Vándorolnak... ...mint az oláh cigányok!

Az alábbi három cigány eredettörténettel a közreadó Strausz Adolf nem titkolt célja az volt, hogy a magyar és bolgár nép szoros őstörténeti kapcsolatát a bolgár mondák kontextusában mutassa be. Így kerültek a bolgár mondák vonatkozási körzetébe a következő cigány történetek.

„Szt. György egy egyiptomi czárnak még az ősi időben volt a fia. Nem nélküli volt, a miről csak anyjának és nagyanyjának volt tudomása. De mikor házasulandó legény lett, anyja elbeszélte apjának, nagyanyja pedig nagyapjának. Tanácskozásra gyűltek össze szülői és nagyszülői és elhatározták, hogy a birodalom egy részét neki adják. Annyira megszerette alattvalóit Szt. György, hogy minden adó és czári szolgálat alól felmentette őket; szigorúan üldözte azokat, kik az isteni törvényeket nem tisztelték, csaltak, loptak vagy öltek. Egy pár év alatt alattvalói úgy meggazdagodtak, hogy mindent kétszeresen bírtak; de mivel szigorúan büntette őket, mert a vallást már nem igen tisztelték, fellázadtak ellene. Azt akarták, hogy nekik senki se parancsoljon, hanem mindent a saját eszük szerint csináljanak, s hogy ezt elérjék, bepanaszolták a nagy czárnál Szt. Györgyöt. Azt hazudtak, hogy Szt. György erkölcstelen életet él, hogy valamennyiük leányait megbecstelenítette már és kérték, hogy szabadítsa meg őket fiától. A czár maga elé hívatta fiát, a ki meg is jelent, hogy védje magát. „A mit a száj kimond, az mind igaz?” kérdi apjától és nagyapjától. – „Nem!” feleltek azok. – „S a mit a szem lát, el lehet azt tagadni?” kérdé tovább Szt. György. – „Nem!” feleltek azok. Aztán levette ruháit és rágalmazói is láthatták, hogy ő nem nélküli. A czár oly dühre gerjedt, hogy megparancsolta, hogy fia városában minden férfit meg kell ölni. Szt. György azonban térdre borulva könyörgött atyjához, mondván: „Ne, ne tedd meg atyám, bocsáss meg nekik, hiszen nem voltak a hazugok háromnál-négynél többen. Engedd meg apám, hogy megátkozzam őket, s mondd te is reá: Ámen!” A czár beleegyezett és Szt. György elkezdé átkozni őket, mondván: „Ezeket az embereket szerettem, sok jóban részesítettem és vallásuk megtartására kényszerítettem őket; ezentúl ne szeresse senki őket, jót ne tegyen velük senki, ne legyen hitük! Megóvtam őket verekedéstől, lopástól, hazugságtól, de e percztől kezdve ne legyen közöttük rokonság, ne legyen törvényük és hazudozniuk kelljen, hogy fenntarthassák életüket. Alattam gazdagok voltak és békében éltek, mostantól kezdve ne legyen sehol sem hazájuk! Koldulásból éljenek; meztelen járjanak és senki se fogadja be őket!” – így átkozta meg Szt. György alattvalóit, apja és nagyapja pedig rámondták: „Ámen!” És átka megfogant. A kiket ő megátkozott, ezekből lettek a czigányok; ezért bolyongnak még ma is az egész földkerekségen; sehol sincs czigány város vagy falu, nincs sem törvényük, sem rokonságuk, koldulásból és hazugságból élnek. György később szent lett és az „áldott” melléknevet kapta. A mikor ő megátkozta őket, felpakolták holmijukat szamaraikra és szétfutottak a világba. Elkezdtek bolyongani, koldulni és hazudozni, egyik városból a másikba vándoroltak, míg Szt. György maga köré gyűjtötte és elvezette őket a tengerig. Ott Szt. Balázs védelmére bízta őket, hogy ez tovább vezesse őket. Varázsvesszőjével előbb rásuhintott a tengerre és ez kétfelé nyílott. – „Lássátok, a tenger megállott előttetek, hogy átkelhessetek!” monda Szt. Balázs és behajtó őket a tengerbe, a víz azonban összecsapott fejük fölött; egy részük ugyan megpróbált úszni, de ezeket madarakká változtatta, csak néhányat hagyva meg, hogy szaporodjanak. A czigányok e naptól kezdve Szt. Balázs napját nagy ünnepséggel ülik meg.” (Strausz 1897:41–42)

