Ragály

Amikor egy nap a szüleimtől örökölt öreg házamban nyugtalanítani kezdtek a bútorok, megkértem néhány embert, hogy segítsenek kiüríteni a szobákat, s a bútorokat felrakni a teherautó platójára és kivinni a város szélére; ott egy gödörbe hánytuk a sok lim-lomot és nagy vászondarabokkal takartuk le. A segítőtársaimat később az üres házban kitűnő, erős borral kínáltam. Kis idő múlva valamennyi torkaszakadtából énekelt a falak között tántorogva... Az ordításuktól visszhangosak voltak a szobák és engem egyszerre elfogott a félelem, hogy fogom itt eltölteni az éjszakát, ha az emberek elmennek, s én egyedül maradok. A nagy testű csönd, ami utánuk marad, megsemmisít – villant belém és járkáltam fel-alá, mint a riadt állat, megértést keresve az elhomályosuló, részvétlen tekintetekben. Segítőim szilaj nótázással hemperegtek a szőnyegeimen.

Végeredményben azonban szerencsém volt; épp arra járt a barátom és belesett az ablakon; rögtön arra kértem, maradjon velem, mert az emberek már szedelődzködtek és odakinn alkonyodott.

A távozók még jó ideig a ház előtt álltak, röhögtek és kiabáltak, néhányuk még táncolni is megpróbált, de aztán egyik a másik után feltűrte a kabátgallérját, hogy így óvja magát az éjjeli hidegtől, és – bár lépteik bizonytalanok voltak – hamarosan eltűnt az utcasarkon.

A barátom vajas kenyeret kapott tőlem hagymával. Ült a szőnyegen és elmélyülten rágott; egyszer a jobb, másszor a bal arca dudorodott ki s néha lenyalta az ujját. Sötét szeme meg –megvillant a meztelen villanykörte fényében. Keskeny, szorosra zárt ajkai voltak: kés vagy borotva vágta, lassan hegedő sebre emlékeztettek.

Különös egy barátság volt a miénk. Tulajdonképpen gyűlöltük egymást, de ha jól belegondolok, miért különös, ha barátok gyűlölik egymást? Jól ismertük egymást, hosszú évek óta barátkoztunk: idővel a barátságunk valamennyi pozitívuma és előnye hihetetlenül unalmassá, fáddá vált, elvesztette értékét, esetenként az ellenkezőjébe fordult és végül már csak a másik hibáit és tévedéseit lestük, hogy veszekedhessünk. S ami még rosszabb, a veszekedéseinket a mosoly álarca mögé bújtattuk, a tolerancia, a látszólagos megértés gesztusaival díszítettük s néha alattomosan meghátráltunk. Ám e meghátrálások mögött a támadás szándéka húzódott. Persze támadásainkat megfelelő éberséggel és körültekintéssel intéztük, inkább kétértelmű célzásokként valósultak meg, semmint egyenes vádként – azért így, hogy az ellenfél ne tudjon eredményesen védekezni, hiszen tulajdonképpen azt sem tudta, mivel és miért támadják.

Barátom lenyelt egy falat vajas kenyeret és nyilván azt feltételezte, hogy beszélgetéssel teli éjszaka vár rá, s e beszélgetésben majd olyan átkozottul jól meg kell gondolni a szavakat, mint a lépéseket egy sakkjátszmában a nagymester ellen. Csakhogy én hallgattam hátammal a falat támasztva. Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a rémület. Barátom kimondatlan kérdésére, mely a bútorok kihurcolására vonatkozott volna, gyorsan azt válaszoltam, hogy a bútor egy ideje nyugtalanítani kezdett, később hozzátettem, hogy az az én, az énemnek az a része kezdett nyugtalanítani, amely a lakásban való állandó jelenlétének idején beleégett az öreg, nyájas és egyébként teljesen ártalmatlan bútorzatba. Barátom meghallgatta a szavaimat és azonnal megállapította, hogy az ilyen ügyek megoldásában több és értékesebb tapasztalattal rendelkezik. A bútoraim titkát a gótikus katedrálisok titkához hasonlította. Ezt az összehasonlítást én nevetségesnek találtam, mert nem nagyon értettem. A barátom magyarázata nem ragadta meg a figyelmemet, türelmetlenül vártam, hogy befejezze, aztán közöltem vele, hogy váratlanul nyugtalanítani kezdtek a szőnyegek; rögtön a segítségét kértem, hogy kivigyük őket az udvarra.

