Tájak, romok, oszlopok

(Az utazó) Ha leírom a szót: utazó, azonnal Cs. Szabó Lászlóra gondolok. Igaz, voltak nála céltudatosabban utazók, s olyanok is, akik többet utaztak nála, de senkit nem találok, aki nálánál pontosabban írta volna le úti tapasztalatait, benyomásait, aki legalább hozzá hasonlóan képes lett volna kibontani a tájak lelkét, vallatóra fogni a műemlékeket, szembesíteni a ránk maradt tárgyi emlékeket a másutt őrzött műkincsekkel, írásos forrásokkal. Útirajz, személyes esszé és művészettörténeti elemzés elválaszthatatlanul kapcsolódik össze az írásaiban, s minderre elégséges magyarázatul szolgál, hogy a tehetségének a természete talált otthonra az úti beszámolókban. Egyik első írása a Hét nap Párizsban címet viseli, két nagy kötetéből, a Levelek a száműzetésből és a Haza és nagyvilágból könnyedén össze lehetett állítani egy útirajz-gyűjteményt, főműve, a Római muzsika a műfaj utolérhetetlen remeke, s a befejezetlenül maradt Görögök című munkája sem száraz történelmi vagy művészettörténeti fejtegetéseket tartalmaz, ebben az írásában is ott találjuk görögországi utazásainak személyes emlékeit. Akármerre nézünk ebben az életműben, mindenütt az utazások emlékeire bukkanunk. Nézzünk csak egy címet: Hunok Nyugaton. Mi ez: tisztelgés Illyés Gyula előtt? Vagy: irodalmi fejtegetések tárháza? Dehogy: inkább ez is a Cs. Szabó által művelt, a maga világára hangolt útirajz egyik változata.

Cs. Szabó sokat utazott. A harmincas években azért, amiért mindenki más. Kiutat keresni, párhuzamokat találni, Európára hangolódni. Márai is utazott, Illyés is, Halász Gábor is, Szerb Antal is, Németh László is. (Weöres is, de ő másért, és máshova, mint mások. Cs. Szabó nagyon értette Weörest, ezért jegyzi meg egy helyen, hogy a megtalált ókori szövegváltozatoknak senki más nem örült volna, csak Weöres Sándor. Cs. Szabó értett az összekacsintáshoz is, a magyar kultúrából pedig soha nem lépett ki. Általában mindenkit nagyon értett, alighanem ez volt a szerepének a lényege: megérteni és összekapcsolni, egymás mellé állítani mások törekvéseit. S mert mindenkit megértett, ezért önmagát is nagyon értette, de erről majd később...) Gondoljunk Márai Napnyugati őrjáratára, vagy Németh László San Remó-i naplójára, s megértjük, miért utazott Cs. Szabó. Ekkor esszéista, még akkor is, ha tagadja az „esszéíró nemzedék" létét, később a művészettörténet professzora, még később emigráns, előbb csak egyszerű menekült, aki az időt a múzeumok látogatásával üti el, később a BBC munkatársa, s így számtalan esetben kiküldöttje a világ legkülönbözőbb pontjára. Ne irigyeljük érte: rászolgált ezekre az utakra: tudta, hova és miért kell elindulnia, és amiért elindult, azt meg is találta. Nem kis teljesítmény. Az Angol Rádió kiküldöttjeként járta a francia vagy a görög szigeteket, utazott Shakespeare szülővárosába, meglátogatta Kerényi Károlyt vagy Tolnay Károlyt, ismerte Firenze és Róma legapróbb köveit: de emigráns volt. Nem tudott kiszakadni a magyar kultúrából, ezért minden megfigyelésével a magyar kultúrát gazdagította. Busásan kamatoztatta az emigránslét vélt előnyeit. Igen, a vélt előnyöket, mert annak, aki benne marad a magyar kultúrában, minden idegenben, még a Paradicsomban eltöltött nap is csupán száműzetés. Ennek is megvan a maga hagyománya immáron Mikes Kelemen óta.

Cs. Szabó nagy nemzedéknek, a magyar irodalom talán utolsó nagy nemzedékének volt a tagja. Nem volt sem népi, sem urbánus, ha az ő pozíciójával kellene meghatározni nemzedékét, akkor nyugodtan nevezhetnénk őket annak, amik valójában is voltak: a Nyugat második nemzedékének. Műveltség, útkeresés, helyzetértelmezés: Cs. Szabót a nemzedék legsajátosabb vonásai pontosan jellemzik. S mégsem volt eredeti tehetség a szó legmagasabb követelményeket támasztó értelmében. Nem tudott csak a műnek, a saját művének élni. Pontosan ismerte magát, tisztában volt tehetsége terjedelmével és korlátaival, ezért írta le önkritikusan élete végén: „Csalódást szereztem magamnak hosszú pályámon, nem váltottam be korai reményeimet. Hiszen ha tudnám, hogy miért! Talán nem voltam elég merész, elég megszállott, elég eredeti. Csak magamra vethetek érte. Valószínűleg vittem annyira, mint Bacsányi János vagy Bajza József, s ez sem csekélység, de csupán Csokonainak és Vörösmartynak érdemes lenni.” Pontos és nagy mondat: csupán Csokonainak és Vörösmartynak érdemes lenni; hány és hány poétának, cikkírónak kellene ezek után abbahagynia az írást, Cs. Szabó azonban önkritikus szenvedélyével sem tudta kizárni magát a magyar irodalomból. Nem a műnek, hanem a műveltségnek, nem az eredetiségnek, hanem a tudásnak rendelte alá magát, így emelkedett a legnagyobbak közé. Szerb Antal „végigutazta” a világirodalmat, de mégis megvolt az a vezéreszméje, ami nem engedte meg, hogy tudós legyen, Németh Lászlót az „őrülete”, másképpen a minőségvágy és az alkat küzdelme rántotta el a tudósi léttől, s Halász Gáborban is nagyobb volt a koreszme keresésének vágya annál, hogy a könyvtárszobába zárkózzon be, Cs. Szabó viszont nemzedéktársai tudásvágyához a megértést és az elmélyülést kapcsolta hozzá, nem engedte meg, hogy az alkat vagy a villódzó kíváncsiság uralkodjon el rajta, a „lírikusi” szólam helyett az „epikusit” választotta, az alkat uralma helyett az anyag uralmának adott teret, kortársai írásai között az övéi állnak legközelebb a tudós tanulmányhoz, s így egyedüli mindaz, amit papírra vetett. Külön-külön kellene tanítani legfontosabb esszéit: a leendő szakembereknek anyaguk általános vonatkozásait, emberi aspektusait mutatnák meg, a „csak” érdeklődőknek pedig azt, hogy az elemzéssel a legbonyolultabb művészeti-történeti kérdések is megragadhatók. S aki megértené az írásait, az az írásokat belengő halk emberi hangra is fogékony lenne...

