„Eltűnt évtizedek színes kavicsai”

Mikszáth Kálmán életművének megítélése mindig is ellentmondásos volt; különösen igaz ez életének utolsó évtizedére. Hosszú ideig úgy élt a köztudatban (és részben ma is úgy él), hogy ez az időszak volt a fontos, a jelentős művek, a nagy „társadalmi regények” keletkezésének évtizede, mikor Mikszáth végképp lerántja a leplet a dzsentriről, „bár a jövőt nem látja meg”. Ez került a köztudatba, a tankönyvek nyomán. Az irodalomtörténet-írásban ezt az álláspontot legpregnánsabban Bisztray Gyula képviselte, aki 1961-ben úgy véli, hogy az író utolsó évtizede ideális alkotói pályán halad, „csupa nagy alkotás jelzi szorgalmas, munkás életét”.

Az ellenkező pólust Németh G. Béla képviseli, akinek többször is megfogalmazott véleménye, hogy Mikszáth regényei „nem tartoznak esztétikai tekintetben igazán jelentős művei közé, illetőleg csak egy-egy részletük, rendszerint novellisztikus részletük”. Ennek alapján az író legfontosabb írásainak a novellákat tartja, sőt őt nevezi „a műfaj első nagy hazai alakjának”. Érdekes adat az is, hogy Móricz Zsigmond pedig elsősorban jelentős újságírónak gondolja Mikszáthot.

Vannak természetesen árnyaltabb megfogalmazások is. Szálai Anna például ketté választja az 1900 és 1910 közé eső időszakot, az első felét válságkornak nevezi, a másodikat jelentősnek. Fábri Anna úgy látja, hogy ez az utolsó évtized Mikszáth számára a fontos erkölcsi értékek relativizálódásának, a fáradtságnak, letargiának szomorú korszaka, melyben volt harmonikus másfél év is (mikor a Jókai-regényt írta), és ekkor mutatkozott „írói erejének teljességében, művészetének delelő pontján” (A Noszty fiú eseté...-re utal itt).

Akik közelebbről ismerték, azt írják, hogy Mikszáth élete végéhez közeledve megváltozott. Ennek egyik jellemző tünete, hogy szinte egyik napról a másikra anyagiassá vált. Ő, aki addig valósággal szórta a pénzt, ekkor gyűjtögetni kezdett. Ezt egyébként ő maga is érzékelte, és így magyarázta:

„Amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő bennem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyakozásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát.”

Tudjuk, hogy ennek a kúriának a megvásárlását több évig tartó keresgélés előzte meg, és a kiszemelt helyek között ennél sokkal úriasabb területek, épületek voltak, köztük egy fogarasi vár, mely végül a gyerekek ellenkezése miatt nem lett Mikszáthé. Mindenesetre jellemző, hogy az író folyamatosan gyarapítani igyekezett a Szontágh-kúria körüli birtokot (többek között ezzel is kényszerítette magát az írásra, holott akkor már gyakran kedve sem volt a munkához); ez pedig annyira köztudott volt, hogy jubileumi nemzeti ajándékként jó 600 holdnyi földterülettel egészítik ki birtokát, és ez nagy örömet okoz neki. „...Nemzettől nyert donáció csak egy lesz: a nemes Mikszáth famíliáé” – mondja az ünnepségen.

Az ősök életmódját igyekezett utánozni. Próbált jó gazda lenni, erről levelezése is tanúskodik; kedvenc tartózkodási helye Horpács lett. Ebben persze semmi rendkívüli nincs, hiszen Mikszáthról egyébként is közismert volt, hogy három évtized alatt sem vált nagyvárosi emberré a fővárosban. Kedvvel írta meg honfoglalását az ősi kúriában (Szontágh Pál kutyái), majd egy saját kastélyt is építtetett a régi udvarház mellé, a Jókái Mór élete és kora című könyv honoráriumából.

Az apák életmódjának keresése viszont csak az egyik, de nem a legfőbb motívuma annak, hogy Mikszáth egyre nagyobb becsben tartja a materiális javakat. Ő, aki egész életében sokat betegeskedett, a századforduló után az elmúlás gondolatával küszködik. Valószínűleg belejátszik ebbe az évszázadváltás kissé misztikus élménye: a misztikumra mindig is fogékony volt. Betegsége egyre többet kínozta; ismerősei közül többen meghaltak. Feltűnően sok nekrológot kényszerül írni, emlékezéseket az eltávozó ismerősről, barátról, jellegzetes figuráról. (Csemegi, Tisza Kálmán, Horváth Boldizsár, Gyulai Pál, Jókai, Az utolsó tekintetes úr stb.) Műveinek jó része ekkoriban az öregedésről, az elmúlásról szól, gyakran már a címében is (Öreg szekér, fakó hám; Az én halottaim; Mikor a mécses már csak pislog vagy a Fili, melynek alcíme: Rajz a régi időkből stb.)

Ugyanakkor Mikszáth igen sötétnek látta az ország jövőjét is. Erről is több adat, illetve visszaemlékezés szól. Köztük a legismertebb Feszty Árpádné (Jókai nevelt lánya) beszámolója egy vacsoráról, melynek végén szörnyű – és később bekövetkező – jóslatokat mondott az író az ország és a Monarchia későbbi sorsáról. De Herczeg Ferenc is megjegyzi, hogy Mikszáthot javíthatatlan pesszimistának ismerte. Az pedig egyenesen megrendítő, amit néhány nappal halála előtt Rahón mondott egy választási gyűlésen: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom most az ország jövőjét, hogy megrajzolni sem merem.”

Ha ez így van, vajon meglepő-e, hogy az író, aki roppant családcentrikus ember volt, úgy gondolta, gondoskodnia kell gyermekei és felesége jövőjéről? Erre figyel fel a közeli jó barát, Herczeg Ferenc: „Élete alkonyán különben is megváltozott; neki, aki sohasem törődött a földi javakkal, egyszerre vagyongyűjtésen járt az esze. Hogy legyen mit hagynia Jánoska testvéreinek!”

