Örökgyámoltak

Arnavutköy – Küçük Cekmece

Arnavutköyből, az Isztambulban élő külföldiek kedvenc lakó- és szórakozóhelyéről két-három órányira becsültem az utazást Kücük Cekmeceig, ahol a napokban dózeroltak le egy laktanyából átalakított menekülttábort, melyből a lakók nem voltak hajlandók kiköltözni. A megálló mellett, közvetlenül a összmediterrán stílusú homlokzatok aljában, lelassult horgászok lógatták a zsineget, kettesével-hármasával húzgálták ki apró, vonagló áldozataikat a szemetes és medúzás vízből. Felszálltam a kerülőjáratra, a közvetlenre nem fértem fel. Elhagytuk az egykor zsidólakta, de teljesen göröghangulatú Ortaköyt, barokkos mecsetével és eldugott zsinagógájával, Besiktas óriásszállodáit, a múlt század végi, eklektikus Dolmabahce palotát, amelyet az utolsó szultánok építtettek maguknak és népes háremüknek, mivel egy magát európainak tartó uralkodónak zsenáns volt a tábori sátrak komfortját nyújtó Topkapiban laknia, azután az Inönü stadion mellett felkanyarodtunk a dombra, keresztül a Şişli kerület Soho-szerű, nyüzsgős utcáin. Végre megállunk a Taksim téren, ahol átszálltam a villamosra – típusa és évjárata alighanem megegyezik a lisszaboni járművekével –, egy sínpáron közlekedik végig az Istikial úton – a pesti Váci utca sokszoros nagyításban –, kétoldalt örmény gregorián és olasz katolikus templom, a jegyzett ruházati világcégek márkaboltjai, nappali kávézó- és éjszakai kurvázóhelyek. Az utca végéből gyalog ereszkedtem le a Cialata-hídhoz, „Isten hozott Ázsiában”, morgóm már a következő utcasaroknál a bajuszos, szürkearcú, asszonyaikat fátyol alá rejtő arnauta lézengők láttán, akiknek az ősei a kiköltözött görög kereskedők házait töltötték fel, a híd túloldalán kurdok ráncigálnak, vennék tőlük dohányt, valódi kurdisztáni, jobboldalt a hámló Egyiptomi Bazár, a gyorsvillamossal fel az egykorvolt birodalmi dicsőség emlékművei közé, el az eszeveszett kereskedés és turistanyúzás központjába, majd az Aksarayt elhagyva végigszáguldunk á Vatan sugárúton, a moszkvai Gorkij utca zanzásított másán, már ami az orosznyelvű cégtáblákat és az etnikai arányokat illeti. A Topkapi végeláthatatlan, sáros és mocskos mikrobusz-parkolójában lestoppolok egy járatot és újra csak megyünk, lakótelepek és elővárosok között, átvágunk a kaszinóiról híres Avcilaron, elhagyjuk az Atatürk Repülőteret és közben azzal szórakoztatom magam, hogy nem is városkép ez, hanem egy didaktikusán ellenpontozva szerkesztett road movie arról, hogyan zúdul bele Európánk Ázsiába, milyen eszeveszett küzdelem folyik itt ezernyi hagyomány között, a múlt és a jelen, a világi-profán és a vallási-szakrális között, pedig dehogy, a hely története egyáltalán nem erről szól, a levetített celluloidszalag csak az időbeliség illúzióját kelti, manipulál: bárminemű folyamatosság csupán látszat.

Szereposztás

Az itt következő történet szereplői megközelítően háromszázezren vannak: a Bulgáriából 1989 után kivándorolt törökök pontos létszáma mindaddig vitatéma marad, amíg a felek meg nem unják az érvelést: a kérdés egyrészt megoldhatatlan, másrészt nem is annyira lényeges. Kollektív balszerencséjük, hogy életüket sikerült két olyan államban leélniük, mely mind kisebbségként, mind bevándorlóként nyers emberanyagnak tekintette őket, megpróbálta rajtuk kikísérletezni az éppen aktuális társadalommegváltó eszmét. Bulgáriában, kisebbségként nem csak a térségünkben szokásos kiszolgáltatottságból jutott ki nekik, de ráadásul éppen őket szemelték ki a hatalmasok arra, hogy a beáldozásuk által megvalósítsák az egyre kórosabbá fajuló nemzetállami rögeszméjüket. Amikor azután 1989-ben turista útlevéllel a zsebükben tömegek vándoroltak ki Törökországba, fordult a kocka: a befogadó ország hatalmasai gondolták úgy, hogy a területükre vetődöttek élete és sorsa a tulajdonukba került, s rajtuk keresztül nemcsak a honi, de a bulgáriai politikai fejleményeket is befolyásolni tudják.

A „nagy kirándulás” óta több mint hét év telt el, ami a régebbi kivándorlók szerint éppen elég arra, hogy kiderüljön, képes-e valaki beilleszkedni az új társadalomba, vagy végképp a perifériára szorul. Ezalatt egy eseménysorból, a kollektív élményből történelem lett, vagyis létrejött egy közösségen belül hallgatólagos konszenzussal elfogadott diskurzus a múltról, s ezzel együtt a régi, kisebbségi identitás is új alakot öltött, amiben nyilván szerepet játszott az a jó néhány „diskurzuskreáló nagyüzem”, mely rögtön a megérkezésük után „kezelésbe vette" a bevándorlókat.

1996 októbere és decembere között jártam végig azokat a törökországi városokat, melyekben a bevándorlók tömegesen letelepedtek, több száz emberrel beszélgettem, látszatra – remélem – kötetlenül, többnyire diktafon és feltűnő jegyzetelés nélkül, próbáltam megragadni a pillanatot, amikor a személyes sérelem történetté szublimálódik, az egyén élménye egy közösség történelmévé válik, a számkivetettség és idegenség érzését felváltja az otthonosság és állandóság komfortja. Sok esetben ez nem volt nehéz: a túlélésért, a felemelkedésért folytatott sikeres küzdelem utólag értelmet ad a bulgáriai megaláztatásoknak, akinek pedig nem jött be a 89-es áttelepülés, azzal vigasztalhatja magát, hogy annak se jobb, aki otthon ragadt. A trauma azonban örökre trauma maradt – gyógyulás nincs, csak folyamatos kezelés, emlékezés sincs, csak állandó emlékkonstruálás.

Hivatalosságok I.

...ami igazán számít, az a közvetlen személyes élmény, amivel valaki rendelkezik, nem pedig a hivatali beosztás.

Paul Thompson, 1988, 188.

Petar Sztojanovon, a jelenlegi államelnökön és néhány megrögzött emberjogi aktivistán kívül még nem találkoztam olyan bolgárral, aki nyíltan kimondta volna, hogy mélységesen szégyelli magát azért, ami az országban 1984 és 89 között történt, és ne apróbb stílushibának tekintené a török és a pomák (mohamedán bolgár) kisebbség ellen évtizedek óta folyó genocídiumot. Az ország törökmentesítése rögtön 1878, vagyis az orosz-török háború befejezése után megkezdődött, és a II. világháború végéig megközelítően ötszázötvenezren hagyták el Bulgáriát, de mindez kisasszonyfutball ahhoz képest, ami a kommunista hatalomátvétel után kezdődött, amikor a török kisebbség sem kerülhette el az „állami gondozásba vételt”. Az első szakaszt (1948 és 51 között) követően, 1951-ben a kuláktalanítás és az államosítás elől százötvenezren menekültek át Törökországba. Az 1960-ig terjedő időszak a „toleráns dezintegrálás” jegyében telt: a bulgáriai török nyelvű kultúra ekkor élte a fénykorát, szinte előnyösebb volt töröknek lenni, mint integrálódni a többségi társadalomba. Azután jöttek a sanyarú hatvanas évek, az „intoleráns integrálás” időszaka: bezárták a nemzetiségi iskolákat, színházakat, leállították a török újságokat, közterületen betiltották a török népzene hallgatását. Az 1968-as bolgár-török egyezmény értelmében kétszázezer török települt ki, s ez már semmiképpen nem tekinthető gazdasági emigrációnak, mint az 5l-es.

Egy ankarai bolgár diplomata barátom kommentárja szerint a „szelepeket” (értsd: a határokat) azért nyitották ki időről-időre, hogy a „szapora” törökök létszámát állandó szinten tartsák. 1973-tól azonban vészjóslóan sokszor kezdték emlegetni a bolgár sajtóban az „egységes bolgár nemzetet”, amivel fokozatosan megkezdődött az „erőszakos homogenizálás” kora: a törökökről egyre ritkábban esett szó az ország földrajzi és etnikai leírásakor, a pomákok nevét erőszakosan bolgárosították, bezárták a mecseteket, tiltották a salavári viselését, a mohamedán ünnepek megülését, a hagyományos temetések és esküvők rendezését, az érintkezést az anyaországiakkal, büntették a nyelv használatát. Egyre több bértollnok írt a török hódoltságról történelmi regényeket, melyekből kiderült, hogy a szent bolgár földön bolgárokon kívül évezredek óta sosem élt más, ide török csak akkor tette be a lábát, ha mészárolni és erőszakosan iszlamizálni akart. 84-ben beindult az „újjászületési program”, mely a „török nevű bolgárok” nevének megváltoztatásával kísérelte meg kiküszöbölni a „történelem tévedését”. 1985-ben végre fellélegezhettek: „Bulgáriában nincsenek törökök.”

– Te nem létezel – felelte O Brien.

George Orwell

A legkülönösebb az, hogy még a magasan képzett bevándorlók se tudtak értelmes választ adni arra a kérdésre, hogy szerintük miért cserélték le a nevüket. Híresztelésekről, Zsivkovról, a párt politikájáról beszéltek, egységes nemzetállamról, melyet a bolgárok nagy hirtelen meg akartak valósítani, próbálták kimagyarázni az egészet, indokokat kerestek, de kész válaszuk nyilvánvalóan nem volt. Az átkeresztelésre még tájékozott és a téma iránt kivételesen érzékeny bolgárok sem tudnak értelmes magyarázatot, mint például diplomata barátom, aki egy titkosszolgálati dajkamesével próbált meg elaltatni. Szerinte a törökök egy egyszerű „intézményi túlélési stratégia” áldozatai lettek: a 80-as évek elején a bolgár titkosszolgálat fejesei azért találták ki a török autonómia-követelés konspirációját, hogy a „leleplezéssel” hozzák helyre „a cég” megtépázott renoméját Zsivkov vezérnél, aki már unta a nemzetközi botrányokat (Georgi Markov író londoni meggyilkolása, a pápa elleni merénylet elpancserkedése stb.). A történetnek van ugyan egy gyenge pontja – még ez a rossz titkosszolgálat se lehetett annyira ostoba, hogy ne állítson ki legalább egy bérencet, aki bevallja, hogy igenis, ő bizony autonómiát követel a törököknek –, viszont érzékelteti a hatalomközeliek gondolatvilágát: egy kis smúzolás a vezérnek megér annyit, hogy néhány százezer embert a porig gyalázzanak.

