Emlékfoszlányok

Hazatérés

Az időjárás mintha elfelejtette volna, hogy május van, a napok bár esőtlenek, de szürkék, borongósak, hűvösek voltak. Már elérkezett a születésnapja is, furcsa, örömtelen huszonegyedik születésnapja, amelyet távol tölt mindazoktól, akiket szeret, s amelyet a jólelkű Aliz néninek sem sikerült derűsebbé tennie, pedig a kiürült leányinternátus elárvult konyháján tébláboló utolsó szakácsnővel csokoládétortát süttetett erre az alkalomra. Ezen a estén kivételesen együtt is vacsoráztak a fenti kis ebédlőben; most először ült ennél a kerek asztalnál, kissé feszélyezve érezte magát, mert az elmúlt nyolc hónap alatt mindig a lenti nagy diákebédlőben étkezett a többi prepával vagy kistanítónővel, ahogy itt az utolsó éveseket nevezték, meg a fiatalabb, örökké éhes és viháncoló polgárista lányokkal, akik az ország minden tájáról gyűltek ide ebbe a városba, az oázisba, ahol még megengedtetett nekik, hogy iskolába járjanak. Abban a nagy ebédlőteremben akkor csak a mának, csak a mostnak volt helye, a rosszat, ami jön vagy talán csak jöhet, olyan régóta és annyiféle változatban hallották, hogy már eleresztették a fülük mellett, immúnisak lettek vele szemben. De most itt a felnőttek között csak ez van, a fenyegető veszély, a félelem, amely benne ül Aranka néninek, a család büszkeségének okos, és most a szokottnál is feketébben csillogó szemében, ott vibrál Sándor bácsi, az ügyvéd úr magas homlokán, az intézet lelke, az örökösen sürgő-forgó praktikus Aliz néni minden mozdulatában, és a szűkszavú, a tétlenségtől csaknem közönyös Ilonka tétova tekintetében is. És ő is csupa aggodalom, annál is inkább, mert az ő dolgát most kellene megbeszélni. Ágika helyén ül, a család egyetlen, dédelgetett és kényeztetett gyermekének a helyén, mert a három nővér közül csak Aranka, a bölcsészdoktor-tanárnő ment férjhez, ügyvédfeleség lett, és Ágika, az ő tizenöt éves kislánya a család egyetlen gyermekének kiváltságait élvezte, és kárát sínylette. Ágikáért – aki apja sudár termetét, lenszőke haját és finom vonásait örökölte, s akihez annyira hozzátartozott a feltűnően halk beszéd, az elmosódott szóvégek és a hallókészülék az egyik fülében – néhány nappal ezelőtt eljött Budapestről a távoli árja rokon, s a kedves, mosolygós hölgy kifestette Ágika eddig festéket sohasem látott arcát, kirúzsozta a száját, s a fejére széles karimájú kalapot ültetett, melynek kétoldalt lelógó szalagjából maslit kötött az álla alatt. így indultak el ketten fényes nappal a pályaudvarra, s a három nővér és ő is lélegzetvisszafojtva figyelte őket a nagy diákhálószoba ablakainak összehúzott függönyei mögül, és aztán, mikor a két női alak eltűnt a szemük elől, üres tekintettel meredtek egymásra, rettegve attól, hogy valamelyikük megszólal, és titkolva a szemükbe toluló könnyeket. Most itt az asztalnál senki se merte kiejteni a kislány nevét, de ott volt mindegyikük szívében, gondolataikban, a levegőben. És akkor még nem sejtették, és ha sejtették volna, talán még balgán meg is könnyebbedett volna a lelkükre nehezedő súly, hogy Ágika életének olyan szoros tartozéka az ő szeretetük, mint a levegő, hogy nélküle fulladozik, képtelen élni, s hogy nem lehet mást tenni vele, mint visszahozni, visszacsempészni az utolsó percben, hogy még otthon találja az övéit, akikkel együtt a halál torkába menni jobb neki, mint nélkülük életben maradni. Ekkor még ő sem tudta mindezt, s bitorolta Ágika helyét, érezve, hogy ezektől az emberektől nem is szabad túl sok figyelmet várnia a maga sorsa iránt. De tévedett. Elsőnek a ritkán nyilatkozó, mindig inkább a többiek véleményét valamilyen más változatban megerősítő Ilonka szólalt meg:

– Szekfű Gyula írta a minap a Magyar Nemzetben: Ahol a legnagyobb a baj, ott a legközelebb a segítség. Meglátod, veled is így lesz.