(Táj és irodalom) Elég bejárni a Káli-medencét, bolyongani a Balatonfelvidéken, eltűnődve megállni Egyházashetyén, szemben Berzsenyi szülőházával, felidézni magunkban a Búcsúzás Kemenesaljától című vers sorait, rádöbbenni Tamási szülőházára, megállni a szilasi Németh-porta udvarán, s egyből tisztában lehetünk a táj és irodalom sajátos és alighanem nélkülözhetetlen kapcsolatával. Tájirodalom ma már nincs, az irodalom „fejlődés-története” úgy hozta, hogy a regionális irodalom eltűnt, s hiányát sem érezzük, magát az irodalmat azonban újra átjárja a táj, a barátságos vagy éppen ellenséges táj szelleme. Pár évvel ezelőtt A hely szelleme címmel rendeztünk egy rövidke tanácskozást, tavaly Buda Ferenc éppen nekünk ajánlotta Himnusz haza című versét, a „homok-hazához” intézett nagy vallomását, most pedig naponta olvashatom a tervezett Szerelmes földrajz-összeállításunkhoz érkező írásokat. Az elindító ötlet egyszerű: körlevelet küldtünk szét, arra kérve író-barátainkat, hogy írják le azt a földrajzi pontot, helyet, amelyet a leginkább szeretnek, azt remélve, hogy a beérkező írásokból mozaik-szerűen összerakható az ország képe. Az indító ötletet természetesen Szabó Zoltán Szerelmes földrajza adta, de nem fogalmazódott volna meg ez az elképzelés, ha nem láttam volna Géczi János kötődését Veszprémhez és a paloznaki kerthez (s persze Rovinjhoz), Ambrus Lajos életét Egyházashetyén, ha nem érteném Sándor Iván kötődését Zuglóhoz és Nemesgulácshoz, ha magam nem szerettem volna meg Szigliget révén a Balatonfelvidéket, s nem éltem volna át a szülőföldem elvesztését, ha Ágival nem teremtettünk volna magunknak egy kicsike kertet, ha nem láttam volna Bálint Sándor „szögediségét”, ha nem érezném immáron több mint két évtizede Ilia Mihály tápai kötődését, ha Temesi nem írta volna meg a Port, ha Baka István nem szülővárosában, Szekszárdon talált volna végső nyugalomra, ha Kányádi Sándor nem lenne még mindig otthon Nagygalambfalván s Kukorelly nem beszélne szinte állandóan a Szondi utcáról. Mindez kellett ahhoz, hogy célul tűzhessem ki: próbáljuk meg az újabb nemzedék táj-élményét összefoglalni, nézzük meg, az irodalmároknak fontos-e még a táj, avagy a táj-élményt is elsodorta az idő. A választ az adta meg, hogy szinte postafordultával kezdtek jönni az írások, s ez az áradat azóta is, immáron majdnem másfél hónapja tart.

A példát, mint mondtam, Szabó Zoltán Szerelmes földrajza adta. Szabó Zoltán volt az, aki formát adott a magyar irodalomban – s nyilván más irodalmakban is – évszázadok óta formálódó tájélménynek. Most, Cs. Szabó László írásait olvasva tudatosítom csak, hogy Szabó Zoltán előtt pár esztendővel Cs. Szabó már megfogalmazta egy Szerelmes földrajz-szerű antológia szükségességét. Szabó Zoltán munkája 1942-ben jelent meg, Cs. Szabó 1937-ben a Levelek a száműzetésből című kötetében így írt: „Egyszer Michelet pihenésül írt egy könyvet Franciaországról. Minden tájnak másképp bókolt s amikor például Provance-tól Languedoc-hoz fordult, hangot cserélt, mintha szelíd Bianka után bősz nővérének, a makrancos hölgynek udvarolna. így készült el egy munkás élet kicsi amulettje, a Notre Francé. Magyarországnak nincs ilyen szerelmes földrajza. Kazinczy, Petőfi elkezdték, Jókai száz kötetbe szétszórta. Mert ő megírta, de ki kell kaparni a tündérmesék hamujából. Csodálatosan ismert minden zugot, azt is, amit sohasem látott. Ha a nemzet egyszer, csak egyszer a térdére ült volna, hogy a hazáról meghallgassa, mienk volna a legszebb szerelmes földrajz! Ám ez a nemzet sohasem szerette úgy a hazát, ahogy a költők tanítják Vergilius óta. Jogászok vagyunk, fanyar gavallérok s szerelmes földrajz helyett arról maradt írott emlékünk, hogy bizonyos horváth megye milyen részt válasszon nagyobbik címerünkből?”

Cs. Szabó felvázolta az igényt, Szabó Zoltán megírta a Szerelmes földrajz egyharmadát, merthogy a Dunántúl, Budapest és Erdély képének felvázolásával adósunk maradt, Lukácsy Sándor nehezen felülmúlható feszültséggel összeállította és közreadta a maga breviárium-szerű Nemzeti olvasókönyvét, ebben egy fejezet foglalkozik – szükségszerűen csak egy fejezet – a tájjal, a táj-élménnyel, így a magyar tájról írt versek, vallomások, útirajzok és útilevelek nagy gyűjteménye még mindig nem készült el. De elkészülhet-e? Az anyag bősége, gazdagsága nem állja-e útját egy ilyen antológiának? Lehet-e, szabad-e példának okáért Jókait kicédulázni, nem fosztjuk-e meg éppen a kiragadásokkal a lényegétől azt, amit leírt? A több száz oldalas antológiával mondanánk-e többet, mint amit Lukácsy Sándor az anyag erős redukálásával alig több mint tíz oldalon el tudott mondani? Ha tudnám a kérdésre a választ, akkor már el kezdtem volna a gyűjtőmunkát, vagy végérvényesen eltemettem volna ezt az elképzelést is, de most még az igen és a nem között vergődők. A méreteket kellene megérezni, s ahhoz kellene megtalálni az anyagot...

