Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. október – Talamon Alfonz emlékszám / 269. naplemente

269. naplemente

a

z a a mad a ma d ár

szétvetette a repülés

a repülésben a tengeri só

a szemét megérintő

ólomszagú naplemente

de nincs helyszín

amelybe végleg befeküdhetne

                       

hová fekhetne

             fektethetbe

                           és szól

fakó pájeszét csavarta

kaftánja alá nyúlva

vakarta magát

                           a faasztalon a közös né

ujjlenyomatos pohárban sárgás édes lötty

mellete tányérnyi híg szósz

                           véres kenyérdarabokkal

ennyi se marad velencéből

a gettóból

                           ahol négy napot éltem

a széttépett madár

énéi a tolla a madárnak

a pöttyök csíkok a szétmosott sávok

a nyár üvegcsontjai elszórva a téren

hajlott fák között a játszótér kloákabűzében

tapasztalhatom magam

megint

kudarc legyek e amelybe sietve beleveszek

                         

megsemmisít bármi magyarázatot

magyarázatokat amelyeket azóta alakoskodom

amióta lakom

a naplementét illik leírni

négy vagy öt percen át

a színnel megtöltött zuhanást

a lüktető fény heves becsúszását

a horizont kéknedvű combjai közé

illik megvallani: végül nem lehet

nincs se szó se szín se azok hasonlata

csak naplemente lehet a naplemente hasonlata

a velencei lemente

is a két zsidóval azonosítható

a büdös szagokkal s a né hőssel

a horizont alá feküdt kőfallal

amelyen tárva voltak akár az aknák

a felvésett nevek

                       

de ha visszatérek

az énéi a tolla puffadt hanggá változik

felmutatja a megmaradást

a lehetőség szálkás deszkája kapuját feltárja

nyomban bezárja

amely előtt mint rongycsomó

avagy gipszből fröccsentett drapéria

fekszik a boldogtalan angyal

                             

beszakadt arc a város

merő hiányba beállt jelenet

a tenger vázlatos díszlete előtt

ahogy benyúl a sliccemen

és megnevez

                           

ebben a városban

sósak a házfalak

akár a szeretkezés

                           

a közös né kopogás nélkül öl

és szeret és szeretkezik

vérének színét a kenyérdarabokról

a szósz se törli le

de paravánt állít elé

a sok hegyes könyökű mozdulat

a csapkodás a füles kártya

a ruta méregzöld hármas levele

a kör a szív a káró

a faszban a katona a csávó

                         

az angyal a né romja

vagy egy templomé

                                         vagy sem

tollaiban zellerhéj sem piac szaga

éjszakákban az a

                     

mindent tud vagy sejt

                           előre a két zsidó

felteszik tétként

a madár tömege által kiszorított

repülést

                     

a lila kontúrú égbolt alatt

szélesvásznú csók és révült nagyzenekar

ez is lehet képkeret

ez is lehet betévedt darázs

a lemente a gettó

motívumegyüttese

átsuhog rajtuk a kettő

miként az arc felett rózsaszagú kendő

áporodott velencei hó

síkos beszédükkel amelyben az olasz nyelvnek

nincs semmi élvezése

nincs semmi ideje

                         

a halál maskarája

pöttyös sávos haránt ének

a madárra mutató részek

kimérik a héjat az árnyékot

                           s a vendégséget

                           

             mit kezdjek ezzel a semmiké életidővel

                                 

mértékes klasszikus helyzet

jő madár piheg elrepül

jelkép lett s ezért jelképezik

holott csak annyi hogy madár

latinban lakik bár gyöngyfényű narratív

tojásból transzformált élet

a megérintetlen dolgokban szomorúság lakik

kaftánja van piszkos igazsága

ismétel mindent

                           visszhang is tehát

vízjeles papírján az írásjelek

hol látszanak hol nem látszanak

                     

nem marad hely

a párás est jelenetében

ahhoz hogy megismerjem

magam

             mondja a né

magam

             mondja

ahogy az angyalt hátára fordítja

s belenézett abba az arcba

amelyet a szobrokban szeretett

                         

nem maradt hely

ebben a városban

ebben az életben

hogy legyek

                             

elűznek a csaták ragyogások

             mit kezdjek a semmiké életidővel

                         

a gettó terére nyíló szobában

amelyben csak arra van tér

hogy a naplementét és a napkeltét

mint ifjabb pliniust azokban a mocskos leveleiben

megnézzem

s megnézze a tölgyasztal pikkdámája

az né

                           aki megfordul két történet kezén

                   

a véres rabokban velence van

vérrel telt kenyér és lagúna

jár fel s alá a húsban

lüktető hús a lüktető angyalhúsban

                         

odaállok a pereméhez

odaállok magam pereméhez

mint akinek ugyanaz a városa

s a gettója terén nappal telt kövek

poros levelű fák

                           álmos júniusi szomorúság

odaállok minden nappalomhoz

ringó csónakázáshoz az olajzöld vízen

a görögdinnyehéjak s elhasznált kondomok között

sodorjon magamhoz

egészen

                     

a madárnak énél a tolla

felzúgó belső vízesés

megtört sótömbök zuhanása

mint ha az élvezésben

                           valaki mély sírgödröt ás

                           

innen más nincs ebben a versben

csupán széttépett m ad ár

velence mocskos halálbűzös gettójából

kizárta a többi magát

a dámából is csupán a rózsaszag

valamint a kártyázó zsidók kétféle tejszaga

miként a tollakra tapadt

marad

ott maradt

                               

a szórt csillagok

olajzöld velence olajos hers fényei

a pihekönnyű sraffok a repülésben

mutat helyszínt

a saját bűzébe belesüppedt

az ónnal megtöltött szívű

a lagúnalelkű város saját poklában

a gettóban

vércseppekkel bepermetezve

akár a saját szárnyai által széttépett

a repüléstől felrobbant madár

begyénél a tollazat