– Nem jelentkeztek még a budapesti rokonaid, akiknek nemrégen elküldtük a paplanodat? – kérdezte a mindig józan Aliz néni.

Valóban, a gondos Alizka zsákba varrta a pehelypaplant, amit az iskolaév elején az intézet kérésének eleget téve Anyuka küldött ide, és néhány nappal ezelőtt a nagy csomaggal elmentek ketten a postára, hogy hazaküldjék, de oda már nem lehetett. – Maradjon akkor Aliz néniéknél – mondta, de Alizka hallani sem akart erről, úgyhogy el kellett árulnia rokonai címét, és a paplan Budapestre vándorolt.

– Még nem írtak – felelte.

– A postában most sem nagyon lehet bízni – mondta az ügyvéd úr. – De ha vannak rokonai Budapesten, akkor az egyetlen reális lehetőséget abban látom, hogy elmegy hozzájuk. Budapestre még mindig nehézség nélkül lehet utazni, ott senki sem ismeri, elvegyülhet a tömegben. A képesítő vizsgát summa cum laude letette, ott hasznát is veheti a diplomájának. Budapesten most biztosan létesíteni fognak gyermekotthonokat, árvaházakat, szükség lesz tanítónőkre.

– Sándornak igaza van. Ha már annyi nehézség árán eljöttél ide a záróvizsgára, hiba volna hazamenni, ahol már az itteninél is rosszabb a helyzet – mondta Aranka néni.

Igen, a lányinternátus lakói közül csak ketten jöttek vissza a húsvéti szünet után a képesítő vizsgára. Ő, akinek rendőrségi engedélyt kellett kérnie, mert Munkácson már megtiltották a csillagosok utazását, de ő nem akarta befejezetlenül hagyni az iskolát, ezt a sovány kárpótlást az egyetemi tanulmányokért. És Anyuka annyira megértette, talán titokban még reménykedett is, hogy Miskolcról sikerül egérutat nyernie, eljutnia valahova, ahol nagyobb biztonságban lesz, mint itthon, mellette. Elmentek tehát ketten a rendőrségre, a tiszt meglepően előzékeny volt, rámosolygott Anyukára is, őrá is, mintha neki is valami hátsó gondolata támadt volna. – Eddig még nem adtunk ki ilyen engedélyt – mondta –, de megadom magának. Egy hónapra, május 7-ig.

Rajta kívül Hochfelder Jutka is eljött a vizsgára Drégelypalánkról, az erősen rövidlátó, szintén jeles tanuló, a kedves Jutka, örültek egymásnak, legalább ketten lesznek az óriási hálóteremben, egyedül nagyon szomorú volna itt, de Jutka a vizsga után mindjárt hazautazott, ő pedig már nem mehetett, mert Munkácsot időközben hadműveleti területnek nyilvánították, senki se tudta pontosan, hogy az ő szempontjából ez mit jelent, de óvták, meg ne próbáljon visszamenni, írjon, táviratozzon haza, tudakolja meg, mi a helyzet. A tanácsokat megfogadta, de hírt nem kapott.

Rossz napok voltak ezek. Egy kis szobában ágyaztak meg neki, hogy ne kongjon körülötte az ürességtől a nagy hálóterem és ne érezze annyira az egyedüllét terhét. Napközben a család gondjai foglalkoztatták, a tanácstalanság megmérgezte a légkört, azt hitték, tenni lehet még valamit, de mit... jöttek a hírek a tanári kar egy-egy tagjának kikeresztelkedéséről, vajon megmenti-e őket ez a kétségbeesett lépés? Aligha; ők nem próbálkoznak vele, nem vallási, hanem etikai okokból, Serbu igazgató úr is így vélekedik. Nekik mindenekelőtt Ágika biztonsága a fontos. A nappalok valahogy elteltek, de az éjszakák elviselhetetlenek voltak.

