Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. november–december – Román térség / Lakatlan Sziget

Lakatlan Sziget

(A Belső Térről) Alighogy leírtam a szavakat: Lakatlan Sziget, már el is fogott a félsz, nem érti-e félre valaki mindazt, amit mondani akarok. Merthogy a Lakatlan Sziget még mindig a Robinson-féle kalandot juttatja az eszünkbe, vagy éppenséggel a hagyományos újságírói játékot a szokványos kérdéssel: mit vinne magával, ha a sorsa arra ítélné, hogy egy Lakatlan Szigetre kell vonulnia. Ezzel szemben állítom azt, hogy Sziget, főképpen pedig Lakatlan Sziget már nincs is. Egyről-kettőről még hallottam tengert – vagy legalábbis tengerpartot – járó barátaimtól, ők bukkantak olyan aprócska szigetekre, ahol naphosszat nyugodtan napozhattak, mert nem zavarta őket senki, de hát ez a gondfeledt napozás is menekülés csak, menekülés a mindennapi élet egyre nehezebben elviselhető tempója, a rohanás és kapkodás elől, s érvényessége is csak pár napra, jobb esetben pedig csak egykét hétre szól. Az újabb szociológiai irodalom viszont a regényekkel egybehangzóan állítja: aki kilép az állandó lüktetésből, az mintha az életből is kilépne. Kundera Halhatatlanság című regényének Ágnese ezt belátva választja a halált, s ne felejtsük, a tv-reklám nálunk is ezt üvölti: lemarad, ha kimarad...

A szigeten élés gondolata soha nem állt távol a szellem emberétől. A harmincas évek magyar irodalmában pedig még kultusza is támadt ennek a gondolatnak. Kerényi Károly neve fémjelezte a Sziget című szemlét, amely címválasztásával is a szellemi ellenállásra utalt.( Nem véletlenül írja Vincze Zsuzsa a Sziget történetét feldolgozó tanulmányában a következőket: „Horatius még kereste a szigetet, s le akart győzni magában minden józanságot és óvatosságot, ami ennek a keresésnek útjába állhatott volna. A középkori Európa megrémült a mítoszban örvénylő mélységtől, ezt a keresőösztönt az életösztön józan erejével vélte megfékezhetőnek. Ez idő tájt higgadt önmérséklettel és ösztönös határtudattal tiltották a behajózást az Atlanti-óceán azon vizeire, ahol a boldogság és halál együtt található.” Kerényi Károlytól pedig az alábbiakat idézi: „Ez a sziget-mithosz: a világos, látomásszerű tudás arról, hogy a tisztaságnak és a boldogságnak: az aranykornak van valahol helye a kozmoszon belül, sőt ez a hely az igazi kozmosz, a világ mindenütt egyebütt mállik, széthull, vége felé rohan... a 'sziget' felé fordulás kétségkívül a legteljesebb, föltétlen végleges elítélést és lemondást fejez ki azzal a világgal szemben, amely nem 'szigeti'”. A világon való kívülmaradás volt már a tétje akkor is a szigeten-lakásnak. S más is, több is, akkor több, mint ma...) S egyébként is gyakoriak voltak a szigettel, hajótöréssel kapcsolatos metaforák. Németh László az 1932-ben indított Tanú című folyóiratának bevezetőjében így írt: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek”. Az ugyancsak ebben az évtizedben indított Argonauták szerzői-szerkesztői önszemléletét a szigetet kereső mitológiai hajósok képe határozta meg. Ezeknek az egymástól is távolálló irányzatoknak a közös sajátossága abban foglalható össze, hogy azonos ellenfelet tételeztek fel: a kor sötét politikai erőit. Már azzal, hogy „belemenekültek a művészetbe”, elfordultak a politikától. „Azoknak, akiket a szellem kegyetlen kiválasztása meghagyott, ha nem is ideáljaikban, de ízlésükben rokonokká kell válniuk. Egyfajta lett az immunitásuk: a megvetésnek azok a visszaütő reakciói, amelyekkel a kor ízlésbetegségeit távol tartják” – írta Németh, s hozzátette: az irodalmat el kell választani a kor politikai erőitől, mivel azok nem érintik a lényeges huszadik századi kérdéseket. A műalkotásnak, mint a belső világ legteljesebb kivetülésének és a kor politikai erőinek, „társadalmi valóságának” szembeállítása jellemezte József Attila gondolkodását is. „ím itt a szenvedés belül / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat. / Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ” – mondja az Eszmélet hatodik darabjában. Kosztolányi a kijelentő mondatok határozottságával rögzítette a maga politikától való elfordulását, ő az elefántcsont-tornyot állította szembe a politikával: „Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”.