Mikszáthnak ez a nagyon is érthető – bár a magyar irodalom történetében nem túlzottan gyakori – törekvése nem lehetett ismeretlen a kortársak között. Az Egyetemes Philologiai Közlönyben egy, a Jókai-könyvről írt feltűnően durva bírálatban a cikkíró odabiggyeszti: A könyv „értéke nulla. És ezért a munkáért Mikszáth a Kiadótól, úgy mondják, húszezer korona honoráriumot kapott.” Ez az – abban a korban különösen – otromba megjegyzés nyilván fájhatott Mikszáthnak, és Hajdú Miklósnak, aki válaszra megküldte neki a cikkét, egy később részleteiben publikált levélben méltósággal válaszol: „Hogy mennyi honoráriumot kaptam érte egy magánkiadótól, az azt hiszem, nem tartozik senkire. Annyira talán mégsem állhat az ember a nyilvánosság ellenőrzése alatt, hogy azért megtámadhassák, ha a búzáját drágábban adja el vagy nagyobb napszámot kap a munkaadójától. Ha az a névtelen cikkíró, aki engem támad, irigyli tőlem a húszezer forintos honoráriumot, melyekkel szerinte a könyveimet fizetik, mért nem plagizál ő is, ahogy én plagizálok harmincöt esztendő óta, mikor az olyan jó jövedelem.”

Talán még ennél a támadásnál is meglepőbb Ady Endre kemény bírálata Mikszáthról. Ady az író Mikszáthot becsülte, viszont több alkalommal szúrós megjegyzést tett Mikszáthnak az újabb irodalmi mozgolódások, irányzatok iránti értetlenségére. Legélesebben A magyar Pimodán folytatásának szánt cikkben támadta, feltéve „ha a Nyugat meri” elmondani „mindazt, amit most már igazán ideje elmondani”. Nos, a Nyugat nem merte elmondani, így a cikk, melyet Ady 1909 februárjában írt, nem bánthatta Mikszáthot, mivel nem jelent meg.

E cikkben Ady „irodalomgyűlölő nagyírónak” aposztrofálja Mikszáthot, akinél „bizony isten sok megrótt könyvügynök különb és jobb felesége az irodalomnak”, és akiről többen példát vehetnének, „mint kell egy ilyen Balkán-országocskában kínálkozó együgyűségek bőségszarujából meggazdagodni”. Ráadásul az írásnak azt a címet adta, hogy Írók és gazemberek. Persze ezután az sem érdektelen, hogy jó egy év múlva, a jubileum idején Ady egy cikkben „kivételes írónak és kivételes embernek” nevezi az ünnepeltet abban a Vasárnapi Újságban, melynek Mikszáth is munkatársa volt.

A népszerű, olvasott író az évtized elején újságot és kiadót is cserél. Majd negyedszázad után válik meg a Pesti Hírlaptól, és főmunkatársa lesz Az Újságnak és a Vasárnapi Újságnak. Ugyanakkor megválik a Légrádi Testvérektől: a Révai Testvérek és a Franklin Társulat adja ki ezután a munkáit; természetesen továbbra is az ő bevezetőivel jelenik meg a Singer és Wolfner cég antológiája, az Egyetemes Regénytár Almanachja; ezt Mikszáth már 1888-tól jegyzi szerkesztőként. Politikai motívumokat is emlegetnek a változtatások okaiként, hiszen Az Újság kétségtelenül a Mikszáth által becsült Tisza Istvánt támogató lap volt. De az is tény, hogy az író anyagilag is jobban járt, főként új könyvkiadóival.

1904-től indítja el a Franklin Társulat hatvankötetes nagy sorozatát, a Magyar Regényírók Képes Kiadását, melynek szerkesztésére Mikszáthot kérik fel. Érdekes maga a sorozat, és érdekes a megbízás is, mindkét oldalról. A Franklin Társulat vezetésében jelen vannak ismert irodalomtörténészek, nagy hagyománya van a színvonalas kiadói tevékenységnek, népes szakértőgárdát foglalkoztatnak. Kérdés, hogy egy ilyen sorozat szerkesztésére miért a „nem valami nagy olvasóként” ismert Mikszáthot kérik fel. Bisztray Gyula úgy véli, a cél az volt, hogy a kiadó a népszerű írót „még szorosabban magához kösse”. Ez valószínűleg így is volt, hiszen egy komoly kiadónak rangot jelentett, ha egy nagyra tartott író a szerzői között van, és ez még akkor is így volt, ha például ez nem járt nagy anyagi haszonnal. Mikszáth esetében a deficittől ráadásul nem kellett tartani. Említésre méltó az is, hogy e „népszerű” regénysorozat mellett a Franklin Társulat megindította a Magyar Remekírók című sorozatot is, mely lényegében tudományos szintű szövegkiadása volt a magyar irodalom kincseinek, a legjobb irodalomtörténészek bevezető tanulmányaival. Ez pedig eleve mutatta, hogy a Magyar Regényírók főként olvasmányt kínál, tehát az előszavaknak, illetve a válogatásnak nem kellett szükségképpen megfelelniük valamiféle hitelesítő irodalomtörténeti értékrendszernek. Népszerűsítő ereje pedig Mikszáth nevének volt – nem is kicsi. Nem véletlenül tervezték úgy a sorozatot, hogy feltűnő helyen – a kötetek gerincén és a borítólapon – szerepeljen Mikszáth neve.

Vajon miért vállalta el Mikszáth a szerkesztést? Mondhatnánk röviden azt is: pénzért. Biztos, hogy ez motiválta. De az is, hogy valószínűleg izgatta a feladat: apró portrékat írhatott, emlékezéseket, azaz legkedvesebb és legerősebb műfajában alkothatott. Nem volt különösebben megkötve a keze, a terjedelem pedig éppen neki való volt. Kaján módon még azt is megjegyezhetnénk, hogy igazából még a könyveket sem kellett elolvasnia ahhoz, hogy az előszavakat megírja. Elég lehetett beleolvasnia, a fő jellemzőket hamar megérezhette egy író stílusából, ha úgy akarta.

