Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. május / Zénón apóriái

Zénón apóriái

A filozófia történetének leghíresebb képeiről szóló esszéfüzér harmadik darabja

Hizsnyai Zoltán fordítása

Minden kép eltér attól, amit általában valóságnak nevezünk: ábrázolja azt – tehát köztünk és a között foglal helyet, ami mintegy kínálkozik számunkra. Ám – és a képben, illetve a képalkotásban éppen ez a figyelemreméltó – a valóságot nem takarja el, hanem épp hogy láttatja; a képek látni segítenek bennünket, utat mutatnak számunkra a valóság megértéséhez.

Ebben talán meg is egyezhetnénk, mégsem jutunk általa egy jottányit sem előbbre, mert csupán egy másik képhez jutunk – az út képéhez. És ez megint azon nagy metaforák egyike, melyek gondolkodásmódunk alapjait határozták meg, és amelyek a kezdetektől hatással vannak rá; például az oly gyakran használt görög eredetű „metódus” szó jelentése: „egy meghatározott utat követni”.

                   

Utak és úttalanság        

                 

Út azonban számtalan létezik, ki kell választanunk közülük azt, amelyik járható és a célhoz vezet. Parmenidésznek, az eleai görög filozófusnak (a Krisztus előtti hatodik század végén, az ötödik század első felében élt) ebben a választásban Diké, az igazság istennője segít, aki eltereli a „vélekedés” útjáról, ahol elégséges az érzékelés tanúságtétele. Az istennő az igazi tudás útjára vezeti a filozófust: minden létező Egy, ami nem keletkezett s így meg sem semmisülhet, „oszthatatlanul jelenlévő". A történés és az üresség, a mozgás és a „sokság” egyként hiedelem csupán, amelyet éppen a téves emberi „vélekedés” tart életben.

A tudás eleai útja olyan irányt vesz, amely az érzéki tapasztalatokra támaszkodók számára szükségszerűen elfogadhatatlan. Ám logikus volta mégis kétségtelen, és ezért az a másik út – a mindennapos bizonyosság útja – is bizonytalannak tűnik. Ezért hát hirtelenjében magunk is elbizonytalanodunk s megállunk, mert nem tudjuk, hogyan juthatnánk tovább, hogy „merre a merre”. Az úttalanság érzése kerít hatalmába.

Az ógörög nyelvben az „úttalanságot” apóriának nevezik. Az apória mesterének már az antik korban is Parmenidész tanítványát, Zénónt tartották. Eredeti, nehezen cáfolható „bizonyítékainak” kiagyalásával vélhetően az eleai világképet kívánta elsősorban védelmezni. Ha a tan valamely bírálója azt találja ellenvetni, hogy ez a tanítás ellentmond mindannak, amit az egészséges értelem diktál, elég rámutatni arra, hogy az úgynevezett érzéki tapasztalat sem kevésbé elfogadhatatlan. így aztán Zénón különböző apóriákat állít szembe az „egészséges értelemmel”; ezek közül a két legismertebb: „Akhillész nem éri utol a teknősbékát” és „a mozgó nyílvessző egy helyben áll”.

Az elsőben Zénón azt állítja, hogy ha a teknősbékának valamennyi előnye van, mindig megtesz bizonyos távolságot az alatt az idő alatt, amíg a vele egyazon pillanatban induló gyors lábú Akhillész arra a helyre ér, ahol a teknősbéka előzőleg volt. Jóllehet a köztük lévő távolság egyre csökken, soha sem fogyhat el teljesen: a teknősbéka mindig előbbre lesz valamivel.

A másik apória azt bizonyítja, hogy a röpülő nyílvesszőnek egy adott pillanatban egy bizonyos helyen kell lennie, mivel egyugyanazon pillanatban nem lehet két helyen, tehát minden adott pillanatban egy bizonyos helyen nyugalmi helyzetben kell állnia. Ám ha ez így van, a nyílvessző mozgása olyan pillanatok sorozata kell hogy legyen, melyekben a mozgó nyílvessző egy bizonyos helyben áll. A következetesen alkalmazott logika úttalansághoz vezet.

