269. naplemente
a
z a a mad a ma d ár
szétvetette a repülés
a repülésben a tengeri só
a szemét megérintő
ólomszagú naplemente
de nincs helyszín
amelybe végleg befeküdhetne
hová fekhetne
fektethetbe
és szól
fakó pájeszét csavarta
kaftánja alá nyúlva
vakarta magát
a faasztalon a közös né
ujjlenyomatos pohárban sárgás édes lötty
mellete tányérnyi híg szósz
véres kenyérdarabokkal
ennyi se marad velencéből
a gettóból
ahol négy napot éltem
a széttépett madár
énéi a tolla a madárnak
a pöttyök csíkok a szétmosott sávok
a nyár üvegcsontjai elszórva a téren
hajlott fák között a játszótér kloákabűzében
tapasztalhatom magam
megint
kudarc legyek e amelybe sietve beleveszek
megsemmisít bármi magyarázatot
magyarázatokat amelyeket azóta alakoskodom
amióta lakom
a naplementét illik leírni
négy vagy öt percen át
a színnel megtöltött zuhanást
a lüktető fény heves becsúszását
a horizont kéknedvű combjai közé
illik megvallani: végül nem lehet
nincs se szó se szín se azok hasonlata
csak naplemente lehet a naplemente hasonlata
a velencei lemente
is a két zsidóval azonosítható
a büdös szagokkal s a né hőssel
a horizont alá feküdt kőfallal
amelyen tárva voltak akár az aknák
a felvésett nevek
de ha visszatérek
az énéi a tolla puffadt hanggá változik
felmutatja a megmaradást
a lehetőség szálkás deszkája kapuját feltárja
nyomban bezárja
amely előtt mint rongycsomó
avagy gipszből fröccsentett drapéria
fekszik a boldogtalan angyal
beszakadt arc a város
merő hiányba beállt jelenet
a tenger vázlatos díszlete előtt
ahogy benyúl a sliccemen
és megnevez
ebben a városban
sósak a házfalak
akár a szeretkezés
a közös né kopogás nélkül öl
és szeret és szeretkezik
vérének színét a kenyérdarabokról
a szósz se törli le
de paravánt állít elé
a sok hegyes könyökű mozdulat
a csapkodás a füles kártya
a ruta méregzöld hármas levele
a kör a szív a káró
a faszban a katona a csávó
az angyal a né romja
vagy egy templomé
vagy sem
tollaiban zellerhéj sem piac szaga
éjszakákban az a
mindent tud vagy sejt
előre a két zsidó
felteszik tétként
a madár tömege által kiszorított
repülést
a lila kontúrú égbolt alatt
szélesvásznú csók és révült nagyzenekar
ez is lehet képkeret
ez is lehet betévedt darázs
a lemente a gettó
motívumegyüttese
átsuhog rajtuk a kettő
miként az arc felett rózsaszagú kendő
áporodott velencei hó
síkos beszédükkel amelyben az olasz nyelvnek
nincs semmi élvezése
nincs semmi ideje
a halál maskarája
pöttyös sávos haránt ének
a madárra mutató részek
kimérik a héjat az árnyékot
s a vendégséget
mit kezdjek ezzel a semmiké életidővel
mértékes klasszikus helyzet
jő madár piheg elrepül
jelkép lett s ezért jelképezik
holott csak annyi hogy madár
latinban lakik bár gyöngyfényű narratív
tojásból transzformált élet
a megérintetlen dolgokban szomorúság lakik
kaftánja van piszkos igazsága
ismétel mindent
visszhang is tehát
vízjeles papírján az írásjelek
hol látszanak hol nem látszanak
nem marad hely
a párás est jelenetében
ahhoz hogy megismerjem
magam
mondja a né
magam
mondja
ahogy az angyalt hátára fordítja
s belenézett abba az arcba
amelyet a szobrokban szeretett
nem maradt hely
ebben a városban
ebben az életben
hogy legyek
elűznek a csaták ragyogások
mit kezdjek a semmiké életidővel
a gettó terére nyíló szobában
amelyben csak arra van tér
hogy a naplementét és a napkeltét
mint ifjabb pliniust azokban a mocskos leveleiben
megnézzem
s megnézze a tölgyasztal pikkdámája
az né
aki megfordul két történet kezén
a véres rabokban velence van
vérrel telt kenyér és lagúna
jár fel s alá a húsban
lüktető hús a lüktető angyalhúsban
odaállok a pereméhez
odaállok magam pereméhez
mint akinek ugyanaz a városa
s a gettója terén nappal telt kövek
poros levelű fák
álmos júniusi szomorúság
odaállok minden nappalomhoz
ringó csónakázáshoz az olajzöld vízen
a görögdinnyehéjak s elhasznált kondomok között
sodorjon magamhoz
egészen
a madárnak énél a tolla
felzúgó belső vízesés
megtört sótömbök zuhanása
mint ha az élvezésben
valaki mély sírgödröt ás
innen más nincs ebben a versben
csupán széttépett m ad ár
velence mocskos halálbűzös gettójából
kizárta a többi magát
a dámából is csupán a rózsaszag
valamint a kártyázó zsidók kétféle tejszaga
miként a tollakra tapadt
marad
ott maradt
a szórt csillagok
olajzöld velence olajos hers fényei
a pihekönnyű sraffok a repülésben
mutat helyszínt
a saját bűzébe belesüppedt
az ónnal megtöltött szívű
a lagúnalelkű város saját poklában
a gettóban
vércseppekkel bepermetezve
akár a saját szárnyai által széttépett
a repüléstől felrobbant madár
begyénél a tollazat