A zsidó alakja a reformkori életképekben

A sajtó szerepének erőteljes megnövekedése a kulturális közéletben a magyar reformkor két évtizede alatt csak egyik megjelenési formája azoknak a változásoknak, amelyek a 30-as évektől az irodalom önszemlélete és belső tagolódása terén végbemennek. Polgárosodásának jelei éppúgy az önálló nemzeti irodalom elvéből következő törekvések, mint az időszerűség és közéletiség igénye, amely szerint szolgálnia kell a nemzeti lét időszerű tendenciáit.¹ Változás következik be az olvasóközönség összetételében, ízlésében és igényeiben is, ez utóbbit tekintve egyre erősebb elvárásokkal arra, hogy önmagával, hétköznapjaival, a való élettel szembesüljön az írásokban. Ezekre a változásokra egy új laptípus, a divatlap tud a leggyorsabban reagálni, amelynek viszont létezése múlik azon, hogy mennyire képes olvasóit az azonnali hatásra építve magához kapcsolni. A közönség igénye, valamint a polgárosuló élet és az éleződő társadalmi-politikai harcok új műfajok virágzását indítják el, mindenekelőtt azét a prózai műformáét, amelyet népszerűsége egy időben minden más elé helyez: az életképét.

Nem ez az egyetlen műfaj, amelyben végbemegy irodalom és társadalom gyakorlatibb, reálisabb egymásra találása, de közéleti befolyása és a más műfajokban jelentkező erőteljes hatása miatt meghatározó a jelentősége a korban: divatból irodalmi programmá, illetve a reformkori küzdelmek hajtóerejévé válik.² A magyar életkép-irodalom jelentősége sajátos tematikájában rejlik: a „messzebb tekintő igény nélküli apróságok” egymás mellé illesztésével „az apró rajzok elkapott, hevenyészve rögtönzött jelenetein keresztül a reformkori Magyarország hallatlanul izgalmas problémái tárulnak fel.”³ A korabeli életet rajzoló írásokban nem lehet véletlen bizonyos problémafelvetések számukban is kimutatható népszerűsége, az összefüggés a két évtizeden belüli társadalmi mozgások, illetve az életképekben megjelenő témák gyakorisága között. Számarányukat tekintve is előkelő helyet foglalnak el a témacsoportokon belül a főváros világát és annak jellegzetes figuráit, élethelyzeteit pillanatfelvételszerűen rögzítő és a tárgyi realitáselemeket riportszerűen felhalmozó írások. Ennek magyarázata lehet egyrészt, hogy az a heterogén társadalom, amely itt a XIX. század első felében létrejött, alakult és változott, éppen nagyvárosi jellegénél fogva életmódját tekintve is nagymértékben különbözött az ország többi városi társadalmától;⁴ másrészt a műfaj népszerűsítőinek nagy része (írók, újságírók) már a fővárosban él, életterük és munkahelyük az átalakuló nagyváros, s a legszemélyesebb kapcsolatok fűzik őket ehhez a világhoz. Megszaporodnak a lapok hasábjain a „fővárosi életkép”-ként jelölt írások, sőt egész sorozatok vagy rovatok indulnak általuk (Budapesti élet – A 1841 végétől; Budapesti levelek – RPD 1843.; Budapesti séták – É 1846.)⁵