„Egy ember mindig ugyanegy mértékkel ivott vala bort, és soha többet, mint a mennyit ez a mérték tartalmazott. Egyszer ezen mértéke nélkül ivott s miután szomjas volt és nem tudta, hogy mennyit iszik, leitta magát és részegen a földön fetrengett. Három fia volt; a legidősebbik derék, a két fiatalabbik pedig könnyelmű ember volt és atyjukat ki nem állhatták, mivel folyton veszekedett velők. Az idősebbik nem volt otthon és nem emelhette fel apját a földről; a két fiatalabbik pedig ott hagyta heverni. Midőn végül észrevették, hogy részeg, harapófogókkal ránczigálták ruháit és gúnyolva őt, végig hurcolták a földön. Midőn az idősebbik hazatért és ezt látta, rajok kiáltott és elvéve tőlük a harapófogókat, monda: „Adjátok ide azokat a harapófogókat, mert azokat majd a ti számotokra fogják használni!” Aztán felemelte apját és ügyelt arra, hogy senki se lássa, mert ő is szégyellte a dolgot. A házba vitte és betakarta, hogy aludja ki részegségét. Midőn felébredt és megtudta, hogy a két fiatalabbik fia mit művelt vele, kiátkozta őket, mondván: „Legyetek tőlem és Istentől kiátkozva; czigányok legyetek; ne legyen otthonotok; csak tűzzel tudjatok bánni!” Az apa átka beteljesedett, oláh czigányokká váltak, kik kunyhókban laknak s akik, ha ma itt vannak, holnap már máshová vándorolnak, és csak a tüzet tudják éleszteni. Azért olyanokról, kik nem laknak állandóan egy helyen és folyvást vándorolnak, szokás mondani: „Vándorolnak, mint az oláh czigányok!”... (Strausz 1897:42–43)

„A bolgár czigányok, kik mostanában mint üstfoltozó népek élnek, az első bolgároktól származnak, kiket egy püspök elátkozott. Egy városban sok éven székelt egy püspök és az emberek nem találhattak okot arra, hogy elűzzék onnan. A gazdag földesuraknak nem volt ínyökre, mivel ő jó volt és a szegényeket pártolta. A gazdag emberek sokáig kerestek okot arra, hogy őt eltávolítsák; de nem találtak, mert ő óvakodott a rossztól és nem az ördögöt, hanem az Istent szolgálta. Midőn a gazdagok látták, hogy eltávolítására nem találnak okot, még jobban haragudtak rá és az ördög buzdító őket, hogy valami rosszat fogjanak rá. E czélra felbéreltek egy könnyelmű nőt, kinek pénzt adtak. Ennek az volt feladata, hogy korán reggel a püspök lakásába lopódzék és ott lepettesse meg magát, hogy aztán elűzhessék a püspököt. Ez a nő kuszált hajjal, gyűrött ruhában, mintha ágyból kelne korán reggel, a püspök lakásába ment és meghúzódva egy sarokban, várt, míg a püspök felkelt és kijött; mire aztán hálószobájába lopódzott. A püspök megmosta, megfésülte magát. A gazdagokat az udvaron jönni látta, behívta őket szobájába, leültette őket és kérdezte, hogy mi járatban vannak. E percben a nő kiugrott egy szekrényből és mellettük elszaladt. A gazdagok mosolyogva egymásra pillantottak és aztán kérdezték a püspököt: „Tisztelt szent püspök! Ilyen tiszta és igazságos Vagy tehát? Most már láttuk, hogy milyen a te szeplőtelenséged és becsületed!” A püspök észrevette a furfangot és megátkozta őket: „Legyetek tőlem és Istentől megátkozva, legyetek czigányok és ne legyen közületek egy se pap vagy püspök!” Midőn elátkozta őket, megváltoztak; csúnyák, rútak és nagyok lettek, úgy hogy ők maguk megijedtek maguktól. S ezentúl mint tisztátalanok nem részesültek az úrvacsorában. Ezen gazdag földesurakból származnak a bolgár czigányok, szaguk épp oly, mint a törököké, mivel a püspök megátkozta őket; az erdeiket is elátkozta a püspök. A czigányokból tehát, ha bolgár is, sohse lesz pap és püspök. Mivel tisztátalanok, tőlük a pap nem fogad el kenyeret, ha valamelyikük meghal, hanem csak a bolgároktól, melyet aztán a bolgárok közt szétoszt...” (Strausz 1897:43–44)