Pedig a megalázás önmagában nem lehetett cél, hiszen a hatalom ezután tényleg úgy tett, mintha a névcserével megszüntette volna a törökök létezését. Az események után a „volt törököket” ugyanúgy besorozták a reguláris egységekhez, mint a bolgárokat, ami addig teljesen elképzelhetetlen volt: a hivatalos fantazmagóriáik szerint ugyanis ők voltak a belső ellenség, s ezért csak fegyver nélküli szolgálatot teljesíthettek (kivéve a párttagokat és a partizánok leszármazottait). A harmincas éveiben járó, isztambuli illetőségű Ibrahim például azon értetlenkedett, hogyan rúghatták ki nyugodt lelkiismerettel Bulgáriából, amikor ő mint elektroműszerész olyan személyre szóló, szigorúan bizalmas információk ismeretével járó kiképzést kapott, amilyenben összesen négyen, ha részesültek az országban. Aztán 89-ben se szó, se beszéd a kezébe nyomták az útlevelét és elhajtották Törökországba.

Néhány szerző egészen odáig megy, hogy azt állítja, a Szovjetunió arra használja Bulgáriát hogy ott kísérletezzék ki az újfajta politikai fogásokat, mielőtt náluk alkalmazni kezdenék. A néhai A. Bennigsen azt írta, hogy a bulgáriai törökök erőszakos névcseréje egy hasonló szovjet politikai akció bevezetője lehet, melyet az ottani muzulmán lakossággal szemben szándékoznak végrehajtani.

Kemal H. Karpat, 1990, 10.

Abban még semmi meglepő nincs, hogy a nyugati elemzők értetlenül álltak az események előtt és a keleti blokk újabb suskusára gyanakodtak, az azonban már különös, hogy a tendenciózus és a tények kezelését illetően meglehetősen lezser, de ezzel együtt is rokonszenvesen következetes Karpat morcos kommentár nélkül idézi a nyugati kollégát, holott egy történész igazán tudhatná, mi a különbség birodalom és nemzetállam között, arról már nem is szólva, hogy ez az állítás alaposan aláássa az éppen ő általa képviselt „folyamatosság” tézisét. Fülbesúgás útján szerzett értesüléseim szerint a főtitkárváltástól és szesztilalomtól meggyötört szovjetek legfelső vezetőségéig a konzultációra küldött bolgár anyag el se jutott, csak valami közbülső aparatcsik üzente nekik, hogy csináljanak, amit akarnak.

Azt, hogy az „újjászületési program” nem a 80-as évek elején kezdődött, talán csak egy mozgalmas életű, különös műveltségű isztambuli beszélgetőtársam, Kasim tekintette egyértelműnek: egyedül ő felelte gondolkodás nélkül, hogy „hát azért, mert Bulgáriában nemzeti szocializmus volt, de szó szerint az.” Rajta kívül Mehmet, az isztambuli teázótulajdonos mondta azt, hogy őt már a hetvenes évek közepén elfogta a balsejtelem, amikor a járási párttitkár sofőrjeként ücsörgött egy nagygyűlésen, ahol váratlanul felkérték, hogy olvasson fel egy beszédet a törökök bulgáriai rémtetteiről. Ki is vándorolt az első adandó alkalommal, 1978-ban.

Az általános memóriavesztés nem magyarázható kizárólag lelki tényezőkkel; nem egyszerűen gyerekkori amnéziáról lehet szó. Ez inkább társadalmi amnézia: az emlékezést a társadalom és gazdaság dinamikája törli ki a tudatból.

Russell Jacoby, 1975, 4.

A legsúlyosabb trauma, az átkeresztelés előtti időszak szinte minden kivándorló emlékeiben a „boldog békeidő” rózsaszín ködébe vész. Elmondásuk szerint kevés munkával kevés pénzt kerestek ugyan, de megéltek belőle, megbecsülték a munkájukat, nem éreztették velük, hogy idegenek, sőt voltak bolgár barátaik, összejártak, buliztak, zajlott az élet. És akkor hirtelen beütött a 84-es év, és kiderült, hogy a barátok többé nem barátok, senki sincs, aki egy együtt érző pillantást váltana velük, inkább meg sem szólítják őket az emberek, nehogy állást kelljen foglalniuk azzal, hogy a régi mohamedán, vagy az új, szláv nevükön szólítják őket. Pedig, állították sokan, kevés hiányzott ahhoz, hogy teljesen elbolgárosodjanak, a gyerekek már alig tudták a nyelvet, vallásosak nem voltak, úgy éltek, mint a többiek. Amikor erre azt kérdeztem tőlük, nem tűnt-e fel, hogy az eltelt évtizedekben fokozatosan fosztották meg őket az emberi és kisebbségi jogaiktól, gondolkodás nélkül visszakérdeztek, honnan tudhattak volna arról, hogy léteznek emberi és kisebbségi jogaik, a kommunizmusban ilyesmiről senki sem beszélt nekik. Isztambul Pendik kerületében egy Ayten nevű tanítónő olyan vehemensen védelmezte a kedélyes bolgár multikulturalizmusról szóló látomását, hogy a „török rabigát” is beleszőtte az elbeszélésébe, közröhejt keltve ezzel a hallgatóság körében.

Ezt mondják? El vannak tévelyedve. Gazdaságilag lehet hogy minden rendben volt de amúgy... nosztalgiáznak: a régi szép idők, mindenki visszasírja az ifjúságát csak erről lehet szó, meg arról, hogy nem gondolnak végig semmit..

Zeynep, Ankara, 1996. november

Fokozatosan azonban mégis előkerültek a másfajta emlékek is, melyek leggyakrabban arról szóltak, milyen volt kikerülni a falusi környezetből, ahol a két etnikum közötti kapcsolat az évszázadok óta bejáratott sémák szerint működött, rendszerint zökkenőmentesen.

A jelenleg Burszában élő Aseniye kezdetben szintén a beolvadásról mesélt, azután hirtelen eszébe jutott, hogy amikor új helyre költöztek, többen feljelentették, mert törökül beszéltek a családban, és csak akkortól vették őket emberszámba, amikor egyszer kimentette a szomszédban élő katonatiszt kisfiát egy ámokfutó autója alól. Az isztambuli Züleihának is egyszeriben visszatértek az emlékei: amikor a kisfia megnyert egy nemzetközi aszfaltrajz-versenyt, az egyik sértődött bolgár anyuka azt rikácsolta, hogy egy török gyerek nem lehet jobb az övénél, majd éjszaka visszament a térre, áthúzta a gyerek neve alatt a Bulgária feliratot, és beírta, hogy Törökország. Alinak, egy isztambuli mérnöknek is beugrott, hogy egyetemista évfolyamtársa nem volt hajlandó vele közös albérletbe költözni, mondván, élő törököt még nem látott ugyan, de annyi rosszat tanult róluk, hogy nem hajlandó egy fedél alatt élni vele. Azután mégis összebarátkoztak, a srác meghívta őt a szülei falujába, egész este derekasan ettek-ittak, de később a barátja bevallotta, hogy egész éjszaka le se hunyta a szemét, mert félt, hogy a kapatos rokonság kárt tesz a vendégben.

Neyran, a negyvenes évei közepén járó ankarai üzletasszony eleinte határozottan visszautasította, hogy interjút készítsek vele. Kiderült, hogy még sosem beszélt a múltról, bevallotta, hogy nem szívesen idéz fel fájó emlékeket. Bulgáriában szinte teljesen asszimilálódott, törökökkel nem érintkezett, magas gazdasági beosztást töltött be egy sumeni nagyvállalatnál, amikor átkerült, a nulláról kezdte, most saját, viszonylag jól menő céget vezet. Beszélgetésünk első tíz percében arról mesélt feszengve, milyen teljes életet élt a szülőhelyén egészen 84-ig, amikor is hirtelen „vákuumba került”, „minden a feje tetejére állt”, a barátok megszűntek barátok lenni, a hivatalban épp csak eltűrték stb. Láttam, amint beleborzong, karja libabőrös lesz, mert beszéd közben ébredt rá arra, aminek éppen az ellenkezőjét próbálta magával elhitetni évek óta, majd végül kimondta: „Együtt éltünk, de mélyen együtt érezni sosem tudtunk: a beléjük nevelt ellenérzés nem hágható át.”

Magáról a névcseréről rengeteg valódi rémmesét hallottam, szinte mindenkinek megvan a magáé. Találkoztam olyanokkal, akiknek nem nyugodtak bele a névcserébe, nem vették át az új okmányokat, inkább börtönbe vagy a Belene szigeten működő büntetőtáborba csukatták magukat. Ők az ellenállók, akiknek a számát megközelítően ezerre becsülik: őket verték a rendőrségen, de – mint Mücettin, az avcilari pincér említette – nagy szerencséjük volt a fagyos tavasszal, mert így legalább a sebeik nem gennyesedtek el a fűtetlen sátrakban; őket telepítették ki tisztán bolgárlakta falvakba, de – mint Sabri mondta Ankarában – az életben nem tudta volna meg, hogy vannak olyan bolgárok is, akiknek nincsenek faji előítéleteik; őket ültették le évekre, de – mint Zeynep mesélte – sosem találkozott volna azzal a tizennyolc évre ítélt az asszonnyal, aki fejbecsapott egy rendőrt, miután egy tank elgázolta a gyerekét, és aki a beszélőkön szótlanul nézhette csak a férjét, mert bolgárul nem tudott, „idegen” nyelven viszont nem szólalhatott meg.

Az átkeresztelési akció levezénylését – a látszólagos szervezettség és módszeresség ellenére – minden bizonnyal a helyi erőkre bízták, központi erősítés csak oda került, ahol külön kértek. Rendszerint az idegennevűek orra alá nyomtak egy listát, amelyből választhattak maguknak új nevet. Seliha egész családja például orosz hangzású nevet választott, amikor megkérdezték tőle, miért, azt felelte: ha pár év múlva bejönnek az oroszok, ne kelljen újra nevet változtatni. Az ő városnegyedüket előbb körülvették a fegyveres biztonságiak, majd lakásról lakásra járva mutogatták az íveket. Akadt, aki elbujdosott, de előbb vagy utóbb maga jelentkezett, mert se a munkahelyére nem mehetett be a régi névvel, se a bankból nem vehetett ki pénzt, se autót nem vezethetett.

Egyes területekről már jó előre begyűjtötték a helyi „elitet” – találomra a birkapásztortól a gyógyszerészig-, elvitték őket táborozni, ahol politikai továbbképzésben részesítették őket, kiásattak velük néhány kilométernyi harci árkot, megmutatták nekik az élet árnyasabb oldalát, majd a kezükbe nyomták az új passzusokat, és egy szokásos aláírás fejében – soha, sehol, senkinek stb. – isten hírével hazaengedték őket. így végre a családjuk is értesült arról, hogy még életben vannak. Igaz, azután a diplomások nagy része már csak fizikai munkásként dolgozhatott, viszont bolgárok voltak, és meg kellett fizetniük annak az árát, hogy töröklétük utolsó napjaiban akár tiltakozhattak is volna. Recep például, akivel Bursában futottam össze, a passzív rezisztencia szokatlan módját választotta: amikor 85-ben kötelezővé tették a kalauzoknak a névkártya viselését (neki az új névvel, persze) titokban hinni kezdett Allahban. Lelke mélyén talán mindig is különbözni akart...

A bolgár hivatalosok máig gyógyíthatatlan fixációjáról, a külföldi kapcsolatról egyetlen történetet hallottam: közvetlenül a névcsere után néhány tizenéves fiatal bejutott a brit követségre, ahonnan pánikszerűen kizavarták őket, mondván, menjetek inkább, és „dolgozzatok” odakinn, mi majd figyelünk rátok. A fiatalok pechükre ezt komolyan is vették, elkezdtek röpcédulákat gyártani és terjeszteni, mire a rendőrök pillanatok alatt elkapták és lecsukatták őket. Az angoloktól annyi üzenet se érkezett, hogy sorry.