Az értelmiségiekből politikussá lett egykori barátaimra gondolva ezek után tetszetős elméleteket állíthatnék fel az értelmiségi és politikusi magatartás különbözőségeiről, szembekerüléseikről, pályájuk elkanyarodásáról. Tetszetős lenne ez a szembeállítás, de nem lenne igaz. A politikusok a maguk pályáját járják, de nem ezért fordultak szembe értelmiségi énjüket megőrző barátaikkal, inkább azért, mert egy nagyobb és régóta készülődő fordulat részeként ugyanis az értelmiségi ember és a politikát választó ember szembenállása megszűnt. Nem a demokrácia áldásaként oldódott fel ez a különbözőség, hanem azért, mert a művésznek a világgal való szembenállása is megszűnt. A világ kizárta magából, vagy éppenséggel kizárni készül magából a művészetet, s ezzel együtt azt is, aki a mű mögött áll: az értelmiségiként alkotó embert. Jean Baudrillard Amerika című könyvében olvasom: „Nemcsak a kultúra centralizációja, de a magas kultúra eszméje sem létezik, és nincs jelen az átteologizált és megszentelt vallásé sem. A kultúrának nincs kultúrája, a vallásnak nincs vallása... New Yorkban is csak az utcák érdekesek, és nem a múzeumok. Még a tánc, a film, a regény, a fikció és az építészet terén is – mindabban, ami jellegzetesen amerikai – van valami vadság, amitől teljesen idegen a mi polgári kultúránk máza és frazírozása, retorikája és a színpadiassága, ami nincs felcicomázva a kulturális különbségtétel színeivel”. Ha Baudrillard Amerikáról írna, akkor kuriózumként is számon tarthatnánk mondandóját. Baudrillard azonban nem vagy nemcsak Amerikáról ír, hanem a mi jövőnkről is, vagy éppenséggel a jelenünkről. Ha értelmezzük a „kultúrának nincs kultúrája, a vallásnak nincs vallása” kijelentés tartalmát, akkor már nem csupán érezhetjük, de tudatosíthatjuk is a hajdan „magas” jelzővel ellátott kultúra eltűnését, s egyből felmenthetjük a kultúrától elforduló politikusainkat, mondván, ők „csak” a korszellemet követik, ha ugyan szellem ez még egyáltalán, s egyből új tartalmát látjuk a Lakatlan Sziget kifejezésnek is. Eltűnt a világgal való szembenállásból erőt merítő magatartás lehetősége, el az utókorra való hivatkozás hitele. A praktikus elemeket nélkülöző gondolkodás menthetetlenül önmagára maradt, ezért megnőtt a képzeletbeli Szigetek, a Lakatlan Sziget iránti vágy is. A meditációra másutt már nincs lehetőség, csak az általunk megteremtett Lakatlan Szigeten. S mivel az elvonulás-kivonulás valódi lehetősége megszűnt, ezért a Lakatlan Szigetet annak, aki még hajlandó erre, önmagában kell megteremtenie. A Lakatlan Sziget már nem Robinson történetének színtere, nem valamikori romantikus vágyaink helyszíne, még csak nem is nyaralásaink pénzen megváltott fényűzése, hanem a gondolkodásának élő ember Belső Tere. így természetesen metafora is: a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája...

                         

(A jövő) A maga belső világába visszahúzódó szigetlakó különös érdeklődéssel olvashatja Baudrillard könyvét Amerikáról. Nem a különös világ leírása tartja fogva már az első olvasásnál sem, már csak azért sem, mert Baudrillard nem is útirajzot ír, inkább az, hogy maga Baudrillard is szigetlakó: nem a világhoz méri magát, hanem a világot, most éppen Amerikát magához, a maga gondolkodói rendszeréhez. Végig Amerikáról ír, néha szinte naplószerű alapossággal, s mindig feltüntetve a megfigyelések helyszínét, San Antoniotól kezdve Salt Laké Cityn át a sivatagig, s aztán persze New Yorkig, de a konkrét élmény leírása mellett mindig megtalálja a lehetőséget is az általánosításra. Pontosan látó szem az övé: s mégsem csak ez a fontos, hanem mindaz, amit a közvetlen látványba belelát, s amiről véleményt mond. Első kritikusai talán éppen ezért nem tudtak a könyvvel mit kezdeni. A mondatokat önmagukban nézték, s már az önálló mondatok értelmezése is meghaladta képességeiket. Mert hát mit is lehet kezdeni az ilyen vagy ehhez hasonló mondatokkal: „A kocogok nyilvánvalóan az Utolsó Napok igazi hősei, egy lágy Apokalipszis főszereplői". Vagy: „Sosem hittem volna, hogy a New York-i maraton könnyekre fakasztja az embert. Világvégi látvány ez.” Vagy: „Amerikában megvalósították az utópiát, és megvalósítják az antiutópiát”. Ám ha megértjük Baudrillard módszerét, akkor megértjük a gondolkodását ís. Nem útirajzot ír, főképpen pedig nem élménybeszámolót tart (emlékezünk csak a Kádár-rendszer második felében Amerikát járt íróinkra, ők tették ezt), hanem saját kultúrpesszimista nézeteit veti papírra, úgy hogy a látványt mintegy a maga gondolkodói rendszerének segítségével hosszabbítja meg, s így nem csupán az Amerikában látottaknak a lényegét tárja fel, hanem a mi hagyományos, európainak nevezett kultúránknak a csődjét is megmutatja. Tetszik vagy nem tetszik, Baudrillard a mi kultúránk jövőképét rajzolja fel, s nem azért, mert Amerika mindenben előttünk jár, hanem azért, mert az amerikai kultúrából könnyebb kibontani mindazt, ami látensen a mienkben is benne van. A módszernek ezt a fajta sajátosságát Baudrillard is feltárja. „Mi filozofálunk egy csomó dolog végéről – mondja –, de itt érnek véget a valóságban. Itt már nincs több körülhatárolt terület (csupán a tér a maga rendkívüliségében), itt ér véget a valóságos és a képzeletbeli (mivel minden tér a stimulációra nyílik). Kultúránk végének ideáltípusát Amerikában kell keresnünk. Az amerikai életmódot ítéljük naivnak vagy kulturális szempontból nullának, mégis ez az életmód nyújtja értékeink – nálunk hiába jövendölt végének teljes analitikus tablóját azzal a nagyvonalúsággal, amit az utópia földrajzi és telki dimenzióinak köszönhet.”