Elképzelhető, hogy a bolgárok maguktól a cigányoktól vették át e történeteket. Ezek Délkelet-Európába (a Balkánra) való betelepülésük idején terjedhettek el, beemelve a cigánymítoszt a térség népeinek hagyományai közé. Az sem lehetetlen, hogy e történetek eredetét a bolgároknál kell keresnünk.

A volgai bolgárok (törökös elem) szintén keletről érkeztek a Balkán vidékére (a Honfoglalást megelőzően), miként a magyarok (D. M.?). Ők is nomadizáltak, mint a „vándorló oláh cigányok”. Úgy viselkedtek a bolgárok a cigányokkal, ahogy velük annak idején az itt talált idegen elemek. A bolgárok végül letelepedtek.

A cigányok a Balkánról folytatták vándorlásukat Közép-Európa felé, és akár ezeket az eredettörténeteket is magukkal hozhatták a Kárpát-medencébe (identitásukat mindenhol meg kellett próbálniuk beilleszteni, elfogadtatni az ott élő népekkel).

Az általunk elemzett történetek alapján feltehetünk néhány kérdést:

1. – Mi az, amit a cigányok nem kívántak magukénak tudni?

– Az adózás, a katonai szolgálat.

A történetekben ezt az értékrendet a gazdag polgárok képviselik.

2. – Mi az, ami nem jellemző a cigányokra?

– Az, hogy tartósan meggazdagodnak, hogy könnyen tartják fenn magukat és családjukat, hogy nem jelent gondot a ruházkodás; hogy a tisztaság, a tisztálkodás mindennapos kényszeres napirendi pont náluk.

3. – Milyennek tartják a cigányok magukat?

– Vallástalannak (nem hitetlennek), igazságot szolgáltatónak, termékenynek, lázadónak, majd bűnbánónak, megátkozónak (Szt. György, mint cigány boszorkány), társai feladójának (gyávaság), az erős rokoni szálakat ápolónak, saját törvényűnek (kívülről: öntörvényűnek), furfangosnak, hazátlannak, mértéket nem ismerőnek, részegesnek (inni nem tudónak), az időseket feltétel nélkül tisztelőnek, kunyhólakónak (putri).

4. – Milyennek tartja a külvilág a cigányokat?

– Hitetlennek, ördögben hívőnek, büdösnek, gyilkosnak, hazudozónak.

5. – Mit nem kapnak a cigányok a külvilágtól?

– Szeretetet, jóságot, bűnbánatot.

6. – Mihez értenek a cigányok?

– A csaláshoz, lopáshoz, kolduláshoz, üstfoltozáshoz.

Nézzük mit gondolhattak a bolgárok a cigányokról (a történetek alapján) a tizenkilencedik század közepén: „Ide jött egy idegen nép, a mi szent (megszentelt) földünkre, és azt mondják, hogy ők az a nép, amely állandóan vándorol. – Akkor csak menjenek! Isten veletek!”