                   

Az önmagáért való gondolat és a radikális ingerhatás

               

Tekintsünk el most attól, mit szeretne Zénón igazolni (az eleai létfilozófiát nem lehet elutasítani csak azért, mert mindennapos tapasztalatainkkal ellentétben áll) és vizsgáljuk meg az általa megalkotott képeket: a mozdulatlanul mozgó nyílvesszőket, a megelőzhetetlen teknősbékákat és a logikával legyőzött Akhillészt. Látom a „röpülő” nyílvesszőt és – az úttalanság állapotában, amelybe a filozófus taszított – nyomban látom, hogy nem látom röpülni; tudom, hogyan kell érteni ezt a képet, mert értem a logikáját, ám mihelyt ezt tudom, már nem látom. A gondolkodás, amely ennek az apóriának a hálójába került, a gondolattól a képzet, a képzettől a gondolat felé mozdul el, szüntelenül ezek között mozog. Ha e gondolkodás filozófiai tézis megfogalmazására irányul, a képzettől teljesen el kell szakadnia. így aztán tiszta gondolkodássá válik; azért tisztává, mert már nem kötődik az érzéki tapasztaláshoz, melyet – mint valószerűtlent – érvénytelennek nyilvánít. Ezért állíthatta joggal G. W. F. Hegel, az elvont gondolkodás nagy mestere Zénónról, hogy az eleai iskola tiszta gondolkodása „őnála válik a fogalmak önmagukért való mozgásává”. A gondolkodás – szakkifejezéssel élve – transzcendenssé válik, vagyis meghaladja az érzéki tapasztalást, radikálisan eltávolodik attól.

Zénón apóriái persze többet jelentenek, mint a tiszta gondolkodásnak ezt a lehetőségét. Megmutatják, hogy az úttalanság állapota elkerülhetetlen, ha szeretnénk a kitaposott utak mögött új utakra lelni. Es fontos látnunk azt is, hogy az apóriák szemfényvesztésének éppen az a lényege, hogy lehetetlen „megoldani” őket. Más a szerepük: az apóriák nem találóskérdések, céljuk radikális szellemi ingerhatás keltése, és aki így fogja fel őket, tudja, hogy garantáltan problémamentes elméletek nem léteznek. Zénón filozófiai tanításának az az üzenete, hogy a bizonyosság keresésénél többet jelent előremenni addig, ahol minden bizonyosság eltűnik, ahol gondolkodásunk határai húzódnak.

                 

A mozgékony szavak mozdulatlanok

                   

A röptükben mozdulatlan nyílvesszőket ma is megfigyelhetjük: modern változatuk például a fénykép vagy egy filmkocka. És minden kiejtett szó is. Ha eszmét cserélünk, egyrészt mindig van, ami „mozdulatlan”: a nyelvtan és a mondattan szabályai, a szavak kodifikált jelentése. Másrészt van, ami „mozgó”: a sajátságos gondolat, a jelentés, melyet igyekszem megragadni és közölni olyképpen, hogy megismételhetetlen módon aktualizálom az adott nyelv szabályait. Minden szó egy röptében mozdulatlan nyílvessző: hogy megérthessük egymást, mozdulatlanná kell válnia, ugyanakkor mozgásban kell lennie, különben mindig ugyanazokat a dolgokat mondogatnánk egymásnak. Minden eleven szó egyedülálló esemény, azonban a beszélgetés részévé csak akkor válik, ha valamiképp alárendelődik a nyelv rendszerének. Az, amit mondunk, folyvást valahol az értelmező szótár és a (mindig tökéletlenül kifejezett) közlendőnk között lebeg.

A szótárban szereplő szó a beszédfolyamban oly módon van jelen, hogy egyetlen kodifikált jelentését sem fedi teljes mértékben: mindegyikből kilóg, mivel sajátos alkalmazása sohasem megfeleltethető valamely általános normának. Ez azonban nem okoz semmilyen konfliktust, ugyanis apóriáról van szó: nem iktathatjuk ki az egyiket és tarthatjuk meg a másikat –egyidejűleg szükségeltetik mindkettő. Azon tényezők összjátéka és együttműködése ez, amelyek kölcsönösen tagadják egymást: az egyik oldalon a káosz, amelyből a gondolat születik, a másikon a rend, amely igyekszik belegyömöszölni valamilyen formába ezt a gondolatot.

A szó apóriája ezt mondja: az úttalanság állapotában leledzünk és sohasem kerülhetünk ki belőle, ha nem akarjuk örök hallgatásra ítélni magunkat. A káosztól elszakított rend ugyanolyan, mint a rendtől megfosztott káosz.