így hát erről a könyvről gondolkodva nem azt kell kérdeznünk, hogy milyennek látja Baudrillard Amerikát, hanem azt, hogy milyennek látja a mi kultúránk jövőjét. Természetesen ijesztőnek, a személyességét elvesztőnek, aszexuálisnak, önmagába fulladónak. Legnagyobb metaforája a sivataggal kapcsolatos. Ezt a metaforát is a sivatag konkrét látványából bontja ki, érzékeltetve, hogy a sivatag műveletlensége csak látszat, hiszen az indiánok még képesek voltak arra („sok varázslat és nagyon kegyetlen vallás" segítségével), hogy ennek a díszletnek a léptékében éljenek. Ezzel szemben a megidézett sivatag a társadalom eljövendő katasztrófájára utal. „Márpedig a szellemi sivatag, a társadalmi sivatagosodás letisztult formája szemlátomást terjed. Az elsivárosodás a maga letisztult formáját a sebesség elszabadulásában találja meg. Ami hideg és halott csak van a társadalmi elsivatagodásban és magvavesztettségben, az itt, a sivatag hőségében találja meg kontemplatív formáját. A politikán túli itt, a sivatag transzverzalitásában, a geológia iróniájában lel eredeti és szellemi terére. Ez az a hely, ahol majdani aszociális és felszínes világunk embertelensége egy csapásra felleli esztétikai és extatikus alakját. Hiszen a sivatag nem más: a kultúra elragadtatott kritikája, az eltűnés elragadtatott formája” – mondja.

A kultúra, a hagyományosan értelmezett európai kultúra elragadtatott kritikája és tagadása: végső soron ezt látja Baudrillard az autópályákra beköltözők és életüket az autópályák hálózatában eltöltők életében, ezt a fülükre walkmant tevő, s „walkman-hang-burokba csomagolt” kocogok önmagukba zárkózásában, merthogy önnön lerombolásukat is csak saját maguktól várhatják, ezt az étküket a nagyváros közepén elköltők látványában, ezt a szexualitásnak a közömbösségbe való átcsapásában, az aszexualitás térnyerésében, ezt a folyton bekapcsolt tv-készülékek fényében, a minden teret és tv-csatornát betöltő állandó nevetésben, s a folytonos, de kiüresedett mosolyban. A legnagyobb gond azonban nyilván abból fakad, hogy ez a világ a folytonos működésre ítéltetett. A futó fut, a kövér ember hízik, „ mert ez az egész társadalom, beleértve az aktív és produktív részét is, egyenesen maga elé meredve fut, mert elfeledte a leállás varázsigéjét”.

Ezt mondja Baudrillard, én pedig magamat is vizsgáztatva kérdem, mi az, ami könyvében fogva tart. A kultúrkritikától már régen elment a kedvem, annál pedig, hogy az amerikai életről innét mondjak kritikát, semmit nem találok nevetségesebbnek. Nemcsak a távolság és a méretek miatt, hanem inkább azért, mert az útválasztások, az egyes kultúrák útkeresései szellemi eszközökkel egyszerűen nem befolyásolhatóak. S egyébként is, hol vagyunk már az útkeresésektől. Itt már rég a partik lejátszása zajlik, még akkor is, ha mi még mindig csak óvatos kibicként figyeljük a mások kezében lévő lapokat. Ezért nem mondom azt sem, hogy új lenne mindaz, amit Baudrillard mond. Inkább arról lehet szó, hogy az, ahogyan mondja, mégiscsak leköti az embert. S még így sem maga a módszer, a két területnek, a konkrét látványnak és a gondolkodói látomásnak az egymásra vetítése az érdekes, hanem a mondatainak a keménysége és pontossága. Egyetlen körülírást sem találtam ebben a könyvben, minden mondat pontos kijelentéseket és megnevezéseket tartalmaz. így csak az tud beszélni, aki nagyon szilárd gondolkodói rendszerre támaszkodhat. Ezért is lehet igaza abban, amit mond.

                               

(A múlt) Az önmaga világában élő ember hajlamos azt hinni, hogy a belső sziget csak az ő teremtménye. Hihetnénk azt is, hogy a belső világra, viharokra Freud hívta fel a figyelmet, a belső pokoljárás ténye az ő gondolkodása révén lett állandó kísérőnk. John Lukacs, Krúdy Amerikában élő rajongója írja, a magyar próza utolérhetetlen mesteréről, pontosan: „Mindig álmok foglalkoztatták. Tudott valamit, amit még a század lélekbúvárai se sejtettek: azt, hogy álmainkban tulajdonképpen nem másként gondolkodunk, hanem másként emlékezünk”. Azaz álmunkban képesek vagyunk egy öntörvényű világot felépíteni. Nem elég, ha e gondolat kapcsán a századelőig hátrálunk vissza. A hatalmas műveltségét mindig megcsodálnivalóan használó Cs. Szabó László egyenesen Homérosz, az epika örök mestere kapcsán vetette papírra az alábbi sorokat: „Homérosz maga rajzolja meg az Odüsszeiá-ban az Énekes portréját. A főhős hajótörése után a menedéknyújtó phaiákok asztalánál a vak Démodokosz ő; a Múzsa elvette szemét, de adott neki mézízű daliást. Még a tánc alá valót is. Már a késő ókorban önarcképnek tekintették, azért vak a hellenisztikus stílusú 'barokk' mellszobrain; legszebb egy császárkori márvány másolat Bostonban. Elfogadom a romantikusabb föltevést is a jelképes ábrázolásról. Kifelé látszólag valóban vak, hogy besüppedt szemgödre mögött zavartalanul belső birodalmára forduljon a vizionáló tekintet. Volt mit befogadnia.”