A tornácon

A pályaudvar várótermében felállítottak egy keskeny kaput. A két oldalán rendőrök álltak, előtte a kísérők és kivándorlók tömege, odaát már csak azok, akiknek ellenőrizték az útlevelét. Mindenki annyi csomagot vihetett magával, amennyivel ezen az átjárón átfért, utána már nem lehetett visszafordulni. Felmálháztam a gyerekeket – az egyik akkor volt tizenkét éves, a másik tizenhat – átmentek, majd jöttem én, próbálkoztam keresztbe, hosszába, nem ment sehogy, letettem az egyik pakkot és nagy nehezen átnyomultam. Csak azután vettem észre, hogy a vizeskannát a kapu túloldalán felejtettem. Nem engedtek vissza érte, másvalaki se hozhatta utánam. Azután öt napon keresztül utaztunk rekkenő hőségben a török határig.

Züleiha, 1996 december, Isztambul

Az 1989-es nagy kivonulás alkalmából a bolgár hatóságoknak sikerült újra feltalálniuk a pokol tornácát. Egyetlen olyan kitelepülttel sem sikerült találkoznom, aki emberhez méltó körülmények között hagyta volna el az országot, vagy emberi bánásmódban részesült volna a határ bolgár oldalán. Pedig jó részük egyáltalán nem eufóriában és nem jószántából távozott. Sokaknak egyenesen a lakására vitték a kész útlevelet, másokat előzékenyen kirúgtak a munkahelyükről, vagy addig vegzálta őket az aktív párttagság, amíg tényleg kikérték az útlevelüket, de olyanok is akadtak, akiknek unatkozó belügyérek jártak a lakására, hogy jobb belátásra bírják. A megkérdezettek legnagyobb része úgy emlékezett, hogy azért ment, mert mentek a többiek is, olyan alig volt, aki álságosán azt felelte volna, hogy mióta világ a világ Törökországban szeretett volna élni. A határ túloldaláról ugyanis alig tudtak valamit, azon kívül, amit a hivatalos bolgár propaganda terjesztett – mocsok, éhezés, emberevés, tetvek, lepra, bűnözés, elnyomás: (erről a kondicionálásról gyerekkori élményeim vannak) –, valamint azon kívül, amit otthon a szülőktől hallottak, nevezetesen, hogy Törökországot, legyen az bármilyen is, szeretni kell.

A visszaemlékezések tanúsága szerint azonban a pokol tornáca – minden ellenkező híreszteléssel szemben – rosszindulattal volt kikövezve. A kivándorolni készülők pontosan tudták, hogy turista útlevéllel nem vihetnek magukkal fejenként ötven dollárnál többet, csak ingóságot, de abból is annyit, amennyit személyesen elbírnak. Bilal például azt mesélte, hogy éppen abban az időben érkezett meg a Zsigulija, melyre hat éve fizetett be, de amint meglátták a személyijét, visszakoztak, mondván, neki nem adhatják ki. Több verzió kering arról, hogyan ismerték fel öt év távlatából a színbolgár néven futó törököket: egyesek rejtett jelre gyanakszanak az igazolványokban, mások a bolgárok különös empátiájára hivatkoznak, de akadnak, akik a felvett nevek bizarr hangzásával magyarázzák a „bolti diszkriminációt”. Egy másik kivándorolni készülő házaspárt egyszerűen nem engedtek be a szomszéd város boltjába vásárolni, isztambuli ismerőseim pedig anekdotaként mesélik, milyen cselesen úszták meg, hogy az áruház kijáratánál ne kobozzák el tőlük a sebtiben vásárolt pokrócokat. Yalovában Necmi, aki a villanyszerelő volt egy várnai kórházban, elpanaszolta, hogy amikor elindult a határ felé, a kollégái feljelentették, hogy nem adta le szabályszerűen a felszerelését, mire a rendőrök kirángatták az autósorból, visszavitték Várnába, ott elintézte az ügyeit, és három nap múlva újra a határon volt: a megbeszélés szerint a mögötte álló még tartotta a helyét – meglepően keveset haladtak előre...

Odaát persze semmiféle infernum nem várt rájuk, bármennyire is sugallták ezt a bolgár hatóságok által installált attribútumok. A menekülőket készséges határőrök, a vörös félhold tábori konyhája és rögtönzött szálláshelyei fogadták, elhárító tisztek beszélgettek velük személyesen, de a tömegre való tekintettel felületesen, megkérdezték mindenkitől, van-e rokona, akinél ideiglenesen meghúzhatja magát, mert ha nincs, naponta más-más városba indulnak a konvojok, ahol kiürített iskolák és laktanyák várják őket. A rossz nyelvek szerint nagyjából már itt eldőlt, kinek mi lesz a további sorsa: az aktív ellenállóknak és börtönviselteknek privilegizált ellátást biztosítottak, bár nehéz elképzelni, hogy abban a káoszban erre X is tudtak volna figyelni. Tény, hogy a későbbiekben sem találkoztam olyan áttelepülttel, aki Bulgáriában valamilyen módon szembeszegült a hatóságokkal és ezért ne kárpótolták volna Törökországban lakással, vagy kényelmes állami munkahellyel, de ebben még utólag sem látok semmi kivetnivalót, mivel biztos vagyok benne, hogy annak idején kizárólag saját lelkiismeretükre hallgatva tiltakoztak, nem pedig külső biztatás, vagy ígéretek hatására.

Bár manapság a török hivatalosságok nem szívesen emlegetik, de a történetekből kiderül, hogy azokat, akik nem tudtak befogadó rokonokat megnevezni, Anatólia távoli, kurdlakta vidékeire szánták. Feltehetően az járt a fejükben, hogy ezzel egyfelől a kormányhoz hű, hálás telepesekkel tölthetik fel a háborús zónát, akik a jelenlétükkel és eltérő életmódjukkal valamelyest talán civilizálni tudják az ottaniakat, másfelől pedig lecsillapítják mindazoknak a háborgó kedélyét, akikért az állam egy életen nem tett annyit, amennyit a bevándorlókért egy hét alatt. Hét év távlatából nézve az elképzelés tökéletesen kudarcot vallott: Diarbakir és a Van tó környékén egyetlen kivándorló sem maradt meg, a kurdok továbbra is olyanok, amilyenek voltak, a helyiek pedig ott gyaúrozzák a jövevényeket, ahol érik.

A határátlépésről szóló történetek hosszú, keserves, paranoid álmoknak tűnnek, melyekben napok alatt teszik meg a határig vezető néhány kilométeres szakaszt, elkeverednek a szeretteik mellől, próbálják megtalálni a nekik szánt üzenetet az edirnei pályaudvar cetlikkel borított falán, várják, amíg egy felsőbb hatalom megoldja a helyzetüket, a sorsukra bízzák magukat, de közben az éber énjük mindvégig tudja, hogy legyen bármilyen ez az egész, az odaáti pokolnál csak jobb lehet, mert itt lehet, hogy meghatározzák nekik, hova menjenek, mit dolgozzanak és mennyiért, de legalább azt maguk döntheti el, hogy kicsodák, és milyen nyelven beszélnek. Ezt mondják azok, akik nem tértek vissza a „nagy kirándulás" után, akik visszamentek Bulgáriába, biztosan egészen más álmot mesélnének.

Ez volt hát a kapu, az Edirne körüli tábor és a pályaudvar, mely sok mindennek lehetett a tornáca, csak talán a pokolnak nem, az utolsó pont, melyen történetünk hősei kötelezően áthaladtak: itt ér véget közös múltjuk, ezután már csak egyéni küszködések kivetkeznek, más-más helyszíneken, egy számukra ismerős, mégis idegen világban, ahol az anyanyelvükön szólítják meg őket, csak más szórendben beszélnek, ahol ugyanúgy főznek, csak más sorrendben tálalják fel a fogásokat, ahol testvérként fogadták, mégis hitetlen göcmenként emlegetik őket.

Küçük Cekmece – Arnavutköy – Arnavutköy

Visszafelé Saban kikísért az országútra, aggódott, nem lesz-e túl drága a dolmus-mikrobusz, átölelt, mondta, majd telefonál, ha lesz honnan. Este nyolc volt már: egy óra, míg a mikrobusz átküzdi magát a dugón, számoltam, még fél elvillamosozni az Eminönüre, aztán onnan legalább egy óra busszal Arnavutköy, ott majd találok egy kocsmát, ahol megnézhetem a Valencia- Besiktas meccs második félidejét. Fél tízkor még az Aksaraynál tartottam, leszálltam, mert rohanó embereket láttam, gondoltam, sietnek helyet foglalni valamelyik sörözőben, ahol bejön a kódolt adás, utánuk futottam, de kiderült, hogy egy buszt akarnak elérni, amelyen nagy fekete betűkkel az állt, hogy Arnavutköy, éppen indult, rólam pedig dőlt a víz és örültem, hogy felfedeztem valamit, egy új útvonalat, mely talán rövidebb a tengerpartinál és ha így van, akkor még tényleg elérhetem a második félidőt. Ezen a sugárúton nem volt dugó, a busz száguldott, amikor nagy ritkán megállt, csupa férfi szállt fel, bajuszos, sötétbőrű, félretaposott cúgos cipőben és megereszkedett, szalonnás nadrágban, bazári egyenbőrjakóban, én pedig meredtem Isabel Fonseca könyvére és örültem, hogy ha kerülő úton is, de legalább gyorsan hazaérek, mert ebben az városmonstrumban az ember sosem tudja, hol jár, egyszer csak ott találja magát, hiába érzi úgy, hogy éppen az ellenkező irányba halad. Azután lassan elmaradoztak az otromba ipari épületek is, a busz már egyáltalán nem állt meg, elkezdtem fészkelődni az ülésen, Fonsecát zsebre raktam, elővettem a térképet, mire a körülöttem álló arnauták vigyorogni kezdtek, mutogattak valamit és egyre kevésbé festettek úgy, mint akik az én meghitt, elegáns Arnavutköyömbe tartanak. A térképet persze egyikük sem ismerte, mondogatták, hogy Arnavutköy, de már a hangsúlyon éreztem, hogy itt valami nagy zűr van, én tévedtem el, vagy ez a jármű csak holnap reggel ér Arnavutköybe. Volt már tizenegy is, amikor leszálltam, mutogatták, hogy tessék, ez itt Arnavutköy, de se tenger, se fény, csak egy pocsék, távoli előváros, az Európába ékelődött Ázsia, vagy még az se, az igazi Arnavutköy, azaz Arnautafalva. Megpróbálkoztam az egyetlen arra lézengő taxival, a sofőr értette a térképet, hümmögött és megmutatta, hogy rajta se vagyunk. A rádióból üvöltött a meccs, kérdeztem, hogy állunk, mondta, nekem biztos jó, verik a Besiktast. Sértetten néztem rá, mondtam, Besiktas-drukker vagyok, megnézném a meccset, kézzel lábbal mutogattam, persze. Beszálltam a kocsiba, alig mentünk háromszáz métert, megálltunk egy teázó előtt – feltehetően a törzshelye volt –, ahol megközelítően négyszáz négyzetméteren, öt bajuszos per négyzetméter sűrűségben ültek, és az egy szem képernyőre meredtek. Egyszerre ketten pattantak fel, a többiek szorítottak egy kis helyet a negyedik sorban, zsinórban fizettek három pohárka cseres teát, mert a sofőr elmagyarázta, hogy ez az europid fejből tudja a Besiktas felállását, kispadostól, edzőstől. A taxis hűségesen kivárta a mérkőzés dicstelen véget, jó pénzért hazafuvarozott a fényességes Arnavutköy-be, mely légvonalban pontosan olyan távolságra van Küçük Cekmecétől, mint a másik Arnavutköytől, és közben volt háromnegyed órám, így elszórakoztattam magam azzal, hogy ha egy városban, illetve a környékén két kerület azonos nevet visel, de építészetileg és népességét tekintve is szöges ellentéte egymásnak, akkor ebben az országban mindenből lehet kettő, és senkit sem zavar, mert mindenki tudja a maga helyét – lehet két főváros, két identitás, két államkoncepció, két történelem, a szavak és gesztusok jelenthetnek teljesen eltérő dolgokat, duplagondol, mondaná Orwell, melynek értelmében minden döntés kétféleképpen hajtható végre, illetve sumákolható el, minden esemény mögött állhat két történet, vagy egy történet egyszerre két eseményt is elbeszélhet, ez így van rendjén, hiszen ez az ügyesen vágott film, ez a bizonyos road movie nem arra való, hogy levetítsék, hanem arra, hogy kiterítsék, csak egy önmagában álló celluloid szalag, melyet kézbe lehet venni, megnézni az egymás mellé ragasztott snitteket, és ezzel óvatosan elkerülhető az az illúzió, hogy itt időben bármi is követhet bármit.