Előszót pedig már jó ideje szeretett írni. Bisztray Gyula idézi például azt a megnyilatkozását, mely szerint „addig-addig vergődtem a különböző genrek közt, hogy melyikre volna valami talentumom, míg végre kisült, hogy az 'előszavakra' vagyok születve. Eleinte nagy röstelkedve írtam egyet-kettőt, mert nem tartom magam elég öregnek az ajánló szerepére, a közönség pedig nem tarthat elég tekintélyesnek, de végre mindenbe beleszokik az ember; most már olyan pompásan játszom a veteránt és tekintélyest, mintha gyermekkorom óta mindig ezt csináltam volna.” Hogy ennek a szerepnek is vannak árnyoldalai, azt akkor tapasztalhatta, mikor egy okirathamisító községi jegyző azzal a megokolással kérte a protekciót tőle, hogy ténykedésük hasonló: mindketten hamis pakszusokat állítanak ki. A jegyző jószágoknak, Mikszáth könyveknek.

Egyet határozottan leszögezhetünk: ezekből az előszókból nem rajzolódik ki „Mikszáth irodalomtörténete”, ahogy Bisztray Gyula állítja abban a válogatásban, mely jórészt ezeket az előszavakat tartalmazza. Azt hiszem, az elébb felsorolt indokok ezt eleve ki is zárják. Viszont az is igaz, hogy sok mindent elárulhatnak Mikszáth irodalomszemléletéről; arról, mit keres és mit szeret a századforduló legjelentékenyebb magyar prózaírója egy évszázad regényeiben.

Az első dolog, ami rögtön szembetűnik: a válogatás. Első pillanatra az olvasó nem is igen lát valamiféle konkrét válogatási szempontot, és hajlamos arra gondolni, hogy kizárólag a kiadó üzleti megfontolásai határozták meg, mi kerül e kötetekbe. Ez bizonyára szerepet játszott, de nem lehetett egyedüli szempont; ennek ugyanis ellentmond a válogatás egésze, főként pedig azok a bevezetők, melyeket Mikszáth írt.

A sorozat hatvan kötetből áll, ebből három kötet Mikszáthé. Eredetileg ő maga csak egyet szánt saját magának; a kegyelet viszont nyilván úgy kívánta, hogy a sorozat zárásakor a néhai szerkesztő sikeres művével fejezzék be a Magyar Regényírók Képes Kiadását, így A Noszty fiú esete Tóth Marival is bekerült.

Ha azt akarjuk szemügyre venni, hogy Mikszáth a sorozat összeállításakor mit tekintett regénynek, hogyan határozta meg egyáltalán a regény fogalmát, bajban vagyunk. Nem elsősorban azért, mert maga a szerkesztő nem írta körül a tárgyat, hanem azért, mivel nem is igazán tartotta be még a külsődleges kritériumokat sem. Szokták mondani, hogy az első időszakban csak regényt publikált, később engedékenyebb lett, de ez nem pontos, hiszen például az 1906-ban megjelent, Dóczi Lajos írásait tartalmazó könyv már hét elbeszélést közöl, s ezek közül csak a címadó Carmela minősíthető úgy-ahogy regénynek. De maga a szerkesztő is elbeszéléseknek minősíti Baksay Sándor írásait vagy mondjuk saját művét, a Gavallérokat. A Gyulai Pál-kötetet azért nem említem, mert azt már Schöpflin Aladár gondozta. De az is világos, hogy Mikszáth nem is igen tesz különbséget a válogatás során a különböző regénytípusok között: tanregény, irányregény éppúgy bekerülhet, mint a kalandregény, illetve történelmi kalandregény. Legfeljebb azt lehetne megjegyezni, hogy a lélektani regény nem igazán áll közel hozzá. Ennek is lehet az a magyarázata – az író Mikszáth természetes irányultsága mellett –, ami viszont kitapintható válogatási szempont volt: mindenképpen olyan műveket részesített előnyben, melyek – legalábbis saját korukban –hatottak, azaz a lehető legnagyobb közönséghez szóltak vagy szólhattak. Ez utóbbi szempontot meg is fogalmazta, mikor például báró Podmaniczky Frigyes műveiről megjegyzi, hogy „regényei gyenge dolgok. Az írói talentumnak alig egy-egy szikrácskája villan meg imitt-amott”. De később hozzáteszi, hogy „e regények többé-kevésbé mégis érdekesek, mert kifejezői annak a kornak, mikor a magyar ember a sorok között kereste az olvasnivalót.” (Kiemelés az eredetiben, Mikszáthtól.) Hozzáfűzi, hogy Az alföldi vadászok tanyája azért került a sorozatba, mivel ezt sokan olvasták annak idején. Talán mi még megjegyezhetjük, hogy a személyes rokonszenv mellett valószínűleg az is hozzájárulhatott a gyűjtemény megjelentetéséhez, hogy Podmaniczky a Szabadelvű Párt elnöke is volt. Ugyanakkor az is tény, hogy az előző időszakok sikerkönyvei szinte hiánytalanul megtalálhatók a Képes Kiadásban. Igaza van az irodalomtörténésznek, aki azt mondja, hogy kifogás nem is annyira azért illetheti a sorozat szerkesztőjét, ami hiányzik a művek közül, hanem inkább amiatt, hogy túl sok a gyenge alkotás.

Valóban: ha azt vizsgáljuk, mi vagy ki hiányzik a szerzők-könyvek közül, nem sokat tudnánk sorolni. Említhetnénk, hogy kezdhette volna a sorozatot Kazinczyval és körével, összeállíthatott volna egy kötetet, melyben Kármán József műve, a Fanny hagyományai helyet kaphatott volna (egy kötetre ez a mű kevés), esetleg még a Kártigám, a Bácsmegyei levelei vagy Kazinczy valamelyik másik műve, hiányolhatjuk az Etelkát a kezdeteknél, de van érv ez ellen is, nevezetesen kevés bennük az eredetiség. A későbbiek közül a legnagyobb hiánynak talán Ambrus Zoltán kimaradását érezhetjük, hiszen a Giroflé és Girofla már 1899-ben megjelent, 1903-ban pedig a Solus eris is (ami a Midás királyt illeti, az 1906-ban jelent meg könyv alakban). Ambrus mellőzésének nyilván az az oka, hogy Mikszáth egyszerűen nem kedvelte a művészregényeket, és Ambrus egyébként is azok közé tartozott, akik megszegték a Mikszáth-féle irodalmi tízparancsolatot, mely szerint „ne legyenek idegen istenei” az írónak, azaz ne kövesse a franciákat. Megemlíthetnénk még, hogy némileg talán meglepő, hogy Gárdonyi Gézától nem került be az Egri csillagok, viszont erre elégséges magyarázatot ad, hogy saját korában A láthatatlan embert jóval többre becsülték. Például Sík Sándor is inkább csak az utóbbi regény előmunkálatának tekinti az Egri csillagokat, még ha meg is jegyzi, hogy „különleges helyet foglal el Gárdonyi életében”. Viszont azt is hozzáteszi, hogy az Egri csillagok a leginkább jókais műve a szerzőnek.