Magam most Tolsztoj Nap/óját olvasom nem is kis meglepetéssel, merthogy annak, aki az Anna Kareninán és más regényeken keresztül ismerte meg Tolsztojt, valóban meglepetés ez a most magyarul megjelent válogatás. A regényíró Tolsztoj nyitott a világ iránt. Gondoljunk például Levin csodálatos aratási jelenetére, Levin és Kitty kettősére, s egyáltalán arra, hogy Tolsztoj maga előtt látta a korabeli Oroszország társadalmának teljes keresztmetszetét a felső arisztokráciától egészen az utakat járó, s Jasznaja Poljanába is betérő nincstelenekig. Sokat tudott a társadalomról, s sokat az emberről, a Nap/óban mégis magára marad, s keresi is az egyedüllétet. Az 1891. január 1-i bejegyzésből idézek: „Folyton azt vártam, hogy valami történjék az idő tájt, amikor hatvanharmadik életévemet betöltöm, mivel ez a szám harmincszor van meg az 1890-ben. De semmi sem történt. Mintha nem tudnám, hogy minden ami kívülről jöhet, semmiség ahhoz képest, ami belülről történhet.” Naplója a belső küzdelmek, főképpen pedig a színre léptetésük előtt elemzett gondolatok tárháza. Mégiscsak modern vonás mutatkozhat meg az Ady-féle „szeretném magam megmutatni” gesztusában, mert Tolsztoj még minden „megmutatkozástól” távol tartja magát: Nap/ójában egyetlen erre a pózra való utalást sem találunk. Ezzel szemben mintha folyton önmagával beszélgetne: felveti, leírja, próbára teszi a gondolatokat, hányszor jegyzi meg, ez vagy az a gondolat még nem világos, ismét át kell gondolnia mindazt, amiről szó van, hátha máskor sikerül pontosabban kifejeznie magát. Tolsztoj számára a napló nem tükör, főképpen pedig nem olyan tükör, amelyikben az a kép mutatkozna meg, amilyennek önmagát szerette volna látni, hanem eszköz, méghozzá a munkának, a gondolkodásnak az eszköze, alighanem ennek is része volt abban, hogy az általános emberi szintjére tudott emelkedni. Bejegyzései már puszta létükkel is tagadják a mostani századvégen megszaporodott ál-naplókat. Igaz, szerzőik ezeket is eszköznek tartják, de nem a gondolkodás, hanem – tisztelet a kivételeknek – az önmegmutatás eszközeinek. Lehet, hogy éppen ezek a gyorsan papírra vetett, s másoknak szóló ál-naplók kezdték ki a valódiak hitelét is? Velük szemben Tolsztojnál – akárcsak Széchenyinél is – végig azt érzem, hogy nem kifelé ír, neki, önmagának van szüksége a Naplóban is folytatott gondolkodásra. Itt alig-alig merül fel a naplók kapcsán szokványos kérdés, az, hogy szabad-e pillantást vetnünk a másik személyes, belső világára, hiszen ez a belső világ – gondoljunk csak a Cs. Szabó által felvázolt Homérosz-portréra – szintén a művekkel van kapcsolatban. Mégpedig úgy, hogy Tolsztoj az életet sem rendelte alá a műnek, mint ahogy az ál-önfelmutatók teszik, s azt a tételt sem fogadta el, hogy önmagunk világából csak az az érdekes, amit a művek révén fel tudunk tárni, s így másoknak is meg tudunk mutatni. Tolsztoj még hitte, igaz, nem lebecsülendő küzdelmek és elfogultságok árán hitte és hihette, hogy a műalkotás és semmi más „nem fogható hatásának erejét és az emberek hangulatának egységes befolyásolását tekintve magához az élethez, és végső soron az egész emberi léthez.”

Mindezek után nem árt eltűnődni, melyik is Tolsztoj valódi arca. A világ iránti nyitottságot kifejező, avagy az, amelyik elzárkózik a világtól, s a belső történéseket vetíti elénk. Nyilvánvalóan az egyik is és a másik is. Tolsztoj ugyanis nemcsak a Naplóiban tárja fel önnön világát, hanem – többek között – szépírói munkáiban is. Mennyire árulkodó, hogy például a Háború és béke valamint az Anna Karenina írásakor szüneteltette a napló-feljegyzéseket. Az erre fordított energia nyilvánvalóan a regényeket táplálta. De meg tudja-e mondani valaki is, hogy mi az, ami a legszemélyesebb világából került bele ezekbe a regényekbe? Nyilvánvalóan minden, ami élővé teszi őket ma is. Ám éppen azért, mert világa szélső pólusai között ekkora távolságok mutatkoznak, érdemes lenne írásait, vagy ha az nem megy, akkor legalább  legfontosabb gondolatait, legjobb oldalait abban a sorrendben kiadni, amelyikben megszülettek. Ha már a Napló mentes az önmegmutatás gesztusától, legalább a művek és gondolatok egymásra következő sorában kellene látnunk a kedv és ború egymásra következését, a lélek viharait...

                           

(Álom) Tolnai Ottó a földbe helyezné el, a földbe ásná be Gerle Margit kerámiáit, kerámia-látomásait, a növényi, rovari ízeket leképező formákat, mondván: „a földben vannak, akár valami régi-új kultikus tárgyak, de még puha agyagból, jóllehet hangjuk már az égett cserépé”. Azt is mondhatjuk, Tolnai a földbe látja bele ezeket az alkotásokat, mintegy az ottani vegetáció részének tudja őket, „puha harangnak, puha kürtnek”, melyeket „csigák lepnek, hogy némaságuknak felkínálják kis védtelen spiráljuk akusztikáját”. Magam – Tolnaival ellentétben – csak a felszínen tudom elképzelni ennek a világnak a létét, legszívesebben egy kertet rendeznék be velük, vagy inkább a kertet, úgy is lenne tán a helyén való: felszínre hozni mindazt, ami lent van, a teret a lenti világ formáival betölteni, a buja vegetációt a minket körülölelő világ részévé tenni, miközben nemcsak a természet erejét tapasztalnánk meg, hanem a képzeletét is, a színekben, formákban, kitüremkedésekben, elágazásokban megmutatkozó alkotókedvet. Mint Szentkuthy mondatai: nem tudjuk, milyen irányban, miképpen kötődnek le, csak haladnak a maguk útján, addig, ameddig be nem látjuk, hogy nem is a lekötődésük a valódi kérdés, hanem az, amit ezekben a látszólag céltalan kanyarodásaikban, öncélúnak tetsző vegetációjukban, céltalan létükben elmondanak, feltárnak.