Hivatalosságok II.

Ha úgy vesszük, Atatürk volt itt az első göcmen: ő is a Balkánról származott, idejött, és országot csinált ebből a csődtömegből... Most meg itt vagyunk mi...

Necmi, Yalova, 1996 december

1997 februárjában a török hatóságok négyszázezer bulgáriai török kiűzésével riogatták a nagyvilágot. Március közepére rájöttek, mekkora blődséget találtak ki, és lefújták az akciót. A visszakozás ellenére továbbra is ott lóg a levegőben a fenyegetés, és folyamatos elvi és gyakorlati veszélyt jelent történetünk hősei számára.

A legszembetűnőbb az, milyen nagyvonalúan tekintenek el a jelenlegi ankarai döntéshozók a bulgáriai bevándorlókról készült statisztikai és szociológiai felmérések eredményeitől. Mentségükre legyen mondva, nincs két olyan forrás, mely egyező^ adatokat közölne. Kemal A. Karpat például – nem hivatalos, de megbízható forrásokra hivatkozva – hárommilliósra becsüli az 1984-ben erőszakosan átkeresztelt „muzulmán, (főként török)” lakosság számát (Karpat, 1990, 17), míg a bolgárok szerint az 1989-es kivándorlási hullám előtt 847.584 török élt az országban (Vasileva, 1992, 348). A kettő akkor sem hozható közös nevezőre, ha feltételezzük, hogy Karpat a pomákokat, illetve a romák mohamedán részét is belevette a számításaiba, hiszen ezek összesen nem lehettek többen 800.000-nél. Egyedül abban nincs vita, hogy egy esztendő alatt 369.839 török hagyta el az Bulgáriát, igaz, Vaszileva szerint 154.937-en tértek vissza egy éven belül (Vasileva, 1992, 348), Karpat szerint pedig összesen nyolcezren gondolták meg magukat (Karpat, 1990, 20). Amikor Bulgáriában az első szabad választásokon az Emberjogi- és Szabadságmozgalom (közkeletű nevén a „törökpárt”) hét százalékot kapott, nyilvánvalóvá vált, hogy a milliós számok abszurdak, de Vaszileva sem említi meg amúgy alapos tanulmányában, hogy a visszatérteknek legalább a fele újból emigrált Törökországba és a kivándorlás azóta is folyamatos.

A statisztikai zűrzavar azonban még ezzel együtt sem ad magyarázatot a török hatóságok négyszázezres becslésére. Amennyiben a kitoloncolásra szánt kontingensbe nem kalkulálták bele az 1989–90 során török állampolgárságot kapott megközelítően 250.000 bulgáriai menekültet (bár ki tudja), úgy ebből az adatból arra lehetne következtetni, hogy Bulgáriában alig maradt több 200.000 töröknél (850.000-ből elsőre kint marad 215.000, majd ezután illegálisan még kivándorol 400.000). Hogyan lehetséges akkor, hogy a legutóbbi felmérések szerint a „törökpárt” öt százalékra számíthat a közelgő választásokon, amiből minimum négyszázezres török jelenlétre lehet következtetni Bulgáriában, hiszen ezt a pártot az etnikai törökökön és esetleg a pomákokon kívül senki sem támogatja, a kisebbségiek közül viszont sokan más pártokra szavaznak.

A legvalószínűbb az, hogy a februári bejelentés nem egyéb, mint suta, orientális ravaszkodásba kódolt üzenet a Nyugatnak, mely egyre látványosabban irtózik a gondolattól, hogy Törökországot a közös európai intézményrendszerek közelébe engedje. A gesztus olyasmit jelenthet, hogy amennyiben a Nyugat politikai változásokat akar előidézni a szocialista kormányzás miatt valóban teljesen szétzüllött Bulgáriában, úgy ezúttal is számíthat a török kormány közreműködésére: négyszázezer ágrólszakadt visszatoloncolása minden bizonnyal végleg padlóra küldi a szomszédos országot és felgyorsítja az „újrademokratizálódás” folyamatát. Ezáltal újra a török politika lenne az, amely a helyes irányba – mondjuk, az ellenzéki demokraták győzelme felé – tereli az országot, akárcsak 1989-ben, amikor Özal államfő megnyitotta a kivándorolni szándékozók előtt a török–bolgár határt, s ezzel elindította Bulgáriában a „politikai változások lavináját”. Ezt személyesen Vedat Erein, határokon túli törökökkel foglalkozó egykori államtitkár-helyettestől hallottam, aki amúgy rendes embernek tűnt és szemlátomást nem látszott alkalmasnak arra, hogy ekkora képtelenséget magától kitaláljon. Törökország most is megtenné ezt a szívességet annak ellenére, hogy a Nyugat folyamatos szemrehányásokkal illeti őket az áldatlan emberi jogi helyzet, a hatalmon lévők példátlan korruptsága, maffiakapcsolatai és sok más egyéb miatt, amit a helyi hatalmi elit tagjai nem is értenek, egyáltalán hogyan merülhet fel szempontként. Mint ahogy az sem lehet szempont, hogy egy ilyen döntés – tegyük fel – négyszázezer emberi lény létezését érinti, hiszen az „emberanyag" kímélése sosem tartozott ennek az államnak az erényei közé.

Az elvek

Csakhogy ezúttal az Erbakan–Qüler rotáló miniszterelnök duó belegyalogolt a csapdába: törökökről van szó, akik mind a köztársasági, atatürkista alapelvek, mind pedig a hagyományos iszlám gondolatvilág értelmében bármikor menedéket kaphatnak az anyaországukban. A vér- és hittestvérek kiutasításának gondolata mind ez idáig példa nélkül áll a török államiság történetében, nincs rá más magyarázat, mint egy eleve tudathasadásos államideológia válsága.

A néhai Özal elnöknek nagy szerencséje volt 1989-ben, amikor úgy döntött, hogy befogadja a több százezer (tudta is ő akkor, pontosan hány) bulgáriai török üldözöttet. Hogy a lépés helyes volt-e vagy nem, azt ma többen vitatják, az azonban kétségtelen, hogy ideológiai, politikai és gazdasági téren több legyet ütött egy csapásra. A kivándorlás elindításával hirtelen a bulgáriai politikai változások „katalizátorának” szerepében tündökölt a Nyugat szemében. Elégedettek voltak vele az emberjogi szervezetek is, mert egyfelől a tömeges kivándorlás láttán a bolgárok végre bevallották, hogy mégis van török kisebbség az országban, másfelől megmutatta, hogy az ő országuk nem csak militáns és kirekesztő, de az arra érdemesekkel toleráns és befogadó. A Nyugat ezt az új imázst busás segélyekkel és építési támogatásokkal hálálta meg, melyeket – Ismet Sever, a balkáni törökök egyesületének elnöke és mások szerint is – legalább harminc százalékban a rendeltetésüknek megfelelően használtak fel, a többi a kormányhivatalnokok vállalkozásaiba áramlott. És végül megfelelt mind az iszlám, mind az atatürkista hagyományoknak, melynek két pólusa között ez az ország évtizedek óta ingázik.

Kemal Atatürk, az első török köztársasági elnök ugyanis úgy gondolta, hogy a törököknek Törökországban a helyük, fezért a mai szemmel nem kirobbanóan eredeti gondolatért lehet őt utólag isteníteni vagy a pokolra kívánni, véreskezű diktátorként gyalázni, vagy lánglelkű hadvezérként és államalapítóként tisztelni, azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy kevés hozzá hasonló álmodozó akadt a világon, akinek sikerült ilyen maradéktalanul a modern kor nacionalista állameszméjét áttenni a gyakorlatba, és főleg egy olyan kilátástalannak tűnő terepen, mint Kis-Ázsia, ahol az Oszmán Birodalom szétesése után egy mohamedán vallású törzsi konglomerátum nyomorgott, melytől mi sem állt távolabb, mint a nemzeti eszme. Atatürk nem tett se többet, kevesebbet, csak megcsinálta a törököt; a helyi viszonyokhoz alkalmazta a L. Börnétől származó, 1830-as évekbeli Junges Deutschland-jelszót („szabad németek akarunk lenni”), mely nála valahogy így mutált: „legyünk mind törökök, hogy szabadok lehessünk”. Ehhez már csak azt tette hozzá – továbbra is csak gondolatban –: „azt pedig, hogy milyen a török, azt én mondom meg – európai imázs, asszonyok fátyol nélkül, latin ábécé, sok szesz, szex és minél kevesebb hajlongás Mekka felé.” Az államkoncepciójára számos albán, örmény, kurd, görög és más, nehezen törökösíthető nevű és habitusú náció szülötte ment rá, az elképzelés további elemei viszont csak részben valósultak meg.

Özal 1989-es döntése még az irányában nem túl barátságos iszlám körökben sem válthatott ki visszatetszést, hiszen az ő fogalmaik szerint a hidzsra minden mohamedán számára szent kötelesség. A hidzsra valójában rugalmas fogalom, ősképe Mohamed futása Mekkától Medináig, vagyis metaforikusán a menekülés arról a helyről, mely nem kedvez a mohamedán hit gyakorlásának egy olyan helyre, ahol ez nem ütközik akadályba. Három fő értelmezése van: átvitt értelemben a hidzsra szellemi menekülés a profán valóságból, gyakorlati menekülés arról a helyről, ahol attrocitások érik a muzulmán lakosságot (így lehetett értelmezni a bulgáriai törökök konkrét esetét), valamint kivándorlás a fenyegető nyomor elől. A hithű törökök akkoriban még nem tudhatták biztosra, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége megátalkodott ateista, ezért úgy tekinthették, hogy a menekülők, ha nem is tudatosan, de a vér szavától hajtva, hidzsrát hajtottak végre.

Boldogulok

A népek vándorlása mindig jó hatással van a gazdaságra, mert ilyenkor sok energia szabadul fel, amit azután munkába fektetnek. Nézd csak meg, itt Törökországban is főleg a bevándorlók boldogulnak.

