Az álomvadász

„Az álom védőgát az élet szabályosságával és megszokottságával szemben, szabad felüdülése a megkötött képzeletnek, ahol az az élet valamennyi képét összevissza dobálja, és a felnőtt ember örökös komolyságát derűs gyermekjátékkal szakítja meg: álmok nélkül bizonyára hamarabb öregednénk, és így az álmot, ha nem is közvetlenül az egekből kapott, de mégis pompás adománynak kell tekintenünk, zarándokutunk barátságos kísérőjének a sír felé.”

Novalis: Heinrich von Ofterdingen, I./l.

„Amikor oda beléptem, én is meglepődtem. Az álom elgondolása sok elődöm szerint egy furcsa, torz logikát követ. De – kérdezhetnénk – megfontolásaik létezhetnek-e álmok nélkül.”

Mary I. Peer: Radical Subjection, IV./2.

Mielőtt konkrétan Talamon Alfonz sokrétű prózájával kapcsolatos poétikai és olvasáselméleti kérdéseket fogalmaznék meg, olyan keresztbeutalásokról és idézetekről ejtenék néhány szót, melyek átjárják egyrészt a fikcionalitás és a történelem, másrészt az álom és az írás határmezsgyéit, így az alábbi szövegek megközelítésének háttereként egy lehetséges, továbbszőhető hálózatot körvonalaznak.

Kontextusok

Elsőként egy nem túl összetett, de jelen esetben produktívnak tekinthető esszékezdetet vázolnék, mely arról a köpcös filológusról szól, aki az emberi álmok eredetével foglalkozik s közben eljut szakterületének határáig:

„Talamon Alfonz kávéba mártott tollal papírra vetett kézirataira a baszrai dzsámiban találtam rá egy sokadik távolkeleti kiruccanásom során, amikor is Daubmannus elveszett szótárának szócikkei után kutattam. Könyvtárról könyvtárra és kolostorról kolostorra vándoroltam, míg sikerült megtudnom, hogy a dzsámiban az úgynevezett »álomvadászok« töredékeit őrzik. E filológiai eredmény rendkívül felvillanyozott, ráadásul akkoriban hím szelek fújtak, melyek zöld szakállukat lengetik a levegőégen. E tény további kutatásra ösztönzött, de sajnos a hely szelleme néma maradt, így némileg csalódottan tértem haza szülővárosomba: nem akadtam nyomára az álomvadászok mítoszának. Az összefüggések kibogozhatatlan szálait már-már elfeledve versírásra adtam volna fejem, mikor egy közeli barátom felhívta figyelmemet rá: »Milorad Pavić Kazár szótárában olvasható, hogy keresztény, iszlám és héber »»források«« szerint is létezett egy kazár papi szekta, amelynek tagjai álomfejtéssel foglalkoztak: »»Járatosak voltak az idegen álmok olvasásában, laktak bennük, mint a tulajdon házukban, és rohanvást űzték bennük a kiszemelt vadat: embert, tárgyat vagy állatot.«« A legendák arról is tudósítanak, hogy »» Az álomvadászok célja az, hogy megértsék: minden ébredés csupán egy-egy lépcsőfok az álomból való szabadulások sorában. Aki fölfogja, hogy nappala csupán másvalaki éjszakája, hogy a két szeme ugyanaz, mint valaki másnak a fél szeme, nyomozni fog az igazi nappal után, amely lehetővé teszi az igazi ébredést a tulajdon valóságából, ahogyan álmából ébred az ember, ez pedig olyan állapotba juttatja, amelyben éberebb, mint a valóságban. Akkor végre belátja, hogy a többiekhez képest félszemű, és hogy az ébren levőkhöz képest vak...«« Éppen ezért minden álomvadász arra vágyik, hogy »»két olyan embert találjon, aki kölcsönösen egymást álmodja.«« Egy iszlám eredetű monda szerint Dzsábir ibn Aksáni egy alkalommal a következőket mondta Juszuf Maszúdinak: »»Képzeld el most, hogy az ébren levő meghal; mert nincs kegyetlenebb valóság a halálnál. Aki a valóságát álmodja, tulajdonképpen a halálát álmodja, mert az illető valósága ebben a pillanatban a haldoklás. Tehát szinte az orra előtt suhan el a halál, de ő maga nem fog meghalni. De fölébredni sem ébredhet föl soha, mert a másik, aki meghal, nem lesz többé, nincs aki álmodhassa az ő eleven valóságát, nem lesz többé selyemfonó, aki valóságának fonalát szövi. Tehát az, aki az ébren levő halálát álmodja, nem bír többé fölébredni, hogy elmondhatná, mit látott álmában, és milyen a halál a haldokló személyes tapasztalata alapján, habár közvetlen betekintése nyílik ennek megtapasztalásába. Neked mint álomfejtőnek pedig megvan az a hatalmad, hogy értelmezd az álmát, hogy meglelj benne, megtudj belőle mindent a halálról, hogy ellenőrizd és kiegészítsd az én tapasztalatomat meg egész fajtám tapasztalatát. Bárki foglalkozhat zenével vagy szótár írásával. Bízd ezt másokra, mivel abba a két pillantás közötti hasadékba, ahol a halál uralkodik, csak a ritka és kivételes ember leshet be, amilyen magad is vagy! Használd fel álomvadászi tehetségedet, hogy valami jelentős zsákmányt ejts!«« A lexikonregény egyik »»szerzője«« szerint az álomvadászok által írt feljegyzések gyűjteményét nevezték kazár szótárnak.« Ez az elképesztő eredmény újra visszaadta munkakedvemet és ekképpen töprengtem: »Mármost ha e »»történetet«« visszafordítjuk a regény architechtonikájába, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az álomvadászat trópusa a szöveg szerveződését és az olvasó tevékenységét egyaránt allegorizálja. Vagyis az írás, a. jelfejtés és az olvasás alakzatait egymáshoz utalva az álom retorikájában jelöli meg a történet/elbeszélés szövegként való funkcionálását. S ez a fentiek szerint az egyik (bármelyik) komponens kitüntetettségét a másik kettő szükségképpeni halálával konnotálja. Többek között ezért lehetetlen egy álom maradéktalan megfejtése.«