Nem az álom teremtménye az, amit elképzelek, de talán mégiscsak az: látom a pár négyzetméternyi zöldet, a fákat, a bokrokat, a kerti utat a lámpákkal, s közöttük, a kertben bent, Margit kerámiáit... A könyvből felnézve, a mondat tűnődését folytatva ezeken a tárgyakon is el lehetne gondolkodni, mi is az, amit ábrázolnak, honnét veszik eredetüket, merre mennek, mit mondanak... A kertet valójában csak alkotásokkal betöltve tudom elképzelni, érezve, hogy a természet formái az ember teremtette formákkal is megtalálják a maguk kapcsolatát, közöttük pedig magam is rátalálok a helyemre. Érzem, Margit kerámiái is megtalálnák a helyüket a természetben, merthogy maguk is onnét veszik eredetüket. Színeit, motívumait tekintve is gazdag világot hozott létre, és minden színe, motívuma természeti formákra nyúlik vissza. A színeknek: a zöldek, a türkizek változatainak, a homokszín különböző árnyalatainak, és a gyökereket, indákat, kinövéseket, dudorodásokat, rügyfakadásokat, levélbomlásokat leképező alakzatainak mind léteznek a természetben megfigyelt mintaadói. Az értelmezhetetlen forma is azonnal értelmezhetővé válik, amikor a műterem sarkában meglátom azt a gyökérdarabot (nem véletlenül beszél Tolnai Ottó a föld mélyéről), amelynek formázásával a kéz és a gondolkodás elindult...

Gerle Margit mögött művek sokasága áll. Használati tárgyak, térbe, tájba (kertbe) vágyó-illő plasztikák: zárt idomok és az általa megteremtett különös formák, gyökerek, indák leképeződései, újabban pedig murális munkák: a teret – zárt teret – betöltő, vagy annak egy-egy elemét hangsúlyozó, kiemelő alkotások: oszlopok, burkolatok, plasztikák, általam kerámiában korábban elképzelhetetlennek tartott több négyzetméternyi, vagy éppenséggel több tíz négyzetméternyi nagyságban. A kerámia itt is a tér részévé válik, humanizálja azt, segít értelmezni a teret. Első pillantásra meglepő, hogy az aprócska tálat, s a pár méter magas oszlopot ugyanaz a kéz formálta, valójában azonban nem ez a meglepő, hanem az, hogy a tálon és az oszlopon is érződik: egyetlen kéz munkái, teremtményei. Nézem az asztalon a tálat: redői, akárcsak a kibomló levél kitüremkedései, formát nyerő körvonalai. Nézem a homokszínű kerámiafát: magasabb nálam, falba simul, a falból pusztán kiemelkedik, domborulatai simogatást várnak. Az épületben ügyeimet szoktam intézni, ezzel a fával viszont kapcsolatba kerültem. Van miért visszatérnem az épületbe is. Nézem az ezernyi darabból összeálló oszlopburkolatot, előbb papíron, aztán a kiégetett darabokat, részeket is: mindegyik külön plasztika, hullámzások emlékei valamennyin. Amikorra felkerülnek az oszlopra, a hullámzás is felfut a mennyezetre. Az oszlop kapcsolatot teremt a föld mélyének mozgása és a mennyezet között. Nemcsak a teret tölti be, hanem a lenti erők mozgását is felfuttatja a fenti síkra. Azok ott élnek tovább. Nézem az egyszerű, korongolt vázát: mégsem annyira egyszerű, a szabályos formát két kéz kicsikét összenyomta: Margit kezének formája őrződik a vázán, ahogy világlátása is őrződik a munkáin. Merthogy mégsem csak a színek és a formák, motívumok teremtik meg ennek a sokfelé elágazó teremtett világnak az egységességét, hanem a művek, színek, motívumok mögött álló látásmód, világlátás, vagy inkább világérzékelés. Amikor megnevezni kényszerül teremtményeit, akkor védett növényekről, élőlényekről, hajtásokról beszél, s anélkül, hogy mondaná, tudom, azért formálta meg őket, azért tette a természeti formákat védetté, hogy jelezze: mindaz, ami a kinti, a valóságos világban létezik, már régen elvesztette védettségét.

Egyik újabb sorozatának darabjai amorf, meghatározhatatlan formájú tárgyak. Zárt tömböt alkotnak, zártak és teljesek, mint maga a világ. Ezeken a zárt tömbökön azonban apró rések vannak, szabályos közönként, meghatározott ritmusban egymásra következő apró rések: mintha a világot keresztülszurkálta volna egy kéz, mintha a világon sebet ejtett volna valaki. Hihetnénk, a sebbe belenézhetünk, ha mást nem, akkor a sebet megismerhetjük. De nem: nem láthatunk a seb mélyére, csak magát a sebet láthatjuk, mert tekintetünk rögtön a másik oldal falába ütközik. Még a világon ejtett sebek sem fedik le egymást, még azok között sincs semmiféle megfelelés. Ezeknek az átszurkált tárgyaknak, formáknak az átláthatatlansága mutatja meg leginkább, hogy alkotójuk nem a védett, inkább a törékeny, s átszurkáltságában is megismerhetetlen világról beszél, s noha nehezen kezelhető, s törékennyé váló anyaggal dolgozik, mégsem a keramikus világának, inkább a magunk világának a törékenységéről.

