A sírás

„Nulla flendi est maior causa, quam flere non posse.”

(Seneca)

1.A költészet és a könny

Az aranykorban nem voltak költők. A fák maguk termettek, s jóízű, illatos gyümölcsként potyogtatták ki magukból a verseket. Az első emberek pedig – ártatlan, gyermeki lények – boldogan szürcsölték belőlük a természet adta költői nedűt. S hol költészet van, ott az átszellemülés belsejéből fakadó éteri forrás: a könny. Aranykor volt, vidám, derűs, nem illett hozzá sírás: csak a fák leveleit áztatták sárga, mézízű könnyek. Akkor született meg az érzékenység, a pátosz – akkor született meg az irodalom.

2. Akhilleusz, a „hős”

Az ókoriak legfélelmetesebb istene nem a hatalmas Olümposz tetejéről villámokat dobáló Zeusz, nem a földet háromágú szigonyával megrengető Poszeidón, nem az alvilág láthatatlan sisakja alá bújva rémisztgető Hádész – a nagy mennyei triumvirátus – volt, hanem (bár Héra és egyéb istenfeleségek esetei igazolják, hogy már abban az időben is érvényes volt a ma oly szívesen hangoztatott mondás: asszonynak hallgass a neve) egy gyönge, aprócska nő: Fáma, a Hír, a Híresztelés és a Pletyka szülőanyja. Épp kicsisége és kezdeti észrevehetetlensége volt a leghatékonyabb fegyver, hiszen bárki szívébe (az ész központjába) be tudott lopózni, s az emberi fecsegések addig táplálták, míg hatalmas méretűvé nőve egész városokra, országokra, népekre telepedett rá. Fáma legjobb barátnője, egy kicicomázott dáma, kit manapság Divat néven szoktak emlegetni, hasonlóan cseles és mozgékony volt, s nem kisebb sikereket könyvelhetett el magának. Az istenek, mint tudjuk, nem öregednek és nem gyengülnek: Zeusz ugyanolyan erővel dörgeti ma is az eget, Poszeidón ugyanúgy dobálja a partra fél kézzel a hegy nagyságú hullámokat, s Hádész házába is be kell térnie egy soha véget nem érő vendéglátásra minden embernek. Divat kisasszony hírhedt akcióit sem kell senkinek külön bemutatnom. Barátnéjával együtt úgyis eljutottak már mindnyájunkhoz, s mi – mint afféle istenfélő emberek – kénytelenek voltunk hellyel kínálni őket. Költészet ide vagy oda: manapság nem divat a sírás, s hogy az átszellemülést elősegítő éteri lélek bennünk van-e, azt a költőktől és az olvasóktól se kérdezze senki. Jobb, ha nem nevetteti ki magát ilyesmivel az ember. Mindenki láthatja, hogy mi, Leopold Bloomok vagyunk az igazi hősök, s az anyukájához bőgve szaladó „isteni” Akhilleusz, ott a trójai tenger partján, amint a hatalmas víz elnyeli duzzogó, bajnoki könnyeit, éppoly szánalmas figura számunkra, mint a dalait lomhán faricskáló, magányos magyar költő.

3. Elektra és Pacsirta keservei

Színtér: Mükéné, a királyi palota. Előtte keservesen jajgató nőalak. Rázendít a kar: Ó, jaj, Elektra, fájdalmas a te sorsod, s nékünk is fáj, hogy meghalt oly csúfosan ő, a hős, kit Árész a harcban is óvott. A közönség sír, s a nézőtéren ülő kritikus másnap terjedelmes esszét ír a művészet hatalmáról, melyet így nevez: katarzis. A kihullott könny érzelgős írássá terpeszkedik szét eme elképzelt kritikus papírlapján. Talán Rezeda Kázmér ő, aki színésznő szerelméről ábrándozva magányosan pipázgat egy budai kávéház egyik álomfüsttel borított rejtett zugában. Rezeda, álnevén Szindbád, az örök agglegény a másvilágon is az elfonnyadt Perszefoné asztalához ül, s mélabús történetekkel szórakoztatja sosem volt szerelmes ifjúságáról mesélve a földre csak kísérteni járó „alvilág” úrnőt. S itt, a leheletkönnyű lelkek birodalmában elgondolkodik, hogyan lehetséges, hogy egész életében egyetlen nőt sem ölt meg. Rezeda ellenpólusa a vénlányok ősi típusa, Elektra, a gyilkolni vágyó, magukra hagyott nők legharciasabb példánya. Őt is, kit Aigisztosz nem mer férjhez adni, nehogy bosszúálló fiúutódokat szüljön, magányos siránkozásra kárhoztatta a sors. Ezért várja megváltóként Oresztészt (Püladészt?), nem az anyagyilkosság öröme hajtja, ezért átkozza üres nyoszolyáját a férjgyilkos Klüteimnésztra erkölcstelen házában. Elektra nyilvános jajgatása ott a mükénéi palota előtt Pacsirta párnába fojtott esti sírásában éled újjá, miközben a szülők a szomszéd szobában leányuk meggyilkolását tervezik. Igaz ugyan, hogy Euripidész, aki szintén érzékeny lelkű és sírós lehetett, férjhez adja a maga Elektráját: de a házasságban is szűzen maradt nő zokogása annál hangosabb.

4. Jaj, meghal a kedves Adonisz!

Ahogy a helikoni „szüzek” nem bírják kielégíteni a sok hozzájuk esengő, szereleméhes művészt, Hádész sem győzi megválaszolni a számtalan, halálközelből neki címzett levelet. Egyébként jó kis hivatalnokrendszer fejlődött ki az alvilági úr köré, küldöncökkel, kapusokkal és bírálóbizottsággal, s hogy megéri-e neki külön halottkísérőt meg révészt fizetni, különösen csúcsidőszakokban, nagy természeti katasztrófák vagy háborúk idején, azt talán nem a mi dolgunk firtatni. Mindenesetre, ha tényleg ilyen úri dolog a halál, s egyik alkalmazottól a másikig vezetnek, mint egy kényelmes hotelszoba elfoglalása előtt, akkor érthető az a fenséges, földöntúli póz, mely az író tollára telepszik a halál – vagy hogy elvontabban és líraibban fejezzem ki magam: az elmúlás – emlegetésekor. Ez a halotti ridegség és szerelmes riadalom sugározhatott a dalnok Orfeusz arcáról is, mikor megríkatta az alvilági kényurat és egész pereputtyát, de még a Perszefonéval kedvese el-, illetve visszarablása miatt pörlekedő Afrodité hisztériás zokogásában is ott volt. Mi, olvasók is föltesszük néha ezt a tragédiák szereplőihez illő, potyogó könnycseppekkel telerajzolt álarcot, még mielőtt rajtakapnánk magunkat, hogy fölényesen mosolygunk a Diotimát sirató Hüperion, vagy a fia holtteste mellett térdre boruló Szűzanya kesergésein.