A hétköznapi pesti utca – valamennyi társadalmi és társadalmon kívüli csoportjával – az Athenaeum 1842–43-as évfolyamában nyer polgárjogot az irodalomban Nagy Ignác Zajtay néven írt sorozata révén. A fővárosi egzisztenciák (orvosok, ügyvédek, tisztviselők, mészárosok, varrólányok, sírásók stb.) típusainak és tipikus élethelyzeteinek nagy feltűnést keltő, szatirikus élű rajzaiban az író-újságíró mindent megtámadott, amit torznak, visszásnak, hibásnak tartott,⁶ s csattanóként a körülöttük támadt vihart választotta a záró írás témájául (Zajtay: Zajtay – A 1843. IV. füzet). A sorozat egyik darabjának középpontjába annak az embertípusnak jellemző vagy jellemzőnek látott jegyeiből összeálló kép került, amelynek fontos anyagi forrása a házbérjövedelem (A' házi ur – A 1842. 54–56. sz.). A fővárosban a legalacsonyabb a földet birtokló és a legmagasabb a házingatlannal rendelkező nemesek aránya, s körükben elég szélesen elterjedt a városi jövedelemszerzés sajátos módja, a lakbérjövedelem. (Bácskai Vera hívja fel a figyelmet a nemességnek az ebből adódó, sokáig nem eléggé figyelemre méltatott szerepére a városok fejlődésében.⁷) De fontos anyagi forrás ez a főváros lakosságának többi osztályában is; a háztulajdon még az ismeretlen foglalkozású, a szakmai testületekbe nem tartozó és polgárjoggal nem rendelkező csoportoknak is lehetőséget adott a városi társadalomba való beilleszkedésre, mert tulajdonosnak lenni rangot jelentett. Az ebből fakadó öntudatot tartják az életképírók a háziurak egyik legfőbb tulajdonságának (Garay János: A' háziur [Pesti genre-képek rovat] – RPD 1842. 34. sz.). Nagy Ignác több figurát rajzol a háztulajdonosként érvényesülni akarók köréből, meglehetősen maró gúnnyal beszélve a napszámosként kőműves mellett kezdő tótból, a kovácsmester fiából, a pékből, a mészárosból, a borbélylegényből, a csizmadiamesterből, az ügyvédkéből lett, s még inkább a zsidó háztulajdonosról (Zajtay: A' házi úr – A 1842. 54–56. sz.).

Nem ez a téma az egyetlen, amelynek érintésében furcsa ellentmondás mutatkozik meg az egyik legrutinosabb életképíró hozzáállásában. Hangsúlyozza ugyan a sokféleséget, de olyan jelenségeket tesz meg tipikusnak, amelyek a valóságban meglévő fő tendenciákkal szemben (az összeírások szerint a házbérjövedelmet élvezők nagy részét a nemesi jogállásúak, illetve a kereskedő és a vagyonosabb értelmiségi-tisztviselő foglalkozásúak adták) nem tekinthetőek tipikusnak. Ő, aki kétségtelenül nagy szerepet vállal a reformeszmék népszerűsítésében, bizonyos tekintetben erősen kötődik a konvenciókhoz a gyorsan változó korban kitörési, illetve egységesülési lehetőségként adódó jelenségek megítélésében. Rendkívüli élességgel és egyfajta kirekesztő hozzáállással ír például a zsidó háziúrról: „Amott egy hányaveti zsidó harapja a' jó illatú czigarót – az is háziúr! Roppant nagy háza van – ugyan lehetséges-e? tekintsünk csak piszkos udvarába, ronda lépcsőjére és szurtos folyosójára, 's meg fogunk azonnal győződni arról, hogy sok szennyes gyapjú, sok rostálatlan gabona, sok bűzhödt szagú bab, és még több kellemetlen illatú kölcsön és több efféle raká és emelé magasra e' halmazt.” Szemlélete nem egyedülálló az életképírók között, de van elegendő példa az ellenkezőjére is.

Olyan kérdésekről van szó, amelyet aligha tudott vagy akart megkerülni bárki is, aki ebben a minden változásra reflektáló műfajban megszólalt. Bár nem kifejezetten a fővárosi tematika velejárója, hiszen mind a figurák, mind a hozzájuk kapcsolódó élethelyzetek és gondolkodásmódok a kor meghatározó ideológiáinak vonatkozásában átszövik a korabeli írásokat, függetlenül attól, hogy az élet melyik képét és hogyan örökítik meg, mégis a gazdasági élettel, a polgárosodással és az urbanizációval való összefüggésében a legélesebben természetes módon a fővárosi életképekben jelentkezik.