                                 

(„Beszélgetés”) „Beszélgetés”, mi több, „interjú” Kovács András Ferenccel. Beszélgetés, interjú, de mégis idézőjelesen, ahogy először írtam. Merthogy egy képzeletbeli beszélgetés változott át interjúvá, ami majd megjelenik, kinyomtatódik, aztán pedig járja a maga útját, talán András költészetének az értelmezője, kísérője is lesz. A történetről annyit, hogy egy hosszabb telefon-beszélgetés után, s azután, hogy a megbeszélt interjú kérdéseinek elküldését egyből távolra is helyeztem magamtól, mégiscsak leültem, és leírtam a magam kérdéseit. Nem is kérdéseket írtam, hanem monológot, mint mikor az ember a fejében kavargó gondolatokat próbálja rögzíteni. A magam monológját mondtam, s írtam András költészetéről, mivel csak azt mondogatjuk magunkban, amire kíváncsiak vagyunk. Amit ismerünk, amit magunkévá tettünk, azt elmondjuk a barátainknak, diákjainknak, felolvassuk a feleségünknek. Ám amit nem értünk, amire kíváncsiak vagyunk, azt magunkban mondogatjuk, hátha megértjük. S ha módunk van rá, megkérdezzük... András a kérdésekben feltörő monológra monológgal válaszolt. Feltörő, kikívánkozó szavak, mondatok, értelmezések és magyarázatok – költészetének, életútjának értelmezése, kommentálása, úgy gondolom, a kérdések elhagyásával is teljes egész, bámulatos nyelvi teljesítmény. A szöveget két-három napig magamnál tartottam, nem dobtam be a szokásos szerkesztőségi darálóba, a magyar irodalomból pár napig hadd legyen az enyém, csak az enyém ez a szöveg, ennyi önzést egy szerkesztő – no meg „interjú-készítő” – csak megengedhet magának.. A pár nap alatt ízlelgethettem a szöveget, ismerkedhettem életének általam eddig nem ismert mozzanataival. Sejtettem valamit abból a háttérből, amelyből költészete kinőtt, hiszen barátaival – barátaimmal – is sokat beszélgettem róla, s jártam Szatmáron is a szüleinél, színésznő édesanyjánál, s színirendező édesapjánál, arról a szellemi forgatagról azonban, amelynek részese volt, fogalmam sem lehetett. Idéznem kellene azoknak a nevét, akiket megemlít, mint lakásuk vendégeiét, de nem tehetem, ehhez a jegyzethez képest hosszú lenne a névsor. De talán nem is a nevek a fontosak – noha természetesen nagyon fontosak, hiszen szinte a teljes erdélyi szellemi élet megmutatkozik ezekben a nevekben – hanem a kavargásnak az a módja, ahogyan a szellemiség áthatotta ezeket a találkozásokat. Mégiscsak idézem: „...emlékszem még régi marosvásárhelyi napokra, Marosi Barnáéknál, az egykori Térjmeg, vagyis a mai Köteles Sámuel utcában, a Bolyai-Molter-Sényi-féle házban, ahol még a negyvenes évek elején Molter tanár úr valamiféle nyilasmisiként mutatta be az éppen ott vendégeskedő Móricz Zsigmondnak egyik kedvenc tanítványát, az én édesapámat... de hát még én is emlékszem a csendesen pipázgató Molter Károly bácsira, mint ahogy homályosan emlékezni vélek báró Kemény János mosolyára is... Valahogy minden összeér, összeáll lassan: az emlékezetek érintik egymást, kört írnak, és visszatérnek önmagukba. Folytonosság és folyamat ez, egyfajta teljességérzet...”

Sokadszorra olvastam el ezt a szövegrészt, amikorra rádöbbentem a felismerésre: az a fajta teljességérzet, amelyikről a személyes, s a személyességben megmutatkozó szellemi találkozások kapcsán beszél, mintha a múlté lenne, mintha a személyes találkozások során már nem lenne időnk és módunk ráhangolódni a másikunk szellemi világára – behatolnunk az ő „Lakatlan Szigetére” –, s a teljességérzetet megteremtő beszélgetések csupán az általunk kényszerűnek ítélt körülmények miatti „levél-beszélgetésben” folytathatók. A monológok kapcsolódnak egymáshoz, s ha valóban kapcsolódnak egymáshoz, akkor mégiscsak kiegészíthetik egymást. Eszerint a beszélgetés nem más, mint az emberekből feltörő monológok egymásba kapcsolása.. A szellemi élet így őrzi meg a reflektálás lehetőségét akkor is, amikorra már eltűnt, vagy legalább is eltűnőben van az a fajta közeg, amelyikről még Vas István beszélt a harmincas évekről írott emlékezéseiben.