Több mű esetében viszont szinte érthetetlennek tűnik, hogy került a sorozat kötetei közé. Főleg akkor, ha tudjuk: szerzőiket, bizony, nem sokra becsülte Mikszáth. Egészen elképesztő, hogy a sorozattal együtt készülő Jókai-monográfiában milyen kegyetlen ítéletet mond az éppen általa kiadott írókról. Jósikáról azt írja: „magyartalan és Scott Walter-utánzó”; Kemény Zsigmond „mély, tömör, de nehézkes. Az elbeszélő válfaj nem is neki való, mintha az elefánt menüettet táncolna.”; Kuthy Lajos „csupa dagályosság, szinte galimatiász, amit ír”; Nagy Ignác „vidám, értelmes író, de színtelen”; Degré Alajos „a rossz francia regényeket utánozta... regényeiben nem volt semmi”. És ez még a nagy korszak, a reformkor jellemzése. A szabadságharc utáni időszakról pedig sommásan annyit mond, hogy „sehol sem bukkan fel nagyobb röptű tehetség”; „a szent berkeken zúzmara ül”, a „fiatal és növekvő írókkal senki se törődött, pedig a vajda szükségét még az oláhcigányok is érzik”.

Ezeknek a bírálatoknak egy részét Mikszáth – bár tompított megfogalmazásban – az előszavakban megismétli. Nem esik abba a gyakori hibába, mely egyébként nehezen kerülhető el, tudniillik hogy a bemutatott szerző az ajánláskor megnő, akár korszakos jelentőségűvé válik. Irodalomtörténeti szempontú értékelést, elemzést nem ad ugyan, ehhez sem felkészültsége, sem ambíciója nem lévén, ráadásul nem is feladata egy népszerűsítő sorozat szerkesztőjének, viszont néhány jó szemponttal segíti az olvasót. Eme szempontok között ott van az is, hogy a műveket kritikával kell nézni, meg kell őrizni az ítéletalkotás szabadságát olvasóként is. Azaz Mikszáth itt sem bújik ki a bőréből; ő maga mindig is így szemlélte a világot, tehát az irodalmat is.

Azért még maradt rejtély így is. Bizonyos szerzők bekerülése magyarázható a közhangulattal: Baksay Sándor, Vas Gereben, Rákosi Jenő vagy Beöthy Zsolt valószínűleg kihagyhatatlanok voltak, függetlenül attól, hogy mondjuk Rákosi regénye, A legnagyobb bolond olyannyira gyenge, hogy maga a szerző sem tartotta sokra, nem is próbálkozott ezután a regény műfajával. Nehezebben érthető Wohl Stefánia és Beniczkyné Bajza Lenke szerepeltetése, hacsak nem az volt a kiadó célja, hogy nőíró feltétlenül legyen, már csak a nőolvasók miatt is. Bajza József lányát ugyan néhányan megbecsülték, Gyulai Pál azonban még arra sem volt hajlandó, hogy felvételét a Kisfaludy Társaságba szavazásra feltegye – igaza volt. Még az sem kizárt, hogy ezzel Mikszáth Gyulait akarta bosszantani; az nehezen képzelhető el, hogy ekkorát tévedett volna az irodalmi szintet illetően.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Mikszáth elsősorban azokat az írókat kedvelte, akik egy dologban rá hasonlítottak: szerettek mesélni. Nem tanítani akartak, nem nevelni, nem nézeteket átadni, hanem történeteket elmesélni, ízesen, szépen, fordulatosán. Valahogy jelképes értelmű lehet, hogy az utolsó almanach-előszó azzal végződik: a szerző egy politikus ismerőse öreg napjaira el akar költözni az országból, mivel már nem érzi jól magát itt. Arra a kérdésre pedig, melyik országot választja új hazájául, azt feleli: „Egy olyan országot, ahol még mesélnek az emberek.”

És van még egy szempont, melyet Mikszáth figyelembe vett. Lehet, hogy szerepelt ez a kiadó kívánalmai között is, de Mikszáth szemléletétől, irodalomfelfogásától sem volt idegen. Ő maga ezt 1909-ben Pulszky Ferenc A magyar jakobinusok című kötetének előszavában (talán mentegetőzésként a három évvel korábban kiadott Podmaniczky-regény miatt, hiszen nem tűnik éppen logikusnak egy sorozat ars poeticáját öt évvel az indulás után megírni) így fogalmazza meg: „Egyebütt az ily regénygyűjtemény pusztán mulattató olvasmányok tára, ez a mi gyűjteményünk egyszersmind a nemzeti élet mappája – könyvekből összerakva; Fáy András, Eötvös József regényei a francia forradalom által útnak indított eszmék heroldjai, a Jókaié morfininjekciók a nemzeti fájdalmak ellen. A Podmaniczky zsöngéiből előugrik a spiclikorszak; ennek az írónak nem volt sok mondanivalója s azt a keveset is rosszul mondta – hanem az olvasónak volt akkor sok fantáziája, s a sorok között elmélázván maga gondolta hozzá a szépet, a poézist. A magyar jakobinusok is ilyen érdekes stáció a nagy kálvária-járásban...” Úgy tűnik, Mikszáth tartott attól, hogy e regény miatt bírálat éri. Mindenesetre az ideológiát megteremtette ahhoz, hogy bármily gyengébb művet kiadathasson úgy, hogy rámondhassa, amit Pulszky regényére: „nem maradhat el e sorozatból”.