Az ügyvéd úr tanácsa logikus, és szép tőle, hogy törődik vele, amikor minden ajtón rájuk is kopogtat a vész, és egyre jobban magukba roskadnak. Az ügyvéd úrnak talán igaza van, Pest nagy város, és ha a rokonainál nem is maradhat, alighanem tudnak tanácsot adni, esetleg ismernek valakit, aki segédkezet nyújthat neki. Azonkívül Pesten biztosan akadnak többen, akik hasonló helyzetben vannak, talán segíthetnek egymáson...

Csakhogy Anyuka otthon van; Munkácson. Évek óta már csak ketten éltek otthon, és tavaly, amikor eljött Miskolcra, Anyuka egyedül maradt. Azzal vigasztalódik, hogy csak rövid időre. Amióta nagylánnyá cseperedett, Anyuka sokszor és hálásan emlegette előtte a doktor urat, akinek őt, a legkisebb gyermekét köszönhette. Kissé restelkedve, de többször is elmesélte, hogy annak idején hosszú töprengés és tépelődés után úgy döntöttek Apukával, hogy lemondanak az útban levő ötödik gyermekről, hiszen Anyuka már nem fiatal, a legnagyobb lányuk tizenhét éves és a legkisebbik is hamarosan iskolás lesz. De az orvos romba döntötte elhatározásukat. Anyuka szó szerint idézte: – Ne tegye, asszonyom – mondta a doktor úr –, ha majd a nagyobbak kirepülnek a fészekből, meglátja, milyen boldogok lesznek, hogy van még otthon egy gyerek, aki beragyogja öregségüket. – A doktor úr azóta régen meghalt, de jóslata valóra vált, és Anyuka ezerszer megáldotta az emlékét, mert hiszen nemcsak hogy a többi gyerek elhagyta a szülői házat, de Apuka is meghalt, s milyen lenne az élete őnélküle? És ő most, éppen most, ezekben a mostoha időkben hagyja magára s még messzebbre menjen tőle? De mitévő legyen, ha Munkácsból hadműveleti terület lett? Valakitől még azt is hallotta, hogy ott már gettóba zárták a zsidó lakosságot. Ki tudja, mi igaz ebből, de ha igaz is, hagyja ott Anyukát és meneküljön ellenkező irányban, hogy magát mentse? Ezt nem tudja megtenni, nem, ezt nem teszi meg. De mi mást tehet? Május 7-e van, és a hazatérés határideje lejárt. Megköszönte a tanácsot meg a tiszteletére sütött tortát, és elbúcsúzott.

A szobájába szaladt, és kezébe vette az engedélyt. A rendőrtiszt az adatokat kézzel írta a nyomtatványba, a hetes előtt van elég hely, eléje lehetne írni egy egyest, akkor 17-ig szólna az engedély, fekete tinta kell hozzá... De merjen ilyesmit tenni? Sikerül-e egyáltalán? És ha igen, nem hoz vele magára még nagyobb bajt? Az álmatlan éjszaka után reggel mégis nekibátorodott és odabiggyesztette az egyest. Maga is meglepődött az eredményen. És este az ügyvéd úr sem tudta leplezni a csodálatát. – Ezen senki se látja meg, hogy hamisítás – mondta –, de mire való az egész, ha Munkácsra úgysem tud visszamenni?

Valóban nem? Manapság mindenféle mendemondát, rémhírt elhisznek az emberek. Meg kell pontosan tudnia, mi az igazság.

Az újabb éjszakai vívódás meghozta a döntést: Semmi Budapest. Mindent meg kell tennie, hogy eljusson Munkácsra. Anyukát nem hagyja el. Örökké szemrehányást tenne magának. Besötétedés után felöltözött, kabátjára borította a négyszögletes fehér selyemkendőjét, melyet szilvakék virágminták díszítettek, nagyon jól illett a sötétkék tavaszi kabátjához, a kendőt tavaly kapta születésnapjára Ibolykától, legidősebb nővérétől, aki úgy szerette, úgy dédelgette mint tulajdon gyermekét, s akiben ő is második anyját látta. A sárga csillagot a kendő alá rejtve elindulhatott a pályaudvar felé. Kitől kérjen ott felvilágosítást? Az állomásfőnökhöz fog fordulni, elvégre kezében van az engedély.