Miközben az igen és a nem között vergődve a táj és az irodalom lehetséges kapcsolódásait próbálom elemezni, azért pár összefüggés is megmutatkozik. Ha jól emlékszem, Szeli István írja: nem a táj teszi az írót, az író teszi a tájat. Igaza van: magam sem tudom már elfogadni a tájirodalmat, menthetetlenül a regionalizmus megvalósulását látom benne, s azt sem hiszem, hogy a táj közvetlenül befolyásolná az ember gondolkodását, érzéseit, s sokkal inkább úgy érzem, az ember vetíti vissza a maga érzéseit, hangulatait a tájra, ám ugyanakkor Hamvas Béla Öt géniuszát sem tudom elfelejteni, Hamvas pedig köztudomásúlag a tájból bontja ki a géniuszok jellemzőit. Hallgassuk csak! Délnyugatról írja: „Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis, hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidészben él és az elemekkel együtt énekel. Az életnek zenének kell lenni a családban és a szerelemben és a tanulásban és a beszédben és a közügyekben és az étkezésben és amit a természet nyújt, újra meg kell alkotni szenvedéllyel és értelemmel, megformálni és fölemelni. Mindebből itt e sarokban már alig van valami és a titkot csak a géniusz őrzi". Meglehet, neki is igaza van...

S akkor e témában még egy, egymásra rímelő, egymást megerősítő ellentétpár. Fodor András idézi T. S. Eliottól: „A haza az, ahonnét elindultunk.” Zelei Miklós írja: „Én látom, a táj az, ami kifut alólam. Az otthonom...” Mindezt gondoljuk végig akkor, amikor Tamási sokat idézett, az értelmétől már-már megfosztott, kiragadott mondatát idézzük: „...azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”...

(Utazás) Alighanem úgy kellene utazni, ahogyan Cs. Szabó is utazott, a napi nehézségeket félretéve, a tájban, a múltban elmerülve, de mégis azt kibontani a tájból és a múltból, amire az embernek szüksége van. Mert a táj is és a múlt is sokféle, s az ember a maga világát vetíti vissza a tájba és a múltba is. Cs. Szabó görög útirajzaiban tiszta és emberi világot ábrázol, számára csak a görög múlt, a műemlékek, és a magyar művelődéstörténet létezik. Itt sem tudja megtagadni önmagát: Csokonai, Berzsenyi, Babits, Kerényi Károly neve legalább annyiszor tér vissza írásaiban, mint a görög isteneké. Számára a művelődéstörténet még egységes folyamat: ő is részese annak a világnak, amelyik előbb Zeuszé, később Periklészé és Pheidiászé, jóval később mondjuk Horatiusé, majd pedig Csokonaié és Berzsenyié volt. Ha Horatiusra gondolt, akkor Berzsenyire is gondolt, ha a görög istenek harcai kötötték le gondolkodását, akkor Kerényire és Kerényi mitológiájára gondolt, ha a reneszánsszal foglalkozott, akkor Carlo – Tolnay Károly – Michelangelo-kutatásait idézte fel, s látogatásait Carlo otthonában, a Michelangelo-palotában. Cs. Szabó helyzete és műveltsége még történeti: a folyamat valamikor az Olümposzon vette kezdetét, s tartott egészen addig, amíg Kerényi a Mitológiá]át meg nem írta, vagy addig, amíg Cs. Szabó meg nem állt a kasztáli forrásnál. „Voltak persze papjaik – írja –: jósok, azaz tájékoztatásügyi miniszterek, s nem hittételek betűin lovagló fanatikusok. Különösen városközi háborúk és új telepítések előtt lehetett használni titkos értesüléseiket, amiket fejlett önvédelmi érzékkel lehetőleg kétértelműén szövegeztek meg. Delphoi a fő jósda. Terepszemlélő sasok lehettek a helyválasztás földerítői, mert más világrészben bizonyára akad még szebb pontja a földnek, de Európában aligha, hitetlenekben is elnémult áhítatot gerjeszt, olyan istenviselős. A meredeken lezuhanó, szoros sziklák tövében áthevülő romoknál még változatlanul bugyog a kasztáli forrás, amelyben megtisztultak a zarándokok, haj-, kéz- és lábmosással, aki ártatlan, testüket bemártva a gyilkosok; későbbi keletű, római hagyomány, hogy jó költészetre is ihletett. Tenyerembe merítve ittam belőle, ahányszor ott jártam, meghatva s némi bűntudattal magister Csokonaira és Berzsenyi tekintetes úrra gondolva...” Műveltségelemek uralják ezt a leírást, de egyetlen olyan elemet sem találunk közöttük, amelyik Cs. Szabó számára külsődleges lett volna. A ő korának embere is kilépett már abból a folyamatból, amelyikben a görög, a római és a magyar hagyomány elválaszthatatlanul kapcsolódott össze, legalábbis a mi kicsike világunkban, ám az ő műveltsége, iskolában magába szívott alapműveltsége még elfedte ezt a kilépést, számára még nem volt szükség bedekkerekre és útikalauzokra ahhoz, hogy tudja, hogy merre jár, s miért jár arra. Még egy példa: utolsó görög útján Zákintthosz szigeténél, Keffallinia és Ithaka közelében a hajón maradva meglátta a káprázatos aranyhidat, amely egészen a szunnyadó és lakatlan szigetig vezetett. Az aranyhídon egy biciklista nyomta a pedált, az ő alakjába Cs. – hadd mondjam így –, Hermészt látja bele, akinek a védelme alatt hajóztak, s mivel nem találta őket a kikötőben, tovább karikázott a mólóra, s miután megtalálta őket, már visszamehet jelenteni az Olümposzra. A műveltséghez a beleélő képesség is szükségeltetik, így válik teljessé az élmény. „Ez volt az égiek Nagy Díja az utolsó görög útra. Olyan zsongító megnyugvás áradt végig rajtam, mint egy frissen beavatott hívőn, aki előtt feltárult egy misztériumvallás. Sohasem árt a nagy tapasztalat, tudás, műveltség, de nem is használ sokat. Csak a látomásból lesz kegyelmi állapot.”