Természetesen megkaptam barátomtól az említett könyvet és rögvest olvasni kezdtem. A »források« két variánsából megtudtam azt is, honnan származnak álmaink (mindeddig ugyanis azt képzeltem, hogy az álom morális, olykor egyenesen metafizikus érzelmek rendkívüli kifinomultságát teszi lehetővé, tartja fenn, őrzi, világosítja meg, az emberi kapcsolatok, a körmönfont különbségek legbonyolultabb értelmét, a legmagasabb rendű civilizációról való tudást, egyszóval egy hallatlan érzékenységgel tagolt egyedi, helyettesíthetetlen logikát, melyet csak egy éjt nappallá tevő, intenzív munka volna képes elérni). 1. »És ekkor az öregember mesélni kezdett, s amit elmondott Maszúdinak, az volt »»Ádam Rúháni története. // Ha valamennyi emberi álmot egybetoldanánk, egy óriási ember, világrésznyi nagyságú emberi lény keletkezne belőle. És ez nem is akármilyen ember lenne, hanem Ádam Rúháni, az égbeli Ádám, az ember angyal-elődje, akiről az imámok beszélnek. Ez az Ádám előtti Ádám kezdetben a világ harmadik értelme volt, de annyira eltelt önmagával, hogy eltévedt; és amikor e szédületből magához tért, pokolra vetette az eltévelyedésben vele tartó útitársait, Íbliszt és Ahrimant, és visszatért az éghez, de ott a harmadik értelem helyett most a tízedik lett, mert időközben hét égi kerub fölébe került az angyali ranglétrán. így esett az ős-Ádám lemaradása: a hét létrafok az önmagától való lemaradás mércéje, és ekként született meg az idő. Mert az idő az öröklétnek csak az a hányada, amelyik késik. Ez az angyal-Ádám, vagy ős-Ádám, aki egyidejűleg volt férfi is meg asszony is, ez a harmadik angyal, akiből a tízedik lett, örökösen arra törekszik, hogy utolérje önmagát – ám ez csak pillanatokra sikerül neki, megint visszahullik, úgyhogy ma is valahol az értelem létrájának második és tízedik foka között bolyong. // Az emberi álmok tehát az emberi természetnek azok a részei, amelyek ettől az ős-Ádámtól erednek, az ég angyalától; mivel ő úgy gondolkodott, ahogyan mi álmodunk. Gyors volt, amilyen gyorsak mi csak álmunkban lehetünk; pontosabban álmaink az ő angyali gyorsaságából tevődnek össze. És ugyanúgy beszélt, ahogyan mi álmunkban beszélünk, mellőzve a jelen és a múlt időt: jövő időben. És akárcsak mi álmunkban, ő sem volt képes gyilkolni vagy nemzeni. Ezért merülnek el az álomvadászok mások álomképeiben, és ezekből vonják ki az ős-Ádám lényének részeit, majd egészet alkotnak belőlük, úgynevezett kazár szótárakat, azzal a céllal, hogy ezeket a könyveket egyberakva belőlük alkossák meg a Földön Ádam Rúháni óriási testét. (...) Az idegen álmokon keresztül vágott utak mentén néha olyan rejtett jelek vannak, amelyek elárulják, hogy az ős-Ádám pályája emelkedő vagy hanyatló szakaszánál tart-e. E jelek maguk a személyek, akik egymást álmodják. Ezért valamennyi álomvadász végső célja, hogy két ilyen emberre találjon, és minél alaposabban megismerje őket. Mert e két egyén mindenkor Ádám testének részeit alkotja, annak más-más szakaszából, és az értelem különböző fokain helyezkednek el. (...) Ezek szerint mihelyt két olyan emberre bukkansz, akik kölcsönösen egymást álmodják, egy karnyújtásnyira vagy célodtól! De aztán meg ne feledkezz arról, hogy jelentéseidet és a kazár szótár kiegészítését ott helyezd el, ahol valamennyi eredményes álomvadász hagyja: a Rábia jósnőnek emelt baszrai dzsámiban...««« 2. »A többi vászonhuzat Koen kéziratait tartalmazta, s ezek közül elsőnek az alábbi címet viselő ötlött a látogatók szemébe: »»Jegyzet Ádám Kadmonról. // A kazárok az emberek álmában betűket láttak, és nyomoztak bennük az előember után, az ősörök Ádám Kadmon után, aki férfi is volt, meg asszony is. Úgy vélték, hogy minden emberhez egy-egy betű is tartozik az ábécé betűiből, és e betűk mindegyike Ádám Kadmon egy testrésze a földön. Az emberek álmaiban ezek a betűk összefonódnak, és Ádám testeként elevenednek meg. Ám ezek a betűk és a velük lejegyzett beszéd nem ugyanaz, mint amellyel mi élünk. A kazárok úgy hitték, hogy tudják, hol a határ a két nyelv és a két írás között, isten szava -devar – és a mi emberi szavaink között. A határ, ezt állították, az igét és a főnevet választja el. (...) Ahogyan a földi ábécé betűi egy-egy emberi testrésznek felelnek meg, az égi betűinek mindegyike Ádám Kadmon valamely testrészével azonos, míg a betűk közötti fehérség a test mozgásának ütemét jelenti. Ám mivel az emberi és az isteni ábécé párhuzamossága megengedhetetlen, az egyik közülük mindig visszahúzódik, hogy helyet adjon a másiknak, és fordítva: amikor a másik tágul, az előbbi fogyatkozik. (...) Ádám Kadmon teste is váltakozva tölti ki és üresíti lényünket, aszerint, hogy az égi ábécé előretörőben vagy fogyatkozóban van-e. A mi ábécénk betűi a valóságban mutatkoznak, míg az égi ábécé betűi álmainkban jelennek meg – szétszórva, akár a homok és a fény a föld vizeinek rétegeiben –, abban a pillanatban, amikor az isteni írás fölbuzog, és visszaszorítja az emberi írást lehunyt szemünk mögül. (...) Én, Samuel Koen, e sorok írója, a kazár álomvadászokhoz hasonlóan merülök alá a világ sötét felének tájaira, és igyekszem kivonni onnan a megbéklyózott isteni szikrákat; megeshet, hogy az én lelkem is ott reked. Az összegyűjtött betűkből (meg azoknak a betűiből, akik előttem jártak ott) könyveket állítok össze, amely, miként a kazár álomvadászok mondták, Ádám Kadmon testét fogja alkotni a földön...««« A két részlet párhuzamossága ugyancsak töprengésre késztetett: »Az iménti allegóriát, azaz legutóbbi töprengésem fonalát továbbszőve tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy az álomvadászat eredménye mindig is részleges marad. Ha Ádám testét a szöveguniverzummal azonosítjuk, akkor arra a részletre érdemes koncentrálnunk, mely szerint egy-egy álom eredete és célja egybeesik. Mivel azonban Ádám teste összerakhatatlan, így e két pólus is megragadhatatlanná válik. Vagyis annak ellenére, hogy egy szöveg szövegekből keletkezik és szövegekké áll össze, nem lesz megadható az eredete és a végső funkciója. Pontosabban éppen ezért nem. S mivel iménti történeteinkben a szöveg és az álom egy tőről fakad, e retorikai mozgásokból következően maguk az álmok is felveszik a betűk analogonjaként az egésszé (álomuniverzummá) való összeillesztés lehetetlenségének alakzatait. A probléma összetettségét egyébként rendkívül jól szemlélteti egy Sigmund Freud nevű álomvadász esete. Freud ugyanis, miközben álmodóról álmodóra követte egy-egy motívum természetét, interpretációiba folyamatosan beleírta e totalizálhatatlanság tapasztalatát: »»Amire az álomból emlékszünk és amin az álomfejtés művészetét gyakoroljuk, az először is emlékezetünk pontatlansága folytán csonka, minthogy az a jelek szerint különösen alkalmatlan éppen az álmok megőrzésére, és lehet, hogy az álom tartalmának éppen a legfontosabb részleteit vesztette el. (...) Minden amellett szól, hogy emlékezetünk az álmot nemcsak hézagosan, hanem helytelenül és meghamisítva is tükrözi vissza. Ahogyan egyrészt kételkedhetünk abban, hogy amit álmodtunk, valóban oly összefüggéstelen és elmosódott volt, mint ahogyan emlékezünk rá, úgy kétségbe vonhatjuk azt is, hogy oly összefüggő volt-e, mint ahogyan elbeszéljük, hogy amikor megpróbáljuk elmondani, nem töltjük-e ki az eleve meglevő vagy a felejtés teremtette hézagokat önkényesen választott új anyaggal, nem díszítjük-e, nem kerekítjük-e ki és nem igazítjuk-e helyre az álmokat úgy, hogy nem is ítélhetünk afelől, mi is volt álmunk igazi tartalma.«« A nyomok követése ily módon »»a kimerítő kód«« hiányához vezetett, s ez megvonja az álom és vele az álmodó identitását is. Freud szótárának álomadta lehetőségei azonban (ekképpen) folyamatosan utalni képesek a hézagok pótlására szolgáló betűk kettős természetére; arra, hogy az álom nemcsak reprodukció-töredékekkel dolgozik.«