Odakinn hűvös éj honolt, mi azonban nem fáztunk, éppen ellenkezőleg, a nehéz és terjedelmes szőnyegekkel küszködve alaposan kimelegedtünk és megizzadtunk. Nemegyszer még a szitkozódástól sem riadtunk vissza, főleg amikor a terhünk elakadt a keskeny ajtóban és egyszerre se ki, se be, szerencsétlenül forgattuk, cibáltuk az ajtófélfák közt. Mikor végre valamennyi szőnyeg kikerült az udvarra, úgy ítéltem meg, hogy mindez nem elég: túl közel vannak. Ugyanezen a véleményen volt a barátom is, ami meglepett, ám egyben meg is örvendeztetett, bár egy kicsit féltem a váratlan egyetértés titkos jelentéseitől. Ezért a dologról kicsit elbeszélgettünk, ám nem sikerült felfednem egyetlen fondorlatot vagy előkészített csapdát sem; a barátom ugyanis bevallotta, hogy ő a bútoroktól és a szőnyegektől már régebben megszabadult, csak eddig szégyellt róla beszélni nekem, gondolván, hogy pózolással vagy színészkedéssel vádolnám, mi több, kinevetném. Azonnal biztosítottam arról, hogy a félelme megalapozott volt. Ezután megragadtuk a szőnyegeket és a közeli erdőbe indultunk velük. Az erdőben egy kupacba hánytuk őket és levelekkel, gallyakkal, ágakkal, iszappal, kövekkel fedtük be.

A házban a fal mellé feküdtünk, szorosan egymáshoz simultunk, hogy felmelegítsük egymást, bort ittunk, azt, ami még az előző vendégségből maradt.

Azután alvás pirkadatig.

Eltelt néhány hét. A barátom nálam lakott, ami természetesen különböző pletykákat váltott ki a szomszédok körében, különösen az utcabeli nők háborodtak fel, s ha néha találkoztunk a járdán, inkább gyorsan a másik oldalra húzódtak, sőt megfordultak és az ellenkező irányba indultak el. A környezetünk reakciói sem engem, sem a barátomat nem zavarták, inspirálónak tartottuk őket, és hol egyikünk, hol másikunk „kérkedett” szaporodó negatív tapasztalataival.

Azoknak az embereknek, akik bennünket csak futólag ismertek, és tudták, hogy együtt élünk, nyilván gyanús volt a szexuális életünk, de az effajta gyanú valóban nevetséges volt: eleinte tartottuk a kapcsolatot az előző szeretőinkkel, az élet zajlott, akár azelőtt, csakhogy később már nem tudtunk megfelelni a szeretőinknek, tehát, hogy pontosabban fejezzem ki magam, már nem tudtuk kielégíteni az igényeiket szexuális téren – talán nem azért, merthogy nőttek volna az igényeik, inkább azért, mert a mi potenciánk csökkent hirtelen, sőt lényegében teljesen megszűntünk potensek lenni. Ezt a változást azonban nem a kettőnk viszonya okozta, hiszen valami ehhez hasonlóra nem került sor köztünk; másról volt szó: a – bevallom – meglehetősen kellemetlen változások oka a fáradtságunk, kimerültségünk volt. Együttlétünk első néhány napja után ugyanis mintegy önkéntelenül megállapítottuk, hogy nyugtalanít bennünket a tapéta és a vakolat a falakon és ugyanilyen rossz hatással volt ránk a parkett és a gumipadló, sőt még az előszoba és a folyosó kőpadlózata is. Így hát hazaérkezés után minden este kemény fizikai munkát végeztünk, hogy eltávolítsuk lakókörnyezetünk említett hiányosságait. Késő éjszakákig dolgoztunk; a lakás tele volt porral, piszokkal; éjfél körül pihentünk le, ám egykor már újra talpon voltunk és gürcöltünk tovább, hogy a lakásunk végre valódi otthonunk lehessen. Nem sajnáltuk a fáradságot. Az anyagot, amelyet levakartunk a falakról és feltéptünk a padlóról, targoncával az erdőbe vittük és ott elástuk. Ez az életmód valamennyi erőnket felőrölte; nos, ezek után nemi kielégülésre még csak gondolni sem lehetett. Hálószobatitkaink több ember fejében okoztak felfordulást, főleg amikor meglátták nyúzott, fáradt arcunkat, az árkokat a szemünk alatt, lesoványodott testünket; s ha még ezen túl kérges tenyerünket is észrevették, rosszakaróink gondolkodni kezdtek hihetetlenül visszataszító, fáradságos szexuális praktikáinkról.