Cs. Szabó számára a műveltség volt az alapelem, s a kegyelmi állapot az ajándék, amivel a görög világ megajándékozta. Számomra egy hirtelen elhatározásból megvalósított görögországi utazás során, vagy inkább a hosszú-hosszú készülődés során valójában az volt a kérdés, hogy mi az, amivel a görögség bele tud lépni a mai ember életébe. Láttuk, Cs. Szabó műveltsége s az irracionalitásra való hajlama kellett ahhoz, hogy a csoda, alighanem a megélni vágyott csoda megtörténhessen. Ezért kellene úgy utazni, ahogyan Cs. Szabó utazott. De mi történhet meg velünk, akik a napi robotból éppen csak kiszakadtunk, s akiknek a hat napból kettő az otthoni világtól való elszakadás megértésére és feldolgozására kellett – s akik egyébként is tisztában vannak azzal, hogy a világ többnyire csak díszlet, s ebből a nagy egészből három gyermek öröme az övéké. Más kapcsolat a világgal már nem létezik: Ági naponta kapja a maga pofonjait az útépítőktől, magam a világ csodájának tartom, ha egy írásomra valaki reagál. Mások kapcsolata sem több, csak másabb: fogyasztják a világot, de nem értik, s nem is ismerik meg, a különbség csak annyi, hogy mi még fogyasztani sem akarjuk...

Ez a világ már végképp nem a miénk, miképpen lenne hát a miénk az a távoli, a műveltségen és a látomáson keresztül megközelíthető? Az utazás ma már egyébként sem más, mintha valaki kamerát tartana maga elé, s azon keresztül szemlélné azt a világot, amelyikbe belekerült. Valójában benne sincs, közte és a világ között ott a busz fényvédős plexije, hogy még a fények se legyenek természetesek – noha így kényelmesebb, de mégsem az igazi –, szeme a kamera lencséjét helyettesíti, elképzelhető az egész tévéközvetítésként is, a világot leginkább tévén keresztül látjuk, mintha a Híradóban vetített gyilkosság, s az esti krimiben mutatott gyilkosság között semmi különbség nem lenne. Mit adhat egy ilyen pár napra kiszabott utazás, adhat-e valódi örömöt, a sziget-létből való kiszakadást.

Megelőlegezem a választ: adhat, s nem is keveset. Mert hiába ülünk a buszon, s hiába képzeljük életünket egy valódi Lakatlan Szigetre – ott még ilyen csoda is akad –, a tájba, a térbe mégiscsak belehelyezzük magunkat, s így megérezzük a tájnak, a szépségnek a mértékét, valódi arányát. A mérték pedig kulcs-szó a görögöknél: ők az emberire szabott mértékkel a világot mérték, mi az általuk megteremtett világ mértékét keressük. Már Renan is ezt emelte ki az Akropoliszon elmondott imája „előhangjában”: „Utazásom előtt is tudtam, hogy Görögország teremtette meg a tudományt, a művészetet, a filozófiát, a civilizációt; de nem volt mértékem hozzá”.

(A táj mítosza) A magyar táj a maga mítoszát, természetes előzményeivel együtt végső soron a tizenkilencedik században nyerte el, a mítoszteremtést pedig az irodalom végezte el. A középkortól ugyan e téren is vezetnek nyomok a reformkor irányába, emlékezzünk csak Balassi verseire, vagy a későbbi korok kollektív alkotásaira, például a kuruc-versekre. A nemzeti mitológia mégiscsak a reformkorban, a nemzetté válás időszakában született meg, s ennek kísérő jelenségeként jelent meg a táj megismerése, birtokba vétele. Olvassuk csak el Petőfi verseit vagy Útileveleit. Még a leveleknek a soraiban is érződik az öröm a táj léte és szépsége miatt. Mintha egy nép sajátítaná el, venné birtokba a neki „kiosztott", rájutó tájat, élné át azt az örömöt, amit tulajdonképpen évszázadok alatt kellett volna átélnie. A tizenkilencedik század végén lejáratták ezt az örömöt, de hogy maga a folyamat nem ért véget, azt jól jelzi, hogy Cs. Szabóék még ebben a században is szükségét érezték a tájhoz kötődő érzelmek előhívásának, rögzítésének. Persze, nemcsak a tájról volt szó, hanem a tájban élő emberről is, már Balassinál, Petőfinél is, s aztán Szabó Zoltánnál, Illyés Gyulánál, Veres Péternél...

A görög táj mitológiája nem az elmúlt században-századokban alakult ki, hanem évezredekkel ezelőtt, s nem is az irodalom alakította ki, hanem a nép közös tapasztalata, hogy egyből magyarázattal is szolgáljon a természet és a világ egyébként értelmezhetetlen jelenségeire. A görög mitológia mindannyiunk tanult-tanított iskolai tananyaga, ám az, hogy ez a mitológia mennyire erősen kötődik magához a tájhoz, az csak akkor tudatosodik, amikor – Északról Délre haladva, mondjuk Thesszalonikiből Athénba – szemünkbe tűnik az Olümposz hatalmas, s az ember számára sokáig meghódíthatatlannak bizonyuló tömbje. Ha az ember nem, akkor az istenek csapata otthonra találhatott rajta. Akármerre is haladunk, a hitvilágnak és a tájnak a kapcsolata mindenütt megfigyelhető. Delphoi szent helye, Apollón jósdája hatalmas sziklák alatt, három oldalról zárt völgyben fekszik, elképzelhető a szellemek megjelenése a hatalmas tavaszi záporok, kiadós nyári zivatarok közepette. De nemcsak az isteneknek, az embereknek is megfelelő helyet találtak. Cs. Szabó a terepszemlélő sasokat emlegeti a jósda helyének kiválasztása kapcsán, de ugyancsak sasokra, jó érzékű sasokra volt szükségük ahhoz, hogy például Epidauroszban Aszklépiosz szanatóriumának helyére rátaláljanak. Ott, az árnyas ligetek alatt, a színház közelében bizonyára jobban lehetett pihenni, gyógyulni, mint a mai sokemeletes kórház-monstrumokban... Vajon a tájnak a mítosza él-e manapság, vajon a görög gondolkodásban megőrződött-e az a rétegzettség, mely az évszázadok során alakult ki, s a szent helyeket, felszentelt ligeteket megteremtette? Vajon a birkák legeltetése közben felmerül-e az ott élő emberekben, hogy a Parnasszosz tövében élnek, s vajon átélik-e annak örömét, hogy a hegyről a Korinthoszi-öböl apró kis medencéit látják nap-nap után?