E hihetetlen felfedezés után ismét elővettem Talamon Alfonz kéziratának egy külön az én számomra készített másolatát és lapozgatni kezdtem. Mindjárt feltűnt, hogy álomleírásokat tartalmaz. így szerzőjükre is illik egy krónikás azon megállapítása, mely szerint »Elérte a titokba való legmélyebb lehatolást, sikerült halakat szelídítenie az idegen álmokban, kinyitnia az idegen álomlátások ajtaját, mélyebbre merülnie az álomképekben, mint bárkinek korábban, egészen Istenig; mert minden álom mélyén Isten lappang. És akkor egyszer valami történt vele, és soha többé nem tudott álmokat fejteni. (...) Aki az út végére ér, annak nincs többé szüksége az útra, úgyhogy nem is léphet rá.«, s melyet egyik magyarázója (Ateh hercegnő) így kommentált: »Kétségtelen, hogy elérte tudományának egyik csúcspontját, hogy imádkozott az idegen álomlátások szentélyeiben, és hogy az álmodó tudatában számtalanszor meggyilkolták. Mindezt olyan sikerrel vitte véghez, hogy a létező anyagok legszebbike: az álom anyaga engedelmeskedni kezdett neki.« Most, amikor az erről szóló tanulmányom elkészítésén dolgozom, már biztos vagyok benne, hogy Talamon Alfonz munkái alkotják ama bizonyos ős-Ádám egyik hajszálát. Ezért kéziratomat adandó alkalommal elhelyezem majd ama bizonyos dzsámiban (ki tudja, egyszer szükség lehet rá): Talamon Alfonz írásai mellé fogom becsúsztatni és természetesen e kiváló álomvadásznak ajánlom majd, hiszen nélküle nem jöhetett volna létre e kalandos filológiai utazás...”

Álmodók álmodója

1. Az életmű kezdete mint a vég figurációja

Talamon Alfonz első elbeszéléskötetének (A képzelet szertartásai) paratextusa (mottója) egy önidézet: „Elvégre az ember a halhatatlanságból faragja koporsódeszkáit.” E részlet ilyen formában, a novella szövegkörnyezetéből kiragadva, felerősíti azt a látszólagos paradoxont, mely szerint bármilyen nyelvi alakzat elgondolása egyben annak inverzét is magában foglalja. Az idézet ugyanakkor a vég trópusán keresztül utal a szubjektum létbeli funkciójának mindenkori korlátaira. Arra, hogy a halál „objektív” adottsága teszi csak lehetővé a létezés ontológiai körülhatárolását. A könyv eme emblematikus kezdetének emellett van egy megkerülhetetlen retorikai következménye is; nevezetesen, hogy a „halhatatlanságból faragott koporsódeszka” felidézi az írás képzetét, ami viszont jelen esetben a szubjektum halálát keretezi (a „koporsódeszka” ugyanakkor a parcialitás trópusát is beúsztatja a képbe, hiszen jelöli a szinechdoché logikai viszonyrendjét). A kötet mottója ily módon az életmű (és az életút) előreutaló pretextusaként lehatárolja azt a játékteret és szemantikai mezőt, melyben az írás aktusa értelmet nyerhet, Barthes-ot idézve: „a hang elveszíti eredetét, a szerző belép saját halálába, s elkezdődik az írás.”.