Beengedték hozzá. Magas, ötven éven felüli úr. Kedvesen, de nagyon komolyan beszélt. Igen, van egy hajnali, vagy inkább éjszakainak mondható vonat. De már jó ideje csak a katonaság veszi igénybe. – Az engedély talán hasznára válik, de mégis veszélyesnek tartom az utat. Nincsenek pontos értesüléseink, mi folyik azon a területen, de mondom, polgári személyek nem utaznak arra. Kifejezett tilalmat ugyan nem kaptunk civilek szállítására, mégis azt ajánlom, hogy ha nem feltétlenül szükséges, akkor ne menjen, kisasszony. A jegyet megveheti, annak nincs akadálya, de gondolja meg...

A másnapra virradó éjszaka nagyon hűvös volt. Aliz néni kiment a villa elé, hogy megállapítsa, kell-e a kabát alá meleg pulóver. Igen, jó lesz. Aztán összeölelkeztek, Isten óvjon, vigyázz magadra. És már indul is lefelé a lépcsőn, amit csak lehetett, otthagyott az intézetben, a bőröndben alig van valami. Biztonságban érzi magát a selyemkendő leple alatt, itt nem ismeri senki, senkiben sem ébreszt gyanút. Egyébként a város ilyenkor teljesen kihalt, rendőrökkel számolt, de azokat sem látni sehol. A pályaudvar úgyszólván üres, megtudja, melyik vágányon áll a vonata, már jó ideje ott van, mondják, az indulás a katonáktól függ.

Mennyire más ez most, mint amikor idestova egy hónappal ezelőtt Munkácsról indult útnak. Akkor a sárga csillag födetlenül virított a mellén, a szerelvény előtt rengetegen álltak, suhancok de idősebb, jól öltözött emberek is, és többen gyűlölködő szavakat kiáltoztak felé: ezek még most sem nyughatnak, még mindig furikáznak, szégyen, hogy hagyják őket utazni, de már nem sokáig fogják rontani a levegőt... és ennél még sokkal durvább, sértőbb szavak is záporoztak felé, voltak, akik az öklükkel fenyegették. És senki sem kelt védelmére... igaz, nem volt közöttük ismerős, talán nem is voltak munkácsiak. Utat tört a tömegben a vonat lépcsőjéhez, a zsúfolt folyosón nekitámaszkodott az ablaknak, elsötétült előtte a világ (még mindig kiáltoztak), úgy érezte, összeesik, de nem esett össze, kibírta, megérkezett Miskolcra. Rút emlék. Itt most minden egészen más, sötét van és sehol egy lélek, beszáll az egyik kocsiba, üres fapadok, leül az elsőre, még egyszer körülnéz a sötétben, úgy látszik valóban egyedül van. Félelem fogja el. Nem szállt valami tilos kocsiba, mi lesz, ha bejönnek a katonák és kidobják? Mi lesz ha... annyi minden történhet. De nem jött senki, a vonat állt, kintről sokhangú zaj hallatszott, lábdobogás, kiáltozás, aztán lassan távolodtak a hangok, belevesztek a sötét semmibe. Csak elindulna már végre ez a vonat, de nem indul, mintha sohasem akarna elmozdulni a helyéről, istenem, meddig állunk még itt? Vágni lehet a sötétséget, sehol egy csöppnyi fény. Mi vár rá ezen az úton? Hazaér egyáltalán? Minden neszre felfigyel, riadozik mint a macska, de meg se moccan. Csak a gondolatok kergetőznek az agyában. Aztán hirtelen megrezzen. A hátsó lépcsőn valaki beszállt a kocsiba. Nem mer hátranézni, és már nem is hall semmit; az az ember vagy mindjárt le is szállt, vagy már leült valahol a háta mögött. Nyugtalanító érzés, hogy talán van itt valaki, még akkor is, ha őt ebben a sötétben nem láthatja. Még a lélegzetét is igyekszik visszafojtani. És ekkor a vonat hirtelen megmozdul.

