A lepkék orgazmusa

A kolozsvári László Noémi vígan táncol az izzó parázson, nem rettenti se tűz, se seb. Az őselemek testvére ő, időutas, mint a kínai líra lepkéi: tarka múltból lesz jelen és jövendő. A verslábak bele-belerúgnak egy-egy szóba, átgázolnak a következő sorba, beletiporva az unalom papírfehérjébe, ám a fájdalom elmarad, nem sajog semmi, nincs véraláfutás, szóhasadás, gipszelés és mangán.

Jó nézni a lepkéket, pontosan tudják, mit vehetnek el egy-egy virágtól. A lepkék a költészet szárnyas oltárai, a négy őselem áldozhat csak rajtuk, s jutalmul sincs egyéb, mint a szépség.

A lepkék zenélődobozok, csak fül kell hozzá. Minden mozdulatuk zene. A kínai ábécé betűit rajzolják a légbe, verseket írnak.

A mindenséggel szeretkeznek ilyenkor, ezt látja a költő, ezt az orgazmust fejti szánalmasan emberi, igazi verssé.

1.

Halottaim köröttem ülnek.

Piros ruhájuk rajtam fekete.

A tenyerükön egy-egy gyertya ég.

Omlik a füst a lábaikra le.

Utolsó szavuk arcukon ragadt.

Még találgathatok.

Szeretem vékony, sápadt ajkukat,

s a fényt, mely szemhéjuk fölött ragyog.

Indulnék útra, hosszúra, gyalog.

Sötét hajuk még nő, még fogva tart.

Folyóvíz csillan, körbezár a part,

a gyertyalángok mozdulatlanok.

2.

Ajtaját lassan csukta rám

az ősz, a víz, a föld.

Pókhálószálakon a tűz

keresztültündökölt.

Ösvény ösvénnyel összenőtt,

elringat, eltaszít.

Magára érti már a táj

a tenyér titkait.

A part makacsul fogva tart,

ők mozdulatlanok,

míg nézem őket, arcukon

mint árnyék, mozdulok.

A csillagábra útjain

nincs érthető nevem.

Lefoszlik rólam mind a négy

megélhető elem.