Nappalnál fényesebb éjjel

Vannak képek, melyek nemcsak a bölcselet történetének szempontjából fontosak, hanem – és mindenekelőtt – civilizációs jelentőséggel is bírnak, mivel egy kultúra alapjait képezik. Jelentésük meghaladja a fogalmi gondolkodás kereteit, hiszen eredetük a mítoszokhoz, a szent hagyományokhoz és a legrégebbi vallási képzetekhez nyúlik vissza.

Az ilyetén képeket szimbólumoknak nevezhetjük: ezek nemcsak azt körvonalazzák, hogy az adott kultúra miként értelmezi helyzetét a világmindenségben, hanem azt is, miként érzik át a maguk külső és belső világát azok, akik ezen kultúra keretei között élnek. A szimbólumok fölfejtése természetesen nagy nehézségekkel jár; értelmezésük irányának meghatározása lehetséges ugyan, ellenben minél konkrétabb a magyarázatuk, annál többet vesztenek súlyukból. Erejük mindenekelőtt abban van, hogy hozzásegítenek a gondolatokba merüléshez. így hát nem túlzás, ha úgy fogalmazunk, hogy ezen képek-szimbólumok igazi magyarázata, értelmezése a továbbfejlesztésük – a képzőművészetben és az irodalomban, a filozófiában, sőt, gyakran a tudományokban is.

A megtestesülés botránya

Ezen szimbólumok körébe tartozik Jézus karácsonyi születésének képe is. A pásztorok és a bölcsek megérkeznek, hogy köszöntsék az újszülöttet, aki egy jászolban fekszik, mert Betlehem városában – ahogy Lukács apostol írja – nem találtatott tető a feje fölé. Ismert, csaknem „zsáner”-jelenet, és mégsem egészen: úgy tűnik, a feneketlen mélységbe veszik, mivel titkot rejteget. És a rejtélyt csupán szimbolikus értelemben foghatjuk fel. Ez a kép a megfoghatatlan megjelenítése. A titok olyan valóság, aminek gyökerei a racionalitáson túlra érnek. A maga barokk nyelvezetén erről vall az otradovicei Adam Michna is karácsonyi köszöntőjében:

                              Istengyermek született

                              embernek képére,

                              szűzi méhben öltetett

                              az ő embersége.

                              Gyermek, mégis osztatlan

                              az mind ő hatalma,

                              csecsemővé lett, ki van

                              már öröktől fogva.

Ennek az adventi szimbólumnak az ereje nemcsak abban rejlik, hogy a remény titokzatos jelzése, hanem abban is, hogy új dimenziókat nyit meg és új arányokkal ruházza fel a világot, s hogy megkérdőjelezi a „világban” mindaddig egyeduralmat élvező antik filozófia kiindulópontjait. Hiszen amíg a teremtésről alkotott hellén elképzelés a testi és szellemi létezőket kivétel nélkül a hanyatlással, a lefokozódással és (legfőképpen az újplatonizmusban) a létezés képzelt értékskáláján való visszaeséssel hozta összefüggésbe, a bibliai hagyomány szerint a teremtés – épp ellenkezőleg -: felemelkedés és különösképpen pozitív aktus. A megtestesülés eseménye ezért válhatott egyik központi mozzanatává a keresztény hitnek, amely ebből a szempontból szorosan kötődik a héber tradícióhoz.

És az is bizonyos, hogy a kozmikus világrend és a történelem antik felfogása szerint Isten fia – aki nőtől született és akiben (Pál apostol szavai szerint) „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2, 9) – valóban az értelem botránya és merő abszurditás lehetett. Hiszen a test (ahogy a Georgiász című dialógusban Szókratész szájába adva írja Platón): saját sírunk. A testiség, az érzéki világ rabszolgájává teszi és szolgálatra kényszeríti a lelket; egyedül az a jó, ami nem szennyeződött be az érzéki-tudati valósággal való érintkezés során. És éppen ezért Jézus születése és ezen esemény Lukács és Máté evangéliumában való leírása az idő és a történelem radikálisan eltérő felfogásáról tanúskodik. Ugyanis azt bizonyítja, hogy a teremtés aktusa soha sem fejeződik be, hogy a világegyetem folytonos kozmogenezis, és hogy a történelem az érlelődés folyamatához hasonlatos: megvan az ideje a vetésnek, megvan az érésnek és az aratásnak, de az előjelekkel teli állapotoknak is. Minden történés része a folyamatnak, az egész összefüggésrendszerébe illeszkedik, és túlmutat önmagán.

