Peter Zajac, avagy szeretetteljes elvárások Szlovákiától
Peter Zajac: Sen o krajine (Álom az országról), Kalligram, 1996.
-i -n fordítása
Peter Zajac cikkeinek könyvben megjelent gyűjteménye felidézi az olvasóban a kommunizmus bukásától napjainkig nyúló időszak eseményeit – ám ezúttal ideológiai interpretációban. 1989 novemberének és decemberének csodásrémes hetei, az ezt követő évek, a szlovák politika fejlődése, alakulása, mely azóta sem zárult le. A könyvben szereplő írások kivétel nélkül két dimenziójúak: körvonalazzák, mi történt, és egyidejűleg kifejtik vagy legalábbis vázolják, minek kellett volna történnie. írásainak egy másik csoportjában a szerző azt kénytelen konstatálni, hogy nem az történt meg, aminek meg kellett volna történnie és – Murphy törvénye szerint – két lehetőség közül a rosszabb valósult meg, de nem adja fel és újból és újból kifejti vagy legalábbis vázolja, minek kellett volna történnie. Ebből a szempontból Zajac szövegei tipikusan intellektuális írásművek. Az írásoknak van egy másik dimenziójuk is, amiről nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy intellektuális írásművekre jellemző. Ez pedig Szlovákia szeretete, ami sugárzik minden egyes írásból. A rosszabb lehetőség sorozatos kiválasztását nem abból az alapállásból kommentálja a szerző, hogy rendben van, még egy rosszabb lehetőség és elmegyek. Peter Zajac azért terjeszti elő újból és újból a jobb megoldás mellett szóló intellektuális bizonyítékokat, hogy megváltoztassa Szlovákiát, és nem azért, hogy elhagyja.
Az 1989 novemberének első heteiből származó cikkek a Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikai mozgalom (Verejnostť proti násiliu – VPN) történetének kezdetét mesélik el. Ma már, visszapillantva, tudjuk, hogy a fejlődés más irányt vett és durvább módon, mint ahogy 1989 novemberében és decemberében elképzeltük. Azoknak a heteknek az intellektuális vízióit olvasva ennek ellenére sem mosolyodunk el. A kommunizmus bukása miatti öröm és az ország fejlődésének lineáris fellendülésébe vetett hit, ami ezekből a cikkekből sugárzik, még ma is örömet okoz, felidézve azt az örömteli korszakot, amit volt szerencsénk megérni. Azoknak a napoknak az öröme és hite mintha már materiális bizonyossággá változott volna a jövőt illetően, miszerint a jó végül mégiscsak győzedelmeskedik.
A könyv nagy részét az utolsó korszakból származó cikkek teszik ki. Peter Zajac nem hiszi, hogy az államok léte azon eszméken áll vagy bukik, melyeknek jegyében ezek az államok megszülettek, mert az eredeti eszmék megváltozhatnak. Szerelmes Szlovákiába, de ez a szerelem többnyire csak fájdalmat okoz számára, ezért Szlovákia valódi jelenkori történelme helyébe egy ideális történelmi szálat képzel el, amely a szlovák történelmet és jövőt szilárd gondolati háttérrel ruházná föl. Zajac pechje, hogy – mi mást is tehetne? – európai morális és politikai kritériumok alapján szól a szlovákiai eseményekről. Mintha nem tudná, hogy Szlovákiában minden másképpen van. Olyan külföldi szerzőket hív segítségül, mint Lyotard, Michnik, Kari Popper és Hannah Arendt. Ha az ember ezeknek a tekintélyes alkotóknak a politikával szemben támasztott igényeiről olvas Zajacnál, aztán meg elolvassa a SME-ben (ellenzéki napilap – a ford. megj.) az Elán együttes vezetőjével, Jozef Rážzsal készült beszélgetést, ahol arról értesül, hogy Vladimír Mečiar a domináns hím a szlovák politika színpadán, és ezért Jozef Ráž elismeri őt, az ember sajnálni kezdi Lyotard-t, Michniket, Karl Poppert és Hannah Arendtet.
A Szlovákia entitásával szemben támasztott elkötelezett és szenvedélyesen előadott elvárások minden cikkében megjelennek, hogy aztán később kénytelen legyen megállapítani, hogy Szlovákia provinciálisabban járt el – de a nem mérséklődő követelmények felsorolása ennek ellenére folytatódik. Míg csak az olvasónak kedve nem támad felkiáltani: Peter, Szlovákiára mint egészre fütyülj rá! Olvasd el Franz Kafkának apjához írott levelét, melyben ez áll: „...családot alapítani, vállalni minden születendő gyermeket, eltartani őket ebben a bizonytalan világban és még egy ideig egyengetni is az útjukat, ez a legtöbb, ami az embernek sikerülhet.”