Érdekes, de – mint már említettem – nem Mikszáth irodalomfelfogását közvetítik az előszók. Ezt már eleve jelzi az is, hogy minden szerző csak egy előszót kap, akárhány kötete is kerül be a sorozatba. Márpedig több olyan író van, aki több kötettel szerepel: így Jókai néggyel, Jósika Miklós és Vas Gereben hárommal, Kemény Zsigmond, Pálffy Albert, Tolnai Lajos, Justh Zsigmond és Herczeg Ferenc két művel van jelen a sorozatban. De természetesen csak az a mű kap bevezetőt, amelyik időben legelőször jelenik meg. Ez persze néha árulkodik Mikszáth véleményéről, mivel a művek nem időrendben jelennek meg a sorozatban. Beszédes, hogy például Jókaitól Az új földesurat jelenteti meg elsőként; többször leírta már korábban is, hogy ezt tartja a legjobb Jókai-regénynek, így ez elé került a sorozat leghosszabb bevezetője. De hasonló a helyzet Jósikával is, vagy éppen Herczeg Ferenccel és Kemény Zsigmonddal. Ennyi finom distinkciót megenged magának a szerkesztő Mikszáth.

Valamint azt is, hogy a számára kellemetlennek látszó előszavakat húzza-halassza. Nem igazán tekinthetjük véletlennek, hogy három író esetében már Shöpflinnek kellett megírnia a portrét; mármint az lehetetlen vagy legalábbis valószínűtlen, hogy pont Eötvös József, Gyulai Pál és Gárdonyi Géza ez a három (ha nem számítjuk ide azt, hogy a szintén nem problémamentes Verseghy Ferenc arcképét is Shöpflin fejezte be). A politikus Eötvöst nagyra becsülte, az íróval viszont nem tudott igazán megbarátkozni. Jellemző már az is, hogy ebben a névsorban Eötvös mindössze egyetlen regénnyel szerepel. E kettős véleménye miatt húzódozott valószínűleg Mikszáth attól, hogy portrét írjon róla. Még nehezebb eset volt Gyulai. Már csak azért is, mivel róla már írt korábban, mégpedig nem jót; egy évtizeddel előbb leírta, hogy Gyulai nem igazán tehetséges költő, de becsületes ember (Mikor a hóhért akasztják). Gyulai azóta csaknem mindenhonnan visszavonult, de szerkesztője maradt a Budapesti Szemlének, és tagja volt a Franklin Társulat irodalmi tanácsának. Mikszáth ugyan 1906-ban megemlékezett Gyulai 80. születésnapjáról, de azt is tudta, hogy más dolog, ha egy könyv előszavát írja, mintha egy cikket. így magába rejtette inkább a véleményét, és várt. Erre intette tapintató, ízlése és a józan megfontolás is. Gyulai halála után pedig már ideje sem volt megírni az előszót.

Talán Gárdonyi Géza volt a három közül a legkevésbé problematikus. Az viszont igaz: Gárdonyi filozofikus hajlama, miszticizmushoz való vonzódása nem túlzottan vonzhatta Mikszáthot – a Göre-levelekről nem is beszélve.

És miről szólnak ezek az előszók, ha nem adnak irodalomtörténeti értékelést, sőt még szempontot sem? Miről beszél Mikszáth egyáltalán? Elsősorban életrajzot ír, de megpróbál jellemrajzot is felvázolni, méghozzá a karcolat műfaji eszközeivel. Szeret anekdotázni, egy-két mondattal felvázol egy helyzetet, egy embert vagy egy jelenséget. Ebben igazán nagymester. Vegyük példának a Kuthy Lajos-portré első mondatát. „A debreceni öreg kollégiumban, 1832-ben, az öregdiákok közt feltűnt filigrán, finom termetével, előkelő magatartásával és úrias modorával Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy Sándor uramnak a fia, aki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint valamely négylovas bihari família sarja.”

Minden benne van, amit Mikszáth előre akart jelezni: a sok információ a szerzőről, sejtetve, hogy ez az úrias modorú fiatalember nincs vajmi nagy lelkierő birtokában, s ott bujkál a mondatban a szerző jellegzetes iróniája is. Az egész mondat sugalmazza: olyan személy bemutatása következik, aki jellegzetes Mikszáth-szereplő; egyszerre elismerésre méltó dolog végrehajtója és esendő, emberpróbáló helyzetekben megbotló, elbukó személy.

Mikszáth jól megkomponált, a teljesség érzetét keltő szöveget alkot az előszó műfajában is. Nem véletlen, hogy az újságíráson edzett szerző nagyon hamar megtanul adott terjedelemben nemcsak fogalmazni – gondolkodni is. Az előszavak elsöprő többsége negyedfél könyvoldal terjedelmű, alig néhány sor eltérés van köztük. Ezt a terjedelmet ritkán lépi túl; érdekes, hogy főként 1905-ben és 1906-ban. Ekkor írta a Jókai-kötet bevezetőjét – nem csoda, ha nem tudta magát visszafogni; és ekkor írt olyan portrékat, melyek magyarázatot igényeltek, vagy éppen a téma avagy a fonák helyzet miatt általánosságokra, elmélkedésekre és szószaporításra kényszerült. Ennek kirívó példája éppen a Rákosi Jenő-regény bevezetője, melynek meghökkentő vonása, hogy Mikszáth a regényről mindössze ennyit közöl: „ír mindenfélét, tárcát, vezércikket, esztétikai tanulmányt, színházi kritikát, színművet, még regényt is írt A legnagyobb bolond czímmel (s ezen a réven kerül a mi gyűjteményünkbe).” Ezen kívül egy szó sincs arról, hogy mit ér a regény, melyek a jellemzői, egyáltalán író-e Rákosi Jenő. Persze igaza volt Mikszáthnak: aki tud olvasni, annak ez sok mindent elmond az írója véleményéről. Különösen úgy, ha emellett korrajzot kapunk és Rákosi egyéb hasznos tevékenységének méltatását, s azt, hogy „szívós, hatalmas akaratú férfi, tud akarni és keresztülvágja magát a sziklán is, ha a túlsó oldalon zöld gyepet érez”. Ahol így kell indokolni, ott lesz hosszabb a bevezető; ugyanez a helyzet Podmankzky Frigyes esetében.

