Komédiásnő

(Jancsó Saroltának)

odafent olyan szép voltál, mint innen lentről még soha. Ahogy felvonszoltál a deszkákra, Komédiásnő; ahogy napraforgó mosollyal lelket öntöttéi belém, gyámoltalanba; ahogy mutattad, mit kell csinálnom:

– így, így, így kell, így ni. Bábmozdulattal. Tudod, mi az a bábmozdulat? Ez a bábmozdulat. Líglógó lábbal, mintha rongy volnál –

– líglógó lábbal? így? így?

– nem úgy, jaj dehogyis. Lógázzad, engedd el! Mintha rongy volnál!

– csípőből? térdből? vállból? honnan lógázzam...?

– mindenhonnan!

– hiszen azt csinálom!

– jaj, dehogyis azt, kis bugyuta. Még egyszer! Most! Most!...

Én meg – sehogyse tudtam.

– sebaj – mondtad megenyhülten – menjünk át a Nagy Színpadra, ott majd akarva-akaratlan is tudni fogod. Mert az az Igazi –

– mi az a Nagy Színpad és mitől igazi?

– egyet se félj: azon, attól olyan bátorságra kapsz, amely egyszeribe az inadba száll. Nagyon nagy és attól igazi, hogy ez az Élő Marionett

– adj haladékot. Gondolkozási időt!

– hogyisne

– Komédiásnő!

– már rajta is vagy

Még ki se mondtad, máris éreztem, hogy rámeresztik a köteleket, a lógasztókötelek horgaikkal felkampóztak, egy a vállamnál, egy hátul a derekamnál; nagyot rántottak rajtam, felhuppantottak és én máris ott úsztam a színpadtérben. Lígtem-lógtam, kapálództam, a lábam többé nem érte a földet, hasztalan kerestem lábujjheggyel: ahol eddig volt és mindig lenni szokott, a föld nem volt ott

himbálództam-hadonásztam, a köteleim meg rántottak-húztak fel-le, té- s tova

akkor már, alálógó fejjel, mindenestül olyan voltam, mint a rongybábu, a dróton rángatott marionett, az élő-eleven. Te meg, Komédiásnő, te csúfság, te meg! Kárörvendve kidüllesztett hassal ahogy elnéztél, kedved lelted szégyenem spektákulumában és gyengéd szeretettel nekivigyorodtál:

– látod? – kuncogtál – látod? Ez az Élő Marionett –

– micsoda-kicsoda?

– te. Az élő-eleven, aki vagy. A Marionett – Belesikoltottam a szavadba. Alákiáltottam:

– nem! ne!

– ugye?! ugye?! még majd szereted is meg akarod is: majd! fogod!

– nem fogom! soha! Komédiásnő –

– ugye?! ugye?! most majd megtanulod –

– engedj el! engedjetek!

– most majd megtanulod, mi az, színházat játszani, élő marionettnek lenni, most majd megtanulod!

– irgalom!

– felőlem akár a herkópáternek is. Esedezhetsz irgalomért, babám. Mert úgy kell neked, mert most megfogtalak: az enyém vagy –

– senkié...!

– az enyém! „én-a-tied-te-az-enyém”: hahaha! uhohahá-hahá-hahá! milyen érzés, ha valaki pojáca?!

– ne tedd ezt velem! ne tegyétek ezt... –

– no, sebaj... Ne félj, huncuskám (megengedj, ezért a kis rádijesztésért), mindjárt leeresztünk, csak még elébb, emlékeztetőül, cseppecskét alácsiklandunk a talpadnak... –

Az alácsiklandás áramütésszerűen ért, a talpamba kaptam, de a hónom alatt volt a kisülése –

– csak cseppecskét, csacsikám: most se? még most se mondod, hogy az enyém vagy...?

– jaj! jaj! a tiéd vagyok, csak hagyjátok abba... Elég legyen! Megharagszom!

– lehet, hogy neked igen, de nekem nem. Még! Még! Cirógassátok meg a talpacskáját, aki mindene van –

– visítok!

Potyogtak a könnyeim, sírtam-nevettem (orvosnyelven rekeszizom-kimarjulás és ebbe más is belehalt már) –

– micsodás csalavári pofákat vágsz, te Sírónevető... haha! Hát ezért írtad azt a könyvet, hogy SÍRÓNEVETŐ?! Ugye-ugye: jó-is-volna? Nem tudtad, mi fán terem az a móres, de most színpadodra akadtál: itt most majd móresre tanítalak, de úgy, hogy holtod napjáig –

– Komédiásnő!

– haló porodban is! megemlegeted!

– ne bántsál! ne bántsatok! soha többé, még statisztálni se!

– a saját bőrödön! nesze neked nemulass! most hát tudod, milyen nehéz a nemzet napszámosának lenni! Élő Marionettnek ezen a nagyon-nagy színpadon! Hogy milyen sanyarúi

– szánom-bánom!

– mindhiába: benne vagy a bűnben. Fertelmeskedtél. Megírtál bennünket: most majd megkeserülöd, ha köréd sereglünk –

– Komédiásnő, ha istent ismersz!

– Méket a sok közül, te pogány?... Sorköteles vagy –

– De alkalmatlan!

– A szekerünkre kívánkoztál: magad akartad. Sátram-állítónak? Kikiáltónak? Kellékesnek? Hátramozdítónak? Facér súgónak: annak se...?

– bocsássatok el! civil akarok lenni! Nem akarok színházat játszani, nem vagyok élő marionett! Se játszani, se játszatni! Soha többé!...

Már nem tudtam magamról, hogy mit művelek; arról se, hogy eleresztettem székletemet-vizeletemet. A kötelek kioldódtak és én hasravágódva ott feküdtem tulajdon piszkomban a világot jelentő deszkákon, az Élő Marionettek nagyon-nagy Igazi Színpadának a kellős közepén

a sportok ütegei a mennyezetről, a sarok-jupiterlámpák fénypászmái a magasból körülröhögtek, a profi-boholcok, profi-pojácák pedig kört fogtak bugyori bőrzsákom körül, gratuláltak szép sikeremhez és nagy ívű, kecses sugárban megöntöztek, mint a kutyafalka a lámpaoszlopot – – –

(álom: 1995 12 24)