Ütköző; Cseprők; Hogy, hogy nem...; S egy utolsó kattanás; Kosár; Ahogy a vonat
Ütköző
Elnyújtózom szépen, mint ebben a versben.
Felkutatom a csendesebb zugokat. Hol majd
csendesen zuhogok. Akár az eső. Mi tisztára
mos. (Így helyes, alapos!)
Elnyújtózom ebben a versben. A vér zubog.
Mint akit mellbe lőttek, úgy szakadoz, fosz-
lik és darabos. De ez így túl bonyolult.
És túlontúl egyszerű. Elnyújtózom ebben a
versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot
az ütköző.
Cseprők
Az ember kimos néhány olajos üveget.
Megtölti a kádat meleg vízzel (van),
megfürdik. Kinéz, szép idő, jó kedve
van. Kávé, cigaretta, majd levelet ír.
A hatos időben érkezik. Bérletét kifi-
zeti. Senkinek sem tartozik.
Csak az Úristennek, akitől bízvást
pár évet még – reméli – bekasszíroz.
Mint az üvegekért a pénzt. Végül is
örül, és nyugodt. Most a Fennvaló is
szelíd. Nem veri. Lám, van meleg víz.
És félig a troli.
Hogy, hogy nem...
De meglepett, hiába kutattam,
kerestem egy sarkot, zugot,
szegletet, váratlanul meg-
lepett a Teremtő egy ház megett.
Persze, tettem, hogy dolgomat
végzem, s mégis ott, ott a
félsötétben, váratlan, ahogy
már fent megneveztem, ért a
Fennvaló tetten. S mint kinek
a lába az égbe vert gyökeret,
álltam, szájam táttam, s ő
nevemen nevezett.
És talán nem is lett volna
az ügyből nagy baj, ha a
rezet kivágom azonnal.
De – sajnálat – csak
tátogtam, s álltam gyá-
moltalan, mint a szükségét
végző vadállat. Mi a baj?
Kérdezte az Isten.
S egy utolsó kattanás
Hogy mennyire vártuk! Miként
vizet föld – szárazság után.
Szorongva, tétlenül, s milyen
esetlen, sután.
S aztán itt volt hát!
Mint mikor megáll az óramű,
a szerkezet, s a rugók, a
tengely, a kerekek. S egy
utolsó kattanás még, aztán
a csend.
Aztán a határon át: udvarias
katonák, győzelmet jelző
vébetűk. S az az öröm,
mikor a sok házat, tanyát; a szürke
után a kéket, a sárgát, a lilát.
A polcok roskatagát!
Rokonok, barátok fürkésző
szemét, hogy hogy volt?
Rokonok, barátok sóhaját,
hogy a gyerekek mégis mekkorák!
Az öröm, a könny. Hatalmas
vacsorák, hogy végre együtt,
s eztán másképp már, másképp
lesz tovább.
Aztán át apák, fiak, nagyapák.
Kőmíves kancsók, vízmérték,
kalapács. Szerszámok át a
határt. Aztán a Mustra tér, alul-
járók, szőttes, őrlők, porcelán-
fejű babák. Az ingázók oda-vissza.
S akik csak át, és onnan át, és
még tovább.
Hogy mennyire vártuk! Miként
vizet föld – szárazság után.
Szorongva, tétlenül, sután.
Kosár
Ó, asszonyom, ó, asszonyom, Ön érzi
tán a hangomon, hogy asszonyom, hogy
asszonyom... Ön érez tán egy szólamot,
hogy szólanék, s csak szótagok, csak
szótagok és zokszavak, konganak és
zengenek, zengenek és bonganak...
Érzi, hogy szólnék (hebegve), hátrarogy
egy kerevetre (hátha mégis sikeredne):
hogy asszonyom, a képkeret, kilógok
abból, s Ön nevet, majd bánatosan
szegzi rám, mint födelet a sok hibám,
mint födelet a sok hibám.
Ó, asszonyom, Ön felcsigáz, jól fel-
tüzel, majd vízbe márt, vörösre pör-
köl, és lehánt, s szánalmasan, mint
a medve, állok vigyázzban, megmeredve;
komótosan míg elterül, topogok ott
ügyetlenül, lustán, jaj, míg elterül.
S már lépnék oda, lelkesen, már nem
is néznék szerte sem (bámul reám Ön
peckesen), és szólanék gazdagabban,
mondjuk, ihletett szavakban, de lel-
kem-szellemem csak szuszog, állok ott,
mint kaktuszok, s csak szótagok, csak
szótagok.
Asszonyom, már látom, hogy mímel, s
hogy mily ámmal, meg ímmel bán szürke
szellemmel, szeginnyel, s tűnik min-
dennek varázsa, akár víznek a csobba-
nása.
Értem már, hiába hímezek szavaim
közé díszeket, szellemem hiába lobogna
ma, Ön úgyis kijózanítana: szava, arca,
mozdulata. S hogy így elbánt velem, már
jól tudom, még ott túl, a túlvilágon
sem bocsájtja meg magának... Nem, nem.
Nem Önnek, saját magának, alázatos szolg...
volt Szelleme.
Ahogy a vonat
Ahogy zötyögött a vonat.
A meleg, a napfény, a
sugarak. Anyánk, hogy
levidd. Apa: ha kijövök!
Ha a hasfalat, ha be nem
építik! Ha csak azokat!
Ahogy ott a vonat!
Ahogy elaludt, s a
fájdalom, mikor felriadt.
Ahogy nyelted, ahogy vissza-
tartottad magadat. Ahogy
sejtetted, ahogy a cso-
magot, a fogkefét, a pizsamát,
ahogy jövet az ablakokat. Ahogy
a fényben ott ahogy. Integetett,
szűkölt, izzadott. Az hogy ott.
S ahogy betértél, s a fa alatt,
ahogy a kétdecit, ahogy a sört
s a borokat. Ahogy a vasárnapokat,
a heteket, a hónapokat. Ahogy
kijött, s ahogy elkezdte megint.
Ahogy titkolta, ahogy megdagadt,
elkékült. Ahogy aztán szétszakadt,
elgurult, szétfolyt, ottmaradt!
Ahogy az a vonat!