Az András által felszínre hozott szöveg természetesen számos ponton segít értelmezni mindazt, amit eddig megteremtett. Nem pusztán a szerepjátékról van szó, noha természetesen arról is, mert ha máskor nem, akkor itt mindenki számára kiderülhet költői szerepjátékainak véres komolysága: „...ez a szerepjátszás valóban vérre megy... Nemcsak maszk, hanem arc is. Nemcsak hideg eltávolítás, hanem forró közelség is. Tegyük fel, hogy a sokféle álarc mögött egyetlen arc van, s aztán azt is, hogy amaz egyetlen arc mögött sokféle igazi arc, illetőleg arcmás... Valamiféle fából vaskarika ez: a személytelen személyesség borzongatása. Mert ott végül is mindig én mondom a magamét. A szövegemet... Azaz dehogy: a szöveg mond engem. Engemet is mond... Mindig én mondom. És nem én. Sosem én. Mégsem én. És mégis.” Az arcok és álarcok mögött azonban ott a nyelv. Kovács András Ferenc költészetében – most hadd írjam így, a teljes nevével – az a döbbenetes, igen, döbbenetes, hogy a versben semmiféle ideológiát, csoportot, eszmei vagy politikai célkitűzést nem akar szolgálni, „csak” a nyelv foglalkoztatja, a nyelv önmagáért való szépsége, gazdagsága, játékra való alkalmassága. Pár évvel ezelőtt egy önmagát avantgárdnak nevező költő a magyar szókészlet tekintélyes részét betáplálta a számítógépébe, majd az önmaga által „versgenerálónak” nevezett program segítségével megnézte, hogy hány disztichon hozható létre az adott szókészletből. Kovács András Ferenc rendkívüli áradással teremti meg a maga költészetét, a változatok gazdagsága azonban csak a gazdagság miatt idézi fel a számítógépes példát, mert az ő versei természetes képződmények, a játék, a képzelet, a nyelvet vizsgáló szenvedély teremtményei. A versgeneráló program helyett inkább Weöres Sándorra gondolok, Weöres Sándorra, akiről András is azt mondja, hogy ő „a legvilágméretűbb magyar poéta”...

                                 

(Pusztítás) Ágival megyünk az M5-ös autópálya nyomvonalához. Nem is a nyomvonalhoz, hanem az egyik úgynevezett anyagnyerőhelyhez. Innét bányásszák ki a homokot, s viszik a közeli nyomvonalba. Eszembe jutnak tavalyi útjaink. Ági itt, a leendő haleszi csomópontnál találta meg Árpádkori telepét, s a telepen az Árpád-kori kutakat. Az egyik kút vesszőből fonott, a másik ácsolt: a valamikori életnek a mindenkit ámulatba ejtő maradványai. S mindegyik a leendő autópálya nyomvonalába esett. Néztük is a középvonalat jelző karókat: tudják-e majd azok, akik itt elrohannak, hogy kik éltek itt, s mit hagytak ránk azok, akik itt éltek? Aligha. Talán az út mellett nagy képeken kellene bemutatni, mi került ki a földből... De nemcsak a telep és a kutak miatt szerettem kijárni, hanem azért is, mert itt csönd volt, nyugalom; ha úgy hozta kedvem, akkor kemencét bonthattam, ha sétálni akartam, akkor messzire elkalandozhattam. Ezeken az utakon szerettem meg az Alföldet; talán azért, mert itt nem sivár, nem teljesen vízszintes, inkább ligetes, változatos, a szemet nyugtató. Tavasztól őszig követtem a színek változását, s annak is megvan a maga szépsége, ahogy egy vasúti felüljáró tetejéről körültekinthetünk...

Most azonban nem az ásatásra megyünk, „csak” az anyagnyerőhelyre – viaskodni a leletekért. Tavaly is volt már ilyen utunk. Akkor éppen csak kiszaladtunk, megnézni, mi történik a föld kimarkolása körül, s Ági az első pillanatra észrevette, hogy a homokfalban elszíneződés van, feltehetően egy kemence maradványa rejtőzött ott. Lement a gödörbe, körülrajzolta a foltot, hogy a markolás azt a kicsike szigetet érintetlenül hagyhassa, s amikor elfordult, a markolás az elfordulás, a félrenézés pillanatában kimarkolta mellőle annak a régi-régi kemencének a maradványait. Öt centire ment el a markoló kanál Ágitól; a rombolót ez nem zavarta, s az sem, hogy a valamikori élet nyomait pusztította el. Azóta félek, ha Ági egyedül megy ki az útépítők közé. Emlékszem az akkori szombat délután minden apró mozzanatára: a munkások buta nevetésére, ahogy bizonygatják, az égésfoltok nem is égésfoltok, hanem egy nem is olyan régi tanya épületének téglamaradványai, meg hogy ők normában dolgoznak, s nem érnek rá ilyen dolgokkal foglalkozni. Emlékszem a magunk hevességére, a magaméra legalábbis: szerettem volna meggyőzni a velem szembenálló embereket az igazamról.

Most is a leletek védelme miatt megyünk, de már tudjuk, hogy semmit sem tehetünk. De megyünk, én azért is, hogy Ágit védjem, ha védeni kell, ő pedig azért, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Hiába ugyanis a feljelentés, hiába a törvény adta védelem, hiába az, hogy az előző héten egészen másban egyeztek meg, az útépítők hordják el a földet, vele együtt pedig a leleteket is, feltehetően egy avar település eddig megőrződött emlékeit. (Avar települést eddig még nem tártak fel Magyarországon, ez lehetett volna az első.) Az útépítők biztosra mennek: tudják jól, hogy a régészek nem állíthatják le a munkát, mire pedig az illetékes hatóság a postázott feljelentés után megteszi ezt, ha egyáltalán megteszi, akár végezhetnek is. Kiabálni, hadakozni fölösleges is lenne, mostanra már mindenki elmondta, amit el tudott mondani. A régészek is elmondták a magukét, s az építők is. Mintha húsz évvel ezelőtti szöveget mondtak volna, a változás csupán annyi, hogy akkor a népgazdasági érdekre hivatkoztak, most meg a piacgazdasági érdekre. Ami természetesen azonos az ő érdekükkel. Meg hogy a régészek miatt kell majd sokat fizetni úthasználati díjként. S természetesnek veszik, hogy joguk van megalázni azokat, akik a törvény adta biztosítékokat követelik munkájuk elvégzéséhez. A helyszínen lévő „főnökkel" nem is beszélgetünk, csupán pár szót váltunk: ő is tudja, hogy mit csinál, mi is, hogy mit csinálunk. Pár fényképfelvétel a foltokról, árkokról, pár percnyi videofelvétel a munkáról, ezek a felvételek fogják majd tanúsítani azt, amit mindenki tud, de valójában csak keveseket érdekel: itt a múlt egy darabját tüntetik el, tudatosan, megfontoltan, előre elhatározott szándékkal. A képek, felvételek bekerülnek kísérőnek az akták mellé, meglehet, még eljárás sem lesz a dologból, mert nem lehet tudni, hogy milyen értékűek azok a tárgyak, amelyek most semmisülnek meg. Az eljáráshoz pedig értékbecslés is kell, anélkül nem megyünk semmire. Most átélhetem, milyen is az, ha a jog a jogsértőnek biztosítja a cselekvés lehetőségét. Mert valójában nem az a kérdés, hogy jogsértés történik, hiszen ezzel mindenki tisztában van, hanem az, hogy miképpen tudom bebizonyítani ezt...

