„Ideje komolyan venni magunkat”

Salat Levente írja a Balkán kapuja című írásában: „A régió sajátos mentalitással, már-már elkülöníthető politikai kultúrával és politikatörténettel szigeteli ki magát Európából.” Majd így tűnődik: „Mi ez a szívós sajátosság – ez »a megőrző merevség és önfenntartó hajlékonyság« (Németh László) –, ami Balkánt, az elnőhetetlen történetfilozófiai illúziókat tápláló antik demokráciák bölcsőhelyét Balkánná, balkánivá teszi? Melyik az a történelmi réteg, amely ennyire kitörölhetetlenül rányomta bélyegét? Bizánc? A szláv és orosz beszivárgás és befolyás? A török birodalom? Vagy a mindent átélő, mindenhez alkalmazkodó ortodoxia? Ki merne ezekre vagy akár ilyen és hasonló kérdésekre egyenes, határozott és ellentmondást nem tűrő válaszokat megkockáztatni?”

Salat Levente romániai magyar író, aki a romániai magyar kisebbségi helyzettudat és azonosságtudat (nem ugyanaz!), valamint ezen közérzet összetevőiről ír esszéiben és tanulmányaiban. Tavaly jelent meg e tárgyú kötete Filippika az idő ellen címmel, Kolozsvárott. Érdeklődése és érzékenysége alapján vérbeli rokona mindazoknak, akik pontosan tudják: „Szembenálló nacionalizmusok kereszttüzében nem könnyű élni.” Márpedig már tíz hosszú esztendeje ebben élünk. Hiszen „alig van a Balkán félszigeten két olyan egymással érintkező népcsoport, amely között – az etnoregionalizmus minden belátását és nagyvonalúságát mellőző, mesterséges medrekben tartott és terelgetett kapcsolataik miatt ne feszülne ellentét. Ellentéteket tartanak ma nyilván a görögök és törökök, az albánok és görögök, a macedónok és szerbek, a macedónok és bolgárok, a szerbek és bolgárok, a szerbek és horvátok, románok és bolgárok között – és mindennek természetesen előzménye, hagyománya van.”

A szembenálló nacionalizmusok kereszttüzében élő romániai magyar gondolkodó embernek azt kell tapasztalnia, hogy mindinkább kétségbe vonódik kollektív egzisztenciája, egyre kevesebb tér jut kollektív önértelmezése számára. „Úgy tűnik tehát – írja Salat Levente –, hogy amennyiben elutasítjuk a helyzet »megoldásának« radikális és egyébként is esélytelen változatait, mint amilyen például a menekülés, kivándorlás vagy öngyilkosság, akkor a vesztett csata tudatával való együttélésre kell berendezkednünk. (...) A vesztes helyzetéből és helyzetében pedig most már csak az a kérdés, hogy a világ ilyenként való megélésével együtt járó lelki-szellemi teher elviseléséhez elegendő-e a szókratészi meggyőződés, miszerint az igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni.” Következetesen végiggondolt végkövetkeztetést fogalmaz meg Salat Levente, s mondanunk sem kell, mennyire megfellebbezhetetlenül pontos a Magyarország határain túl élő magyarok helyzetére, sorsára vonatkozóan is.

Egy-egy kollektív vagy egyéni helyzet vagy sors gondolati körbejárása azonban mindig felszabadít bennünk olyan energiákat, amelyek – ha megoldásokat nem is eredményezhetnek – de a legkilátástalanabb helyzetben is kimozdítanak a kristálytisztán megfogalmazott status quo holtpontjából. Salat Levente számunkra is tökéletesen helytálló végkövetkeztetése, hogy az 1989-es esztendő fordulatai csupán lerántották Közép-Kelet-Európa beteg társadalmainak fekélyes testéről a leplet, ennek folytán „e beteg társadalmak gyűrűjében élő beteg kisebbségi társadalom enklávéjából gyakorlatilag nincs hová menekülni.” Semmi sem lehet itt mostanában időszerűbb, mint az a mondat, mellyel a fenti gondolatsor zárul: „Ideje tehát komolyan venni magunkat.”

Helyzetünk ebben a hatalmi erőkkel „szentesített” garázdálkodásban oly kilátástalannak látszik, hogy nincs más megoldásunk, mint a várakozás, a kivárás. Hogy rá fog menni az életünk, s tán az utánunk következő nemzedéké is? Ezt a föltevést nem lehet se elfogadni, se elvetni. A várakozás azonban nem azonos a létezés üresjáratával. Üresben várakozni elviselhetetlen. Paradigmaváltásra rendszerint filippikák idején, korok találkozásakor nyílik lehetőség – írja Salat Levente. Könyvében egybegyűjtött filippikái a mi körülményeink szempontjából is nagyon tanulságosak: árnyaltabbá tehetik helyzetismeretünket. Nem hagyhat bennünket hidegen önmagában véve sem, hát még ha transzponáljuk a vajdasági és a szlovákiai magyar kultúra részben eltérő helyzetére vonatkozóan, amikor azt olvassuk: „A kritikát nem tűrő, fellebbezhetetlen autoritásokként működő intézmények a kultúra – és a közszellem – legkártékonyabb kerékkötői.” Óhatatlanul újrafogalmazódik bennünk a rég tudott felismerés, hogy az autoritást – nem egy esetben – olyan személyek (és általuk intézmények) képviselik, akik egy „történetileg elesélytelenített közösségeszmény” sokáig elhallgattatott apostolainak képzelik magukat. Az ilyen mondvacsinált kisebbségi autoritásokban viszont nyomát sem leljük az „intellektuális autonómiának”, az olyan egyén gondolkodásmódjának, aki „saját autonómiáját a partnere autonómiájának biztosításával munkálja”. Ehelyett megannyi sértett méltóság, hisztérikussá fokozódott becsvágy, lakájszellem és sekélyes rivalizálás hódít egyre nagyobb teret szellemi életünkben, s mindennek nyomán az egyre triviálisabb igénytelenség. Nem csoda, hogy igazi értékeink mindinkább elfojtódásra vannak kárhoztatva.

Salat Levente „filippikái” az uralkodó kulturális beállítottságokat felülbíráló adekvátabb identitás- és kultúrmodellek kidolgozását sürgetik. Szerinte a romániai magyarság létalapja máshol van, mint ahol az uralkodó eszmék és a hangadó elit sejteni vélik. „A szellemi élet mocsarasodó tavában tükröződő romániai magyar egzisztencia elvesztette önbecsülését. Ürügylétté, peremegzisztenciává fokozta le magát, amelynek viszontagságaira, megalázó körülményeire hivatkozva meg lehet dicsőülni az összmagyarban. Az elit hangadó része csak szenvedni és pihenni jár haza, életének értelemmel bíró részét az anyaországban tölti. Erdélyben ennélfogva szellemi élet sincs a szónak a valódi értelmében: üresek a közgondolkodás fórumai, nem gyűrűznek az elszakadt nemzetrész ügyét előbbre vivő viták, a lapok és folyóiratok hasábjain minden jelentősebb szellemi termék pengő forintokért már egyszer eladott másodközlés.”

A Filippika az idő ellen minden magyar kisebbségi közösség számára alapvetően fontos kérdéseket taglaló könyv, amely a (romániai) magyar egzisztencia otthonossá tételéért emeli fel szavát, s olyan, a nyilvánosságot átitató beszédmód megteremtését sürgeti, mely esélyt ad az elotthontalanodás megszüntetésére – nem csupán Romániában.