A képzelet szertartásainak nyitónovellája Az utolsó író memoárja címet viseli s így kapcsolódik iménti kérdésirányunkhoz (ráadásul az idézett mottó is innen származik: e szövegkörnyezetben a címben jelölt műfaj jelölőjeként funkcionál s az írást egy architextuális kódhoz utalva jövőbe futó tevékenységként határozza meg). Az elbeszélő – akinek visszaemlékezéseit olvassuk – az irodalom halálát állítja történetének fókuszába: „Neveket nem írok, mert a kutya sem emlékezne rájuk. Én persze igen, de ez most nem fontos. Nem fontos, mert nem létezik irodalom sem. Megszűntek az irodalmi díjak, az írószövetségek, felszámolták az összes irodalmi hagyatékot. Az idő pedig felszámolta az összes ismert írót és költőt, akik velem együtt kezdték pályafutásukat. (...) Engem megkímélt a halál. Remekül el vagyok rejtve. Mint utolsó élő tanú megpróbálom leírni a folyamatot, amely a Földön lejátszódott. A folyamatot, amely megszüntette az irodalmat.” Az elbeszélés szerint az irodalom halálát az okozta, hogy a könyvek megszüntetését előíró ideológia az alkotások úgynevezett „Szellemi Telítettségét” a civilizáció fejlődéséhez szükséges energiává alakította át. Azaz az irodalom halála egy olyan funkcióváltás eredménye, mely eltereli a figyelmet a művek retorikájáról és nyelvi megalkotottságáról. Az elbeszélés tehát pontosan a maga szövegszerűségéhez és annak allegorikus mozgásaihoz utalja ezáltal az olvasás menetét. Vagyis az irodalom halála trópust visszahelyezi az elbeszélés retorikájába, mely ezáltal élteti őt, ugyanakkor nyelvi konstrukció voltát állítja. A novella interpretációja így nem tudja megkerülni azokat a textuális szervezőelemeket, melyek éppen azért leplezik le az ideologikus olvasatot, mert materialitásuk az irodalom halála ellenében hat. Vagyis a memoár maga az irodalom létezéseként, annak egyik létmódjaként értelmezhető. A textuális alakzatokból kiolvasható „történet” így nem lesz más, mint az irodalom életben tartásának olvasói feltétele, olvasási stratégiája. A novella egyik ilyen defiguratív pontja például a szerzői nevekkel való játék. Az elbeszélőt Alex Tirindssonnak hívják, s ugyancsak e névre hallgat az irodalom halálát eredményező folyamat szellemi atyja, sőt a két szereplő apja is; mely eleve az egy jelölő több jelölt képletét írja bele a novella szövetébe. Ugyanakkor az elbeszélő (mint utolsó író) tevékenységét egy áttételes idézetsor reprezentálja, mely szerint Alex Tirindsson egyik legsikerültebb novellája egy A. T. nevű marslakóról szól, akinek földi lány volt a szeretője. Azon túl, hogy az A. T. monogram történetbeli kontextusa „képbe hozza” E. T. kalandjait, a szerzőként aposztrofált elbeszélő nevének monogramja is. Mivel a sűrítés, tömörítés retorikája együtt jár a cserélhetőség logikájával és a szerzői névre való utalással is, ezért e jelölő felidézi Talamon Alfonz monogramjának megfordítását is, azaz visszautalva a kötet egy lehetséges „eredetére”, magát a szerzői nevet is „esztétikai lebegésbe” hozza. A novella „zárlata” ily módon a név retorikáján és az emlékezet önreferencialitásán keresztül megnyitja a szöveg határait és az irodalom halálának ironikus olvasatát készíti elő: „Teljes név- és időtlenségbe akartam temetkezni. (...) El akartam felejteni azt a nevet, hogy Alex Tirindsson. (...) Rájöttem, hogy nem tudom elfelejteni önmagam. (...) Néha beleringatom magam az ábrándba, hogy én vagyok Robinson Crusoe. Ő egy hajótörött volt. Daniel Defoe írt róla nagyon hiteles könyvet. Dániel Defoe most egy áramfejlesztő állomás alkalmazottja. (...) Kényelmesen telnek napjaim. Mit mondhatnék még mást? Örülök, hogy nem tanultam meg festeni...” Az elbeszélésbe ágyazott memoár tehát egy olyan jellegű irodalmi retorikát szólaltat meg, amely a jelölők materialitását hangsúlyozva folyamatosan aláássa szó szerinti jelentéseit. Az első idézetünk „Remekül el vagyok rejtve.” és a második citátumunk „nem tudom elfelejteni önmagam” explicit kijelentése ekképpen a novella szerveződésének allegóriája is, mely implicit módon egyben a retorikai aspektus fölényét jelenti a szemantikaival szemben.

Visszatérve „lefektetett” kérdésirányunkhoz: A képzelet szertartásainak még egy olyan előzetes aszimmetriájára kell (érdemes) utalnunk, mely a vég figurációjaként értelmezhető, pontosabban Talamon Alfonz életművének további alakulását készíti elő. A nyitókötetben olvasható novellák ugyanis a közvetlen nyelvi megalkotottság szintjén rendkívül széles spektrumot tárnak elénk. Hiszen a Bocsátó című „elbeszélés” tagolatlan beszéd-imitációjától A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című novella szimbolikus történet-adaptációján (krisztus-denotáció) át A képzelet szertartásai című mondat kidolgozottságáig terjed e heterogén poétika határa. Az életmű további darabjai felől visszaolvasva e kötet elbeszéléseit világosan látszik, hogy melyek tekinthetők a szerzői név által meghatározott kánon majdan domináns szólamának előzménye(i)ként. Ebből a szempontból az első kötet két novellája érdemel kitüntetett figyelmet.

Az éjszaka árkádsorai című alkotás a következő kötet, a Gályák Imbrium tengerén című regény variációjának tekinthető. De nemcsak az alapszituációt (B. B. a vasútállomás felé tart) és a főhős alakjának ismétlését tekintve, hanem poétikai szempontból is. Az éjszaka árkádsorai olyan polifon elbeszélés, amelynek egymásra írt rétegeit grammatikai elemek alapján lehet elkülöníteni: B. B. városbeli bolyongásai múlt időben, C-vel való kapcsolata (férfi és nő szerelmi harca) pedig jelen időben inszcenírozódik. A fragmentumok határait tehát grammatikai váltások jelölik: „C. megfeszíti testét, hogy ne kelljen szembenéznie apjával, ne kelljen beleszagolnia a posztóba, lábát megtámasztja a fogas tapétával bevont deszkáján, de emiatt szinte belepréselődik B. B. karjaiba, aki szenvedélyesen ostromolja szerelmes szavaival, amelyekre végső soron egyikük sem figyel oda, mindketten saját tusájukat vívják, és amikor C. teste teljesen beleolvad B. B. testébe, az tenyerét mohón csúsztatja mellére, amit C. – B. B. csókjától rettegve – csak egy hőhullám bizsergésével tudatosít, mert úgy érzi, akkor már össze fognak tartozni. B. B. végérvényesen akkor döbbent rá, hogy eltévedt, amikor egy hatalmas kovácsoltvas kerítés állta az útját.” Az elbeszélés két szintje közötti kapcsolat akkor válik szövevényessé, amikor a múlt időben előadott eseménysorba beékelődő metamorfózisok során C. átkerül a másik elbeszélés időterébe és nyelvi világába. A szimultánná alakuló szerkezetben ezután a grammatikai határok már nem osztják ketté a történet menetét, jelzik azonban a narráció megkettőződését s ezáltal a dolgok elbeszéltségét hangsúlyozzák: „B. B. legyintett, és elindult a vasútállomás felé. A szél aszályos szőlőhegyek vörös porát hordozta, B. B. pedig megpróbált valami közömbös dologra gondolni, hogy kiverje fejéből ezt az átkos és fárasztó utat. Léptei tompán visszhangoznak a tűzfalakon, és időnként suhanó macskák körvonalait véli látni. Kis időközönként az órájára néz, hogy a foszforos számlapról leolvashassa az időt, és e szerint gyorsítsa vagy lassítsa lépteit.” A novella zárójelenete (a vonatút) aztán tematikusán is reflektál az egymásba(n)íródó nyelvi szintek artisztikumára: B. B. valamelyik támadójának hangját hallja: „C. nem létezik. Számodra jelenés a valóságban.” Azaz az elbeszélés jelen idejű vonulata összekapcsolódik B. B. tudatával, annak narratívájaként értelmezhető. Vagyis az egyik külső nézőpont belsőként is funkcionálhat felerősítve ezáltal a retorikai olvasat lehetőségét (a kint és bent oppozíciójának átrendezhetőségére utalhat egyébként a novella legutolsó „képe” is: az alagútba érő vonat trópusa).

