Tarot-sztorik

1. És ott ül az Öreg a Fa alatt

Az öreg a Fa alatt ült – és elég ennyit tudni róla. Méghozzá egy olyan fa alatt, amely alatt sem kényelmes, sem célszerű nem volt ülni. Ilyen fa, mint ez, talán nincs is: zöld és barna, kék meg lila ágak, gallyak, levelek nőttek vastag törzséből, oly módon, ahogyan soha nem nőhetnek ágak egy fából: minden egyes gally fölfele, reszketeg vonalakkal tört az égre, akár egy fordított gyökérzet, amely a fellegekből próbál éltető nedvet szívni. Árnyékot nem vetett, s hosszú, görcsösen kapaszkodó, szétágazó gyökereivel, mintha csak koronája hiányosságait pótolná, beszőtte a talajt.

Az Öreggel azonban mégiscsak együvé tartozott a Fa: valahogy összeillettek, talán azérl is, mert ilyen öreg, mint ez, valószínűleg nincs is. Arca belezöldült az öregségbe és mozdulatlanságba, ruháját barnára meg lilára festette a szél, az eső, és lassan benőtte a terjeszkedő moha. Szakálla, mint elhalt fagyöngy, kékesszürkén csüngött arcáról, néma törekvéssel nőve a föld fele, mintha csak még inkább oda kívánná kötni hordozóját.

Nem tudni, mióta ült ott az Öreg; s meglehet, nincs is az az idő, amellyel mérni lehetett volna ezt. Súlya alatt behorpadt a föld, bakancsát és köpenye széleit benőtte, átszőtte a fű és az aljnövényzet. Mozdulatlan, csukott szemmel ült, akár a halottak: testtartása azonban olyan volt, amilyen sosem lehet egy halotté, mozdulatlansága pedig tökéletes, tökéletesebb mint bármi, ami csak halálra, bomlásra és átalakulásra ítéltetett.

Egy napon emberek jártak arrafele. Hárman jöttek erősek voltak, nagyok és magabiztosak, akár a ragadozó állatok. Megpillantották az Öreget, és elcsodálkoztak rajta, mert ezen a vidéken ritkán, vagy talán soha nem járt ember. Szólították, és kérdezősködtek tőle; az Öreg azonban nem mozdult és nem válaszolt, a férfiak pedig egy idő után maguk is szótlanná váltak, és hamarosan odébbálltak. Távozásuk előtt azonban sajtot, kenyeret és bort hagytak a fa mellett. Soha többé nem tértek vissza: kenyerüket péppé áztatta az eső, a sajton zöld penész ütött tanyát, a bor pedig ecetes fölt engedve erjedt a napon.

Egy másik alkalommal aztán szerelmespár keveredett arra: vidáman, kíváncsian és életerősen kószáltak, akár tavasszal az üzekedő állatok. Nem messze a Fától telepedtek le, s hamarosan ők is észrevették az Öreget, és kibontakoztak egymás öleléséből. Szóltak hozzá, és kérdeztek tőle: az Öreg azonban nem válaszolt és nem mozdult. Egy idő után a lány nevetni kezdett a bolond öregen, a fiú átfogta kedvese vállát, s együtt nevetve hagyták ott a furcsa vénembert, néhány alig kivehető nyomot követve. Nevetésük azonban csakhamar ajkukra fagyott: alig félmérföldnyire onnan halott embereket találtak egy kiszáradt vízmosásban. Három erdőjáró ember holtteste feküdt ott, szájukból búzakalász nőtt, szemgödrükben megalvadt tej fehérlett, szájukba pedig a szőlőlé édes íze csalogatott darazsakat és legyeket.

Harmadik alkalommal egy asszony érkezett a Fához; magányos, ijedt asszony, amilyen csak a rengetegben eltévedt asszony lehet. Megpillantotta az Öreget, és kezdetben megörült neki: szólította és kérdezett tőle, az Öreg azonban nem válaszolt és nem mozdult. Tisztes távolságban kis ideig még üldögélt az asszony, és várakozott – végül azonban elköszönt és szorongva távozott a csapáson, ami a fától elvezetett. Nem messze onnan újabb emberekre bukkant: ezek azonban szintén mozdulatlanok voltak, a halál mozdulatlanságába dermedve. Fiatal emberpár, fiú és lány hevert az. ösvény mellett, összefonódva egy végső ölelésben. Ágyékukból harangvirágok és vérvörös vadrózsák nőttek ki, amelyekről méhek gyűjtötték az életadó mézet.