A zsidó alakjának megformálása sokféle a szegény gyufás zsidótól a házaló bátyus zsidón, a kereskedőn, kocsmároson vagy orvoson keresztül a korlátlan hatalommal rendelkező pénztőkésig, az uzsorásig. A körülmények is különbözőek, amelyben élni, cselekedni, gondolkodni látjuk őket – ennek megfelelően az írók részéről való megítélésük tartalma és hangja is többféle.

Gonda László ír róla – összehasonlítva a polgári átalakulás által napirendre tűzött zsidóemancipáció kérdésének európai megoldásait –, hogy a vegyes etnikumú Közép-Kelet-Európában a kultúra közösségén alapuló nemzetfejlődés, amely bizonyos szakaszán az államnemzet létrehozására való törekvést is megfogalmazott, a zsidóság számára sajátos utat mutatott: a polgári jogok elnyerését összekapcsolta a zsidóság asszimilációjával, az emancipáció feltételéül a nemzettel mint kulturális közösséggel való azonosulást szabta meg. Magyarországon ez a kérdés a politikai jogkiterjesztésen alapuló érdekegyesítő politika szerves részeként került megválaszolásra elsősorban a rendi alkotmányosság meglévő fórumain, a vármegyénél és az országgyűlésen. A liberális táborban a 30-as évek végére kirajzolódó irányzatok közül a centralista eszmerendszer adta a legnagyobb teret a feltétel nélküli egyenjogúsítás gondolatának Eötvös érveiből táplálkozva, amelyek szerint a szabadság alapvető emberi jog, és állapota az ember mint egyén tulajdonságai kifejtésének természetes közege. Szakít az „örök zsidó” és a „bűnös nép legendájával”, cáfolja azt a gondolatmenetet, amely az egyén tulajdonságait az egész népre kivetítve ítélkezik.

Az 1840. 29. tc. (amelynek legfontosabb eredménye a szabad költözés jogának biztosítása volt) is csak részleges jogokkal ruházta fel a zsidóságot, de a hatására meginduló soha nem tapasztalt beköltözési hullámmal és belső vándorlással együtt járó szociális feszültségeknek, valamint a váltótörvény nemesi körökben tapasztalt negatív fogadtatásának következményeként az 1843–44-es országgyűlésen azok a megyék határozták meg az alsótábla hangulatát, amelyek feltételhez kötötték az emancipációt. A probléma egyre inkább összefonódott a vallásreform és – mivel a vallás a zsidó identitás legfőbb hordozója volt – a magyarosodás kérdésével. A vallásreform követelése azonban nehezen egyeztethető össze a vallásszabadság liberális elvével. Ennek az elméleti problémának a megoldására vállalkozott Kossuth az 1844. máj. 5-i Pesti Hírlapban közölt cikkében. A zsidóügy reformkori története a feltétel nélküli emancipáció gondolatától a nyelvi, kulturális asszimilációhoz kötött egyenjogúsítás megfogalmazásáig vezetett: a magyarosodásért cserébe kínálta a környező társadalmat megillető jogokat.⁸

A magyarosodás e folyamatában a városi polgárság korábbi antiszemita érzelmeinek megváltozását a 30-as években Kósa János nem csupán a liberális szellem erősödésében látja, hanem a zsidóságnak a társadalmi és gazdasági előretörésében, a fejlődő hitelrendszerben, a rendiség bomladozó gazdaságpolitikájában betöltött szerepváltozásában.⁹ Ez az előretörés lassú, de állandó munkával folyt, útját apró kis megállók jelezték, mint pl. a tolerált és a házaló kommoráns zsidók hetivásárokon való részvételének engedélyezése vagy az izraelita mesterlegények keresztény céhmestereknél történő alkalmazhatósága. A fejlődés végső pontját Budán is, Óbudán is a birtokképesség elnyerése jelentette. A városi polgárság megváltozott felfogásának bizonyítékaként idézi a nemes tanács állásfoglalását Kunewald Jakab 1845-ben benyújtott kérelmére vonatkozóan, hogy a házát és a telkét telekkönyvileg is saját nevére írathassa.¹⁰