Múltak a hetek, hónapok. Új bútorokat és szőnyegeket vettünk. Rövid idő múlva szállítómunkásokat rendeltünk, és elvitettük a bútorokat, mert hallatlanul nyugtalanított, mardosott bennünket a jelenlétük, olyan volt, mintha egy házban élnénk egy diverzánssal, egy betolakodóval, aki a saját fegyverünkkel támad ellenünk, mégpedig azon tulajdonságainkkal, amelyek átszálltak a tárgyainkra s életre keltették azokat. Nemsokára a szőnyegek is sorra kerültek, ezek az alattomos csúszómászók, amelyek a lábunk köré tekerődztek és éjszaka a fülünkbe sugdostak. Az udvarra vonszoltuk és elégettük őket. S ahogy néztünk a tűzbe, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ettől a szörnyű járványtól már soha nem szabadulhatunk.

Csakhamar újabb szőnyegeket és bútorokat vettünk. A bútor szép és modern volt, s amikor kivittük a város mögötti szemétdombra, összeszaladtak a lakosok, ki káréval, ki talicskával, hogy ezt vagy azt elcsenhessenek belőle. Számunkra mindez közömbös volt. Siettünk haza a szőnyegekért, gyorsan feltekertük őket, feltettük a teherautóra és visszamentünk a szemétdombhoz, ahol szó szerint kiszedték a kezünkből, felrakták a saját szállítóeszközeikre és boldogan, vidáman nevetgélve távoztak; ránk persze úgy tekintettek, mint az őrültekre; mégsem kérdezte tőlünk senki, miért csináljuk mindezt, ugyanis attól féltek, hogy esetleg még meggondolnánk magunkat. Nem volt éppen nevetnivaló kedvünk. A viselkedésünk már számunkra is patologikusnak tűnt. Abban az időben sokat sírtunk, leggyakrabban egy-egy pohár bor mellett az üres ház padlatán fekve; ezek után mindig lázas tenni akarás lett úrrá rajtunk; újabb és újabb rétegeket hántottunk le a falakról, mert meg voltak fertőzve általunk, a jelenlétünkkel, a létünkkel. A falakat időről időre újramázoltuk, megerősítettük, ahogy a padlót is, csakhogy az általunk megfertőzött rétegek megsemmisítő eltávolítása egyre intenzívebb és gyakoribb volt, aminek következtében képtelenek voltunk felújítani a lakásunkat.

De nem ez volt a legrosszabb.