Az asszony holttestét soha senki nem találta meg. Többé senki nem járt arra, s a halvány ösvényt, mely a Fától elvezetett, lassan benőtte a fű.

2. A könyv, a mérleg és a lány

Valahol, egészen biztosan, létezik egy könyv. Nagyon keveset tudni róla, és nem ismeretes, milyen nyelven írták, mikor, ahogyan az sem, honnan és kitől származik. Vastag, barna, bőrbevonatú könyvnek kell lennie, gerincén egyetlen sárga, talán arany kapoccsal. Nem valószínű, hogy valaha is valakinek közülünk sikerül kezébe vennie és elolvasnia a könyvet; továbbá az sem biztos, ha ez megtörténne, bármit is változtatna a dolgok állásán, bölcsebbé, szerencsésebbé vagy mássá tenné olvasóját. A könyv titokzatossága ugyanis éppen abban rejlik, hogy nem olvasásra szánták. Ezt a könyvet nem megismerni, csupán birtokolni kellene.

Ugyanakkor, valahol él egy lány. Vagy nő, vagy asszony – de ennek nincs jelentősége. Szép, kissé álomszerű, holdvilágarcú lány mandulavágású szemekkel. Hosszú, bokáig érő lila ruhát visel, a ruhára pedig furcsa, torz, csillagszerű ábra van hímezve, körülötte rejtélyes feliratokkal, valami olyasmi, mint egy pecsét. A feliratok állítólag az említett könyv fejezetcímei.

A lányba, ha alkalmunk lenne rá, minden bizonnyal nagyon szerelmesek lennénk. Erre azonban aligha nyílik alkalom, a lány ugyanis megközelíthetetlen. Lehetetlen birtokolni, csupán megismerésének halvány lehetősége adatik meg. Ebből a valószínűtlen megismerésből pedig utólag még sok jó, de igen sok rossz is származhatna; ahogyan a könyv birtoklása sem lenne minden kockázat nélkül való.

Mindezeken kívül pedig létezik valahol egy mérleg. Egyszerű kézi mérleg, amilyet a legrégibb időktől használnak a vásárokon, s ami csupán a dolgok súlyának arányát, de főképpen azonosságát képes csak megállapítani. Azt azonban végtelen pontossággal. Ez a mérleg az egyensúly állapotára törekszik, és csupán két dolog van, amik serpenyőibe téve, tökéletes egyensúlyban vannak egymással. Ez a kettő pedig az emberi agy és az emberi szív. Mégpedig ugyanazon embernek agya és szíve. Súlyuk hajszálpontosan, a milligramm töredékéig megegyezik. Ebből azonban különösebb következtetést levonni nem érdemes, ahogyan e tényben kételkedni sem. Egyszerűen csak az van, hogy csupán c két emberi szerv képes biztosítani a mérleg tökéletes egyensúlyát, ez azonban nem jelenti azt, hogy az agy és a szív egyensúlyban vannak, és azt sem, hogy esetleg más mérleget nem egyensúlyoznának ki.

Az egészben a legkülönösebb az, hogy a könyv, a lány és a mérleg együvé tartoznak. A lány birtokolja őket, és kezében tartja mindkettőt. Ez ugyan részben megmagyarázná az irántuk való érdeklődésünket, mivel könnyen elképzelhető, hogy míg a könyv főként az értelemre, az agyra hat különös vonzerővel, a lány pedig az érzelmeket, vagyis a szívet bolygatná meg, a hozzájuk fűződő kapcsolat bármely embert kiegyensúlyozottá tehetné. Ez azonban, persze, csupán öncélú feltételezés, mivel, mint mondottuk, sem a könyvet birtokolni, sem a lányt megismerni nem nyílik belátható időn belül lehetőség számukra.