Igen, megmozdult, de ő hiába várja a gyorsuló kerekek megnyugtató zakatolását, ez talán nem is olyan vonat, mint a meghitten ismerős vonatok, amelyek mindig valami boldog várakozást váltottak ki benne, ennek a vonatnak nincs lelke, nincs valódi hangja, hirtelen megdöccen, megáll, aztán nagy rándulással meginog, talán indulni akar, de inkább csak dülöng, a mozdony szuszog, mintha nem futná az erejéből, és hirtelen végképp megtorpan, odalent pedig nagy sürgésforgás támad.

– Itt állni fogunk egy darabig, új kocsikat kapcsolnak a szerelvényhez – szólalt meg hátulról egy kellemes férfihang, és ő összerezzen. Egyetlen szó sem jön ki a torkán.

Valóban álltak, és a lárma fokozódott körülöttük, talán jobb is így. Ha csönd lenne, a férfi újból megszólalna, és neki reagálnia kellene valamiképpen. Jobb a semleges zajokat hallgatni, elmerülni bennük, nem gondolkozni, kilépni térből, időből, ütögessék csak, ütögessék azokat a kerekeket, tartson minél tovább ez a közömbös állapot.

Ki tudja mennyi idő után, végre nehézkesen mégis megindult a vonat, egy ideig még fel-felvillant valami fény, épületek árnysávjai suhantak el az ablakok előtt, aztán azok is elmaradtak, s a vonat szabad pályán futott.

És ekkor hátulról megint megszólalt a hang: – Megkérdezhetem, hová utazik, kisasszony?

– Haza. Munkácsra.

– Munkácsra? Ez a vonat a frontra megy. Megáll egyáltalán Munkácson?

– Oda szól a jegyem. Hát meg kell állnia.

– Bízzunk benne. De miért utazik ilyen veszélyes időkben? Olyan fontos?

– Fontos. Ott van az édesanyám, nem tudom, mi van vele.

– Hát igen. Édesanyához menni jó. A frontra menni nem jó. Én oda megyek.

– Maga katona?

– Az. Ha világosabb lenne, látná az egyenruhámat, hadnagy vagyok.

– És hogyhogy egyedül megy?

– A csapatom valahol jóval Munkácson túl állomásozik, ahhoz kell csatlakoznom.

– Különös, hogy akkor utazik, amikor én, és hogy pont ebbe az elhagyott kocsiba szállt be.

– Én is csodálatos véletlennek tartom. Az egész kocsi üres, csak egyetlen fiatal hölgy utazik benne meg én. Megengedi, hogy közelebb üljek magához, ha a sors már így összehozott minket? Legalább egyikünknek sem kell majd így kiabálnia.

Bólintott, és a férfi felállt a helyéről és elindult feléje, aztán leült ugyanarra a padra, de nem túl közel hozzá.

Egy ideig hallgattak, végül a férfi törte meg a csendet, az idei szokatlanul hideg tavaszról mondott valamit, halálos tavasz, tette hozzá mintegy tréfásan, a háborúnak már az ötödik évében járunk, mindenkinek elege van már belőle, de azoknak ott fönt nem, ellenkezőleg, új korosztályokat vetnek be, még fiatalabb embereket hajtanak vágóhídra.

– Nem fél így beszélni?

– Aki a halálba megy, az már nem fél.

– Ne legyen ilyen pesszimista. Talán hamarosan vége lesz, és már egyikünknek sem esik baja.

Azt felelte, hogy ezt senki se tudhatja, de hogy már valóban nem akar a háborúról beszélni, Munkácsig együtt utaznak, egy fiú meg egy lány, beszélgessenek úgy, mintha normális időkben kerültek volna össze egy vasúti kocsiban.

– Megpróbálhatjuk – mondta a lány   csak attól tartok, nehéz lesz.