Sokkal kellemetlenebbé vált a nézeteltérés, amely köztem és a barátom közt támadt a legszűkebb környezetünk megfertőzését illetően. Röviden, a fertőzés, amely ellepte a bútorokat és a falakat, a barátomon is kezdett megmutatkozni, sokkal előbb, mint rajtam, az ő újabb és újabb rohamai csaknem közvetlenül a bebútorozás, a festés vagy a padlózás után jelentkeztek. Egy reggel hozzám lépett, férfiasan átkarolt és kemény hangon bejelentette, hogy elmegy, mert nem tud többé ebben a fertőben élni. Kínába utazott és bár ezek után soha nem hallottam róla, a saját sorsom árulkodott arról, hogy ő hogy végezte. Távozása után még néhányszor kiürítettem a lakást, később azonban lemondtam az aktív háztartásvezetésről és éltem a teljesen üres lakásban. Szörnyű élet volt. Állandóan látomások, hallucinációk gyötörtek, nem tudtam nyugodtan aludni, egész idő alatt árnyak osontak körülöttem, s annyira hasonlítottak hozzám, hogy néha úgy éreztem, hogy valóban én lépek le a vakolatról, és az, ami ott a szoba közepén öreg rongyok közt hever, az csak egy fantom, amely bármelyik pillanatban köddé válhat. Világosan láttam valamennyi hibámat előlépni a padlóból, elválni a falfestéktől, láttam megszilárdulni és belém hatolni, belém, vissza kútfőjébe, eredőforrásába. A rossz együtt nőtt bennem a lakás egyre erősebb megfertőzésének bűnével. Puszta kézzel téptem a tapétát a falakról, csákánnyal hasítottam a padlóba és futva, az ölemben hordtam ki a törmeléket az erdőbe, nem törődve már az elásásával sem. A ház falai csakhamar papírvékonyakká váltak. Rövid idő múlva megjelentek bennük az első lyukak, amelyek napról napra nagyobbodtak. Némely falak később leomlottak. A fertőzés mértéke egyre nőtt. Alkalmaztam néhány munkást, az ő egyetlen feladatuk az volt, hogy a romokat az erdőbe szállítsák és avarral letakarják. A ház javítására vagy felújítására sem időm, sem erőm nem maradt. A kotrógépek végül a falmaradékot is szétrombolták, s a néhai alapok helyén mély lyukakat vájtak a földbe, amelybe ólmot öntöttek. A telek használhatatlanná vált. Abban az időben sátorban laktam, minden éjszaka újabban: a használtakat a munkások kihurcolták az erdőbe és megsemmisítették őket. Megértettem, hogy otthon tartózkodni továbbra is lehetetlen. Akkor kerültem abba az állapotba, amelyen a barátom már régebben áteshetett; megértettem, hogy mit érezhetett... Milyen förtelmes hatással lehettek rá a képzetek, amelyek a szennyezett tárgyakból, a falakból, a bútorokból s nyilván belőlem is előbuktak! Látta, ahogy kilép belőlem ő maga – ez megoldhatatlan sorskérdéssé vált a számára, ugyanis a tárgyakat még el lehetett távolítani valahogy, azonban a rossz, amely az ő képében belőlem lépett ki, örökkévalóságával fenyegetett. Még ha én el is tűntem volna, a barátom olyan gyorsan terjesztette a fertőzést, hogy csaknem fizikai képtelenség volt cserélni a bútort, felújítani a falakat, a padlóburkolatot és hasonlókat. Egyetlen megoldás maradt a számára, az, amely most rám is várt: elmenni. Az úton lévők, a permanens üldözöttek élete várt rám. Elhagytam a szülővárosomat. Ez nem volt éppen nehéz, semmilyen érzelem nem fűzött már hozzá: nem volt senkim ott, hiszen az utóbbi időben senki nem állt mellém, a volt barátaim úgy tettek, mintha nem ismernének meg, a szeretőimnek nem volt szüksége egy impotens, kimerült tébolyodottra; a munkatársaim petícióban kérték az elbocsátásomat, melyben azt állították, hogy problémáim vannak az alkohollal – csakhogy kinek ne lenne az én helyzetemben. De nem panaszkodom. Az, hogy maradjak, így is, úgy is kizárt volt. A létem karakterisztikus jegyei hallatlanul gyorsan fertőzték meg a környezetemet: egyetlen helyen sem maradhattam fél óránál többet; ebben az időben már kezdtem érezni, hogy a közegem szó szerint mérgező, megtelt mindazzal, amely engem jellemez s amelytől többnyire iszonyodtam. Ez olyan, mint ha az ember állandóan tükörben látná magát a legrosszabb oldaláról. Tulajdonképpen még sörre sem járhattam, mert úgy harminc perc után időről időre őrült késztetést éreztem, hogy lekaparjam a vakolatot a falról az asztal mellett, ugyanis megláttam rajta magamat, később felötlött bennem, hogy a körmeimet talán a poharat tartó személybe kellene mélyesztenem, mert az alakok a falakon és a bútorokon sokkal valóságosabbnak, meggyőzőbbnek, élőbbnek tűntek.

Útra keltem. Nem éltem kényelmesen, de nem maradt számomra más lehetőség. Eleinte állomásokon, elhagyott pajtákban éjszakáztam, később azonban már aludni is képtelen voltam, mert néhány perc pihenés után leírhatatlan hangok, suttogó kísértetek kara rántott vissza az álomból, elűzhetetlen képzeteim sokasága vett körül s én egy pillanatig sem tudtam tovább feküdni; azonnal a fülemre tapasztottam a tenyerem és beletántorogtam az éjszakába.

Rövid idő múlva már nem haladhattam lépésben előre, futni kényszerültem, mert a környezetem szédületes gyorsasággal fertőződött meg általam. Rohanás közben egyszer csak egy végtelenségig kimerült emberrel találkoztam, aki kissé távolabb az út menti árokba zuhant; nyilvánvalóan az utolsókat rúgta. Miközben elfutottam mellette, láttam, ahogy valami leküzdhetetlen erő, melynek forrása számomra ismeretlen volt, szinte szétnyomja, eltorzítja, ő azonban szemmel láthatóan felismerte ezt a forrást: erről árulkodott arckifejezése és iszonyattal teli tekintete... Pillanatok múlva a minden oldalról rá irányuló erő irtózatos nyomása alatt eltűnt, egyszerűen semmivé vált a szerencsétlen. Elhagytam eltűnése helyét, és attól kezdve csak hajszolom magam az út porában, menekülve a sors elől. De az erőm fogytán.

Ma reggel átléptem az országhatárt.