A pikádorok ivadéka című terjedelmesebb novella is megelőlegezi az életmű későbbi darabjainak, a már említett regény mellett Az álomkereskedő utazásainak poétikai látásmódját. A mű egy többes szám első személyben elbeszélt, zuhatagszerű, szürreális képekben tobzódó (és azokra reflektáló) álomleírással kezdődik, amely egyetlen rhizomatikus mondatból áll. A nyelv kontrollálatlan burjánzását éles cezúra szakítja meg: „(...) mielőtt még hóhérunk kiszívja gúzsba kötött sejthalmazunkból a számára éltető plazmákba ágyazott magasabb rendű szerves vegyületeket, csáprágóival lefűrészelve koponyafödőnket, szippantja szürkeállományunkból az ismeretlen jelekkel teletűzdelt céltalan gondolatfoszlánysort, a fényeveszett kredenc fölött édeskés mentolos cukor illatában próbálunk meg üvölteni a lámpafénytől részegült molylepkék cikázó őrsének, hogy már rájöttünk, minden az álom ártalmatlan homokvár gázolása, ahogy könnyed zászlót döf a roncsolt eseménygombolyításba, de csak az arcunk torzult el tantaloszi fintorba, szánkból hallgató nyál freccsent, és ekkor mint szennyes, ólompalástos fellegből a jégdarabok, szakadtak ki torkunkból a hangok, kristályrácszúzó élességük metszi el álmom fonalát. Kinyitom a szemem, és megpofozott gyerekként bámulok ravatalomból felfelé.” Az egyes szám első személyűre váltó elbeszélés ezután két, grammatikailag jelölt párhuzamos szálra bomlik. Az elbeszélő jelen idejű tevékenységébe (öltözködés, reggeli, séta, szemlélődés a postára menet stb.) beépülnek olyan múlt időben előadott fragmentumok (család múltja, kutyaűzés, vidrales stb.), melyek az elbeszélő emlékezési folyamatát illusztrálják. Majd a hiperbaton-logika kiegészül olyan részletekkel is, melyek az elbeszélő jelen- illetve jövőorientált képzeletét szólaltatják meg (pl. fiktív szexus). Az időrétegek egymásba fonódása alakítja ki ezek után az elbeszélés imaginárius tartományát: a háború sújtotta város vízióját. A képzelet alkotta univerzum textuális jegyei ugyanakkor arra utalnak, hogy az alakok (szereplők) funkcióváltásai egyben jelzik a nyelv áttetszőségének átírását is. (Egy konkrét példára utalva: a városi tűzoltóegylet katonai osztaggá alakulását a tüzelő tűzoltók szójáték – oxymoron – adja vissza, mely a nyelv retorikai mozgásaira tereli a figyelmet). Emellett a novella hermeneutikai képlete (álom, emlékezet, képzelet, fantazmagória) megnyitja azt a horizontot, melyben Talamon Alfonz szövegeinek mnemotechnikája alakulni fog.

2. A regény mint álomciklus

Az iménti gondolatmenet által kialakított diszkurzív térben – mely az eddig „elemzett” irodalmi szövegek retorikai vonatkozásaira koncentrált elsősorban – megteremtődött annak feltétele, hogy Talamon Alfonz életművének legterjedelmesebb darabját szóra bírjuk (értelmezzük). Előtte azonban utalnunk kell arra, hogy ez nem feltétlenül az alkotások között létesíthető teleologikus kapcsolatok rendszerét tartja életben. Éppen ellenkezőleg: a szöveghatárokat átjáró retorikai komponensek nem biztosítják az olvasatok azonosságát, de még a nyelvi karakterek identitását sem. Annak tapasztalata tehát, hogy egy életművön belül megrajzolhatók bizonyos erővonalak nem jelenti elsődlegesen a szerző(funkció) fejlődéstörténetét. Pusztán arra utal, hogy a szövegek közötti viszonyok természetéből adódóan nem tekinthetünk el az olvasás kondicionáltságától és a művek újraalkotásának megelőzöttségbeli feltételeitől. Többek között ezért jelöltük ki interpretációnk terét a kezdet, a közép és a vég figurációjának egymásba forduló alakzataival. Nem lehetetlen tehát, hogy a Gályák Imbrium tengerén című regény poétikai dimenziói sem az életmű centrumának jelölői.

Az alkotás címe négy olyan aspektust rejt magában, melyre érdemes kitérnünk. Egyrészt – származási helyét tekintve – a regény záró képsorára utal, melyben a főhős képzelete a mozdonyfüst és a gőz által kirajzolt formákat gályákká egészíti ki. Amellett, hogy a műben központi szerepet játszik a képzelet hermeneutikája, azaz a cím ebből a szempontból a regényszövet szerveződésének egyik jelölőjére tereli a figyelmet, felidézi a szöveg határának képzetét is. Vagyis a centrum és a periféria egymást törlő játékának metaforája egyben. Másrészt az utolsó képsorban az Imbrium tengerére tartó gályák a karnevál eseményével kerülnek kapcsolatba: „A szürke, sápadt égre kupolaként terülő gomolyogok dagadó vitorlája kincses gályára emlékeztették a hol elernyedő, hol megfeszülő vásznakkal, s fenségesen horgonyzott az állomás fölött, mintha a dózse karneváljára igyekezne a hartiuszínű égen keresztül, majd előbukkant a többi is, egész flottára való úszott el B. B. feje fölött, talán egyenesen Imbrium tengerére.” Ha a karneválnak arra az interpretációjára tekintünk, amely Bahtyin megfogalmazása szerint kettős világképet eredményez, akkor a szöveg megalkotottságának egy másik fontos aspektusa kerül előtérbe. Ugyanis a regény ehhez hasonlóan fenntartja azt a kettősséget, mely az előtér és a háttér, a látszat és a lényeg stb. párhuzamaira és cserélhetőségére épül. Harmadrészt az utolsó képsor történéseinek logikájára is utalhat. A főhősre csukódó ajtó ugyanis elzárja előle szemlélődésének illékony tárgyát s ez amellett, hogy a képzelet folyamatának végét jelöli, az eredet eltűnésének metaforájaként is értelmezhető. Negyedrészt felidézi a fantázia megragadhatatlan, mert mindig változó tárgyának alaktalanságát és anyagtalanságát, melyet a füst látványa jelképez. S ebből a szempontból olvasói felhívásként is interpretálható, hiszen az olvasóra hárul a feladat, hogy a szerteágazó szövetből képzelete révén regényt formáljon.