Peter Zajac szövegeiből kiderül, hogy egy időben az ország politikai centrumában mozgott és ismerős számára az a jelenség, amikor a politikai centrumban határozatot hoznak valamiről, aztán a dolgok elindulnak valamilyen irányba. Az irány nem feltétlenül az, amit a döntés kijelöl, de valamilyen elmozdulás mindig tapasztalható. Zajac írásai Szlovákia több ilyen elmozdulását felidézik számunkra. Például Mečiar emlékezetes 1990. áprilisi kijelentését a kommunisták számára előkészített börtönökről, amely – ahogyan Péter Zajac írja – az addigi erőszakellenes tömeggyűléseket az erőszakot követelő tüntetésekké pólusozta át.
Emlékszem Mečiar agresszív kijelentése mennyire megrendített bennünket. Ám Peter Zajac helyesen jegyzi meg, hogy Vladimír Mečiar éppen az erő politikájával éri el a sikereit, nem pedig eszmékkel, legyenek azok akár nemzetiek, akár szociálisak vagy geopolitikaiak. Ebből az következik, hogy a Mečiarral szembeni politika csak akkor lehet sikeres, ha legalább annyira robusztussá válik, mint az. Máskülönben könnyen történelmi paradoxon tanúi lehetünk, ami meglehetősen gyakori. Például Kínában a Krisztus előtti harmadik században Cshin Shuan-ti császár az addig különálló kínai államokat tűzzel-vassal egyesítette, létrehozva így a hatalmas kínai birodalmat. A császár diktatúrája ellen foglaltak állást a konfuciánus bölcsek, akik legalább annyira bölcsen és szépen írtak, mint a XX. század végi Európában Peter Zajac ír. Cshin Shuan-ti császár mindnyájukat bebörtönöztette és élve eltemettette. Halála előtt saját sírboltja védelmére egy egész terrakotta-hadsereget csináltatott, amit csak nemrégiben tártak fel és most az egész világ bámulja a csodás régészeti leletet. A paradoxon abban áll, hogy az erőszakkal egyesített Kína egészen a mai időkig egyben maradt és még a megnevezését is a véres kezű császár szerint kapta.
Az erőpolitika veszélyeket rejt magában; a szlovák történelemben ez igen gyakran megfigyelhető. Képesség a nagy gesztusra és fellángolásra, ugyanakkor képtelenség a cél mindennapos, kitartó követésére. Peter Zajac. figyelmeztet a szlovák történelemnek és a szlovák hokistáknak erre a gyengéjére. Cikkeivel éppen a nemes cél mindennapos, kitartó követésének segítésére kíván egyfajta software-t létrehozni. Évszázadunk legnagyobb fellángolásainak 1944-et, 1968-at és 1989-et tartja, vagyis a felkelést, a Prágai Tavaszt és 1989 novemberét. Kíváncsian várom az alkalmi vitákat arról, hogy vajon valóban ezek az események jelentik-e a XX. századi szlovák történelem hármas csúcsát.
A befejezésben Peter Zajac a nyitott állam eszméje mellett foglal állást, szemben azzal az ideával, melyben az állami szuverenitás jelenti a legnagyobb értéket. Hát éppen ez az. A dichotómia absztrakt leírása ártatlan dolognak tűnik, de a gyanakvó konzervatív inkább mégis megvizsgálja. A nyitott állam ideája bizonyára helyesebb és végül is az egyedül lehetséges eszme, ha az állam szabadon és önszántából akarja feladni szuverenitásának egy részét valamely integrációs tömörülésbe – például az Európai Unióba – való belépésekor. Jobb lenne azonban, ha Szlovákia nem örökölné Cseh-Szlovákiának azt a nyavalyáját, hogy gyávaságból nem harcol a saját szuverenitásáért, aztán a szabadságot majd a vereséget a nyitott állam eszméjének nevezi. A nyitott államnak két ilyen eszméje vezette Cseh-Szlovákiát a szétesésig. A nyitott állam eszméje csak akkor jobb „az állami szuverenitás mint legnagyobb érték” ideájától, ha szabadon és szuverenitásban válik meghatározóvá.
Milyen távolra sodródtam Kafkának az ember evilági lehetőségeiről alkotott realisztikus elképzelésétől. Azért van ez, mert az országról Péter Zajaccal való együttálmodása során megérti az ember, hogy az ország és a nemzet alapvető dolgaival kell foglalkoznia, ha olyan közállapotok megvalósításán szeretne fáradozni, amikor lehetséges, sőt szerencsés dolog családot alapítani, vállalni minden születendő gyermeket, eltartani őket és még egy ideig egyengetni is az útjukat ebben a bizonytalan világban.