A zsidóságnak a társadalmi-gazdasági életben való előretöréséről, a nagykereskedők családi stratégiájáról és mentalitásáról is szól A vállalkozók előfutárai című könyvében Bácskai Vera arra a következtetésre jutva, hogy előrehaladásuk szempontjából nem is annyira a nagypolgári réteg jelentéktelen száma volt a sorsdöntő, hanem az, hogy nem állt mögöttük egy modern értelemben vett középpolgári réteg. így kényszerültek arra, hogy érdekeik képviseletét átengedjék a nemesség liberális szárnyának. „Annak a nemességnek, amely – szüksége lévén tőkéjükre, szakértelmükre, üzleti összeköttetéseikre – vállalkozásaikban társként elfogadta, társadalmi téren azonban mélységesen lenézte őket.”¹¹

A zsidó alakja az életképekben különböző megítéléssel és hangvétellel formálódik meg. Kósa János az antiszemitizmus által megérintett rétegeket számba véve jegyzi meg, hogy a 40-es években politikusok és újságírók hosszú sora szállt síkra a zsidók emancipációja érdekében (Kossuth lapján kívül említi Frankenburg törekvéseit az Életképekben, Petőfinek az 1848 márciusi antiszemita megmozdulásokat követő felháborodását, Vörösmartynak a Pesti Divatlapban megjelent Zsidó ügy című írását), de ezzel párhuzamosan élt egy antiszemita gondolatkör is. „Az értelmiségi rétegben nem talált olyan élénk képviseletet, mint a filoszemitizmus. Jósika, Bernát Gáspár, Kuthy Lajos, Vas Gereben, Nagy Ignác voltak ennek tolmácsolói. Őket nem olyan elméleti elgondolás vezette, mint a filoszemitákat, de szépirodalmi műveikben a zsidót pénzsóvár, csaló kereskedőnek rajzolták, aki könnyen túlteszi magát az erkölcsi követelményeken.”¹²

Néhány példa az ebből a nézőpontból legtipikusabbnak tűnő írások és alakok közül. Bernát Gáspár így kezdi Jajvár című „történeti frescoképének” utolsó részét (H 1846. II. 16. sz.): „Magyarország' szivében, Budapesten vagyunk. Előttünk zsidó... utánunk zsidó... közöttünk is zsidó.” Ezt a velős megállapítást korábban már kifejtette egy életképében, amikor megindokolta, miért kell a zsidónak mindenütt ott lennie. Alakjául Sugorfy Jeremiás uzsorást választotta, akinek egyszerre akár több helyen is meg kellett jelennie, ha boldogulni akart az életben (Vándor bankó [Frescokép] – H 1848. II. 24. sz.). S ez a leggyakrabban feltűnő zsidóalak a korabeli életképekben: a gátlástalan uzsorás, a hajhász vagy alkusz alakja. Meg kell jegyezni azonban, hogy a megvetéssel rajzolt figura egyáltalán nem biztos, hogy ehhez a felekezethez tartozik, mint ahogyan nem zsidó az az uzsorás sem, akihez pénzzavarában Dünnyögi Márton táblabíró (Jajvár) fordul: „...a vizit Nadályfy Antal keresztény uzsorásnál történik, ki silentiáriussá lett prókátorból szappanfaló orvostudorrá nyesetvén, Jézus' felebaráti morálját ollyképen képviselé: hogy szemtelen hazudozási forrásokra ébredé, s 270 procentre nyugodott. Scorpioi jelleméhez kell még toldanom negatív jegyzetül: miként Magyarország' váltó- és pogány vámpírjai drága pénzért járhatnának hozzá imposzturai leczkékre.”