Arra a kérdésre, hogy a Gályák Imbrium tengerén című regénynek ki vagy mi a főhőse, rendkívül sokféle válasz adható. Az elbeszélés kiindulópontját B. B. bolyongásai képezik: álmaiból felébredvén kézhez kapja katonai behívóját; az esemény elsőként arra készteti, hogy utánajárjon a dokumentum hitelességének, majd városbéli kalandjai után elindul a megjelölt célállomás felé, a telephelyet nem találja ugyan, de mielőtt visszautazna egy tiszt beülteti katonai járművébe. A történéseket azonban folyamatosan megszakítják B. B. álmai, visszaemlékezései és képzelgései, melyek retardációkon és kitérőkön keresztül kialakítják a hős elbeszélt tudatának cél nélküli és szövevényes szövegvilágát. Eme idézetek olyan hálózatot reprezentálnak, melynek elemei, részletei egymásra vonatkoznak (pl. „még a katonai büntetésvégrehajtó telepre szóló behívóját is el akarta mondani, persze jómaga is tudta, mindezt csak mentség gyanánt mondhatná, hiszen csak egy másik álmában kapott behívót egy, a valóságban nem létező postától, s annak az álmának egy fikarcnyi köze sincs ehhez, hacsak annyi nem, hogy ez még ugyanannak az éjszakának egy másik álomciklusában zajlik, de félt, hogy az egyes álmok szereplői utánajárhatnak azoknak az eseményeknek, amelyekre a másik álmok alapján hivatkozik.”). Az ily módon terebélyesedő hermeneutikai univerzumnak mindenekelőtt az lesz a legfontosabb ismérve, hogy komponensei felszámolják a szövegen kívüli referenciákat. Pontosabban arra utalnak, hogy már maguk is eleve értelmezett formában léteznek. A szövegfragmentumok kapcsolódásának retorikája így megnyitja a narratívak és diszkurzusok interakciójának szabad játékterét. Foucault az ilyen jellegű szerveződést a következőképpen jellemzi: „ha az interpretáció sohasem fejeződhet be, az egyszerűen azért van így, mert nincs mit interpretálni. Nincs semmi abszolúte elsődleges, amit interpretálni kellene, mert alapjában már minden interpretáció, önmagában egyetlen jel sem dolog, amely felkínálja magát az interpretáció számára, hanem más jelek interpretációja.” Az álomleírások, visszaemlékezési folyamatok és képzelődési aktusok, egyszóval mnemotechnikai konstrukciók így nem a tárgy azonosításában, hanem annak elbeszélésbeli szituálhatóságában teszik érdekelté a regény olvasóját. Azaz magára az elbeszélés menetére és az elbeszélő (egyébként azonosíthatatlan) „alakjára”, hangjára, ezáltal a nyelv teljesítőképességére terelik a figyelmet. A szövegbeli referenciák ily módon főszereplővé avatják az elbeszélőt is, „akinek” tudata szintén a működtető retorika „tárgyává” lesz (pl. „Úgy tűnt, hogy az egész városra, de elsősorban B. B. szívére a szomorú, fájdalmas elmúlás halovány ecsetű festője lemondó, gyászos gondolatokat rajzolt, mint a késő őszi jeges esők közeledtét jelző szelek, melyek lassú, tétova haladása gyászhuszárra emlékeztetett, aki a láthatatlan, rozmaringszagú halál felé lépdel óvatosan, mindenre elszánva magát, ám azonnal visszafordul, mihelyt meghallja a lókoponyán kicsiholt, az élet húrján eljátszott dallamot, amelyet csak az hallhat meg, akinek szánja, vagy mint elhagyott szerető, aki lassan ódalog ki a számára immár örökké zárva hagyott, egykor forróságot, izzást adó ölből, aki illanó reményének megtartását emlékek csalogatásából várja, ám a kedves szirmú mozdulatok keselyűkként tépik, mégis megmártózik bennük, hátha olyan titkot árulhatna el, amely megacélozhatná szívét, s gonoszságuk ellenére szívja magába a tovatűnt perceket.”). (Az elbeszélői tudat burjánzásának széleit egyébként olyan reflexív pontok jelzik, melyek B. B. tevékenységének jelenébe térítik vissza a leírás menetét – ezt minden esetben a most szó jelöli.) Vagyis az emlékezési aktusok elbeszélése egyben az emlékezet működését, annak cél nélküliségét tükrözi. Ugyanakkor az emlékezet megszakadását jelölő töréspontok, szöveghatárok az olvasói aktivitás konstruktív mozzanatait „írják elő” (pl. „B. B. emlékezete megszüntette a képek elraktározását, úgy ítélve meg a helyzetet, hogy kijózanodva minden valószínűség szerint arcpiruló szégyenkezést fog kiváltani a szokatlan, szeszgőzös mozdulataival, féktelen, cenzúrázatlan gondolataival, nyílt kezdeményezéseivel az idegen lányokkal, hogy megédesíthesse utolsó óráit, trágár ajánlataival a hozzá legközelebb ülő lánynak, majd az azt követő kakaskodásával ismerőseivel, illetve az ezeket kísérő gallércibálások, hadonászások, káromkodások, a kiivott poharak összetörése miatt, miközben egyre jobban távolodott tőle az asztal, távolodtak annak fényei, a lapjára rakott üvegekkel, poharakkal, imbolyogva, akár egy viharban kifutott hajó, s hiába is akart megkapaszkodni, eszmélése a hideg kövön történt. B. B. italtól sajgó fejjel tudatosította, hogy a szél csimpaszkodik fürtjeibe, ő maga pedig hanyatt fekszik egy elhagyott mellékutcában”). Az elválasztott fragmentumokból álló mozaik hiányzó részeinek megalkotása így az olvasó képzeletét igényli. B. B. történetének és az elbeszélő kompetenciájának üresjáratai tehát egy másik szubjektumfunkció jelenlétére utalnak. Ugyanakkor e funkció, mivel az elbeszélés nyelvében/által keletkezik, pontosan a maga határaival szembesül: a kitöltő kompetencia végtelensége eltörli játékának eredetiségét, de ami fontosabb: irányát kijelölve cserélhetőségét állítja. Ebből a (nem elhanyagolható) szempontból a Gályák Imbrium tengerén című regény az elbeszélt történet teleológiája (behívó – bevonulás) ellenére határozottan egy össze-rakhatatlan mozaik benyomását kelti. Erre utal többek között a mű végének hiánymetaforája is, mely visszaírható a szöveg jelképzésének folyamatába: „szemét lehunyta, a fellobogózott, lampionos páragályákra gondolt, s remélte, álmot látva elalszik, mielőtt célhoz érkeznének” Vagyis a művilág bezáródása a mű világának nyitottságát jelöli. Azt a teret, melyben a „főhős” képzelete újra mozgásba jön: egy textust, mely a „kiszámíthatatlan” jövőből íródik.