Úgyhogy végső soron sosem lehet megtudni, mi foglaltatik a könyvben, és kicsoda a titokzatos lány, valamint hogy mire szolgál a mérleg tökéletes egyensúlya. A rejtély kulcsa állítólag a lány hosszú, bokáig érő lila ruháján ékeskedő, torz csillag alakú hímzés, és ebben rejlik talán sok más megoldás is. Ezt az ábrát azonban, mely pecsétként őrzi a titkot, a lány megismerése nélkül soha nem vehetjük szemügyre, a könyv birtoklása nélkül pedig aligha értenénk megjelentését.

Végül is bele kell nyugodnunk: megmagyarázhatatlan dolgok ezek, amik azonban aligha változtatnak a világ sorsán. És éppen ezért, kár lenne jelentőségüket tovább mérlegelni.

3. Az oroszlán és a kedves

Az oroszlánon szeretnék lovagolni – mondta egy reggel, ébredés után a kedves, s a gondolatban rejlő erotikummal azonnal némi pajzánkodásra adott alkalmat. Ezután azonban, álmodozva, újra megismételte furcsa kívánságát – s erre már valóban felfigyeltem. Kevés dolog volt ugyanis, amiről a kedves figyelmét nem vonta el a szeretkezés – s ha a gondolat ezutánra is megmaradt, azt jelentette, mélyebben gyökerezik valahol. Valószínűnek tartottam, oroszlánokkal álmodott, és ezt meg is említettem neki. Az emberek gyakran álmodnak oroszlánokkal, és azt is elmagyaráztam, az oroszlán általában az értelmes akarat által irányított ösztönöket jelképezi, esetleg az erőt, hatalmat, ami szexuális vágyat kelt. Azt válaszolta, egyrészt valóban oroszlánnal álmodott, másrészt maga is olvasott már ehhez hasonló bölcs zöldségeket, az oroszlánlovaglás vágya azonban nem most született meg benne, és már nagyon régóta szeretne egy oroszlán hátára ülni. Nem vitatkoztam vele, mert ismertem a kedvest, és tudtam, ellenállás nélkül hamarabb elfelejti képtelen ötletét; így hát csak annyit mondtam neki, minden bizonnyal elragadó és nagyon csábos jelenségként festene egy hosszú sörényű hímoroszlán hátán.

Az oroszlánlovaglás azonban ezúttal nem bizonyult múló szeszélynek. Kedvesem néhány alkalommal még megemlítette furcsa kívánságát, a visszatérő ötlet pedig lassan, de biztosan szinte rögeszmévé változott. Egyre több könyvet olvasott az oroszlánokról, temérdek természetfilmet nézett meg róluk, és hamarosan zavarbaejtő aprólékossággal tudott beszámolni az oroszlánok táplálkozásáról, szokásairól vagy nemi életéről. Tőle tudtam meg, hogy az oroszlán hím egyike a leglustább, de legpotensebb állatoknak, és azt is, hogy a'négylábúak között egyedülálló módon az oroszlán nőstény lefekszik párzás közben.

Hamarosan egyre több plüssoroszlán, oroszlánposzter és ehhez hasonlók tűntek fel lakásunkban – sőt egy napon régi házipapucsaink helyett is új, oroszlánfejben végződő, kényelmes, de kissé nevetséges lábbeliket találtam. Végül valahonnan egy igazi oroszlánsörényből font nyakravalóra tett szert, amin valódi, hatalmas oroszlánkarom ékeskedett – ettől még fürdés közben sem volt hajlandó megválni. Rögeszméje idővel zavaró kezdett lenni; egy alkalommal megjegyezte, legnagyobb erényemnek tartja, hogy az oroszlán jegyében születtem.

Végül, mikor már Leopold, Leonardo, Lev és Löwy nevű új ismerősökről számolt be szemmel látható elragadtatással, úgy éreztem, bármilyen nevetségesen hangzik is, kezdek féltékeny lenni az oroszlánokra.

Születésnapjára azonban, úgy gondoltam, élő oroszlánnal fogom meglepni; legalábbis annak látványával, és elviszem az állatkertbe. Városunkban nem volt állatkert, így elutaztunk a legközelebbi, ilyen intézménnyel büszkélkedő városba – s a kedves csak akkor jött rá nagyszerű ajándékára és az utazás céljára, mikor az állatkert bejárata elé megérkeztünk.