Külsejüket tekintve a megtévesztésig egyformán festik le őket életképíróink, olyasféle sztereotípiát követve, amely meghatározza például a parlagi nemesi figurák alakjainak megformálását. A következő két tipikus kép elemei kevesebb-több variációval majd mindegyikük esetében megismétlődnek: „Képzeljenek kegyetek egy beesett fonnyadt arczot, mellynek sűrű redői közt két apró szem üregébe sülyedve élesen villog, az arczon sötét vörösbe átmenő kék foltokat, egy rezes tompa orrot, torz bajuszt, keskeny sápadt ajkat, ez alatt sötétlő fekete fogsort, keskeny homlokot, s őszbe vegyülő zilált hajat, s mindezekhez kiaszott hosszú testet vagy csontvázat, és fogalmuk lehet Uhlrich tőkepénzes külsejéről, ki e pillanatban szennyes szobájában, bankjegyei közt a kamat felrugtatásáról elmélkedik.” (Degré Alajos: Pesti uracs – PD 1846. 27. sz.) A másik jellegzetes kép Frankenburgé (A' zálogkölcsön – R 1836. 22. sz.), alakját mindössze a „merészen hajlott orr” különbözteti meg az előzőktől.

Az áldozat pedig, aki felett tényleges hatalommal rendelkeznek, az életképek szerint bárki lehet: a rosszul számító vállalkozó, az adóssággal küszködő háziúr, a becsületes kereskedő, a tisztességes polgárlány, a szegény zsidóasszony; de még inkább a gyenge jellemek, a vidékről Pestre került tapasztalatlan ifjak, a naiv nemesemberek, a felkészületlen iparlovagok, az araszlánkodó divatőrületből menekülni nem tudók.

Gaal József életképének (Financziális gyakorlat-É 1844. II. 17. sz.) főhőse egy nemes úrfi, akit apja, megyéje nagytekintélyű táblabírája Pestre küld financiális gyakorlatra, s aki ebben találja meg a magyar finánctan alapelvét: ,,a' magyar nemest adó alá vetni nem lehet, mert a' zsidónak már is annyit fizet, hogy a' hazának is fizetni nem győzne, 's mivel a zsidónaki adózás már szinte ősiséggé vált, igy természetes, hogy ennek maradnia kell, és a' nemes nem adózhat.” Amikor „financiális tapasztalatok” és uzsorapróbák kerülnek témaként az életképíró tollára, az uzsorás mellett mindig feltűnik egy másik alak is. Gaal őt hajhásznak nevezi, Nagy Ignác is, amikor sikeres életpályájának rajzát adja (A hajhász – H 1844. 4–5. sz.), alkalmi vállalkozásába írt életképében Császár Ferenc alkusznak (Az alkuszok – Aradi Vészlapok 1844.), miközben egy kis nyelvészeti fejtegetésbe is bocsátkozik, hogy annak végén egy fordulattal szúrjon: a műveltebb nyelv pénzkupeceknek nevezte a „sötét szellemeket”, majd a grammatikát ismerők hajhászoknak, ám „hiteltörvényes hiteltelen napjainkban a sokkal diszesb jelentésű Alkusz' név lépett helyébe. Boldog nép, melly igy tudja gazdagítni kereskedési-szótárát!”

Az életképek legfőbb színterei Óbuda és Pest. Schams Ferenc írja az óbudai zsidókról: „Az itteni nagyszámú zsidóság kereskedő tevékenysége távolról sem korlátozódik lakóhelye szűk területére, ahol legfeljebb a kiskereskedelemben tallózhatnának, noha van néhány cs. és kir. kiváltságokkal ellátott kartongyáruk és kelmefestő műhelyük. Az ő életterük Pest, ott vannak kis üzleteik és raktáraik. Főleg a nagy országos piac ideje számukra az a kedvező időszak, amikor a belföldi találmányokkal és gyártmányokkal folytatott kis- és nagykereskedelemben spekulációs szellemüknek szabad teret engedhetnek.”¹³ A feudális kötöttségek lazulásával még inkább így lehetett ez húsz évvel később. Nagyon hasonlítanak egymáshoz a vonások, amelyekkel Császár és Nagy Ignác az alkusz és a hajhász karrierjét vázolják: mindketten ugyanazt az utat járják be hasonló fordulatokkal, az Óbudáról induló gyufászsidó-sorstól a hatalom birtoklásáig.

