség vett körül. Gyermekkori szörnyek ólálkodtak a falak mentén. Remegett a lábam, mégsem emeltem magam elé a karom védekezésképpen. Pontosan tudtam az ágy helyét, de csak akkor indultam felé, amikor szívdobogásom alábbhagyott, és meghallottam egyenletes lélegzését. Amikor térdem hozzáért a lecsüngő lepedőhöz, borzongás futotta át a testem. Forró borzongás lökött az ágyra, s kényszerített egy ismeretlen mozdulatsorra, miközben ugyanaz a kéjes érzés töltött be, mint amikor először megmásztam diófánkat, amint az első korty vörösbor szétfutott számban, beleszívtam az első cigarettámba vagy amikor a tiltott lengőajtót először kitártam, s nekifeszültem a végtelennek... Amikor felébredtem, szobám faláról anya nézett rám földöntúli mosollyal.