311; 312; 313
311
Nevüket a dolgok nem ismerik,
fényben úsznak és csendben, nedves levegőben;
mintha minket tagadnának.
Boldogságukat isszák, de azt is úgy,
olyan szenvtelenül, mintha nem kellene,
mintha ők is utaznának.
Mi pedig mondjuk a neveket
– alpakkától zeppelinig, Alhambrától Zuglóig –
és mindegyikbe belekapaszkodunk,
mindegyiket fennhangon hirdetjük.
A név rájukragad, a név ottmarad, alig látható,
együtt úszik a neves és a megnevezett:
senki sem várja, senki sem tagadja őket.
Mi viszont futunk, mi viszont felejtünk,
minket karban a tiltakozás tart,
a felejtés a mi fegyverünk.
A dolgok állnak, a nevek fakulnak,
minket meg elönt a múló akarat.
1997. március 13
312
Áradnak a hangok, versenyeznek:
a víz fölött terjednek Ádám óta,
hozzák a szellemet, a nagy ókorit,
amit azóta könyvekbe zártunk.
A hangverseny Neked szól,
és a könyveket is Te írtad;
csak a víz nem a Tied,
csak a vizet lehet mindig elvenni.
Elvenni Tőled és másoktól,
befejezni az allegóriát.
Csak a hang terjed, feltartóztathatatlanul.
Csak a hang és a szellem.
1997. március 13.
313
Szedelőzködnek a szép napok,
betakarítjuk a maradékot,
rálehelünk az álom hordozóira.
Bárhova nézzünk, valami mindig ellenáll,
valami kikezdi bánatunkat,
színt vált, szerepet cserél.
Felhők vesznek körül, erőtlenség költözik belénk,
szemünk lecsukódik, szemünk örül;
hozzánk fér a kétség, hozzánk a kifogás.
1997. március 13.