Sami, Ankara, 1996. október

Sami, Sabahatin és Turgut, három fivér, családi vállakózást visznek, Oroszországba adnak el építőanyagot meg amire éppen szükség van. A bevándorlás után szétszóródtak, építkezéseken dolgoztak, nélkülöztek, majd szorgos munkával lassanként felkúsztak a társadalmi ranglétrán: állami munkát, lakást kaptak, amiért ugyan fizetni kell, de nevetségesen keveset, műszak-és cégvezetőkké léptek elő, azután a megtakarított pénzből beindították a saját cégüket. Ma mindannyiuknak van kocsija és háza, de az állami lakásaikat megtartották, megszokták. Büszkén hurcoltak egyik üzletfelüktől a másikig, itt mindenki tiszteli őket, mondják, hitelük van, nem kell mindent rögtön kifizetni; pontosan úgy magyaráznak az üzletmenetről, arról, hogy itt előbb a munka, s csak azután a pihenés, hogy itt mindent a pénz mozgat, mintha én még az antivilágból rándultam volna át hozzájuk menedzsmentet tanulni. Két-három évig tartott, amíg megszokták az itteni életet, azóta minden simán megy, csak a bolgárt kezdik elfelejteni, oroszul már jobban beszélnek. Meghívtak magukhoz Pursaklarba, a lakótelepre, amelyet a kormány építtetett a bevándorlóknak, megmutatják a kicsi, de amúgy ésszerű elrendezésű lakást, bemutatták az asszonyt, aki szintén dolgozik, a lánygyereket már ismerem, ő a cégnél a titkárnő, de közben főiskolára jár, így lehet csak boldogulni, folytatja, ha mindenkit munkába állítunk, máskülönben olyanok leszünk mint a helybeliek, akik semmi pénzért nem engednék a feleségüket dolgozni, inkább éhen halnak az ezer gyerekükkel együtt. Az államnak hálásak, olyan nagy jót tett velük ezzel a lakással, hogy holtukig fogják emlegetni, mert a helyiek ugyan képesek egy életet leélni albérletben, de soha nem is jutnak egyről a kettőre. Vagyis megismerkedhettem az ideális szocialista családdal, miközben „odakinn” a legvadabb kapitalizmus tombol.

Samiék történetéhez hasonló több száz lehet a Pursaklar lakótelepiek körében. A fő motívumokat szinte minden beszélgetőtársam megismétli: a kezdeti kínkeserves évek; az eltökéltség, hogy maradnak; az időben érkezett állami segítség: a munkahely, az állandó bevétel, a kedvezményes kifizetésű lakás; kapóra jött az orosz piacok megnyitása, így a nyelvtudást lehetett hasznosítani; a munkára fogott asszonyok, meg a kevés gyerek, akiktől nem kell sajnálni a pénzt a tanulásra, a családi összefogás; a lusta, műveletlen itteniek és a szorgos, magasan képzett bulgáriaiak, akik gyorsan alkalmazkodtak és megtanultak pénzt keresni, amit azután újra befektetnek, lehetőleg áruba és ingatlanba.

A bevándorló tehát nem egyéb, mint az atatürkista embereszmény – legalábbis az ankarai önértelmezés szerint.

A TIKA elnevezésű céget fiatal és törekvő bevándorlók alapították, ők adnak tanácsokat a határokon túli, főleg közép-ázsiai, kezdő vállalkozóknak, milyen projekthez honnan lehet tőkét gründolni. A szó itt is főleg oroszul folyik, de a fiúk több más idegen nyelven is beszélnek. Deniz, az alig harminc éves, szőke fiatalember a bevándorló élet általános és elméleti sajátosságaival egészíti ki Samék elbeszélését. Szerinte ők azért sikeresek, mert gyökértelenek ebben az országban, nem számíthatnak senki másra, csak önmagukra és ez megsokszorozza az erejüket, be akarnak illeszkedni és a munkájukkal akarják bizonyítani, hogy van helyük ebben a társadalomban, igaz az állam is sokat segített, könnyített felvételivel juthattak be az egyetemre, kaptak ellátást és kollégiumot ingyen, ezért hálás, de rengeteg az irigy a helyiek közül, ennek ellenére inkább bevándorlókat alkalmaznak, mert ők nem lopnak, nem lógnak és kevesebbért is elvégzik a munkát. A fogyasztói társadalom az ő bejövetelükkel együtt érkezett meg Törökországba, akkor kezdődött meg a privatizáció, akkor fejlődtek fel a banki szolgáltatások, együtt tanulták a helyiekkel, mi is az a hitelkártya, de négy-öt év elteltével már teljesen otthon érezte magát, gondolkodása átállt az itteni normákra (kizárólag az üzlet járt a fejében), vett magának rendes lakást a városban, nem frusztrálta többé, hogy csak úgy bevándorolt. Persze vannak nagy vesztesei is az áttelepülésnek, mondja, az idősebbek, a földművesek, mert itt a föld magánkézben van, mindenki maga műveli, másokra nincs szükség, aki pedig nem tudta megszokni, hogy városban kell laknia, méghozzá lakásban, az iparban vagy a kereskedelemben kell dolgoznia, az visszament Bulgáriába. Aki megkapaszkodott, az minden erejét megfeszítve arra gyűjt, hogy vegyen magának egy építési telket és, ha kell, akár évek alatt, téglánként, felhúzzon rá egy házat, kis kerttel, ahol megterem a savanyúságnak való zöldség.

A rossz nyelvek szerint a török hatóságok azoknak osztottak lakást és állami munkát Ankarában, akik erre még a feledésre ítélt előző életben érdemeket szereztek, vagyis az egykori ellenállóknak és a török titkosszolgálat informátorainak, míg a hivatalos verzió úgy szól, hogy sorsolással osztották szét a lakásokat. Kétségtelen, hogy sokakról nehezemre esett eldönteni, milyen szempontok szerint nevezték ki valamilyen posztra, merthogy képesítésük nem volt rá, az szinte biztos. Isztambul egyik külvárosában találkoztam egy életművésszel, aki a negyedik raki után elmesélte, hogy már másfél éve csatangolt Törökországban, amikor megtalálták (hogy kik, arról nem esett említés), kifaggatták, tényleg lecsukták-e Bulgáriában, és amikor kiderült, hogy megtagadta az új név felvételét, mint ellenállónak sürgősséggel kiutalták neki a lakást, amire amúgy minden bevándorló befizetett. Mindezzel együtt a pursaklariak ismeretében nem tudom elképzelni, hogy ez lett volna a kiválasztás egyetlen elve, már csak azért sem, mert annyi rebellis török a kommunizmus negyvenöt éve alatt összesen nem volt Bulgáriában, ahány lakást Ankarában felépítettek. Az ankarai közösség nem azért tűnik annyira homogénnek, mert hasonló múltú, korú, vagyoni helyzetű és képzettségű embereket gyűjtöttek itt egybe (bár ez is szempont lehetett: a török állam nem törte magát, hogy a képzettséggel nem rendelkezőket és az idősebbeket segélyezze, vagyis adott a „természetes szelekcióra”, mint ahogy nagyon odafigyelt arra is, hogy a bevándorlók közé véletlenül se keveredjenek magukat töröknek valló romák), sokkal inkább azért, mert mindenki egy nagy, közös elbeszélésben létezik: amennyire különböztek a beszélgetőtársaim bulgáriai előéletéről szóló történetei, annyira egybemosódtak a törökországi küzdelmes, de végső soron sikeres életpályák, a megfogalmazásokban precízen kidekázott egyensúly, mely nem engedi, hogy a helyiek lenézését bárki is az országgal szembeni ellenérzésként értelmezze, s mindvégig úgy éreztem, hogy amit az egyik mond, azt mondhatná a másik is, mintha egymás sorsát mesélnék, egymás gondolatait tolmácsolnák.

Telepek és telepesek

Pursaklart az ott lakók szeretik is, meg ott is hagynák, valahogy úgy kötődnek hozzá, ahogy az ember egy turkálóban vásárolt zakóhoz ragaszkodik: árulásnak érezné túladni a ruhadarabon, amely a hőskorban olyan jól szolgált, de mások előtt már nem szívesen mutatkozik benne. Tárgyilagosan szemlélve Pursaklar tényleg bizarr hely: hatvanként lakótömbben ötezren élnek egy domb tetején, a pusztaság kellős közepén, vagy tíz kilométerre Ankarától és két-három kilométerre Pursaklar falutól. Állítólag a kormány csak itt talált eladó földterületet, a fővárosban élő bevándorlók közül senki sem feltételezi, hogy gettóba akarták volna őket zárni. Mecset nincs, csak egy lármafa a buszmegállóban, ahonnan a szomszéd faluból dróton vezetik el a müezzin hangját, kocsma, cukrászda, klubhelyiség, étterem nincs, minek is, mondja Sezer, hű segítőm ebben az időszakban, ide úgyis csak aludni jár az ember, ha meg mulatni megyek, úgyis rászánom azt a tíz dollárt a taxira, hogy hazajöjjek. Bódék viszont vannak, szeszt, üdítőt, dohányárut és alapélelmiszereket tartanak. Beszélgettem néhánynak a tulajdonosával, meg vannak elégedve a forgalommal, de „ha az asszonynak kerülne valami komolyabb állás – mondja Ibrahim, aki csak hétvégeken helyettesíti a feleséget –, rögtön visszaadnám az ipart”.

Napközben teherautóról árulják a krumplit, a nyugdíjas, salaváris-kendős anyók a régi időkből megszokott türelemmel állnak sorba érte. Pursaklar lakóinak egyharmada nyugdíjas, vagyis a családtagok tartják el, mivel nyugdíjat nem kapnak se a török, se a bolgár államtól: az előbbitől nem is járna, az utóbbi pedig rosszindulatból nem utalja át nekik a havi három-négy dolláros juttatást, ha pedig kimennek érte, előfordul, hogy hónapokig váratják őket a hivatalokban, s ezalatt a nyugdíj többszörösét költik el megélhetésre. A házak közötti területet sokan megművelik, zöldséget próbálnak termeszteni a kavicsos talajon, gondolom, nem a sikerélmény, mint inkább a kerti munka kedvéért. „Ilyet te a helyiektől nem látsz – mutatja Sezer –, azok még életükben nem fogtak kapát.”

A yalovai telep és a Bursa melleti Kestel-negyed nem sokban különbözik az Pursaklartól. Yalovában a bevándorlók területét kerítés választja el a külvilágtól, a helynek rendes bejárata van, szemben a teázó, az egyetlen helyiség, ahol közösségi életet lehetett élni. Volt rendes kocsma is, de azt bezáratta a csendőrség, mert egyszer megjelentek a helyiek – mesélte kísérőm, Ilyas –, beittak, számon kérték a bevándorlóktól, miért jutnak hozzá mindenhez ingyen, végül összeverték egymást. „Mert ezek az itteniek még inni se tudnak, rögtön berúgnak, aztán kibukik belőlük, milyenek is valójában” – teszi hozzá megvetően.