Mint minden cikkében, Mikszáth ezekben az előszókban is tud érdeklődést keltőén, szellemesen kezdeni és zárni. Gyakran indít például aforisztikus mondattal: „Talán nem is egész bolondságok az óriásokról szóló ősmesék...” (Jókai Mór); vagy: „Az örökké megújuló történettel indul meg ez az élet is.” (Gaál József); vagy: „Az írók nemcsak úgy lesznek, hogy a múzsa homlokon csókolja őket a bölcsőjükben.” (Iványi Ödön) De ez sem lesz nála modor, nem akar mindenáron valami bölcsességet mondani, így előfordul, hogy csak a szürke életrajzi adatokkal kezdi, ami éppen ezért tűnik szellemes fordulatnak, mint például Justh Zsigmond könyvének előszavában. A befejezések viszont mindig kimunkáltak; vagy közölnek valami – általában elszomorító, elégikus – hangulatot, vagy elgondolkodásra késztetnek. Fáy András rövid életrajzát például a következő csattanóval fejezi be: „Csak a pénz halhatatlan.” Kedves írójának, Herczeg Ferencnek arcképét pedig kissé csipkelődő hangú kedveskedéssel zárja. Herczeg, aki Mikszáth szerint „A megtestesült korrektség”, és „Este lefekvés előtt húsz esztendő óta pontosan felhúzza a Patteck óráját és azzal a tudattal hajtja le Altdeutsch típusú fejét dunai lúdpihéből töltött vánkosára, hogy a világ jól van teremtve és ha az ember mindent jól elvégezve alszik egyet, reggelre megint ilyen jó állapotban találja.” Ebben a mondatban irónia és szomorúság egyszerre van jelen; Mikszáth egész életműve a bizonyíték rá, hogy tudja, a világ nem egyetemes világrend erkölcsi szabályai szerint működik, de nagyon sajnálja, hogy ez nem így van.

Az életrajzok alapvető jellemvonása az emlékezés. Emlékezés a régi időkre, azokra, melyeket Mikszáth átélt, és azokra is, amelyeket csak olvasmányaiból vagy mások elbeszéléseiből ismer. Pontosan fejezi ki ezt a helyzetet Király István, mikor azt írja, hogy az író ezekhez az életrajzokhoz „eltűnt évtizedek színes kavicsait” szedegette össze. És ezeket a színes kavicsokat, tehetjük hozzá mi magunk, simogatta, fényesítgette, dörzsölgette, és utána elmerengett felettük. Ezért van oly sok szomorúság, mélabú ezekben a rajzokban. Oly sok bánatos kiszólás, megjegyzés, hogy gyakran gyanakodhatunk: az utána következő regény tán csak az apropója annak, hogy Mikszáth elmondhassa néha lesújtó, néha melankolikus véleményét a világról, az „eltűnt évtizedekről”, melyek mindenképpen vonzóbbak voltak az író számára, mint a jelen. És az a legnagyobb baj, hogy ezt ő maga is tudni kénytelen. Ezért is szedi föl ezeket a színes kavicsokat, teszi őket zsebre; hiszen nem dobhatja el, mivel ezek az értékei, melyek egy eltűnő világból megmaradtak. Ennek gyakran hangot is ad, bár időnként álarcosán. Nagy Ignác portréját például 1908-ban ilyen kibeszélő stílusban fejezi be: „Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itthagyni.” Kuthy Lajos szomorú bukásával kapcsolatban pedig így indokol: „Le volt taszítva az Olympuszról, mert nem tanult meg egyet, amire magyar írónak mindenekelőtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni.” Azaz Mikszáth ezekben a rajzokban elsősorban valamiféle lelki-hangulati önarcképeket is rajzol. Saját magát, saját rossz érzéseit, félelmeit, szorongásait rajzolja bele a portrékba, saját problémáival küszködik. Gaál Józseffel kapcsolatosan 1905-ben leírja a parancsot: „Ami regula, legyen regula: Holtig a hámban kell maradni.”

Az anekdoták közül, melyek mindig is jellemzők voltak rá, az előszavakhoz a szomorkásakat szedegeti össze. Azokat, melyeknek vidámságán átüt egy kis melankólia, az elmúlás halk bánata. Emlegeti Jókai kibukását a képviselőházból, és hozzáteszi, hogy az író „egyre mesélt az ő nemzetéhez – melynek legfőbb tanácsában immár nem jutott helye”. Beszél Fáy András híres kertjéről, szőlőjéről, ahol Vörösmarty Fóti dala keletkezett – s hozzáteszi, „hol ez már mind? (...) A szőlőt megette a filoxera, a ferencvárosi bájos paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek...” De az előbb említett halálvágyról szóló részletet a Nagy Ignác-portré végéről is az előzi meg, hogy mikor Nagy Ignác este bement a Csigába, az írók kedvenc vendéglőjébe, ott a „dugóknak szörnyű pattogása vala”. Szívesen és színesen elmeséli, hogyan szerzett – mivel a sajátja nem elég jó rendű a továbbtanuláshoz, egyik rokona bizonyítványának felhasználásával – Radákovics József, alias Vas Gereben ügyvédi diplomát; majd később hozzáteszi, mivel így kerek a történet, hogy mikor a szabadságharc után elkobozták e diplomát, az úgyis csak félig volt az övé. Több alkalommal az előszó szervező motívuma lesz az anekdota vagy egy jól felhasználható nyelvi elem. Pulszky Ferenc intrikus hajlamait taglalva Mikszáth megjegyzi, hogy a család predikátuma nem hiába Cselfalvi; Csiky Gergelyt azzal dicséri meg, hogy bár azok közé tartozott, „kik könyökükkel is elég erősek maguknak utat vágni”, ezt nem tette, nem volt rá ideje, „mert ez a könyök éjjel-nappal oda volt támasztva szüntelenül az íróasztalhoz”.

A felszedett színes kavicsok közül azért a kevésbé rikító színűeket, a tompább, melankolikusabb árnyalatúakat kedveli. Az életrajzokban különösen szívesen emeli ki a szomorú, sőt néha tragikus eseményeket. Fixa ideája, hogy a nagy írót a csapások növelik meg. Még Jókai életrajzába is beírja – természetesen saját gyermeke halálára utalva –, hogy a tragédia hiányzott az életéből; hogy Jókai házában nem volt kis koporsó. Jósika Miklós életét elemezgetve írja, hogy a leendő író házasságának „boldogtalannak kell lennie, hogy a katona költővé változhassék, hogy a lélek szenvedésekben megkapja azt a finomságot, amellyel megérteni tud és magát megértetni.” Iványi Ödön kapcsán pedig leszögezi: „Maga a Halál is sokszor nevel írókat, mintegy belekényszeríti kiszemelt áldozatát, halálos betegségbe ejtve őt, a halhatatlanságba.”