Nézzük mit találunk eközben a cigányoknál: „Messziről érkeztünk ide, vándorlásunk során mindenhol idegenként fogadtak minket. Mindig őszinték voltunk abban, amit magunkról mondtunk. Mi csak nyugtonhagyást szeretnénk és hazát, ahol ezentúl élhetünk. Erre az itteniek azt mondják: 'Ha menni akartok, hát menjetek, Isten veletek!' – Pedig a hitünk az egyetlen kincsünk, amit megőriztünk.”

Úgy vesszük észre, hogy a helyi identitást kereső cigány eredetmondák a bolgároknál célt tévesztettek. A cigányok valamit belülről nem tudtak megértetni kifelé (a belső leírás a külsőknek érthetetlen, pontosabban nem azt jelenti, amit közölni szerettek volna).

Ezekkel a cigányok vándorútjuk új állomásán a biztonságukat próbálták megteremteni (feltehetően pont ennek a momentumnak a hiánya indította őket útnak annak idején Észak-Indiából; minduntalan azt keresték vándorlásuk során).

A vándorlás során a különböző kultúrákhoz való akklimatizáció nem sikerült a cigányság többségének. A társadalmi szolidaritás elérése helyett (az életben) gyakran misztikus elemekkel találkozunk (e történetekben).

A vallás a legfájóbb, legérzékenyebb pontjuk. A felsőbb személyek is mind a vallás képviselői. A büntetés egy férfipogrom képben fejeződik ki (Auschwitz) vagy harapófogóban ölt testet. Szt. Györgyöt, a „cigányok jóakaróját” apján és nagyapján keresztül (mindhárman) a végtelenségbe távolították el (szent nap lett a cigányoknál neve napja). így egy másik szentre lettek bízva (Szt. Balázsra, aki akár Jézus is lehetne a cigány interpretációban). Tőle se várhattak semmi jót (csak a vallást), s így egy út maradt a cigányoknak: a szellem útja (madarak; saját hit, a vallás helyett).

Gondot okozott a „nemtelen" szó (melléknév/főnév) megfejtése (sokáig transzcendens elemnek véltük). Végül Szűcs Jenőnek a nomád magyarokról szóló tanulmánykötetében találtunk megnyugtató magyarázatot erre: Nemtelen: nem a mienk, nem a törzsünkből való, azaz idegen.

A harapófogó megjelenítésének más (a fizikai kínzáson túli) jelentése is lehet e történetekben. Azért kerülhetett bele a második mondába, mert vagy mint újdonság került a múlt század végi cigányság látókörébe, vagy ekkorra már, mint mindennapos használati eszköz lehetett jelen náluk. Ezentúl a harapófogó ősi változata az üstfogó volt. S mivel a cigányok üstfoltozóként is tevékenykedtek (harmadik történet), így biztosan használtak is üstfogót (szabadtüzes háztartásra jellemző). Ezt a tüzes, olykor izzó vastárgyat még ma is használják közép-ázsiai „sámánok” varázslásaikhoz (például Kirgiziában). A közeli kultúrkörből származó cigányokról is könnyen feltételezhető a harapófogó ilyen használata.

A harapófogóval való szétszabdalás a „természeti népek" sámánjainak avatási szertartását kísérő transzállapotnak a visszatérő víziója. Ez az eszköz mindenképpen hordoz magában misztikus elemet is.

Az első és a harmadik történet sokat elárul a cigányok társadalmi helyzetéről. A második történet árnyaltabb, az egyén individualizációjával színezi az eddigi képet. A két fiatalabb cigány képviseli ezt az értékrendet. Az apa „elveszti az eszét”, nem ad többé biztonságot fiainak. Azok próbálják jól megélni ezt a helyzetet. A nagyobbik fiú se nem éli ezt meg, se nem képviseli apja értékét (nem védi meg – nincs ott a bajban, szégyelli magát apja miatt, kifelé tekint, mérlegeli a környezet cigány ítéletét), talán ő tudatta a dolgot apjával. A fiúknak csak a tűz maradt (a ház tüze – a család, az emóciók, a szabadság tüzében az erő). Ez az az erő, ami megteremtheti egy közösség kohézióját, egy csoporthoz/néphez való tartozás tudatát. Ezt erősítik fel más népek képzetei, vélekedései. Ezen a szűrőn át lehet a másságot, különállóságot igazán megfogalmazni, mint ahogy ezt tették ezek a bolgár történetek is.