A Kagithanéban, Isztambul egyik belső kerületében épült bevándorló telep lakóinak viszont semmi kétségük afelől, hogy a drótkerítés nem csak jelképes, hanem valódi védelmet nyújt a helyiekkel szemben, akik irigykedve „üdülőtelepnek” nevezik a helyet. „Jöttek a múltkor is kötekedni, de a mi gyerekeink sokkal jobb erőben vannak ezeknél, és nehezen viselik el, ha legyaúrozzák őket. Panaszt tettünk a rendőrségen, hogy állandóan idejárnak, mire a rendőr – persze nem hivatalosan – azt mondta, hogy ha bármi baj van, nyugodtan csapjuk agyon a betolakodót. Utána ő elintézi nekünk, hogy elsimítsuk a balesetet. A kerítésen belülre csak az jöhet, akit mi hívunk, mindenki más magánlaksértő vagy betörő. Erre persze nem fog sor kerülni, de meg lehet érteni a mieinket: nemcsak a zaklatott életük miatt ingerültebbek, de a hely maga is nyomasztó.” A teleppel igazából nem is az a baj, hogy a házak nem szabványosak (a lakásokban a mennyezet alacsony, a szobák szűkek), mert ettől még lehet benne lakni, meg örülünk is, hogy egyáltalán van, de az épületek annyira egymásra épültek, hogy köztük csak folyosónyi sikátorokon lehet közlekedni. Közvilágítás nincs, mert az iszlamista önkormányzat ezzel bünteti az itteni bevándorlókat, akiktől összesen három szavazatott kapott az előző választásokon. „Gettóban élünk, a családok csak egymással érintkeznek, hiába, más kultúra a miénk” – jegyzi meg végül Ali. Esténként viszont, még a sötétben is, nyüzsög a társadalmi élet, a boltok és cukrászdák nyitott ajtaján árad ki a világosság, a gyerekek bakugrással, alagutazással, tollaslabdával és focival szórakoztatják magukat, fiúk lányokkal játszanak, hülyéskednek, a felnőttek csoportokban ácsorognak és beszélgetnek a fénysávokban, vállalkozó kedvű utazók Bulgáriából csempészett pálinkát, cigarettát és száraz sertéskolbászt kínálnak potom áron.

Mehmet, a teázótulajdonos betessékel egy félig kész épület földszintjén berendezett élelmiszerbolt raktárhelyiségébe, leülünk a többiek közé, híg török sört iszunk és zsíros, vastagra szeletelt bolgár turista szalámit rágunk hozzá. Nyolcadmagunkban hallgatjuk Sálit, aki hol bolgárul, hol törökül a chantikról és a manysikról mesél, akikkel együtt dolgozott egy építkezésen a Szovjetunióban, viszonylag jól megszedte magát, de azután mindent otthagyott Bulgáriában. Itt nem tudta megszokni a szűk lakást, ezért úgy döntött, hogy kerül, amibe kerül itt Kiracban, Isztambul egyik távoli külvárosában felhúz magának egy házat: legalább az „otthoni” életszínvonalat szeretné újrateremteni a családjának. Összespórolt egy kis pénzt, vett egy telket, egyszer rászánt egy hetet, kiment a rokonokkal, kiásták az alapot, felhúzták a falakat, lakhatóvá tettek egy szobát, kiköltöztek, a lakást kiadták, a lakbérből folyamatosan vásárolja az építőanyagot és minden hétvégén épít valamennyit. Két év alatt tető alá került a ház, még két-három év és minden a helyén lesz. Kiracban több száz áttelepült él így, palotányira tervezett háza valamelyik kamrájában, pihenőnap és lazítás nélkül, egyetlen célnak alárendelve a család életét. Aki tehette, még a szüleit is odaköltöztette abba az egy szobába: több kiadott lakás, kevesebb rezsi, gyorsabb teljesítés. A többiek, akikkel együtt söröztünk a zugkimérésként is üzemelő bolti raktárban, szintén mészfoltos-olajfestékes cajgruhát hordtak, estig háromszor cserélődött ki a csapat. Mindannyian lezavarták a munkaidőt valahol a városban, majd kétórai utazás és egy röpke sörözés után nekiálltak bütykölni a házon.

És amikor egy napon majd elkészülnek, lesz út is, meg fény, boltok és kocsmák, egy újabb város Isztambul határán belül, melynek lakói azt a világot teremtik újra, amelyből hét éve ide menekültek, vagy talán inkább egy olyat, amilyennek utólag emlékeikben ezt az egykorvolt világot újraalkották.

Göçmenöntudat

„Ez az ország abba fog tönkremenni, hogy itt nincsenek nők, mindenki állandóan csak baszna” – jegyezte meg Sezer, a pusaklari fiú, aki éppen bevonulni készült, és gondolta, kihasználja még azt a két hetet olyasmire, amire a laktanyában nem lesz módja. Ha bajuszos barna bőrűt látott, sosem állta meg, hogy meg ne jegyezze „dög-lusta varjú, te”. Mélységes meggyőződése volt ugyanis, hogy azért nincs nő, mert az átkozott helybéliek rejtegetik őket, telenyomják a fejüket mindenféle erkölcsös dumával, amitől azután nem mernek egy egészségeset kefélni, legfeljebb csak hátúról hagyják magukat, a lényeget a férjüknek tartogatják, nem úgy, mint Bulgáriában, ahol teljesen szabadon ismerkedtünk, kamatyoltunk és senkinek egy szava nem volt hozzá. És a legnagyobb pofátlanság ráadásul az – folytatta Sezer –, hogy éppen ezek a varjak, akik nem engedik ki a házból a lányaikat, egész nap az utcán lógnak és minden vénasszonyt megmarkolásznak. „Nekünk, göcmeneknek, az a tragédiánk, hogy ilyenekkel kell egy országban élnünk.”

Itt vagy a világ változik meg, vagy soha az életben nem adaptálódunk hozzá.

Ali, Isztambul, 1996 december

Isztambulban és Kis-Ázsia nyugati partvidékének városaiban azután felmérhettem, hogy a göçmen szó milyen tartalommal bővült az elmúlt években. Ali, a jól szituált isztambuli komputer-mérnök az áttelepülés után két évig a kagitanei „kempben” lakott, furnérlemezből és bádogból összetákolt felvonulási épületben, több száz másik családdal együtt. A nyomor ellenére vidám tábori élet folyt – emlékezik Ali –, esténként összeültek, beszélgettek, zenét hallgattak és táncoltak, valódi közösség alakult ki, igazi barátokra talált. „Gazdaságilag gyorsan beilleszkedtem, munka rögtön került, hiszen százszorta többet tudtam a legjobb helyieknél, de a kulturális adaptáció sosem fog sikerülni. Mi olyan országból jöttünk, ahol mindenki egyenlő volt, soha senki előtt nem kellett hajbókolnunk csak azért, mert magasabb volt a beosztása, az itteniek viszont semmi másra nem tudnak gondolni, mint a hierarchiában betöltött pozícióra.” A göçmenek szerinte nyíltszívűek, soha nem mondanának igent, ha közben azt gondolják, hogy nem, nem rejtőzködnek, nem játszanak szerepet, nincs két arcuk, nem életcéljuk, hogy átverjék a másikat. Ők megszokták, hogy nyomorban élnek, nincsenek igényeik, mert így szokták meg, míg a göçmennek az a fontos, hogy legyen lakása, háza, földje. Ezekkel ők soha nem fognak keveredni, mert velük még beszélni sincs mit, Ali, ha külföldön jár, konferenciákon vesz részt, csak bolgárokkal érintkezik, a honfitársaival nem is törődik. Az egyik újságban olvasta nemrég, hogy ők igazából nem is törökök, mégis mindent megkaptak az államtól: biztos valami tetves kurd írta, aki be akar nyalni a Refah pártnak, és törökebb akar lenni a törököknél.

Levent, az isztambuli orvostanhallgató viszont teljesen komoly arckifejezéssel kérdezte meg tőlem, elképzelhetőnek tartom-e, hogy ők, mármint a bevándorlók, genetikailag ugyanahhoz a néphez tartoznak, mint ezek a bennszülöttek. Pedig történelmi tény, hogy a bolgárok az incesztustilalomnál is komolyabban vették az etnikai és vallási keveredés tilalmát, még Kemal Atatürköt is kinevették, hogy megkérte Dimitrina Kovacsevának, egy bolgár miniszter lányának kezét az első világháború előtti években, amikor a későbbi államalapító katonai attaséként szolgált Szófiában. A kínai diaszpórában élő zsidók példája jutott csak eszembe, akik színre és szemméretre semmiben sem különböznek a helyiektől, mégis ugyanolyan zsidók, mint etiópiai hitsorsosaik, akik történetesen koromfeketék, vagyis nem kellene túl sokat foglalkozni az eredet kérdésével, mert ebből még jó nem származott. „Zsidónak lenni mégiscsak más lenne – merengett el a fiú –, legalább nem kellene azonosulni egy ilyen csürhével.” „És ha egyszer beleszeretnél egy helybéli lányba, nem vennéd feleségül?” – provokáltam, de kevés sikerrel: „Az kizárt. Egyenesen egészségtelen lenne” – vágta rá gondolkodás nélkül.

Mint általában mindenkit, Nazmét is bolgárul szólítottam meg a Bursa melletti Kestelben. Bemutatkozott: Szergej, így hívták az elmúlt néhány évben és ez tetszett neki. Amúgy azelőtt üzletvezető volt egy kirdzsalii vendéglőben, mesélte, meg se érezte az átkeresztelést, az meg direkt helyes, hogy egy állam területén kizárólag a hivatalos nyelvet lehet beszélni, Törökországban sem engedik, hogy kurdul karattyoljanak, ő maga csak azért költözött ide ki a hülye fejével, mert őt is elkapta a tömegpszichózis, rohant a rokonai után, és dehogyis sejtette, hogy rögtön vadkeletre transzportálják a kurdok közé, az államnak ugyanis az volt a célja, hogy szétszórja őket. Csak lassan tértem magamhoz: mintha a road movie egy pillanatra elszakadt volna, és helyette tévedésből egy bolgár propagandafilmet vetítenének, mely Törökország sunyi üzelmeit leleplezi le. Nazme a helyieket csak cigányként és vadbaromként emlegette, jobb lenne, mondja, ha előbb tükörbe néznének és csak utána gyaúroznák le őket, mert a göçmen szerintük mind tolvaj, az asszonyaik pedig kurvák, mert nem bugyolálják fátyolba a fejüket, holott ha tudnák magukról, milyen sötétek, elbujdosnának szégyenükben. „Bulgáriában törökök voltunk, itt gyaurok lettünk: csak fizessem ki egyszer az adósságaimat az államnak, és már itt se vagyok...”.

Nazmet-Szergej azután visszavitt a városba kocsival, közben hevesen anyázta az arnautákat, hogy birkáért vették a jogsijukat, még vezetni se képesek, közben elmesélte, hogy itt, Bursában, a legeurópaibb török városban, amelyet a bevándorlók virágoztattak fel még annak idején, sorsukra hagyták a szakképzetlen és idős göçmeneket, minden hajnalban tele van velük az „élőhús-piac”, tíz dollárért egész napra kap az ember egy nőt, elmennek nehéz fizikai munkát végezni fillérekért, odúkban laknak, nyomorognak és visszamenni se tudnak, mert nincs hova.

Mire hajnali hatra kiértem a bursai élőhús-piacra, már nagy volt a tülekedés. Az egyik szakaszon csupa salaváris öregasszony és lerobbant fiatalabb nő kavargott, a másikon szakadt munkaruhába öltözött, borostás férfiak ácsorogtak. Különös vadászat zajlott: időkénként lefékezett egy teherautó, a tömeg körülvette, rángatták és lökdöstek egymást, a kiválasztottak felugráltak a platóra, a csoportosulás szétoszlott, és nem volt harag, cigarettával kínálták egymást, tovább toporogtak. Néhány munkaadó pillanatok alatt végez a válogatással, mások kiszállnak a járműből, percekig mustrálják a felhozatalt, fontoskodnak, élvezik a tülekedést, húzzák az időt, már-már megfogdossák a jövendő alkalmazott bicepszét és hasizmát. Ahogy világosodik, növekszik a tömeg, az út túloldalán is felsorakoznak, néhányan átmennek, hátha ma ott jobb a kapás. Az akciók teljesen szenvtelenül zajlanak, előre begyakorolt mozdulatok és stratégiák szerint, minden indulat és túlfűtöttség nélkül. Holtidőben szívesen beszélgetnek velem, alig akad olyan, aki ne tudna bolgárul, megkérdezik, tudom-e, mi folyik a szülőfalujukban, ha már egyszer onnan jövök, nem értették, hogyan nem bolgár valaki, aki bolgárul beszélek velük. Saban egy kirdzsali melletti faluból jött, senki nem alkalmazza állandóra, mert túl öreg, nemigen ért semmihez, csak a dohánytermesztéshez, azzal viszont itt nem sokra megy, mert nincs földje.