Szívesen időzik el a félbemaradt pályánál: Justh Zsigmondról írja: „Egy bevégzett nagy pálya mindenkor fenséges látvány és kibékítő. Ellenben egy szép kezdet izgat és keserű hangulatot teremt. Ilyen kezdetek minden irodalomban vannak és az összetört remények polcán őriztetnek.” A harminckilenc évesen elment Iványiról pedig ezt a fájdalmas képet veti papírra: „Nagyobb kár a fácskáért, melyen csak egy szem cseresznye termett, mint amely már meghozta sok évben a maga gazdag terméseit és elaggott. A püspök atyafisága tényleg csak egy cseresznyeszem, de sokat ígérő.” Egyébként ezt a megállapítást az életkorról tényleg komolyan kell venni, hiszen Mikszáth is így gondolja. Ezt mutatja a Bródy Sándor portréjában szereplő megjegyzés: „Bródy Sándor még csak negyvenkét éves, ami elbeszélő írónál gyerekkor.”

Mikszáth a pályarajzokban a legnagyobb figyelmet az emberi tulajdonságoknak szenteli. Két dolgot ítél meg a legkövetkezetesebben: a becsületet és a hasznosságot. E kettőt néha össze is vonja. Keményen elítéli például Kuthy Lajos gyengeségét, mivel a Bach-korszakban hivatalt vállalt. Ugyanakkor nagy elismerésként idézi Jósika Miklósról Jókai szavait: „amikor a legkisebb volt írónak, akkor volt mint ember a legnagyobb”. Érdekes kiemelés Mikszáthtól, de jellemző is az ő ítélkezésére. Nagy Ignácról pedig szinte kétértelműén fogalmazza: „Az úgynevezett 'okos írók' közé tartozott, akik nem indultak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha amíg élnek, jól élnek, s minden igyekezetük odairányul, eltalálni a közönség ízlését.”

Az úgynevezett társadalmi-művészeti hasznosságot Mikszáth igen nagyra értékeli. Fáy Andrásról szólva főként azt jegyzi meg: „Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában.” Jósikáról leírja, hogy nagy dologra volt hivatva, „őneki kellett – nem levernie Napóleont (ámbár az sem volt éppen kis feladat) – hanem összetörnie a magyar közönség közönyét a magyar irodalom iránt, megalkotnia a magyar regényt és annak közönségét”. Hasonló értelemben ír Gaál Józsefről, Csiky Gergelyről vagy például Beöthy Zsoltról és Baksay Sándorról – e két utóbbiról az a véleménye, hogy jó lenne, ha kettő lenne belőlük, mert akkor mindegyikükből lenne egy termékeny író is. És nagyon jellemző, ahogy az egyébként általa erősen túlértékelt Pálffy Albertről beszél – szinte mentegetőzésként: „Egyszerű típusa volt a magyar régi nemes embernek, aki nem tudott se bohém lenni, se stréber. Minden hűhó és hivalkodás nélkül futotta meg hasznos pályáját.” És az is sokat mond, mikor saját korára tekintve írja le Pulszkyról: „Gazdag emberként kezdte szolgálni az országot, s mint szegény lateiner rokkant meg és halt meg 1897. évi szeptember hó 9-én. A millióját elköltötte közügyekben... (...) Mind-mind ritkábbak lesznek most már az ilyen cserék.” Rákosi Jenőről írja: „működésének nyomai és eredményei befonják, beerezik a magyar közéletet szinte egészében”, ámbár ő maga még csak képviselő sem volt, nem volt semmiféle hatalmi pozícióban (Rákosi ekkor még élt). „Lentről, észre nem véve, próbálta a munkát csekély eszközökkel.” Ugyanezért a szerény, de hasznos tevékenységért dicsérte Degré Alajost is, aki „szerényen, amint jött, eltűnt a földi viszontagságok színteréről”, és akinek sírjára Mikszáth azt írná: „A közügyek igaz szolgája, nagy idők tanúja, nagy emberek barátja.”

Most már csak az a kérdés: egyáltalán szólnak-e ezek az előszavak az irodalomról is? Erre a válasz az, hogy néha igen. Illetve néhány pontot meg lehet jelölni, amit Mikszáth fontosnak tart(hat), vagy legalábbis megemlít.

Az első dolog a nyelv. Mikszáth fontosnak tartja, hogy minden szerzőről megemlítse, hol született, hol nevelkedett. Ez bizonyos esetekben persze a családfa szempontjából lehet érdekes, mint például azért, hogy megjegyezzük: Beöthy László a szlováni Beöthyek közül való éppúgy, mint Beöthy Zsolt, mert a másik, a besenyői ágon politikusok teremtek. De több helyütt lényeges az is, melyik nyelvjárást, nyelvi réteget képviseli a szerző. Baksay Sándorról megtudjuk, hogy nagypeterdi születése nem mellékes adat, mivel „az ormánsági nyelv elütő zamatjával, ragyogó színeivel nevelte a magyar irodalmi nyelv pompáját és édességét". Vas Gereben pedig „jó helyen született, túl a Dunán, ahol legszínesebb a magyar szó, a fürgedi pusztán”. Külön érdekesség, hogy Nagy Ignác, aki keszthelyi születésű, csaknem német író lesz, de mivel meglátja az Aurorát, elégeti német nyelvű írásait. Egészen különleges eset Herczeg Ferenc, aki „minden teóriát agyongázol, amit fölépítettünk arról, hogy a nyelvet az anyatejjel kell beszívni”. Ő ugyanis német anyanyelvű volt, később tanult meg magyarul, de „behatolt a magyar nyelv minden titkaiba. Friss és hajlékony az ő stílusa, néhol valóságos muzsika és rajta van a magyar muskátliillat”.