A görög táj nem azonnal rántja magába szemlélőjét. Először a szélsőségeket mutatja meg: az Olümposzt a maga hatalmas tömbjével, majdhogynem háromezer méter magas, márciusban még erősen hófedte csúcsaival, tövében pedig a tengert, egyetlen pillantással ezt a képet nem is lehet rögzíteni, befogadni. A szélsőségek mintha itt is taszítanák egymást, átmenet pedig alig-alig mutatkozik. Később dunántúliassá szelídül a táj, szokatlan színfoltot csak az olajfák sajátos zöldje jelent, de a harmónia valahogy a Dunántúl világát idézi fel az emberben. Nem másabb, s nem is szebb ez, mint például Szigliget környéke, amikor elénk bukkan Badacsony felől menve. A görög táj valódi szépsége nem ezen a tengertől elszakadó úton mutatkozik meg, nem is a Meteorok hatalmas – és rideg – sziklái között, s nem is Közép-Görögország hatalmas, kopár hegyei között, hanem akkor, amikor már Athénból elindulunk Korinthosz felé, s a tengerben meglátjuk az apró, körformájú, kupola-alakú kicsi szigeteket. Vagy akkor, amikor a szerpentinen haladva egy-egy áttetsző vizű, kívül hidegzöld, beljebb melegkék színű öböl kinyílik előttünk. Vagy nem is egy öböl, hanem egyből három, merthogy ahogy a hegyvonulat, úgy az öböl is megháromszorozza magát. De mindez még csak része a szépségnek. Lépjünk át a Korinthoszi-csatornán, induljunk el Argosz, később Mükéné, majd Epidaurosz irányába; a távolban, immáron a csatorna túlsó partján, a hátunk mögött láthatjuk a már korábban emlegetett, hófedte, hatalmas hegyeket, az út egyre inkább olajfa-, később pedig narancs- és citromligetek között vezet, a narancsfák már virágoznak, ám a korábbi termés még rajtuk van, a táj, amelyen az út kanyarog, dimbes-dombos, a fák virágoznak, a rózsák nyílnak – április elseje van! –, a képbe ciprusok merednek bele a maguk erős zöldjével, előttünk pedig felsejlik a tenger vize, párája – ekkor, ebben a látványban találhatunk rá a görög táj sajátos, másutt fel nem lelhető szépségére. Árkádia még odébb van, addig el sem megyünk, de biztos vagyok benne, hogy Csokonai itt is jól érezné magát, poéta-lelke otthonra lelne. Nem szebb ez a táj, mint az előbb felidézett dunántúli, hanem más, másabb, mint az, s ebben a másságban mutatkozik meg a szépsége. Teljes képet ad, nemcsak a szélsőségeket vonultatja fel, a hatalmas hegytömböt, mellette pedig a tengert – a követ és a vizet –, közöttük pedig az átmenetet, a virágzó és a termő tájat, úgy hogy egyetlen tekintet is képes a látvány teljességét megragadni. A gyönge zápor ellenére ilyenkor érdemes leszállni a buszról, hogy a narancsliget tövében, mint itthon az almásoknál, frissen szedett gyümölcsöt vegyünk magunknak, s ha megjelenik a szivárvány, akkor az olyan, mint Cs. Szabó aranyhídja: a szépség és a rend öröme hívta elő. Hol van ilyenkor a Lakatlan Sziget, a Belső Táj? Van, van az is, de ilyenkor nem lenne szabad továbbmenni, ezekben a pillanatokban kellene elhessegetni a Belső Tájról alkotott képzeteket, ilyenkor kellene megtalálnunk a magunk helyét a tájban, egy napra, két napra, vagy akárcsak egyetlen órára is, s ha nemcsak a pillanat lenne, hanem az óra is, akkor boldognak érezhetnénk magunkat...

Nincs egy óránk se, ám mégis boldogok vagyunk. Boldoggá tesz bennünket a változatok gazdagsága. A változat, a változatosság a görög táj legjellemzőbb sajátossága, s egy-egy kanyar, egy öböl után mindig valami más, az eddigitől különböző következik. Nemcsak térben, szintenként is nagy a változatosság. Lent, a tenger partján, az apró öblökben pihenni kellene, áthajózni vagy úszni a szemközti, egészen aprócska szigetekre. Fent a hegyek között a meditálásra nyílna tér, ám élni valahol itt, a kettő közötti termékeny síkon lenne jó. Talán azért, mert innét a másik két szint is belátható. Talán azért, mert a termő föld békéje ezen a szinten mutatkozik meg.

A bejárt tájak közül az én szememben kettő rögzült végérvényesen. Az egyik Epidaurosz környéke. Nem a színház, az is, mégis inkább a környéke. A bokrok, fák, cserjék együtteséből kibontakozó liget. Közel vagyunk a tengerhez, de abból innét nem látni semmit, csak a táj akaratlanul is kibontakozó rendjét éljük át. A másik Delphoi környéke. Ha az előbbi a békés, rendezett táj benyomását kelti, akkor ez inkább a romantikus tájét. Hatalmas sziklák, ezek fölött még a Parnasszosz csúcsai, lent, valahol a mélyben, csak egy-egy kanyarból láthatóan a Korinthoszi-öböl vize. A kettő között, a hegyoldalba kapaszkodóan a jósda, s itt is szinte egymás fölött a kincsesházak, a templom, a színház, a stadion romjai, távolabb a már említett kasztáliai forrás, a hegyek itt szinte függőlegesen zuhannak rá az útra. Az ellentéteknek ez az erős jelenléte minden más helyét a világnak kiegyensúlyozatlanná tenné, vaddá, idegenné az embertől, távolivá, félelmessé. S mégis mintha az előbbi csendes táj harmóniáját érzenénk itt is. Mi teszi ezt? Valószínűleg a gazdag, minden szélsőséget megszelídítő mediterrán növényzet, amely elfedi a szakadékokat, virággal tölti be a teret. Itt senkinek sem kell félnie, itt mindenki otthon érezheti magát. Éljük át a tájból áradó életörömöt, hörpintsünk egyet magunk is a kasztáli forrás hajszálrepedésen is felszínre bukkanó vizéből, s menjünk tovább! Mást mi sem tehetünk, menni kell tovább...