Ali, egy huszonöt körüli fiatalember szintén szakképzetlen, próbálkozott néhány állással, de nem jött össze semmi, alig fizettek, most a feleségével és a két gyerekkel bérel egy szobát, naponta kijár ide és valahogy megélnek. Társadalombiztosítása egyiküknek sincs: ez is egy életmód, mondják, nehogy azt gondoljam, rosszabb, mint bármilyen állás, itt mindenki csak egy napig főnök, nem kötelező elvégezni valamit, ha nem tetszik, amikor nincs dolgozhatnékod, ki se jössz, és ráadásul senki se rúghat ki. „Olyan nap még nemigen volt, hogy ne vittek volna el, tudják ezek, mennyivel jobban dolgozunk a helyieknél” – bukott ki belőle végül a göçmenöntudat.

A Dernek

A Balkáni Törökök Szolidaritási És Kulturális Egyesülete, vagy ahogy mindenki nevezi, a Dernek (Egyesület) az alapító okirat szerint kormánytól független, érdekvédelmi szervezet. 1983-ban hozták létre, de csak 85 óta működik legálisan, miután a hatalom is belátta, hogy nem hiába figyelmeztettek a készülőben lévő bulgáriai eseményekre. A bolgárok a török titkosszolgálat és a katonatiszti lobby kihelyezett tagozatát látták – és látják – a Dernekben, ami akár igaz is lehetne, amennyiben a világról alkotott képük valóban kísértetiesen emlékeztet az atatürkista katonák és a karhatalom szemléletéhez. Csakhogy ezzel nehéz lenne megmagyarázni, hogyan merészelt a szervezet 1989-ben szembeszállni a néhai Özal elnökkel, korunk Atatürkjével, mondván, jobb lenne, ha nem engednék be azt a rengeteg embert, inkább államközi szerződésben kellene újra rendezni a kivándorlás kérdését. „Most láthatja, mi lett belőle – magyarázza indulatosan Ismét Sever, a Dernek elnöke –, háromszázezer ember a határon, tumultus, káosz, boldog-boldogtalan bejöhetett az országba. A gondokat ugyanis ott, helyben kellett volna megoldani, így pedig minden áthárult Törökországra, ez az állam pedig nem alkalmas arra, hogy a problémákat megoldja.”

Sever urat elhallgatva nehéz elképzelni, hogy ne állna mögötte valaki, aki még a kormánynál is hatalmasabb: ennyire látványosan és merészen utálni a kormányzó iszlamistákat Törökországban több mint felelőtlenség lenne. Igaz, az előző garnitúráról sincs jobb véleménnyel: ők gátlástalanul lenyúlták a lakásépítésre szánt nemzetközi pénzeket, szerinte a bevándorlóknak alig öt százaléka kapta meg a beígért lakást. Azóta legalább háromszázezren jöttek még be illegálisan, de ők ezt is előre megjósolták, hiszen logikus, hogy sok család nem bírja ki a kettészakítottságot.

Már a beszélgetésünk elején felmerült bennem, hogy az adatok meglehetősen hanyag kezelése mögött politikusi ambíciók rejtőznek. A Dernek, bár egy fillér költségvetési támogatásban nem részesül, rohamosan terjeszkedik, egyedül Ankarában nincs szervezetük, a nyugati partvidék majd minden városának majd minden kerületében nyíltak irodáik, melyek klubként és kávéházként is működnek. A félig épült Kiracban például már megnyílt az irodájuk, a yalovai Dernek a környék legpompázatosabb épülete, felső szintjére vendégszobákat terveznek, a kávéháza egyben munkaközvetítőként is szolgál. A befizetett tagdíjból mindenhol saját, főállású ügyvivőkre is telik, akik rendszeresen találkoznak az isztambuli központban, Mehmet barátom teázójában.

A bursai szervezet saját lapot ad ki, melynek főszerkesztőjével, Sami Kocao luval, nyugalmazott katonatiszttel, műkedvelő költővel és újságíróval hosszan elbeszélgettem. Kocaoglu úrtól szinte szó szerint azt hallottam vissza, amit Sever úr már elmesélt, talán csak annyi különbséggel, hogy ő tíz százalékra becsülte azoknak a bevándorlóknak az arányát, akiknek az állam segített. A többiek megsínylették az átköltözést, mondja, az öregek légüres térbe kerültek, aki boldogult, az csak saját képességeinek köszönheti létezését. Végül Atatürkről ejt néhány szót: a balkáni bevándorlók az atatürki hagyományok letéteményesei, velük és általuk valósítható meg a leginkább a köztársaság alapítójának álma, az európai Törökország.

Ebben a negyedben rengeteg a göçmen. Itt választattuk meg annak idején Ciller asszonyt, mert az ő szülei is dobrudzsai bevándorlók voltak. Eleinte jól is működött, de aztán összerúgta a port Mesut Yilmazzal, az atatürkpárt elnökével és összeadta magát Erbakan iszlamistáival. Itt ma is az lesz képviselő, akit mi jelölünk. Most majd besegítünk egy kicsit Yilmaznak, mert ezekből már nagyon elegünk van.

Mehmet, Avcilar, 1996. november

A Dernek-irodákkal együtt terjedő göçmen-diskurzusból azonban, úgy tűnik, a kormánypártoknak elegük van. Az egyik aktivista elkalauzolt a ka ithanei „kampba”, melyben hét éve laknak menekültek. Víz, guggolda az udvaron, egy család egy szűk dobozban él. A barakkok közti terület szokás szerint beültetve zöldséggel, amúgy sár és mocsok mindenütt, odabenn áporodott nyomorszag, az épületek mellett birkák legelnek. „Az első, amit felépítettünk magunknak, a ravatalozóhelyiség volt – mutat rá kísérőm egy zöld épületre –, az öregek ugyanis, hiába kaptak ingyenes orvosi ellátást, nehezen viselték ezeket az életkörülményeket.” Azután lassan kiderül, hogy Pendik kerületben, Isztambul ázsiai felében már legalább negyvenötven családnak két éve készen áll a lakása, csak a közműveket nem hajlandók bevezetni. Egyedül az atatürkista Anap párt emberei látogatnak néha erre, biztatják a helyieket, hogy minden jóra fordul, jussanak csak egyszer hatalomra, de ez eddig se a göçmeneken múlott: ők eddig azt a tanulságot vonhatták le a politikából, hogy ha nem a Refahra, vagyis az iszlamistákra szavaznak, nem kötik be a vizüket, és maradnak a helyükön, a kampban.

Igazi csapda egy politikusnak: így gyártson az ember diskurzust Törökországban.

A központi hatalom térvesztésével párhuzamosan növekedett a helyi hatóságok tekintélye és hatalma, amelyek lényegében kezükbe vették régióik irányítását, s mindinkább kikerültek a központ ellenőrzése alól.

Barbara Jelavich a 18. századi Oszmán Birodalomról, 105.

Kezdetben nehéz volt megértenem, miért fektet ennyi energiát az Anap a balkáni bevándorlók lelkének ápolásába, hiszen a különböző hullámokkal érkezett göçmenek száma közvetlen leszármazottaikkal együtt sem haladhatja meg jelentősen a kétmilliót, ami egy hatvanmilliós országban alig jelent néhány százalékot. Ankarában nem is próbálkoznak, Pursaklarban nem is hallottak a Dernekről, annál keletebbre pedig – a helyzet jelen állása szerint – az atatürkistáknak kár is lenne próbálkozniuk. A kormányzó iszlamisták folyamatos hitelvesztése azonban új reményeket ébreszt bennük arra, hogy Kis-Ázsia nyugati partvidékén és az európai területen – kezdetben legalább önkormányzati szinten – kárpótolhatják magukat az országos veszteségért. Az eddigi gyakorlat az volt, hogy az Isztambulban, illetve annak környékén megválasztott politikai elit előbb vagy utóbb Ankarában is átveszi a valódi hatalmat: a köztársasági mítosz úgy tartja, hogy ez a régió szolgál példaképül az ázsiai területeknek, az iszlamista mítosz szerint pedig Isztambul továbbra is a szellemi főváros. A környék megnyerésért, a mitológiai tudat birtoklásáért folytatott küzdelemben tehát valóban döntő lehet a göçmenek szavazata.

Küçük Cekmece

Nem aznap jártam először a Küçük Cekmece-i lerombolt kampnál. Előző este már végigbotorkáltam a betontörmeléken holdfényben, kissé bizarr romantika, a háttérben közeli hullámverés hangjával: ez se való a road movieba, inkább valami low budget katasztrófafilmet juttat az ember eszébe.

Egyedül Mehmeték kunyhójában égett a fény, ki tudja, honnan vezette oda az áramot. Az egyik gyerek beteges, mondja, az asszony nem tudott miatta elhelyezkedni, a legnagyobbik lány pedig csak most állt munkába, titkárnő. A két kisebbik gyerek már aludt, a nagylány a körülményekhez képest ápoltan és kisminkelve ült az ágy szélén. Szorítottak nekem is egy kis helyet. A bádogkályhában a tengerparton összegyűjtött fatörmeléket égették. „Nem tudtunk elmenni a kampból, pedig már egy fél éve figyelmeztettek, hogy lebontják. Mi is befizettük a lakást, de nem utalták ki, rokonunk pedig egy sincs Törökországban. Ha lett volna, egyenesen hozzá megyünk 89-ben.” A szél átfújt a kalyiba résein, Méhemet megpróbált még egy darab újságpapírt begyűrni a bádogtető egyik résébe. „Amikor megjelentek a munkagépekkel, senki se hitte el, hogy így, lakottan nekimennek. Aztán mégis. Kiparancsoltak bennünket, mindenki vihette, amit a kezében ki tudott cipelni. Bútor, ilyesmi mind maradt.” Egy óra múlva az eső is zuhogni kezdett, a falon csorgott a víz. Ezt már nem lehetett szigetelni. „Azután összeszedtünk néhány ajtót, kiegyengettünk egy pár bádoglemezt és egy nagyobb, összefüggő betontömbön felállítottuk a házat. Mi nem lakhatunk úgy a gyerekekkel, mint Mustafa, aki csak lefekszik az ágyára, a szabad ég alá, és betakarózik néhány kartonlappal. Most is ott van, megnézheted.” Megnéztem. Musztafa a betontörmelék között aludt valami matracon, az eső zuhogott rá, de a papír fölé terített nejlon szárazon tartotta a vackot. „Azt mondták, a városrendezés miatt kell lebontani, tudod, a kamp eredetileg laktanya volt, és nem volt valami szép itt, a tenger partján. De nekünk azért megtette, volt egy szobánk, fűtés, meg víz.”