Rendkívül érzékletesen fejezi ki ezt Erich Auerbach, amikor úgy fogalmaz, hogy eme történelemfelfogásban a jelen minden egyes pillanata öröktől fogva létező és telítődését-beteljesülését a jövőben is folytató; ez az elképzelés az antik kor embere számára természetesen teljesen idegen volt. így hát igen jellemző, hogy az első egyházatyák egyike, a ciprusi Theodorosz a görög filozófiáról szóló saját fejtegetéseit „a hellén kór gyógyírjának” nevezte.

Karácsonyéj

Nem véletlen, hogy a karácsonyi misét éjfélkor celebrálják: Krisztus születése „nász-éjszaka” („svat-večer” = csehül svatba: menyegző, nász; večer: este – a ford. megj.). Az antik hagyományra támaszkodó reneszánsz még nappali fényben ábrázolta Jézus születését (Giorgione, Mantegna és Dürer), a korszak végén azonban (s Correggióná! már annak kezdetén) drámaibb kompozíciók is megjelennek, és a jelenet éjjelre helyeződik át. A mennyei fényesség, amely – minden természeti törvényt meghazudtolva – az újszülöttből árad, a sötétségből a sötétségbe sugárzik, sőt, öntőformája a sötétségnek, a sötétnek, melynek az a szerepe, hogy a fényt kiemelje. A képzőművészet a maga módján bontja ki azt, ami írva áll: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján 1, 5)

A karácsony ennek a fényességnek az ünnepe. A kis Jézusból áradó fény azonban nem hasonlít a természetes nappali fényhez – ez a fényesség természetfölötti, szupranaturális. Ezért aztán a karácsonyéj is sokkalta inkább éjszaka, mint egy természetes éjjel – nem pusztán csak ellentéte a nappalnak. Szent, mivelhogy éppen ezen az éjjelen jelenik meg a fény, amely az eschatologikus remény ígérete.

Jézus születése tehát ebből a szempontból is „paradox”: a nappal és az éj, a fény és a sötétség természetes ellentétén felülemelkedve az éjfél s az akkor megjelenő mennyei fényesség válik uralkodóvá. A kontrasztoknak ez a paradoxon általi drámai megtöretése-elmosása inspirálja a korai keresztény misztikát: az a fényesség, melyet képtelen befogadni a sötétség, olyan világosság, melynek megértésére ez a világ képtelen. A keresztény hit kezdetben elfogadhatatlan, és ezért csak fokozatos térnyerésével következik be gyökeres változás a gondolkodásban.

És a kereszténységnek éppen ezt a drámai látásmódját emeli ki később a barokk – Pascaltól, aki szerint a hit kockázatvállalás, a kontrasztok expresszív feszültségét kiaknázó képzőművészeten és építészeten át egészen az egymásnak ellentmondó elemek összekötésének feszültségteremtő módszerét alkalmazó költészetig. „Nappalnál fényesebb éjjel. Éjnél fényesebb éj." – olvashatjuk Andreas Gryphius Jézus születését ünneplő versében.

A remény jelei

A szimbolikus képekre jellemző – és karácsony éjszakájának fényei kétségtelenül ilyenek –, hogy „elmélkedésre késztetnek”, ahogyan a kortárs francia filozófus, Paul Ricoeur fogalmaz. Ez – sok egyéb mellett – azt is jelenti, hogy csupán addig szólítanak meg bennünket, amíg jelentésük megválaszolásáról nem tettünk le. Minden kultúrkör telis-tele van ilyen szimbólumokkal, ámde az európai kultúra bizonyára mégis különleges helyzetbe került azzal, hogy történelme során szüntelenül különböző hatásokat egyeztet és mos egybe: az antik kor, a zsidó kultúra és a kereszténység hagyományát. Lehetséges, hogy éppen a hatásoknak ez a folyamatos átszivárgása-elegyedése és ez az eredendő ellentétesség okozza, hogy az európai kultúra még mindig mozgásban van, és hogy módjában áll fejlődésének új lehetőségeit megfogalmazni. A kereszténység nem jelentette az antik hagyományokkal való szakítást és a zsidó Törvény elvetését sem, jóllehet az „régi” törvénnyé, Ótestamentummá lett. Ám egy kultúra csupán akkor élő, ha élnek azok a szimbólumai, amelyek alapjait őrzik. Hiszen minden szimbólum célja egy és ugyanaz: megőrizni a jelen számára a múltat, hogy a remény jelei leolvashatóak legyenek belőle.

Ha majd karácsonykor gyertyát égetünk és csillagszórót gyújtunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy azt a fényt idézzük fel éppen, amely a legmélyebb sötétségben is világítani képes.