(A történelem rétegei) A görög táj lassan, fokozatosan nyílik meg az ember előtt, mondhatnám úgy is, hogy a ráhangolódáshoz idő kell, annyi idő, amennyi alatt az ember megérzi, hogy mindaz, amit lát, nem díszlet, s mindahhoz, amit lát, neki is lehet valami köze. Nem értheti meg, nem ismerheti ki, még csak át sem tekintheti, mert nagyobb ez, a szem által egyetlen pillantással nem befogható, mint az a badacsonyi útról feltáruló szigligeti látvány, ám mégiscsak belehelyezhetjük magunkat, benne élhetünk, ha csak ideig-óráig is.

De mit kezdjünk a történelemmel? Pontosabban a történelemnek azzal a lenyomatával, maradványával, amelyikkel akár egy ilyen rohanás, a műemlékeket és műtárgyakat inkább csak számba vevő, semmint elemző és mérlegre tevő úton találkozunk? Tudunk-e bármilyen értelmes módon viszonyulni a szemünk előtt fölös mennyiségben elvonuló kincsekhez, értékekhez, képesek vagyunk-e mögöttük-velük meglátni a valamikori életet, vagy csupán megelevenedő képeskönyv dekorációja marad mindez, jobb esetben pedig az ismeretszerzés, a megismerés eszköze, s a képzeletbeli feladatlapokra mi is úgy rajzolgatjuk a korinthoszi oszlopfő vagy a klasszikus kori váza díszítését, ahogy a mellettünk álló francia gyerekek a maguk nyomtatott papírjaira? Úgy gondolom, maradhatunk a megelevenedő képeskönyvnél...

Aki Görögországba utazik, s valamennyire is érdeklődik a történelem iránt, az úgy jár a történelemmel is, ahogyan a tájjal járt. Belekap, ezt-azt meglát belőle, erre-arra rá is érezhet, az egész azonban rejtve marad előtte. Feltehetően azért, mert az egészet nem is találhatja meg, az már nincs is, ami pedig van, azt elképesztő gazdagságban, a változatok, hajlatok, formák gazdagságában tárja elénk a föltáruló görög világ. Kinek két-három napra, kinek ötre vagy hatra, van, akinek egyetlen utazáson, van akinek ötön, mint például Cs. Szabónak, van akinek egy életen keresztül, de az egésznek a titkához kevesen juthatnak el. Talán csak azok, akik egyetlen töredékből is képesek az élet egészére következtetni...

A görögség legnagyobb titka valószínűleg éppen az, hogy nem teremtett egységes, a teljes görög világra kiterjedő, szabályokkal és előírásokkal rögzített rendet; ehelyett az egységes, s mégis számtalan érdek, hajlam alapján szétfeszítő világon belül a változatok gazdagságát hozta létre. Próbálja csak valaki is számba venni az ókori poliszokat, vagy inkább a poliszok, szövetségek, szövetségi rendszerek, kapcsolódások és elszakadások egymásra következését. Már az is mennyire árulkodó, hogy természetesnek tartották egy-egy városállamnyi terület önállóságát, az önálló létezéshez való jogot. Ennél már csak azt tarthatjuk természetesebbnek – sajnos –, ahogy a másikat a maguk oldalára akarták állítani. Hol szép szóval, hol az érdekekre való hivatkozással, hol erőszakkal, vagy csalással, az isteneket, s a jósokat is bekapcsolva, mikor hogyan mutatkozott célravezetőnek. Ez a széttagolódás, s a széttagoltságon belüli állandó mozgás, váltakozás hozta létre a változatokat, teremtette meg a változatok gazdagságát, miközben a világukat uraló egységes kultúra össze is kapcsolta őket, olyannyira, hogy a különböző városokban, városállamokban – ma már mennyire idegenül hangzik ez a szó – rokon, s majdhogynem egységes „leletanyagot” találunk.

A kapcsolódásnak és az elkülönülésnek ez a kettőssége nem csupán a térben, hanem az időben is megfigyelhető. A görög világ kapcsán azonnal a klasszikus kori Athénra, s annak társadalmi-politikai berendezkedésére gondolunk, építkezéseik, szobraik idéződnek fel gondolkodásunkban. Okkal, Athén nem csupán egy volt a többi városállam között, hanem ahogyan Szabó Árpád mondja: az egész görögség iskolája. Szabó Árpád ezt a kifejezést a Thukididész által leírt Periklész-beszédhez fűzött kommentárjában használja, ám ha ehhez hozzákapcsoljuk a görög világ atlaszát megrajzoló Péter Levi mondandóját is, azt, hogy az Athén klasszikus korszakát is magába foglaló V. század „része annak az összefüggő, hosszú folyamatnak, amelynek lényege a gyors hanyatlás”, akkor megértjük, hogy a görög kultúra nemcsak a térben, hanem az időben is rendkívül szorosan kapcsolódott a maga sűrűsödési pontjához. Péter Levi azt is megjegyzi, hogy ez a periklészi időket is magába foglaló évszázad „más szempontból viszont szokatlanul kiegyensúlyozott időszak volt, olyan pillanat, mint amikor a zsonglőrnek valamennyi tányérja a levegőben van. E néhány nemzedék legjobb művészeinek, filozófusainak, költőinek és történetíróinak intellektuális higgadtságát és nyugtalan kíváncsiságát bizonyára egy ártatlanabb kortól örökölte.” Aztán pedig szétsugározta, hosszú ideig, erősen és meghatározóan Athén hanyatlása után is... Nagy korszak, ha szinte egy emberöltő alatt képes volt önmaga világát megtalálni, s képes volt az előző századokból meghallani azt, amire szüksége volt.

