Gyászmenet; Heinrich, büszke lovag; A hegyek állva alszanak; Olykor irgalmatlanul; Beleszőttelek
Gyászmenet
(Schiller: Gruppé aus dem Tartarus c. verse alapján)
Hallgasd, hogy mormog a tenger,
és patakok sírnak
sziklák odvaiban.
A mélyben kínnal kipréselt,
terhes, üres nyöszörgés.
Fájdalom torzítja arcuk –
ijedt, tátott pofákból
lóg ki a káromkodás.
Üres szemek s félős tekintetek
hidat keresnek
a panasz folyóin.
A síró gyászmenet
körbe-körbe jár,
és suttogva vár
egy végső leszámolást.
Az öröklét lebeg a kis csapat fölött.
Szaturnusz századokat írtó
kaszája eltörött.
Heinrich, büszke lovag
(Töredék egy 19. századi német epikus költeményből)
Heinrich, büszke lovag, jöjj, űzd el a szellemeket! Már
minden rusnya palackból vágyaim ördöge les rám.
Szép vagyok, úgy hallom, s kívánják gömbölyű testem;
kedvesem, ó, Heinrich, lásd ördögök étele lettem!
(...)
Fenséges nyugalommal szálltak az ég peremén ők,
mégis a lucskos esőt megszülték ősszel a felhők,
Így szülöm én a gyalázatomat majd! El se hiszed te,
mennyire lángol a lelketlen vágy ördögi teste.
A hegyek állva alszanak
A tó felfordított hegy. Belülről hólyagzott föl a bőre, s testét elöntötte a színtelen genny. Belső szervei függetlenedtek tőle, szabadon úszkálnak, tátognak lebenyeikkel. Erei, mint betemetett emberek karjai nyújtózkodnak segélykérően. Ürülék szennyezi a tavak belsejét, méreg marja és harapdálja a partjait, súlyként nehezedik az előzőleg letiport, ártalmatlanított ormokra.
A dombok sündisznókká magasodtak, tűlevelű fákat okádtak saját felszínükre, s végül részeg torkukból már csak a kemény, hószínű ragacs dőlt leállíthatatlanul. Amíg aludtak, éles vasak túrták a talpukat, szórták bőrükbe a kórt, s megmérgezték a lefelé futó ereket. Szétvagdosták beleiket is, felszínre fröccsentve a bennmaradt tűzforróra hevült vörösbort.
A hegyek állva alszanak. Sosem nyúlnak el sajgó oldalukon, nehogy húsukba vájjon a sok öngyártmányú sárkányfog. Állítólag a hegyekben azelőtt sárkányok laktak, évszázadokig toporogtak ritmikusan, összeszorított lábbal, s mikor már nem tudták tovább visszatartani, kidőlt belőlük a sárgás folyadék, s az ő vizeletükkel teletöltött hegyek egyensúlyukat veszítve a mélybe zuhantak.
Zuhanás közben kettévágták a nap első sugarait, amelyek emberi lelkeket küldtek volna a földre.
A tavak azóta egytől egyig halottak. Eszeveszetten keringenek a halak, mert beléjük szorultak a temetetlen tavak lelkei.
Olykor irgalmatlanul
Ó, ti matracok és szétdobált ruhák
lelkemben szétszórt leselkedő kémek.
Láttad a felfújódott,
világba pukkadó szobát?
Sarokban a pókok
nyikorgó függőágyai.
Beleszőttelek
A szobámban, ahogy csavarodsz,
sikító csillárzajok.
Kifújtalak, s leheltem beléd
remegő drótokat.
Néha, mint szétnyílt boszorkányok,
csillagfüstöt okádok.