Az imént vázolt tapasztalatnak (az elbeszélés menetében) megfeleltethető egy jelölési mechanizmus, mely a jelöletlenség alakzatát, pontosabban az anonimitás kérdéskörét érinti. A regény szövetében ugyanis (B. B. monogramját leszámítva) semelyik „szereplőnek” sincsen neve. Ez egyrészt arra utalhat, hogy az elbeszélés retorikája kifejezetten kerüli az individuális, jelölő és jelölt organikus kapcsolatát állító trópusok reflektálatlan alkalmazását, másrészt arra is, hogy az „író/alkotó” helye tetszőlegesen betölthető. Talán nem tűnik elhamarkodott lépésnek, ha e jelenséget a cserélhetőség alakzatával hozzuk összefüggésbe. Ugyanis pl. B. B. álmai éppen azért vesztik el egyediségüket, mert „bárki” által reprodukálható mechanizmusokra utalnak. Azaz kirajzolnak egy olyan nyomvonalat, amely szupplementumként összeköti az interpretációk megoszthatóságát. S itt nem is a „tudattalan” vagy az antropológiai aspektus dominanciájára érdemes utalnunk. Hanem inkább arra, hogy az álmok és fantazmagóriák interpretációfüggősége fenntartja az irodalmi szöveg által felkínált szubjektumfunkciók aktualizált változatainak egyenrangúságát. Talamon Alfonz regénye tehát – ebből a szempontból – fragmentumainak hierarchizálhatatlan olvasatait is „leképezi”.

S itt érdemes kitérnünk arra, hogy a mű részleteinek határait, olvashatóságának feltételeit egy olyan metaforikus ismétlődés jelöli, amely egyszerre utal a szöveg elbeszéltségének horizontján egymásba nyíló szerkezetekre és az őket mozgásba hozó trópusok retorikájára. A regényben inszcenírozódó nyílás-záró alakzatok szerepét kell tehát röviden értelmeznünk. Rendkívül feltűnő ugyanis, hogy az említett törésvonalakat ablakok és ajtók sorozata keretezi. Csak egyetlen példa: B. B. hazatérését a következőképpen „illusztrálja” az elbeszélő: „Ám újfent csak a szomszéd verandán gyulladt fel a villany, fénye homályosan megvilágította a ház bejárati ajtaját, elmosódó, kivehetetlen árnyat rajzolt B. B. testéről a fűre, amíg ő kulcscsomóján keresgélve kiválasztotta a megfelelőt, s lelkében nagy megkönnyebbülést érezve átlépte a küszöböt. Egy csermely hűs fogságában álldogált, feltűrt nadrágszárral, hallgatva a csobogást, érezte, ahogy a jéghideg víz elgémberíti lábujjait”. Vagyis a „valóságot” megkonstruáló emlékezet egy olyan jellegű játék része, amely felerősíti a küszöb retorikai jelenlétét. Az erre való reflexió pedig – mivel maga is trópus – mindig is küszöbhelyzetbe kerül: egyszerre kell olvasnia az elbeszélés „tárgyának” dimenzionáltságát és az elbeszélés nyelviségének önreferens alakzatait. Az „átlépés egy másik világba" (egy trópuson keresztül) tehát az olvasó tevékenységét is jelöli, aki belépve a szöveg retorikájába a küszöbön túl képmásának defigurációjával szembesül.

Annak esztétikai tapasztalata tehát, hogy egy lehetséges regény cselekményteste egymásba nyíló elbeszélések, fikciók sorozatává alakítható (és ezért eliminálható), felvet egy jelentőségteljes dilemmát is. Talamon Alfonz művének címe ugyanis rendezi a füstgomolyagok helyzetét és a pillanatnyiságban rögzíti azokat. De (az utolsó képsor alapján) megfordítva a képletet: időzhetnek-e a gályák Imbrium tengerén, ha olyan szövetből vannak, mint B. B. álmai, azaz az elmúlás anyagával íródtak. Hiszen ha a cím a regény allegóriája, akkor az a mű elillanását jelöli. Maradjunk tehát inkább annál a variációnál: alakváltozatokról lehet szó, melyeket az olvasó tekintete alkot meg.

3. Az „utolsó” kötet mint a kezdet lehetősége

Természetesen semmi sem garantálja azt, hogy Talamon Alfonz prózájának „utolsó” fejezete (Az álomkereskedő utazásai című kötet) a zárás aktusaként nyerjen elsődleges értelmet. Arra kell törekednünk tehát, hogy interpretációnk iránya kizökkenhessen a „megszabott kerékvágásból”. A kötet novelláinak intertextuális megalkotottsága ugyanis lehetővé tenné, hogy az életmű koherenciáját biztosító motivikus hálózat megrajzolása alapján az egyes művek értelmezhetőségi irányait mondjuk az imént tárgyalt regény felé tereljük – kialakítva ezáltal egy olyan szerzői képletet, melynek elemei egymás redukciójának tekinthetők. Annak ellenére, hogy pl. A hajnalok iszonya című novellában az elbeszélő említést tesz egy könyvről, melynek paratextusa alapján szóba kerül többek között egy B. B. monogrammal ellátott „alak” is; vagy hogy a több novella jelképzési szövetében konstituálódó (már említett) hermeneutikai dimenziók (álom, képzelet, fantázia stb.) és alakzatok (pl. a vonat, a gálya stb. trópusa) hasonlóságot mutatnak az életmű korábbi darabjainak alkotóelemivel; inkább azokra a narratív és textuális mozzanatokra utalnánk, melyek – kilendítve interpretációnk irányát – az „utolsó” kötetet elkülönböztethetik a befejezettség és a visszaigazolás életműbeli szálaitól. Azaz kerülve az ideológiáknak való megfelelés elvárásait, a záró darabok olyan jellegű immanenciáját hangsúlyoznánk, mely az értelmezés másfajta keretrendjét hozhatja játékba. Újabb kiindulópontként egyetérthetünk de Man azon megállapításával, mely szerint: „Az irodalmi szöveg nem fenomenális esemény, amelynek bármiféle határozott létezési forma lenne tulajdonítható, tekintsük akár természeti tényként vagy szellemi tevékenységként. Nem vezet transzcendentális érzékeléshez, intuícióhoz vagy tudáshoz, csupán előhív valamiféle megértést, amely kénytelen immanensnek maradni, hiszen érthetősége problémáit saját feltételei mellett veti föl.” Vagyis Az álomkereskedő utazásainak poétikai rétegeiből azokat a komponenseket emelnénk ki, melyek a továbbírhatóság retorikai feltételeit fogalmazzák újra Talamon Alfonz prózájának „kései” fázisában.

