Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. május / 311; 312; 313

311; 312; 313

         

311

             

Nevüket a dolgok nem ismerik,

fényben úsznak és csendben, nedves levegőben;

mintha minket tagadnának.

                 

Boldogságukat isszák, de azt is úgy,

olyan szenvtelenül, mintha nem kellene,

mintha ők is utaznának.

                       

Mi pedig mondjuk a neveket

– alpakkától zeppelinig, Alhambrától Zuglóig –

és mindegyikbe belekapaszkodunk,

mindegyiket fennhangon hirdetjük.

                           

A név rájukragad, a név ottmarad, alig látható,

együtt úszik a neves és a megnevezett:

senki sem várja, senki sem tagadja őket.

                       

Mi viszont futunk, mi viszont felejtünk,

minket karban a tiltakozás tart,

a felejtés a mi fegyverünk.

                   

A dolgok állnak, a nevek fakulnak,

minket meg elönt a múló akarat.

                 

1997. március 13

                   

                 

312

             

Áradnak a hangok, versenyeznek:

a víz fölött terjednek Ádám óta,

hozzák a szellemet, a nagy ókorit,

amit azóta könyvekbe zártunk.

                 

A hangverseny Neked szól,

és a könyveket is Te írtad;

csak a víz nem a Tied,

csak a vizet lehet mindig elvenni.

                 

Elvenni Tőled és másoktól,

befejezni az allegóriát.

               

Csak a hang terjed, feltartóztathatatlanul.

Csak a hang és a szellem.

             

1997. március 13.

                     

                   

313

           

Szedelőzködnek a szép napok,

betakarítjuk a maradékot,

rálehelünk az álom hordozóira.

                 

Bárhova nézzünk, valami mindig ellenáll,

valami kikezdi bánatunkat,

színt vált, szerepet cserél.

                   

Felhők vesznek körül, erőtlenség költözik belénk,

szemünk lecsukódik, szemünk örül;

hozzánk fér a kétség, hozzánk a kifogás.

                 

1997. március 13.