Természetesen a nyelv nemcsak ezt jelenti Mikszáthnak. Elemzésekbe igazából bele sem kezd, csak megállapításokat közöl egyes írói erényekről vagy hibákról. Ő is kissé nehézkesnek tartja Kemény stílusát, hiányolja a „zamatot” Jósika nyelvéből (bár megjegyzi: „ki keresi tavasszal az első szamócákban, melyeket megízlel, a zamatot?”) A legtöbb író műveiről megállapítja, hogy hiányzik belőlük az élet. Ugyanakkor észreveszi, hogy Degré Alajos valami fontosat hozott, mikor – bármily suta módon is – meghonosítja a csevegő stílust a magyar irodalomban. Ahogy írja: azért volt sikere, „mert ma már mindenki tud csevegni, de akkor még csak Degré csevegett”. Kedveli Beöthy László kissé vaskos humorát, és megjegyzi, hogy „a humor aszerint értékes, a mekkora mélységekből van felhozva”, és épp ezért sajnálja, „mekkora veszteség az irodalomra, hogy a bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán író”.

Amit a nyelv mellett legtöbbet emleget, az a szerkezet. Ennek elemzésébe sem megy bele. Talán azért, mert itt elméleti tudása valószínűleg gyarló lehetett; a szerkezet, a nagyobb ívű epikai kompozíció igazából neki sem volt erőssége. Talán azért, mert egyszerűen csak a cselekménybonyolítást érti rajta. Mindenesetre sűrűn emlegeti, írók egész sorát marasztalja el gyenge szerkesztőkészségük miatt, és általában igaza is van. Egyetlen esetben – Jósika Miklós könyvének előszavában – felvázol egy szokásos szerkezetet; ezt könnyű is volt, hiszen Walter Scott ismert sémáját használta Jósika. Ezt Mikszáth el is mondja.

Sűrűn emlegeti még Mikszáth az előszavakban a művek témáját és a meseszövést. Általában két eset fordul elő: vagy bírálja az – általában idegen eredetű – témát, vagy dicsérőleg említi a regény valószerűségét. Azaz ezt is saját módszere alapján ítéli meg. Külön meg kell említeni, hogy ezt leginkább Herczeg Ferencben értékeli, akiről azt állítja, hogy „annyi megfigyelés van a rajzaiban, hogy két írónak is elég lenne”, illetve: apró rajzaiban „szinte Csehov Antallal vetekszik. Ez érdekes kis dolgok témáit a közönséges életből veszi.” Többször írja, hogy a hozott anyag gyenge, de a kidolgozás jó. Ezt írja Degréről és legfőképpen Csiky Gergelyről: „Olyan volt csak, mint a 'sprudel' vize, hogy ami idegen tárgy beleesik és az ő koponyájában megmártózik, az az ő patináját nyeri, s a hervatag szegfű is bizonyos művészi kéreggel bevontán a kövek maradandóságát veszi fel.” Szép a megfogalmazás és a gondolat is.

Körülbelül eddig megy el Mikszáth, mikor az ő „irodalomtörténetét” készíti. Csak azt lehet mondani újból: nem tudott és nem is akart regénytörténetet alkotni. Legnagyobb ambíciója ezen a téren az lehetett, hogy szövegek kiadását kommentálja, és ezzel, valamint kedvére való munkával, előszókarcolat írásával pénzt is keressen. Elvégre ő is „okos író” volt.

Még egy megjegyzés: az előszavakból az is kitetszik, hogy Mikszáth maga is tudatában volt írói válságának. Lehetetlen nem látni, mint küszködik újra és újra azzal a gondolattal: kiöregedhet-e az író az íróságból. Ezzel gyötrődik az öreg Jósikáról beszélvén (a fentebb idézett Jókai-mondatnak van egy ilyen olvasata is), de szó esik erről Pálffy Albert, Fáy András vagy Jókai portréjában is: mindenütt emlegeti azokat az írókat, akiket nem hagy el a múzsa. Nagy Ignác kapcsán már idéztük a kijelentést, hogy holtig a hámban kell maradni. Beöthy Zsolt bemutatását azzal végzi, hogy „a fák némelykor a meghozott gyümölcsök után még szétjátsszák magokat és másodszor is hoznak virágot”. Ez kommentárt sem igényel, és valami megható is van benne.

Most már csak arra kellene tömören válaszolni: igaza volt-e az okirathamisító községi jegyzőnek. Azaz Mikszáth „hamis pakszusokat” adott gyatra könyveknek vagy nem? Erre a kérdésre még most sem könnyű egyértelmű választ adni. Ami a sorozatot illeti, némi hamisság lehet az ügyben. A jegyző hasonlatát felhasználva: tény, hogy ha nem is lopott, de gyenge minőségű jószág került be a ménesbe, nem is kevés. De Mikszáth annál okosabb és ravaszabb is volt: megmondta általában a jószágról, hogy pókos a lába, sántít vagy éppen göthös. De legalábbis soha nem mondta a kehes jószágról, hogy táltos.

Irodalom

MIKSZÁTH Kálmán előszavait az eredeti kiadásokból, illetőleg a Bisztray Gyula által sajtó alá rendezett kötetből – Mikszáth Kálmán: Írói arcképek. Bp. 1953 – idéztem.

BISZTRAY Gyula: Könyvek között egy életen át. Bp. 1976. 352–416., és a fenti

kiadás bevezető tanulmánya.

FESZTY Árpádné: Akik elmentek. Bp. 1923.

SÍK Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. Bp. é. n. (1928)

HERCZEG Ferenc: Mikszáth Kálmán. In: Arcképek. Bp. 1934. 147–172.

MÓRICZ Zsigmond: Tanulmányok. I. Bp. 1978. 281–286.

SCHÖPFLIN Aladár: Válogatott tanulmányok. Bp. 1967. 218–261.

ADY Endre: Publicisztikai írásai.. Bp. 1977. 163.

FÁBRI Anna: Mikszáth Kálmán. Bp. 1983. Arcok és Vallomások.

VÉBER Károly: Így élt Mikszáth Kálmán. Bp. 1986.

KIRÁLY István: Mikszáth Kálmán. Bp. 1952.

NÉMETH G. Béla: Az eszmélkedő Mikszáth. In: Századutóról-századelőről. Bp. 1985. 101–128.

NÉMETH G. Béla: Két író egy tükörben. Kortárs 1996/8.