A megvetéssel rajzolt, ügyeskedő, a pénzvilágot gátlástalan módon uraló zsidó típusa mellett azonban egyre gyakrabban megjelenik a társadalmi meg-vetettségében részvéttel és szánalommal ábrázolt figura is. A legkülönbözőbb témájú életképekben felvillanó mellékalakokon és a számtalan utaláson kívül különösen két írás érdemel figyelmet, amely ezzel a szándékkal született (Lakner Sándor: A zsidó [Fővárosi életkép] – PD 1844. II. 13. sz. és Varga Soma: A házaló zsidó – H 1843. II. 13. sz.).

Ezt a másféle írói szemléletmódot fogalmazza meg Szegfi Mórnak az 1846-os Életképekben megjelent Igény telén nézetek az újabbkori magyar irodalom hatásáról a zsidók irányában című értekezése. A romantikus-demokratikus eszmékkel átitatott cikk szerint az írók legfőbb kötelessége „szétoszlatni a babona és balfogalmak fellegét” és használni. Ha nem így cselekszenek, bűnt követnek el. „...szennyfolttal mocskolták be az irodalom történeti lapjait – írja Szegfi – jelenkorunk három legkitűnőbb bajnoka: Jósika, Kuthy és Nagy Ignác. És bemocskolok nem azáltal, hogy mindegyike közülük csak aljas, elvetemült zsidót festett anélkül, hogy az egyensúly fenntartására jelesebb zsidó jellemeket is rajzoltak volna melléje, még azáltal sem, hogy az okozatokat nem sorolták el, mik az elvetemültséget eredményezik... – hanem bemocskolok az által, hogy ők munkáikban nem-zsidó jellemeket festettek, hanem összehalmozák mind, mi gonoszt, ocsmányt, aljasat és szívtelent leleményes eszközökkel kigondolhattak; összegyúrok és belőlük jellemet képezvén azt mondák: Ez zsidó!” Az ilyen felfogás legsúlyosabb következményét abban látja, hogy „a helyett, hogy az embert embertársával kibékítenék, és a mennyországnak megvetnék alapját a földön; még inkább eltávolítanak szívet szívtől.”¹⁴

A romantika diadalának köszönhető, hogy nemcsak etnográfiai megjegyzésekben, karakterológiákban jelenik meg a korban a zsidóság hagyományokban gyökerező külső élete, hanem az irodalmat érdekelni kezdi annak belső világa is. Zsoldos Jenő állapítja meg: „A racionalizmus uniformizáló 'ember'-kereskedésében nem találta meg a zsidót, a romantika felfedezte s a szív erején közeledett feléje. Az ész deformálta a világot; a természetes emberi élethez csak az érzelem vezethet vissza. Ennek a gondolatnak nyomán lazulnak meg irodalmunkban is a zsidómegtagadás rideg formái s jut levegőhöz az európai humanizmus szelleme.”¹⁵

Ez a szándék hatja át Lakner Sándor és Varga Soma írásait. Lakner – rendesen alkalmazott módszerével – egész napra Mózes, a bátyus zsidó nyomába szegődik, tanúja lesz megpróbáltatásainak, amelyek ábrázolásában nem lehet nem észrevenni, hogy a számtalan felbukkanó mellékfigura hitvány, értéktelen voltának hangsúlyozásával szemben milyen rokonszenvvel és elismeréssel rajzolja meg a zsidó alakját, ilyen megítélésre biztatva másokat is. Néha még a közvetettséget is feladja, mert így fordul az olvasóhoz: „Emberek! ne irigyeljétek a szegény zsidónak néhány összekuporgatott tallérjait; mert higgyétek: azok a legkeservesebb verejtékkel gyűjtettek össze.” Ennek számos bizonyítékát adja a napi történések rögzítésével, amelyeknek mindegyike kritikája a környező társadalomnak. Óbudáról Budára érve például „a vár alatt néhány utcza-suhancz kezdi őt kövekkel hajigálni, utána köpköd s csúfolódó szavakkal illeti az előre törekedő szakállas öreget, mi őt menésében nem kissé hátráltatja. De a zsidó nyugalmasan tűri a gúnyokat s imádkozik üldözőiért, hogy Jehova őket jó útra vezérelje, mert irva vagyon: kik téged kövekkel dobálnak, hajitsd őket kenyérrel vissza.”

