Tranzit 2

„Szeme a rácsok futásába veszve

úgy kimerült, hogy már semmit se lát.

Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ.”

R. M. Rilke: A párduc

Azt hiszem nehéz lenne belekényszeríteni magam bármiféle kérdezés halvány gyanújába is. Én így soha nem működtem. Szándékosan semmiképp.

Fördős Annának hívnak. Ha beszélek, magamról beszélek. Hibáimat, fogyatékosságom beszélem ki másoknak, nehogy a hátam mögül váratlanul rám törjenek. De most, mint annyiszor, megpróbálom leküzdeni magamat, és a kívülem eső világról beszélni. Jó lenne behunyt szemmel látni, nem irigyelve a Teremtőt.

Rám néz az üveglapról a valószínűtlenül felfúvódott vörösképű hold. Csak egy kicsit kellene mozdítani a fejem, s nézhetném ahogy lassan emelkedik. Egyre kevésbé szabdalják, sebzik testét a neonok vasrudai, s a nyilvános bűnbánatot gyakorló, aszkézisben versengő fák.

Érzem, hogy fázom.

Egy férfi feláll, sapkát vesz elő táskájából, magára ügyetlenkedi kabátját. (Messze van még az állomás.) Táskájával piszmog. Előszed egy román stílusú műkinccsé kopott orosz gépfegyvert. Szétlövi a luxusvonat ablakait.

Van aki fel sem ébred. Csak a hold ugrott feljebb az égen, elhagyva pírját. Most már természetesebb körülmények között robogunk. Reszketésemtől – mert reszketek a hidegtől – a világ rejtett ráncaiba gördülnek be terünkből a díszekként ragyogó emlékek szentjánosbogarai.

Fördős Anna gondolja tovább a fehérre meszelt kutyaólak legendáját, a kutyákét, melyek hűségesen követik az anyagi világtól szabadulni vágyó isteni leheletet. A kutyákét, melyek mégis behúzódnak sírszerű, fehérre meszelt odújukba. Fördős Anna sem tehet mást, mint hogy a giccses viszonyulás halálos bűne miatt megpróbál szabadulni képüktől, de szemük akkora vonzással bűvöli Annát, hogy kénytelen leülni, és írni, és szóról szóra elmesélni legendájukat.

A helyszín az egymást követő és megszüntető idők üzemzavaros szünetrése, egy negyedik emeleti lakás, az állomás és a buszpályaudvar között magasodó őrtorony, ahonnan a tehetetlenné kötözött ember tekinget északra és délre. Egy-egy busz vagy vonat indulása késként forog lelkében, mégpedig Gilgamest ábrázoló szép markolatú obszidiánkésként.

Nagy a forgalom. Fördős Anna, édes Anna napkeltétől napnyugtáig álmodja tovább a fehér kutyák legendáját. Az ólaik fehérek, fehérre meszeltek.

A fehér szín az Atya színe. De van fehér liliom szentek és szüzek kezében is, és a Duna közepében aranypálcáktól támogatva. A napfény miatt azonban rejtve marad a két pálca rendeltetése. (Mankók azok. Pótlábak. Négylábúvá tevők. A gyermekséget általánossá tágítva világszemléleti okokból, megérkeztünk a kutyákhoz.)

Kutya, mint Peszeki Károly. Tíz év távlatából felbukkan egy arcnélküli név. Kutya. Felgyújtotta a szalmakazlat. Véletlenül? Egy tornaórán letörött a mutatóujja.

Minden csak magában áll, és nincs mögötte semmi. Ezért minden félre- és belemagyarázást elkerülendő, kimondom akaratomtól független legendaírásom szándékát.

Éjjel írom, amit nappal álmodtam. Körmömön nincs gyertyaviasz; semmiféle mesterséges megvilágításnak nincs helye ott, ahol a gondolat fénye beszivárog az idő repedéseibe. Tollam hegye karcolja a reménytelenül sötétet. Előre megmondhatom: a rézlemezpuhaságú éjszakák savakba mártva maradnak az utókorra, s csak a gondolat fényének vonásai lesznek sötét foltok.

Peszeki Károly. Kutya. Csak a neve maradt meg, és egy ráncbaszedhetetlen hajtincs. Most esik az eső. Az Úristen sirat minket. Sír helyettünk.