De nem is volt olyan nehéz. Lassan, kíméletesen, minden személyes témát kerülve általánosságokról kezdtek beszélni, az életről, amilyennek észlelték és amilyennek szerették volna, majd megijedve a kissé filozofikus hangvételtől, inkább filmekre, könyvekre tértek át, a lány akkoriban olvasta Gionót, elbűvölte az író lírai prózája, a csodálatos tájleírások, a vak lány érzelmi gazdagsága, a férfi a Thibault családot említette, ott is kíméletlenül beleszólt a szereplők életébe a háború, aztán kedvenc költőikre tértek át, Kosztolányira meg Babitsra meg József Attilára, de főként Adyra, kiderült, hogy mind a ketten sokáig Ady-rajongók voltak, a lány elárulta, hogy több tucatnyi versét tudja könyv nélkül, és szerencséjére a gimnáziumi érettségijén, az még Munkácson volt, Adyt kapta tételnek magyar irodalomból. A férfi megkérte, mondja el az Ócska konflisban-t, és a hideg, zord, sötét, talán piszkos fapados kocsiban halk sorok törték meg a csendet: – Királyném, kigyúltak a lángok, aranyos hintónk, íme, száll... – és beszéltek még zenéről, a férfi hegedült, ő zongorázott egy keveset, mind a ketten szerették Mozartot, Chopint meg a magyar népdalokat, jó volt elmenekülni mindentől, ami személyes és ami aktuális, amiről veszélyes szólni.

És hirtelen megvirradt, és a férfi ránézett.

– A hangjából megpróbáltam magam elé képzelni, és akár hiszi, akár nem, úgyszólván olyannak láttam, amilyen. De nem ilyen szépnek.

Szintén ránézett a magas férfira, és meglepte kellemes, nyílt arca, de nem szólt semmit. És még sokáig hallgatott.

Aztán mintegy valami rejtélyes sugallatnak engedelmeskedve, jobb kezével megfogta a nagy selyemkendő csücskét, és lassan lehúzta a válláról. Közben nézte a férfit. Látta, hogy meghökken és a szájához kap. Őszintén megsajnálta.

– Ne haragudjon – mondta.

A férfi levette a kezét a szájáról. – Nem, dehogy. Csak hogy mert így vonatra ülni?

– Rendőrségi engedélyem van a hazautazásra.

– Akkor talán valamivel jobb a helyzet.

– Én is azt hiszem.

Most már nem lehetett a régi mederben folytatni a beszélgetést, a valóság teljes erejével éreztette jelenlétét. És valahogy éppen ez hozta közelebb őket egymáshoz. Őróla lehullt a titokfátyol, most már csak a férfi az ismeretlen. De mégsem az, hiszen a jövője nyitott könyv: a halálba megy. A beszélgetésük elején ezt majdnem szenvtelenül jegyezte meg. És visszakanyarodva a gondolathoz most azt mondta, hogy a kétségbeesésen már rég túl van, csak azt kívánja, hogy a vég ne legyen túlságosan rossz. És most, hogy így összekerültek, tette hozzá, kezdi sajnálni, hogy nem lehet megmásítani, vagy legalább elodázni a jövőt. Egy gondolattal közelebb ült, és átölelte a lány vállát.

Nem maradtak így sokáig. A vonat megállt. Minden jel szerint Csapon, a nagy vasúti csomópontban voltak.

Megint dobogó csizmák, megint riasztó hangok. – Itt bejöhet valami járőr, ellenőrzik a katonákat – mondta a férfi, és nyugtalanul a sárga csillagra pillantott, de tetten érve magát, nyomban elfordította tekintetét, nem akarta a lányt megijeszteni. – Ne féljen, nem lesz semmi baj – tette hozzá nem túl meggyőzően. A közeledő hangos lépések, a szomszéd kocsikban nyitódó majd csukódó ajtók zaja rémülettel telítette a levegőt. A lány már szinte látta, hogy valaki megjelenik az ajtóban. Az idő megállt. Csak a lány halántéka lüktetett szinte hallhatóan.

Amikor már nem is hitte, hogy bekövetkezik a várva várt pillanat, a vonat elindult. Hál' istennek nem jött be senki. Ez a csodával volt határos.