Számomra az ottani oroszlán nem volt különösebb élmény. Szép, ám kissé büdös hímpéldány volt, és cseppet sem fenségesen heverészett a napon; sörényétől és méreteitől eltekintve alig különbözött gyerekkori macskáimtól. A kedves azonban szinte extázisba esett tőle, és mintegy hipnotizálva meredt rá, le sem vette a szemét róla. En hamarosan eluntam e néma elragadtatást és a ketrec kifutója melletti ácsorgást, így némi frissítőért indultam, őt pedig otthagytam, imádott oroszlánját nézegetve.

Pár perc múlva azonban ijedt kiáltozás hallatszott, és izgatott emberek szaladtak az oroszlánketrec fele – rosszat sejtve magam is utánuk rohantam. Balsejtelmem nem volt alaptalan: kedvesem valahogy átjutott a biztonsági zónán, s a rácsokon át elragadtatva simogatta az oroszlán fejét. Elhűlten, és földbe gyökerezett lábbal álltam, akár a tömeg – az oroszlán azonban szemlátomást szelíd volt és türelmes. Mire a gondozók odaértek, végsőkig feszítve a húrt, kedvesem még egy puszit is nyomott az oroszlán nedves orrára. Sértetlenül úszta meg az őrült kalandot, s bár a gondozók cseppet sem finoman ebrudaltak ki az állatkertből, és magam is nagyon lehordtam, ő csak üdvözülten mosolygott. Semmi kétségem nem volt afelől, ha módja nyílott volna rá, megpróbálta volna meglovagolni a fenevadat. Mire hazaérkeztünk, az esti hírekben már arról számolt be a televízió, hogy az illető állatkertben nem sokkal előbb az addig közismerten szelíd oroszlán megölte gondozóját. Egy óvatlan pillanatot kihasználva, a szó szoros értelmében letépte fejét. A képkockákon az oroszlán is feltűnt: fel-alá rohangált a kifutóban, s bár az én lábaim elgyengültek, ha a kedves őrült vakmerőségére gondoltam, ő csupán mosolygott, ahogyan az állatkertben is – és ez a mosoly egyáltalán nem volt megnyugtafó.

Ettől kezdve szigorúan megtiltottam a kedvesemnek az oroszlánokkal való bármilyen foglalkozást, még az elméletieket is. Az oroszlános könyveket eltüntettem a lakásból, a posztereket eltávolítottam, és a plüssállatkákat is – csupán a nevetséges házipapucsok emlékeztettek néha az oroszlánmániára. A kedves sem beszélt többet róluk, s úgy tűnt, visszatér minden á maga normális, oroszlánmentes kerékvágásába.

Néhány hónap múltával aztán egy vándorcirkusz érkezett városunkba. Amint a plakátok hírül adták, az attrakciók között egy hímoroszlán is szerepelt, ekkor azonban már eszembe sem jutott a kedvesért aggódni, s a cirkuszba sem szándékoztam elvinni őt.

Egy délelőtt azonban pánik tört ki a városban. A hímoroszlán rejtélyes módon elszabadult, és megszökött ketrecéből. Hamarosan az egész város tudomást szerzett erről, a rendőrség és a katonaság megszállta az utcákat és a tereket – én pedig rosszat sejtve, a visszavonhatatlan katasztrófa előérzetével rohantam haza. Ugy éreztem, mindez nem véletlen, s csak remélni tudtam, hogy kedvesemnek mindehhez nincs köze.

Balsejtelmemben nem csalódtam. Hazaérve beléptem a nappaliba, az elém táruló látványtól pedig kis híján elájultam. A nappali közepén ott állt az oroszlán, hátán pedig, anyaszült meztelenül, ott ült a kedves. Nekidőltem az ajtófélfának, megkapaszkodtam benne – nem volt erőm megmozdulni. Az oroszlán felém indult a kedvessel a hátán, majd elhaladt mellettem, mintha ott sem lennék. Szaga orromba csapott, teste combomhoz súrlódott, és tehetetlenül éreztem, ahogy a kedves jobb keze is végigsimít arcomon, míg baljával az oroszlán dús sörényébe kapaszkodik.

Kimentek a nyitva hagyott bejárati ajtón, és soha többé nem láttam őket. Sem én, sem más; eltűnlek, örökre, a hímoroszlán és a kedves.

Azóta szeretnék legalább egyszer oroszlánokkal álmodni.