Miért kell erre a széttagoltságra és kapcsolódásra ennyi szót vesztegetnünk? Azért, mert sem Athénban, sem másutt nem találkozunk – egy nagyobb leletegyüttesen belül – egyetlen pontosan körülhatárolható korszak emlékeivel. Úgy vagyunk ezzel, ahogyan a Schliemann utáni régészek lehettek: rétegeket találtak, egymástól elkülönülő, mégis sokban rokon rétegeket. Athénban az Akropoliszon az Erechteion a mükéné kori királyi palota helyének közelében épült, Zeusz valamikori oltára közelébe került Augustus és Róma körtemploma, a mükéné kori támfalak és küklopszfalak maradványa máig megőrződött: a mai szemek előtt így keverednek egymásba, pontosabban így rétegződnek a múlt emlékei. Epidauroszban a színház az i. e. IV. század végére épült fel, az Aszklépiosz-szentély helyén, a romok között szinte lehetetlen elkülöníteni a korai, az archaikus kori, a klasszikus kori és a római időszakból származó köveket, falmaradványokat, de talán nem is kell őket elkülöníteni: a különböző korszakok egymásra épültek, s emlékeik együtt őrződtek meg. Delphoi területén is hosszú évszázadok emlékei találhatók egymás mellett: azt, hogy egy-egy „történelmi pillanatban” milyen lehetett ennek a szent területnek a képe, ma már nehéz megállapítani. De ehelyett kárpótol bennünket az, hogy látjuk, milyen környezetben találtak a maguk helyére Apollón papnői.

Látható: aki megpróbálja gondosan tanulmányozni a történelmi emlékeket, az állandó „idő-utazásra” kényszerül. Magam egy másik „idő-utazásnak” is részese voltam. A klasszikus kor görögségének igézetében jutottam el Athénba, s itt, a Nemzeti Múzeum egyik emeleti termében bukkantam rá a thérai leleteket bemutató kiállításra. Théra szigetén bronzkori, a minószi kultúrához tartozó műveltség létezett. Ez a kultúra a maga hierarchikus, még a keleties merevséget őrző rendjével távol állt tőlem. Ám az itt bemutatott freskók – lávaréteg alatt maradtak meg – azt mutatják, hogy a természet igézetében élt ez a kultúra is. Többek között fecskéket festettek a falaikra, edényeikre, visszaadhatatlan könnyedséggel, természetességgel, derűvel...

Ám az igazi meglepetést Mükéné hozza. Az egyetemen hallgattam előadást Mükénéről, a lineáris B írást őrző táblákról, megfejtésükről, az itteni palota-gazdaság szervezettségéről, gazdálkodásáról, de nem tudtam megszeretni ezt a kultúrát sem. Túl merevnek, keletiesnek, erősen hierarchikusnak, tőlem távolállónak éreztem. A mükénéi vár méretei azonban lenyűgöztek: nemcsak az Oroszlánoskapu nagysága, tömbszerűségéből kibomló szépsége, hanem magának a várnak a méretei, a belső palota udvara, a tengerrel való kapcsolatuk – a vároldalról látni a tengert –, másképpen nem lehet mondani: az archaikus szépség és erő, vagy inkább nagyság itt érezhető meg a leginkább. Ugyanaz az erő ez, mint ami az ún. Agamemnón-maszkról néz ránk. Ágit sajnálom: egyetemi évei óta a bronzkor foglalkoztatja, s most, amikor az egyik legnagyobb bronzkori kultúrával találkozik, csak egy-két órája van arra, hogy emlékezetében rögzítsen mindent. Legszívesebben külön megérintene minden követ, lerajzolná az alaprajzot, hogy így értse meg a vár és a várban lévő palota szerkezetét, számba venné az ún. A-sírkerületet, aztán a B-t is, közben pedig Schliemannról beszél, aki elhatározta, hogy megtalálja Agamemnón sírját, s meg is találta – mondjuk így, noha már tudjuk, hogy nem Agamemnónt találta meg, hanem egy nála korábbi uralkodót. Hiába, a történelem rétegeivel akkor még nem lehetett olyan pontosan bánni, mint ahogy manapság teszik azt. Ágit ráültetem egy hatalmas, a várfalból megőrződött kőre, aztán a lencsével mégis az arcát hozom közelre: a kőből nem látszik semmi, az öröme viszont megőrződik a fényképen.

Innét délre kellene menni, le egészen Krétáig, Minósz király palotájáig, és az időben is vissza, legalább újabb egy-két évszázadot. Alig hiszem, hogy valódi folytonosságra akadnánk, most már mondjuk így, Kréta, Mükéné és az archaikus kor görögsége között, ám az szinte egyedülálló, hogy a történelem folyamatát ekkora léptékben is megragadhatjuk...

(Akropolisz) Ami a görög múltból megmaradt, annak a mértéke mégis az Akropolisz. Az előbb Athén és a klasszikus korszak térbeli és időbeli szétsugárzásáról beszéltem, ám nehéz tagadni annak a szerepét, ami minden nézetből sűrűsödési pontként jelenik meg. A klasszikus kor Athénje az önmagáról alkotott építészeti-szépművészeti képét az Akropolisz építészeti-művészeti együttesében teremtette meg. Az Akropolisz nem öncél, hanem inkább következmény, azt mutatja meg, hogy a társadalom, a gazdaság, a filozófia és az irodalom művelése mellett Athénnak volt elképzelése arról is, miképpen kell a teremtett világot létrehozni, s az utókorra hagyományozni. Öncél lenne, ha csupán ez épült volna fel Athénban, a szó szélsőséges értelmében következmény, ha nem törődtek volna az életnek ezzel a szintjével, s hagyták volna, hogy „önmagától” örökítődjön meg Athén nagysága. De nem így volt: az Akropoliszt a legnagyobbak, Periklész és Pheidiász elképzelése formálta. Szakrális feladatai voltak, s ezekre a feladatokra szükség is volt ahhoz, hogy a közösség magáénak érezze. Ennyi szakralitást még a magamféle istentagadó is meg tud bocsátani: talán már nem is több ez, mint magának a közösségnek a felmutatása, az a természetes közösségi önmegmutatás, ami nélkül a közösségi élet nem is képzelhető el. A mi lecsupaszított, s eszmény nélküli világunkból valószínűleg éppen ez hiányzik: a természetes közösségi lét megfogalmazódása.