A férfi is mintha nyomasztó tehertől szabadult volna. – A sors, úgy látszik, még egy utolsó kegyet akart velem gyakorolni. Ezért küldte magát az utamba – mondta, és a lány keze után nyúlt. Jobbjának körmei szinte belevájódtak a lány bal kezébe. Sokáig hallgattak. A lány törte meg a csendet. – Egy kérésem volna magához – mondta.

– Igen – hangzott alig hallhatóan.

– Ha megáll a vonat Munkácson, szálljon le velem, és vezessen oda az első katonához. Csak arra kérje meg, hogy ne bántsanak, hagyjanak hazamenni. Megteszi? Megteheti?

– Természetesen megteszem.

Ettől a perctől kezdve mintha mind a ketten kissé fölszabadultak volna: a lány áthárította aggodalma terhének egy részét a férfira, az pedig vállalta, s tudvalevő, hogy minden döntés könnyebbséget hoz.

A lány nem nézett ki az ablakon, amikor a városhoz közeledtek, nem akarta látni a vár kontúrjait, amelyek minden hazatérésekor megdobogtatták a szívét, de lelke legmélyére mégis beleszorult valami az otthonhoz közeledés fájón örömteli érzetéből, és egy pillanatra magával ragadta.

– Ha még nem úszott a Latorcában, nem tudja elképzelni, mi az igazi gyönyörűség – szólalt meg váratlanul, és maga is elcsodálkozott szavain.

A férfi csaknem értetlenül nézett rá, az ő gondolatai már messze jártak, jóval a Latorcán túl. De aztán kedvesen elmosolyodott: – Ígérem, hogy ha visszajövök, kipróbálom. Magával, ha még emlékezni fog rám.

A vonat megállt, a férfi kezébe vette a lány bőröndjét, meglepődött, milyen könnyű, leszálltak és mind a ketten körülnéztek. Egészen közel, úgy ötvenlépésnyire, néhány katona állt feléjük fordulva, mintha őket várná. – Tábori csendőrök – jegyezte meg halkan a hadnagy. Aztán megállt az egyik előtt.

– Őrmester – szólította meg –, a kisasszony munkácsi, rendőrségi engedéllyel jött haza. Kérem, gondoskodjon róla, hogy biztonságban eljusson az otthonába.

A csendőr arca gúnyosan megvető kifejezést öltött. – Szégyellje magát, magyar tiszt létére zsidólányokkal cicázik – förmedt rá. – Ha nem tűnik el azonnal, jelentem a parancsnokomnak.

A lány látta, hogy a hadnagy elsápad, de nem mozdul a helyéről. – Menjen el, menjen vissza a vonatba... kérem – mondta szinte könyörgőn.

Hogy a férfi hogyan és mikor ment el, azt már nem látta, mert ettől a perctől kezdve az események a filmkockák gyorsaságával peregtek. Egy katona a rendőrségre kísérte, ott valami sötét, ablaktalan helyiségbe tuszkolták, ahol a földre rogyott; aztán egy női hang szólította meg közelről, mesélni kezdte, hogyan fogták el a gettón kívül... de a történetet már nem hallgathatta végig, mert pár perc múlva érte jöttek. A rendőrtiszt, ugyanaz, aki az engedélyét kiadta, az íróasztalánál ülve várta... Jaj, most észreveszi a dátumhamisítást. De a tiszt, kezében tartva az engedélyt, csak annyit mondott: – Hát visszajött. Akkor nincs mit tenni, elkísértetem a legközelebbi gettókapuhoz.

A város felismerhetetlen volt: az utcák kihaltak, a boltok redői lehúzva, csak a csukott ablakok összehúzott függönyei közül lebbent meg egy-egy, s mögüle fürkész szemek meredtek rá, vajon ki az a sárga csillagos lány, akit elfogtak. A Latorica-udvarnak mondott rövid átjáró utca piac felé eső végét hevenyészett deszkapalánk zárta el, rajta csúf, maszatos papírlapok éktelenkedtek halálfejekkel és ilyenféle felírásokkal: Vigyázat gettó! Járványveszély! Zsidó vérszopók, hazaárulók... Ez volt a gettókapu. Valami fegyveres alak belerúg a bőröndjébe: – Nyisd ki, hadd lássam, mit akarsz becsempészni! – A bőrönd szétnyílik, alig van benne valami, egy könyv a földre esik belőle. A kapun túl a szemközti gettóház emeleti ablaka kitárul, két női arc jelenik meg benne, Minnáé és Terkáé, az orvosnőé. Minna összecsapja a kezét: – Hazajött! Hogy tehetett ilyet ez az okos lány? – kiáltja el magát, és hangjából szánalom cseng.