A kutyák nem szégyellték kutyaságukat. Egyszer – önmaguk bevallása szerint –, ősidejük kezdetén megfigyeltek egy diót egy hatalmas, kicsempézett terem (kórház vagy más világi – esetleg világintézmény) padlóján. A dióból néhány hangya mászott szét a fényes halálba. Egyetlen mukkanás nélkül jöttek rá, hogy ebben a dióban millió hangya él, és valami kimondhatatlan tudás szállta meg őket. Attól fogva csak hatalmas, kivilágított termekben aludtak. Éjszaka száz gyertya, ezer lámpa és csillár biztosította a királyi, reklámfényű ravatalt.

A hangyákat első zavarukban megpróbálták összeszedni, összesöpörni, de aztán minden görcs elszántsággá oldódott bennük. Széttaposták a kitévelyedett hangyákat. Ez történt ősidejük kezdetén. Aztán a fényes éjszakák.

Megfigyelek egy rózsát, mert ősz van. Sápadt, mint az esőn felejtett krepp-papír. Mélyén a napfogyatkozást, levelein a szabályosan egyedi bordázást, az enyészet rozsdafoltjait sárgás bőrén. Az illata különös módon őszi alma emléke, mint testemben a megtartóztatásé. Ilyenkor a múlt szemöldökdudor-tájéka a fájdalom központja.

A kicsipkézett leveleken mohó csigaszájak cuppogásai, és zöld foltok a papíron. Mert nem lehet a napba nézni, csak megvakulni. Elbűvölten bámulni a lázas harapást, a billiówattos ostyatöredéket. Ki tudja, hány részleges napfogyatkozást érek meg ilyen magányosan a cickafarkillatú őszben, egy rózsafehérré fakult rózsaszál mellett.

Lassan este lesz. Az ég is olyan sápadt, mint a rózsa. A köldöke vonz, az a forró kis lukacska. Finomművű, üszkös fákból faragódott zúzmara keretezi a látóteret. Fejed fölül verebek hintáznak le sárga, súlyos leveleket. Minden hiába. Bár élvezed a korom csípős hidegét, most nincsenek túlvilági képzeteid, nem hiszed, hogy nincs elmúlás. Most arra gondolsz, aki nem hallhatja magányodból hangod, pedig már napok óta az ő fülébe sugdosol, és az éjszakákra nem gyújtotok fényeket, gyertyák sincsenek, csak óvóhelymelegű fehér takarók és szűk, kis cellák a hatalmas terem helyett.

Hogyan? Választhattunk volna membránlétet?

Nyomasztóan hat minden szó így, a rács mögül. Olyan egyedül vagyok. A város fényei csíkokat festenek a hálóingemre. Én, Fördős Anna, azt mondom, vér. Átfolyik a rácson, belefullad a csöndbe. Egy neon elaludt. Szikár testéről álmodik a fal a holdszemcsík rezgéseiben. Nem jó túlságosan szabadnak lenni, mint egy halott. Napok óta ugyanazt álmodom.

Csak kicsempézett, nagy termekben lehet élni valahogy, hogy minden után igazak maradjunk.

Ők megcsókolták fényképüket, bebújtak kutyaságuk takarójába, hogy háborítatlanul legyenek azok, aminek hiszik magukat. Minden reggel vissza kell térniük, hogy egyre mélyebbről folyhasson Isten könnye utánuk.

Dél körül történhetett, {élességéhez előrelátóan harangzúgást rendeltek. A szűk utcán ezerszer olvadásnak indult és megfagyott hókupackák. Az apró kertek mögötti szántóföldet észak felé vonuló akácosok libasorai szabdalták. Egészen magasról nézve, valahol az országhatáron túl egy hatalmas vonzáspontban találkoznak. Talán ez nekem sem lesz fontos, ha nem akarom.

Azt hallottam, a csodákért meg kell küzdeni, és nem szabad kiérdemelni azokat.