Állásfoglalásra késztet Varga Soma is a házaló zsidójáról készített képével, amellyel olvasóközönségének, annak a hölgyvilágnak a nemes érzéseire apellál, amelynek „már annyiszor látta szemében az indulatok legnemesbikének, a részvétnek gyöngyeit ragyogni.” Ő ugyan nem a fővárosban találja meg alakját, hanem az alföld egy elhanyagolt falujában, de a felvetődő gondolatok szempontjából a helyszín nem meghatározó. Egy sovány, rongyos, riadt gyereket rajzol, a karján kosár, benne skatulyák, gyűszű, gyufa. „Neki nincs hona! a hajdan Isten' választott népe most szerte szédelg a föld! területén, nemzeti egyenetlenség s meghasonlás' átka alatt nyögve; az előítélet elzárt előle minden utat, melly magasb kiképeztetés után tisztességes kenyérhez juttatná és csak a házalás' arczpirító küzdterére számüzé: azonban itt is utoléri őt a gúny, méltatlanság s üldözés.” A kis zsidógyereket ért sérelmeket többször használja fel az író ürügyül és eszközül arra, hogy kíméletlenül nyílt kritikát mondjon a vágtatva haladók egy csoportjáról. Attól a fantasztikus megoldástól sem riad vissza, hogy egy robogó kocsival vonszoltassa hosszan a fiút, mert el akarja mondani a kocsi gazdájáról: „Ő született szónok, publicista, törvényhozó s tisztviselő”, más gondolatait az emberi jogokról betanulta, s úgy beszél a zsidóemancipációról, az állatkínzásról, hogy könnyeket csal a hallgatóság szemébe. Ő nem azok közül való – magyarázza az író –, kik „a liberalismus' gyakorlati oldalát botforgatásba s verekedésbe helyezik, s kik a jogegyenlőséget drágalátos személyökre kizáró szabadékul tartják bárkivel gyöngédtelenül, hogy ne mondjam, gorombán bánhatni: uracsunk nagyon is elkövetkezetes volt, mert az ó világ' maradékát, Ábrisunkat t. i. a vágtatva haladók' elvére szándékozék, milly sükerrel? látók, kapatni s ennek elérésére használó lovait; ez olly fontos ok, melly őtet az oknélküli állatkínzás' bűnéből is egészen kimenti.”