Az Akropoliszról mindent elmondtak már: tudjuk, hogy negyven évnél alig valamivel több kellett a felépítéséhez, tudjuk azt is, hogy megálmodói a maga teljes szépségében soha nem láthatták, ismerjük az épületeket, az épületek pontos leírását, az elveszett-eltűnt-megsemmisült szobrok, műtárgyak (meglehet: rossz, s nem a valódi méreteiben létező) másolatait, olvashattuk az építészeti „rafinériák” pontos leírását, tisztában vagyunk az épületegyüttes sorsának alakulásával, egészen addig, mígnem a XVII. század végén egy svéd tüzértiszt ágyúzni nem kezdte a fellegvárat, s a főtemplomba bele nem talált, ismerjük a veszteség-listát is, eszerint „több mint ötven életnagyságon felüli alaknak megvan a fele, mind torzó s töredék, kilencvenkét domborművű metopéból maradt hatvan, legtöbbje nagyon sérült, megvan a külső cellafalon körbefutó 160 méter hosszú fríz kétharmada;” azóta már a Kariatidák is bekerültek a múzeumba, s csak egyetlen egy áll őrhelyén továbbra is, talán nincs is olyan szög, ahonnét ne fényképezték volna le, számítógépes „trükkfelvételekkel” az eredeti, a teljes, a veszteség nélküli Akropolisz hangulatának, külső képének az érzékeltetésére is kísérletet tesznek – akkor hát miért kell egyáltalán megnéznünk? A válasz most is könnyű: azért, hogy az eredeti arányokat, s a szépség, a harmónia mértékét magunk is érzékeljük, azt emlékezetünkön keresztül a zsigereinkbe beültessük.

Kezdjük az arányokkal. Az Akropolisz egésze nem emelkedik, nem nő nagyon a város fölé. Kevés pontjáról látni ma már a városnak, ha egy-egy utca végén mégis felbukkan, úgy tűnik, egy kicsike emelkedőn fel tudunk kapaszkodni hozzá. Ha a Lükabettoszról, a város másik, emennél jóval magasabb „dombjáról” alkonyatban szemléljük, talán valódi méreteit sejtjük meg: az Akropolisz alig emelkedik ki környezetéből, s maga a Parthenon nem nehézkedik rá, az alkonyi napsütésben inkább lebeg az Akropoliszon, s valamivel a város fölött. Végtelen nyugalom, a kiegyensúlyozottságnak és a megtervezett harmóniának az érzete uralkodik rajta.

Még mindig az arányokról: kisebb templomot Athéna Niké templománál talán elképzelni sem lehet: a négy ión oszlop azonban képes arra, hogy akár az egész Akropolisznak is a jelképe legyen. Adódhat úgy, hogy az Akropolisz épületegyütteséből elsőként ezeket az oszlopokat pillantjuk meg: fenséges látvány, arra a napra többet ne is kívánjunk magunknak. Az Erechteion Kariatidái sem méretükkel, inkább természetességükkel emelkednek ki. Nagyobbak, mint az emberek, ám mégis őrzik a természetes emberi méreteket. Szolgáló nőalakok, fejükön viszik a kultusz kellékeit tartalmazó kosarakat a kerti szentélybe. Ám mégsem ezzel teljesítik szolgálatukat, hanem inkább azzal, hogy a világ súlyát tartanák a fejükön.

Az arányok után a mértékről már nehezebb számot adni. A mérték, a harmóniának és a szépségnek a mértéke ugyanis azok előtt bomlott ki valójában, akik teljes egészében látták az épületegyüttest, s a jelképrendszert ismerve a frízeken és metopékon ábrázolt jeleneteket is megértették, s így, a teljes jelképrendszert átélve adták át magukat a csodálatnak. Most szinte már minden romokban van, teljesen ép épület nem is maradt, a frízek és a metopék töredékei a múzeumban, a Kariatidák szomszédságában, az eddig megőrződött oszlopokon, frízeken, metopétöredékeken is egyre több a pótlás, ám ha a romok és az oszlopok között megállunk, akkor még mindig többet érzünk meg annak a régi világnak a nagyságából, mintha a múzeumban állva az egyes domborműveket szemléljük. Azt hiszem, ha más nem, akkor ez mégiscsak mond valamit a tájba helyezkedő teremtett világ szépségének a mértékéről. Mást ezzel a szépséggel sem tudunk kezdeni, minthogy szemléljük, próbáljuk magunkba elmenteni, hogy előhívhassuk, ha szükségünk lesz rá.

Egyre több a rom, egyre több a kiegészítés: úgy tűnik, a porladó anyag fölött nem tudunk uralkodni, s mintha még siettetnénk is a porladást. Ám amíg csupán egyetlen kő vagy oszlop marad az Akropoliszon, addig ide kell ellátogatnunk, ha az athéniak által megteremtett formák szépségének adózni akarunk.

A harmincas évek közepén Németh László nem tudta elfogadni, hogy a görögség halott hagyományt jelent. „A görögök: a minőség születése, s a mi félbarbár korunk azért értheti meg jobban őket, mert nemcsak Apollón lantját hallja, hanem a szülőfájdalmakat is, a maga testének szülőfájdalmait.” Elég végignézni a század történetén, s egyből látjuk, a görög hagyományból feltámasztandó minőség nem találta meg a maga helyét a világban, a görögség ma valóban halott hagyomány, ami a napi élet kereteibe évezredeken keresztül átszűrődhetett belőle, az továbbél, minden más viszont idegen maradt, elfelejtődött. Ám aki akárcsak egyszer is felkapaszkodott már az Akropolisz lankáira, megállt a Parthenon tövében, gyönyörködött a Kariatidák szépségében, az tudja, ha visszagondol, hogy ott lenn, délen, a ragyogó napfényben egy mostaninál teljesebb és emberibb világ emlékei várják, s tudja azt is, hogy a sárgásán fénylő oszlopok kísértésének többé már nem lesz képes ellenállni, egyszer majd megint el fog indulni feléjük...