Nehezen fogadom meg Ági kérését, de sikerül csöndben maradnom mindvégig. Tudom befele éli meg ő is a rámért vereséget, s tiszteletben tartom a magára vett csöndet. így talán könnyebb, így talán kisebb megrázkódtatással juthat túl a történteken, talán nem gondolja végig, hogy mi mindent lehetett volna itt találni... Visszafele sem beszélgetünk, még a tavaszra készülődő tájat sem vesszük észre, egyetlen emlékkép sem rögzül bennem az út menti világról. Most, ebben az autózást kísérő csendben értettem meg Ági szomorúságát, visszafogottságát, időnkénti búskomorságát: ő szinte naponta éli át azt, amiben most közösen vettünk részt...

                       

(Szeretet) A Jelenkorban interjú Balassa Péterrel. Péter „visszavonult”, régóta érzem, hogy visszavonult – a közéletből, s az irodalmi közéletből a munkába. Az interjúban cáfolja a visszavonulására vonatkozó utalást, de közben azt is jelzi, hogy az a napi vagy heti kavargás, amely korábban mégiscsak belerántotta a közügyekbe, már nem nagyon foglalkoztatja. Van persze egy általános közege vagy hangvétele az irodalmi életnek, amit nem nagyon szeretek, de tudomásul veszem, hogy ez most ilyen. Elfogadni nem tudom, nem akarom. Valami elmozdult a kilencvenes években, szakmailag, hangulatilag és emberileg, amit az egész magyar társadalomban is érzékelhetünk, és ez nekem nem smakkol, ehhez nekem nincsen sok közöm. Úgy mondanám, hogy az irodalmi érvényesülés mások erkölcsi lejáratása útján folyik, és a 'szakértelem' szót kijátsszák olyankor is, amikor nem szakértelemről van szó, hanem hatalmi aspirációkról. Ellenkezőleg: a minőségérzék hanyatlott ebben az időben.” Ennyi, igaza van, kommentárra talán nincs is szükség. Annyira nyilvánvaló, amit Péter mond, hogy talán nem is álltam volna meg az interjúnál, s nem lapoztam volna vissza a beszélgetéshez, ha nem mondana valami mást is. Mert nemcsak azt mondja, hogy a közélet ellaposodott, érdektelenné és ijesztővé vált, hanem arról is beszél, hogy hogyan is közeledjünk a művekhez. Ezt mondja: „...az irodalomról akkor tudunk szakszerűen beszélni, hogyha szeretjük a tárgyat. Szeretni a tárgyat – ez nem azt jelenti, hogy elnézőek vagyunk. Azt látom, hogy vannak fiatal meg kevésbé fiatal emberek, akik nem azért csinálják ezt, mert szeretik a tárgyat. Nem értem őket. Egyedül a szeretet tartozik a tárgyhoz. Mert a tárgy létének puszta elismerése már az. A tárgyszeretet tehetség.”

Ezeket a szavakat érzem igazán megőrizni, magamba építeni valóknak. Miért? Azért, mert a rendszer- és paradigmaváltások utáni művészethez való viszonyulásunk alapvető vonására utal. Arra, hogy a művészettel is csak akkor kerülhetünk valódi kapcsolatba, ha egzisztenciális kapcsolatba kerülünk vele. Ha a magunk világa és a mű mögött álló világ között természetes kapcsolatot tudunk teremteni. Ha a magam Lakatlan Szigetére be tudom engedni azt, aki a művével keresi a maga Lakatlan Szigetét. A befogadó és a művész, de még a kritikus és az alkotó, vagy az egyik alkotó és a másik alkotó között sokféle kapcsolat létezett már. Ha visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy jó ideig a politikai érintkezés és azonosság teremtett kapcsolatot az író és az olvasó, az író és az író, a művész és a művész között. S aztán ezzel járt együtt az „akol-meleg”, a mozgalmi azonosulás, a „rajban repülés boldogsága”, s így tovább... Most már ezekről szó sincs. Ami van, az nem más, minthogy egymástól távol álló emberek a maguk világában élve rádöbbennek egy másik ember világlátásának, művészi törekvésének az igazságára, s a maguk világából kilépve, akárcsak egy pillanatra történőén is, de kapcsolatba kerülnek vele. A világból érkező sokféle jel, jelzés közül éppen ezt választják, ezt akarják megérteni, s azzal, hogy kiválasztották maguknak, s hogy meg akarják érteni, már meg is teremtették a maguk függetlenségét ahhoz, hogy baráti, s mit tudni még, hogy miféle kötöttségektől mentesen foglalkozzanak magával a munkával, hiszen valójában a maguk szigetéhez, s annak törvényeihez kell hűnek maradniuk. A valódi kérdés azonban valójában az, hogy mindebből mikorra lesz kultúra... Nyilvánvalóan akkorra, amikorra az irodalmi, művészeti világ szereplői képesek lesznek megteremteni a maguk autonómiáját, s a maguk világának önös érdekektől mentes képviseletét...