Egyetlen konkrét női alak jelenik meg, aki maga gyűrött ruhában, kusza hajjal, könnyelmű nőként közvetít valamit. A cigány nő volt sokáig az összekötő láncszem a befogadó kultúra és a saját társadalma között. Gyakran a határt nem ismerő szenvedély szimbólumaként emlegetik. A harmadik eredettörténetben a cigány nő társadalmi státusza saját családjában is alacsony, alá van rendelve apjának, férjének, fivéreinek, azaz a szűkebb értelemben vett rokonság férfitagjainak.

Az általunk kiemelt három eredettörténet (az első: bolgár, a második: oláh cigány, a harmadik: bolgár cigány) egyik közös vonása az, hogy a cigány nép kialakulása transzcendens erők által elrendelt, miután ők bűnt követtek el (nagyravágyók voltak, hazudtak, cserbenhagyták apjukat). Fontosak a megjelenő és ezt a felsőbb világot képviselő vallásos bolgár figurák (férfiak, kivétel a második történet cigány családfője, de ő is vallási erkölcsöket prédikál), akik az isteni igét közvetítik. Ez a három (apa)figura ugyanazon dolognak három megjelenési formája lehet. Megjelenik egy szent; egy tékozló, részegeskedő apa (akiről nem tudni, hányszor tudta/nem tudta a mértéket tartani) és egy püspök.

Ezeket a fölöttük lebegő, lefojtó víziókat nem tudják elfogadni (vagy nem is akarják; szabadságérzés), elhatárolják, eltávolítják maguktól, s inkább „itt maradnak a Földön". Élik azt az életet, amit eddig is éltek: szabadon vándorolnak a világban (mindezt azzal a felmentéssel is teszik akár, hogy isteni determináció a sorsuk).

A mondákat meseelemek, váratlanul felbukkanó szereplők, fordulatok (Szt. Balázs varázsvesszeje, varázslás: embereket madarakká, csúffá és rúttá, apa három fia...) színezik. A szövegek stílusa naiv, nyelvezete egyszerű. Biztos, hogy e narratívum szájról-szájra hagyományozódott (csiszolódott, színesedett) és szerencsés esetben most a történet alapstruktúrájához is hozzáfértünk. A történetek olyan képet tárnak az olvasó elé, amely azt sugallja, hogy a körülöttük lévő világ idegen, nem tudták (nem is akarják) befogadni azt (fogadja őket, magukat be az!).

Mintha mindvégig egy belső leírást olvastunk volna (ebből adódóan tele etnocentrizmussal), amelynek csak részei transzformálódtak a külső világ nyelvére. Talán pont ezek az első olvasatban érthetetlen részek tartogatnak még ma is új, eddig rejtett vonásokat a cigányokról, ha a történetet kreáló belső világára is nyitottak vagyunk.

Felhasznált irodalom

1. Strausz Adolf: Bolgár néphit., Magyar Néprajzi Könyvtár I. szám, Budapest 1897. A cím idézve a felhasznált mű 43. o.

2.  Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Őstörténeti könyvtár, Szeged, 1992.

3. Reimer Gronemeyer/Georgia A. Rakelman: A romák útja a posztmodern világba. In: „Magyar Lettre” 21, Budapest 1996 nyár (65–77. o.)

4. Patrick Williams: Cigányok Párizs elővárosaiban. In: „Magyar Lettre” 21, Budapest 1996 nyár (68–72. o.)

5. Aparna Rao: A nő a cigány kultúrában. In: „Magyar Lettre” 21, Budapest 1996 nyár (72–74. o.)

6. Catarina Pasqualino: Az andalúz cigányok. In: „Magyar Lettre” 21, Budapest 1996 nyár (75–77. o.)