Másnap, a hosszú utazásom napján, személyesen is találkoztam Mustafával és komájával, Üzerrel. Üzer jobban adott magára, a tengerhez közelebb építette a kunyhóját, Atatürk portrét is tartott benne. Éppen a piacról jöttek, ahol a rohadt zöldségből és gyümölcsből tartottak utóválogatást, meg a hentestől is elhozták, amit már a kutyások se vesznek meg. „Öregek voltunk nekik, nem kellettünk semmiféle munkára. Amikor lerombolták a kampót, azt mondták, tőlünk akár az anyátokba is elmehettek.” A romok között hat-hét visszajáró lélek kapirgált, hátha előkerül még valami. Párszáz méterrel odébb két romacsalád verte fel a sátrát, gondolták, nekik is jut egy s más a paneldarabok alól. „Mi még csak nem is reménykedhetünk, hogy lakást kapunk, mondja Üzer, mert arra se volt pénzünk, hogy befizessük az első részletet. Persze – vihog –, azok se jártak jobban, akik befizették.”

Egy teli vödör gombával közeledett Saban, akinél azután a délután fennmaradó részét töltöttem. „Most szedtem, a tegnapi eső után szép nagyra nőttek." A viskó fölött többméteres rúdon egy török lobogó. Eleinte rengeteg orosz szót kever a bolgárba, mondja is, hogy évek óta nem beszélte a nyelvet. Eredetileg elektroműszerész, azután bőrkereskedő lett, két üzlete is volt benn a városban, de a barátja és üzlettársa, aki történetesen kurd volt, akaratlanul tönkretette: egy szép napon fegyveresek jöttek, mondták, a szeme láttára lövik le a havert, mert meglépett a terroristacsoportjukból. Saban aláírt egy csekket, amivel kiváltotta a fickót, de hogy fedezete legyen, egy délután alatt túl kellett adnia a boltokon, árukészlettel együtt. Közben elhagyta a felesége, elköltözött a gyerekkel egy másik kampba. Hitelbe kapott újabb bőröket, elindult eladni az árut Grúziába, de ott alighogy átért a határon, két maffia csapott össze a holmiért, majd négy hónapig fogva tartották, végül ezer kaland után egy grúz lány segítségével szökött vissza Törökországba. „Olyan az egész, mint egy akciófilm forgatókönyve, néha én magam se hiszem el, hogy van ilyen. Csakhogy utána igazi idegösszeroppanást kaptam. Amíg kórházban voltam, a lány, aki odaát többször megmentette az életemet, beállt kurvának, máig ott strihel az Aksaray környékén.” Azután elment munkát keresni egy gyárba, felvételiztették kapcsolási rajzokból, tizenöt éves korában kérdeztek tőle utoljára ilyeneket, minden rendben is lett volna addig, míg meg nem tudták, hogy göçmen, akkor sajnálták, de nem vehették fel. Biztos nem ismeri a helyi szakzsargont, világosították fel. „Persze, egyelőre örülök az életnek, olyan, mintha ajándékba kaptam volna” – mondta, megkínált az időközben megfőtt gombával, de akkor már siettem.

Saban kikísért az országútra, aggódott, nem lesz-e túl drága a dolmu-mikrobusz, átölelt, mondta, majd telefonál, ha lesz honnan. Este nyolc volt már: egy óra, míg a mikrobusz átküzdi magát a dugón, számoltam, még fél elvillamosozni az Eminönüre, aztán onnan legalább egy óra busszal Arnavutköy, ott majd találok egy kocsmát, ahol megnézhetem a Valencia- Besiktas meccs második félidejét...

Amnézia és szolidaritás

Richárd Rorty szerint Orwell látomása egy olyan világra vonatkozott, amelyben az emberi szolidaritást szándékosan és gondos tervezéssel lehetetlenné tették (Rorty, 1994, 209.). Beszélgetőtársaim szinte kivétel nélkül úgy emlékeztek, hogy az átkeresztelés után egyetlen volt barátjuk sem nyilvánította ki együttérzését, vagy ha tette is, szavak nélkül, csak tekintettel. Ennek ellenére még a legradikálisabbak se beszéltek soha gyűlölettel egykori szomszédaikról, barátaikról, kollégáikról inkább megértették a félelmüket, utólag igyekeztek felmenteni őket az árulás vádja alól.

Ez pártpolitika volt, mert a török lakosság elmaradott volt. Minden értelemben. Amikor látták, hogy Ahmed, Haszan, Mehmet – oda se figyeltek rájuk, de bolgár névvel nem vették észre, hogy török. Ez pártpolitika volt, hogy ne érezzük magunkat mellőzöttnek.

Kevser, Ankara, 1996 október

Ösztönösen megérezték azt, amit Rorty több száz oldalon keresztül igyekszik bizonyítani, hogy az emberek olyanok, amilyenekké „a kis, esetleges tények tömege” teszi őket. A válságos időben ugyanis tényleg hiányoztak azok a „közösséget teremtő címek” – ahogy az amerikai moralista mondaná –, melyekre hivatkozva egyesek kiállhattak volna mellettük. Különbözni viszont mindig akartak, ha nem is tudatosan („pár év alatt úgyis beolvadtunk volna” – hajtogatta majd mindegyikük), csak önkéntelenül, mint az egykori vasutas, aki a névváltoztatás után hirtelen hinni kezdett Allahban.

Ha itt előre akarsz jutni, felejtsd el, mi volt ott.

Sabahatin, Ankara, 1996. október

Az, hogy az áttelepültek öntudatlanul tiltakoznak a jogfosztás folyamatosságának gondolata ellen és idealizálják a 84 előtti állapotot, az erőszakos névváltoztatást pedig hirtelen támadt őrültségnek, „rendszeren kívüli eseménynek” tüntetik fel, tipikus példa a közösségi amnéziára. Ez az állapot rendszerint egy-egy sorsdöntő megrázkódtatás után következik be: a hitelesen elmondható emlékek a stresszhelyzettel kezdődnek, mindaz ami előtte történt csupán „emlék az emlékről”, utólag rekonstruált kép, mely azáltal, hogy megszépíti a múltat, önigazolást ad azoknak, akik elszenvedték a csapást és nem tudtak fellépni ellene. Ugyanakkor az amnézia nélkül nem mehetett volna végbe az a folyamat, melyben a kisebbségi identitást felváltja a göçmenöntudat: a „mi” és az „ők” közötti határvonalat többé nem etnikai szempontok szerint húzzák meg, hanem egy feltételezett „civilizációs szintnél” állapítják meg. A „mi európaiak” -„ők sötét ázsiaiak” megkülönböztetés óhatatlanul együtt jár azzal, hogy közösséget vállalnak, sőt néhány kirívó esetben azonosulnak is a bolgárokkal, akiknek a környezetében európaivá „nőtték ki magukat”. Ehhez azonban ki kell törölniük az emlékezetükből azt a sajnálatos mozzanatot, hogy a bolgárok semmiféle szolidaritást nem vállaltak velük a nehéz időkben.

Minden beszélgetőtársamnak, aki azóta visszalátogatott a szülőhelyére feltettem a kérdést, mit érzett, amikor meglátta az első bolgár rendőrt a határon, vagy szülőfalujában találkozott azzal az egykori fejessel, aki az átnevezést levezényelte. Kisebb szorongásról csak azok számoltak be, akik a kitelepülést követően egy-két évvel mentek vissza, a többiek egy vállrándítással intézték el az ügyet. Számos történetet hallottam viszont fegyőrökről, egykori párttitkárokról és agitproposokról, akikkel váratlanul összefutottak és szándékosan nem ismerték egymást, vagy éppen kedélyesen eltréfálkoztak azon, hogy akaratlanul is milyen jót tettek a törökökkel, amikor elüldözték őket, hiszen most sokkal jobban élnek, mint az otthoniak. Számonkérésről, megvetésről vagy elfojtott bosszúvágyról egyetlen esetben sem beszéltek, bármennyire természetesnek tűnne is egy külső szemlélőnek. Csakhogy ők most egészen más öntudattal jelennek meg a régi helyen: többé nem kisebbségiek, egy lenézett ázsiai horda ottrekedt üledéke, hanem az európai gondolat élharcosai a sötét Ázsiában. A különbözni akarás életmentő reflexe időközben új referenciapontokat talált magának.

És éppen ezen fenekük meg a „morális fejlődés”, melyről Rorty ábrándozik. Ebben az esetben a szolidaritás érzése nem egyenes vonalúan növekszik, hanem úgy, mint a vízszint a közlekedőedényben: ahhoz, hogy az egyik helyen emelkedjen, a másikon csökkennie kell. A legmegdöbbentőbb példa erre az, mennyire képtelenek párhuzamot látni a kurdok mostani jogfosztottsága és az ő egykori sorsuk között: ha létezik közösség, amelyet kivétel nélkül és egységesen gyűlölnek, akkor az éppen ez a jogaiért – ma már gyalázatos eszközökkel – harcoló kisebbség, és a helyiek lenézése nagy mértékben abból ered, hogy akaratlanul is azonosítják az anatóliai törököket a kurdokkal.

És vajon létezik-e olyan politikus, aki ne érezne késztetést arra, hogy a saját küldetése tudatában gyámsága alá vegye ezt az elkülönülni vágyó szavazóbázist? Melyik atatürkista ne legyezné szívesen a göçmenek hiúságát azzal, hogy ők hivatottak bevégezni a Mester teremtését? És kinek hinnék el ugyanakkor ezek a külvilággal állandó konfliktusban lévő emberek, hogy egy múlt századi, kegyetlen állameszményt hajszolnak, melynek éppen a szembenállás, nem pedig a szolidaritás az elvi alapja?

Saban magasra tűzte a félholdas zászlót, annyira magasra, hogy nem is értettem, honnan szerzett ekkora rudat abban a törmelékhalomban. Ő nem kárhoztatja a bolgárokat: ami történt, azt a kommunistáik hozták össze; semmi baja a kurdokkal, nem ők rámolták ki, hanem a terroristáik; a helybéliekkel sincs baja: mit tehetnek róla, hogy az iszlamistáik a göçmeneken gyakorlatoztatják a tudathasadásukat; és a grúzokkal is minden rendben van, hiszen legalább annyian kockáztatták érte az életüket, mint ahányan meg akarták ölni; és hogy Dérnek, meg göçmenöntudat? – mi az? mire? ebben a viskóban? „Mondom, azért tűztem ki ezt a zászlót, hogy ne felejtsék el: itt mindannyian Törökországban vagyunk.”

Idézett és felhasznált művek:

Eickelman, Dale F.-Piscatori, James: Social Theory in the Study of Muslim Societies. In: Eickelman, Dale F.-Piscatori, James (szerk.): Muslim Travellers. University os California Press, 1990.

Eminov, Ali: There are no Turks in Bulgarira: Rewriting History by Administrative Fiat. In: Kemal H. Karpat (szerk.): The Turks of Bulgaria: The History, Culture and Political Fate of a Minority. Istanbul, 1990.

Jacoby, Russell: Social Amnesia. The Harvester Press, 1975.

Jelavich, Barbara: A Balkán története. Budapest, 1 996.

Karpat, Kemal H.: Introduction: Bulgarian Way of Nationbuilding and the Turkish Minority. In: Kemal H. Karpat (szerk.): The Turks of Bulgaria: The History, Culture and Political Fate of a Minority. Istanbul, 1990.

Orwell, George: 1984. Budapest, 1989.

Rorty, Richard: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Pécs, 1994. Thompson, Paul: The Voice of the Past. Oral History. Oxford University Press, 1988.

Vasileva, Darina: Bulgarian Turkish Emigration and Return. In: International Migration Review XXVI. köt. 1992/2.