Mindkét életkép, a maga korlátozott lehetőségeivel ugyan, de a keresztényi szeretet törvényein alapuló társadalom kritikáját adja. Az a Szegfi Mór, aki 1846–47-ben különböző műfajú írásokban (értekezés, vezércikk, novella, életkép) foglalkozik a problémával, Lakoma és tor című történetében – amelyet maga életképnek jelöl, de inkább átmenet az életkép és a novella között – (É 1847. 13. sz.) a zsidóság belső világába ad bepillantást. A romantika szélsőséges elemeitől sem mentes írás negatív hősei a gazdag zsidó hitközségi elnök és gőgös felesége, akik nem tudják gyermeküknek megbocsátani, hogy szegény lányt vett feleségül. A szokványos elemeken és fordulatokon kívül (féltékenység, kitagadás, átok, nyomorgás, tiszta szerelem, betegség; a bocsánatkérés visszautasítása a zsidó örömünnep, a purim idején; gyűlölet, halál) van egy érdekes eszmefuttatás is a zsidók magyarosodásáról Szegfi történetében: „Azt mondják, a' zsidó nagyon simul a' magyar nemzetiséghez. Ez igen természetes! Hol az a' nemzet, mellynek kivonatai, reményei annyira hasonlitanának a' zsidókéihoz, mint a' magyaré?! – A' többi szabad nemzetek körülöttünk nem érezhetnek a' zsidóval rokonul; mert – nem éreznek, vagy ha igen: elcsigázott, eltörpült az, mit éreznek. De hazáról és szabadságról csak a' magyar és zsidó képes rokonul érezni. És ha a' zsidóság fölszabadulna, a' műveltebb zsidónál buzgóbb, lelkesebb hazafit nem lehetne találni. – De, hiszem, tán ezt mások is tudják, 's épen ezért nem szabadul föl a' zsidó!”

Számos olyan életképről nem esett itt szó, amelyben a probléma csak egy-egy utalás, kiszólás vagy mellékesnek tűnő megjegyzés formájában vetődik fel, pedig ezek is bizonyítják a 40-es években erősödő tendenciát, hogy a megkövesült konvenciókat és előítéleteket hordozó megnyilvánulásokkal szemben az emancipáció, a vallási türelem, a társadalmi egyenlőség, az emberi jogok általános kérdései ebben a valóságból táplálkozó és arra reflektáló műfajban is egyre nagyobb jelentőséget kapnak.

Jegyzetek

1. Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817–1830. Bp. 74. 1.

2. Martinkó András: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp. 1956. 567–569.1. és Lukácsy Sándor a műfajról: Életképek a reformkor világából. Szerk.: Csanádi Imre. Összeállította: Lukácsy Sándor. Bp. 1958. 383. 1.

3. Wéber Antal: A magyar regény kezdetei. Bp. 1959. 188. 1.

4. Nagy Lajos: Budapest története 1790–1848. In: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerk.: Kosáry Domokos. Bp. 1975. 405. 1.; Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Bp. 1988. 57. 1.

5. Rövidítések: A: Athenaeum; R: Regélő; RPD: Regélő Pesti Divatlap; PD: Pesti Divatlap; É: Életképek; H: Honderű.

6. Nagy Ignác sorozata első részében emlékezteti az olvasót, „hogy a' szép Budapest napról napra nagyobb részvétet gerjeszt egész hazánkban”, s a népélet a pesti utcákon mutatkozik meg leginkább a maga eredetiségében, írói szándékát is megfogalmazza: „...nem lesz talán érdektelen e' helyen fölváltva néha a' lakosság' külön osztályaiból egész életrendszeri vázlatot emelni ki, 's igy lassanként a' fővárosi életet változatos árnyéklataiban legalább némileg megismertetni. Mivel azonban minden polgári osztály' egyéneinek megvan a' magok' fény- és árnyékoldala, 's alig képzelhetni a' társaságban olly külön felekezetet, mellyben igen jó és igen rosz embereket nem lehetne találni, vázlatainkban leginkább azon színeket fogjuk kiemelni, mellyek az illető felekezetekben leginkább láthatók, vagyis leginkább a' középúton járandunk.” (Athanaeum – 1841. 73. sz.)

7. Bácskai Vera idézett műve. 167–168. 1.

8. Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Bp. 1992. 63–73. 1.

9. Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. Bp. 1937. 94–220. 1.

11. Uo. 103–104. 1.

11. Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Bp. 1989. 218. 1.

12. Kósa János idézett műve 96. 1.1

13. Források Budapest múltjából. I. Források Buda, Pest és Óbuda történetéhez 1686–1873. Szerk.: Bácskai Vera. Bp. 1971. 90. 1.

14. Kósa János idézett műve. 127. 1.

15. Zsoldos Jenő: A romantikus zsidószemlélet irodalmunkban. Bp. 1935. 282. és 267. 1.