Most már kíséret nélkül, szabadon és mégis fogolyként megy tovább. Ha innen jobbra kanyarodik, hamarosan kijut a Kossuth utcára, ott van a házuk. Csakhogy jobbra nem lehet kanyarodni, a Kossuth utca kívül esik a gettón, csak néhány házat, mint az övékét is, soroltak belőle a gettóba, de azokat csupán hátulról, a kertek felől lehet megközelíteni. így hát úttalan utakon bolyong, a gettólakók próbálják eligazítani, de ez nekik sem megy könnyen, gondolkodniuk kell, mely házakon át juthatna haza, utak, ösvények nincsenek, csak szomorú udvarok és még szomorúbb kertek. Nem tudja, hol van, semmi sem emlékezteti szülővárosára, sivár telkeken, ledöntött kerítéseken át megy előre, siet, botladozik, végre elérkezik a kertjük aljára, lesújtó látvány, mindent benőtt a gaz, a hátsó épületből előjön az egyik lakó, több idegen ember veszi körül, mi van itt, hogy kerül ide ennyi ember, most már szalad előre, a főépület felé, valaki már értesíthette Anyukát, mert a verandán áll, várja. A nyakába borul, összeszorul a torka, ami a száját elhagyja, inkább nyögés, mint szó, Anyuka szinte támogatja, viszi magával, gyerünk a mi szobánkba, mondja. A konyhától kezdve minden helyiség tele emberrel, a tágas fürdőszobában átöleli Eszti, a volt szolgáló, akit anyukáék adtak férjhez annak idején, s most visszajött számtalan gyermekével, akik úgy állnak egymás mellett, mint az orgonasípok. – Itt vagyunk mind, én visszajöttem a jóságos nagyságámhoz, de magácska miért jött haza, miért nem menekült el ebből a pokolból? – kérdi szemrehányóan. Tovább kell menni, a mi szobánkba, ahol végre otthon lesz, megnyugszik, felüdül... De útközben még megállítja Balog bácsi, a tanító, arcon csókolja. – Senki se fogadott be minket, már azt hittük a szabad ég alatt maradunk, és akkor a maga drága anyukája azt mondta, jöjjenek, Balog úr, a legszebb szobámat maguknak adom... – Végre eljutottak a „mi szobánkba”, a hálószobába, talán leülhet egy székre Anyuka mellé, de itt is alig van hely, idegen arcok, valószínűleg miatta sereglettek ide ennyien, és ó, a bölcsőben az édes pici Anikó... Aki itt van a családból, mind könnyes szemmel fogadja: – Miért jöttél haza, miért nem... – Már nem akarja hallani ezeket a kérdéseket, a sirató szavakat, miért mondja mindenki ugyanazt, és miért van itt ilyen rendetlenség? És a parkett... istenem, a parkett ki se látszik a rárakódott piszokból, mihelyt kissé lecsillapodik, azonnal melegít vizet és felsúrolja, hiszen így nem is lehet itt élni. És aztán valóban ott térdel a padlón, mellette a vödör, kezében a súrolókefe, és Balog bácsi bejön, szomorúan nézi, s csak annyit mond: – Látszik, gyermekem, hogy kintről jött, hogy nem tudja azt, amit mi... – De éjszaka, amikor Anyukát szorosan átölelve tartja és mind a ketten zokognak, már nem is kellenek szavak, azok nélkül is megért mindent. A padlósúrolást már nem fejezi be.

Harmadnap kora reggel a ház minden lakóját kiterelik az udvarra, mindenki mellett ott a zsák, a fölösleges teher, amelynek súlya alatt görnyedezve-rogyadozva menetelnek sok kilométeren át, a hajcsárok kiáltozásától kísérve, a városon túlra, a vasúti pályához közel fekvő téglagyárba.