A kutyák lehettek vagy kétszázan. Fehér ruhában, arcukat teljesen eltakaró, hatalmas csuklyákkal a fejükön. Csak a tájékozódásukat segítendő hirtelen kivágott szemnyílások törték meg lázas fehérségük, de a félig hunyt pillák mögül minden akaratuk ellenére kisütött, forró és izgató szikrákat hányt teremtettségük ténye. Ők voltak a nem. Mert. Világosabban, azt hiszem, képtelenség ezt megírnom. Fölösleges bármit is erősen bizonygatni, amíg az evangélium holdudvara nem folyik bele jobban az éjszakába, s nem égeti maga köré a fehér semmit.

A kutyák az utcán haladtak végig, melynek nincs neve s ahol elérhetetlen aranykulcs sem kínálkozik játszadozva. Százan lehettek. Egyetlen görcsös gondolat rendezte láthatóvá minden mozdulatuk. Ők nem, mert. Libasoruk lassan felbomlott, s fejetlen birkákként kezdtek egymásnak tántorogni, nem akarták magukat elárulni a világnak. Maradtak elvarratlan szálak. Egy másik nevenincs utcában épp ekkor Dvořák Új világ szimfóniája gyászzene gyanánt a falusi mikrofonok recsegő baszokontinuójával. Szikkadófélben levő akvarellfoltos ég. Tengerillatot is képzelhetnénk a rafináltan szétszórt sókristályok miatt. A föld hörgői már tavaszszíneket, nagy tettekre serkentő és tragikus színeket okádnak a bokrok alá. Mi így szeretjük a telet, amíg tudjuk, a következőre nem kell sokáig várni.

Kis Géza és Tösöa nem is sejti, mitől lépdes olyan könnyedén. Az E-dúrban dorbézolgató hangszerek gazdáikkal a végtelenbe süllyedő álnokhalványkéken csábító firmamentum nem tudni melyik bugyrába béreltettek helyet az időszakos szeráflétre. A szél még nem libbentette félre a függönyt. Lassan szikkad az akvarellfoltos ég, kis tengerszemek bámulnak le a falura. Isten könnyei. Kis Géza és Tösöa legalábbis így érzékelik.

Valaki meghalt, valakit hamarosan eltemetnek, és halála semmiképpen sem különbözik a kutyáétól, gondolhatná Kis Géza, mivel ő kutya, gondolja Tösöa, s mi tudjuk, hogy ő van nagyobb bajban. De egyelőre zene. Legjobb informátoraim szerint Tösöa mindenről tud, amiről tudhat, amikor tudni akar. Ezért úgy döntött, hogy ezután csak arra összpontosít, hogy ne gondoljon semmire. Nagyon nehéz Kis Géza társaként bármire se gondolni. Tösöa a horgászást eddig még nem próbálta. Talán egy égi könnycseppbe kellene horgát belevetni, s várni, amíg felivódik a halványkékkel csábító firmamentumban. Akkor el lehet kezdeni mászni, szétroncsolt tenyerekkel, fényesre kopott izmokkal, felfelé. Egy égi karfiol tetejéről, mely fiatalon elhunyt kisfia combkinövését juttatja eszébe, egy ismeretlen alak Rilke Párducát kántálja. Ilyen karneváli hangulatban ész nélkül el lehet hantolódni. Tösöának egyelőre nincs jobb ötlete, s ezt is a külső hangulatok jól megrendezett színházának hatására hiszi.

Tösöa felesége, Né a gyanútlanság szépségéből egyszer csak üveghegyként nő a falu fölé, kezében élesre fent, villogó konyhakéssel, hogy Tösöa futótűzként terjedő vágykacsait irtsa. Tösöa majdnem tökéletes családapa, s ezért Né is majdnem tökéletes családanya.

A szimfónia, az csak forma – próbálja nyugtatni magát Tösöa. Egyelőre romokban hever majdnem tökéletes apaként a családi fészek vágynyesegetőjében, szívében áttetsző-simára dédelgetett gondolattal. Már régen csend van. Csak Kis Géza nyalogatja le róla néha a port, és néz át vágyakozva egy ugyanolyan szép másik világba.

Elkeserítő, milyen könnyelműen be tudunk csapni egy szóval bárkit. Viszontlátásra. Én, Fördős Anna, most mégis befejezem. Nem szeretném, ha valaki ezt elolvasná, pedig semmit nem mondtam.