Feltűnő, hogy a könyvben helyet kapó novellák narratív szerkezete rendkívüli hasonlóságot mutat. Mondhatni: homogenizálja a kötet írásait. A szóban forgó elbeszéléstechnika a műbeli perspektívák sokszorozódását a megtett történetmondó/alakító én kompetenciájába utalja (pl. címadó novella, A vágyak ösvénye, A napnyugat égalja). Az én-elbeszélés azon válfaja azonban, amely e szövegekben érvényesül különböző grammatikai jelölőkön keresztül megbontja az én stabilitását és dekomponálja annak beszédműveleteit. (Az olvasási stratégiák ilyen irányú érdekeltségét egyébként egy több novellában „elhangzó” trópus is alátámasztja. Sok esetben ugyanis az elbeszélői horizontot az „árgus szemekkel való nézés” intertextusa nyitja meg. Az Argos mítoszára való utalás pedig mintegy kiprovokálja a más szemmel való nézés olvasói aktusát.) Nézzünk erre egy konkrét példát a több lehetséges közül. A madarász halála című novellába beépülő megszólított te („szerelmem”) alakzata azért tekinthető ilyen funkciónak, mert korlátozza az elbeszélő szerteágazó képzeletét s így olyan retorikai pontként határozható meg, melyre a mindig visszautaló elbeszélés emlékezete hatni kénytelen. Az én és a te viszonyának összekötöttségét a madár figurája metaforizálja (az elbeszélő szerelmétől kapta, így kapcsolatukat idézi fel), amely ugyanakkor elválasztottságukat is jelöli, hiszen kalitkába van zárva. Nem meglepő tehát, hogy az elbeszélő „tekintete” folyamatosan a madárra (mint jelöltre, amely eleve a jelölő pozíciójában van) összpontosul, ami eszerint minden esetben behozza a képbe a te „alakját” is, aki távol van. A kalitkába zárt madár sínylődése, majd szabadon engedése ráirányítja a figyelmet a nyelv grammatikai mozgásaira. Vagyis a novella retorikájában a megszólított trópusa az én jelölő voltát is állítja, melynek viszont a te lesz a jelölője. E láncolat lezárhatatlanságát és elemeinek egymásba való átcsapását allegorizálhatja a novella zárójelenete, mely a madár elrepülését írja le: „gondolataimat, kilátásaimat rendezgetve, ajándékod kiröppent belőle, akkor ébredtem cselekedetem megmásíthatatlanságára, amikor sebes szárnyalással, búcsúkör nélkül tűnt el a szemem elől, csak a tetőgerinceken, tűzfalakon, sűrű falombokon áthatoló tekintetem követte az úton, amelyen a felszíjazott utazóládákkal púpozott delizsánsz mélyén ülve elutaztál.” S ez egyben a végső jelölt megpillantását odázza el: „a padlódeszkák helyén tátongó szakadékok között sejtelmes mosollyal egyensúlyozva elindultam az ablak felé, annyira biztos voltam benne, hogy híretek vehetem, de az ablak fájdalmas nyögéssel, a sokáig virrasztók fáradt megadásával hunyta le spalettaszemét.”

Perorációképpen az „utolsó” kötet egy olyan „novellájára” utalnék, amely egyben Talamon Alfonz leghosszabb mondatát jelenti. Az ősök földje mindenekelőtt azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert olyan tüköreffektusokat hoz játékba, melyek a novella tárgyának elbeszélésében és így a mondat szintjén is tetten érhetők. Már maga az a tény, hogy az elbeszélés egyetlen mondatból áll felhívja az olvasó figyelmét az inszcenírozódó történet és a nyelvi kategóriák szétválaszthatatlanságára. A novella megtett beszélője két, látszólag független „történetet” ad elő: az egyik a narrátor képzeletét jeleníti meg, a másik egy megszólított (teként materializálódó) alak könyvtárbéli tevékenységét, kutatását (egy halottaskönyv neveinek azonosításán fáradozik) beszéli el. A grammatikailag jelölt határok akkor válnak jelentésessé, amikor a könyvet olvasó te az elbeszélő (én) nevét fedezi fel az összeírásban: „elképzelhetetlen, hogy ne vett volna észre, mégsem tud szeme elszakadni a lapokról, az utolsó bejegyzés helyén kétségtelenül a nevem olvasható, az első pillantásra fel sem fogom a keresztnév után következő rövidítések értelmét, csak a sokadik új ráolvasás után, lüktető halántékkal tudatosítom, csakis rólam lehet szó”. S ez egyben jelöli az elbeszélt dolgok és a nyelv összefonódását is. Hiszen a halottként aposztrofált én a másik (olvasói) tevékenységében azonosítódik. A novella végkifejletében az elbeszélő és az elbeszélt fe egy olyan elválasztott (két szoba, közte fal) térbe kerül, melynek határa nyelvi értelemben megszűnik: „talán csak képzelt neszre kapod fel fejed, vizsgáló tekinteted megakad egy hatalmas, fekete fémfedelén aranyozott halálfejet viselő könyvön, a bársonyléptű, hermelinpapucsú halk zörej, melyet a szomszédos könyvtárszobából hallottam, arra késztetett, hogy felkeljek ágyamból, lábammal lábbelim keresgetve a szőnyegen, vaksin hunyorogva, hideg, tompán derengő papírlapokra léptem, nyilvánvalóan a halotti bizonyítványokra, szétteregetett keresztlevelekre, melyeket az álombéli barangolásaim során tapasztalt, alvilági erők dagasztotta örvényekkel tűzdelt, váratlanul kerekedő léglökéseknek az ébrenlétben feledkezett, megszelídült fuvallata söpört asztalomról a padlóra”. Az egymásba nyíló terek trópusa így összeköti és egymástól teszi függővé a narratív képletben elválasztott grammatikai alakzatokat. A te által olvasott én halálát ily módon maga a nyelv teszi lehetővé, ami egyben a megszólított halálát is jelenti. Erre utalhat a novella záróakkordja, amely elszemélyteleníti, ugyanakkor keretbe foglalja (a szemantika szintjén) a „történteket”: „a folyosóra szorult éj tátott torkából, a feneketlennek tetsző, szédítő mélységből kinyúló bestiális karmok a bokákra fonódnak, s kíméletlenül, az ellenállásra időt sem hagyva ragadják azokat magukhoz.” Az én és a re egymásnak való kitettségét (az olvasó és az olvasott retorikai konvergenciáját) a szintaktika határa hivatott jelölni – azáltal, hogy egyetlen mondat zárja magába az „alany” és a „tárgy” viszonyát. Vagyis a megszólalás lehetőségét tükröző grammatika a nyelv (s így az elbeszélés „szereplőinek”) tükörképe is: „érzem, amint úrrá leszek mozdulataimon, egymásnak fogunk ütközni, látom fényben felragyogó, felkelő nap fürösztötte arcát, mélyen a csontok között ülő szemével az enyémbe fog bámulni, akárha tükörbe néznék, szád szólásra nyitnád, szemem sarkából látni fogom, ahogy a polc szélére fektetett, nyitva felejtett halottaskönyv lebillen, a padlóra zuhan, a termet betöltő hatalmas robajjal”. Tehát Az álomkereskedő utazásainak prózai diszkurzusában – egy, a jelölt szerző szövegei által megengedett allegorézist érvényesítve – a nyelv a végtelen lehetőségek énkorlátozó retorikája.

Az életmű mint töredék

Az a kérdés tehát, hogy mikor tekinthető lezártnak egy írói életmű, minden bizonnyal rendkívül szerteágazó problémákat hoz felszínre. Filológiai értelemben a kérdés talán megválaszolható lenne, hiszen a szerző összes művének lajstromozhatóságát érinti. Teoretikus válasz azonban nemigen adható, hiszen már maga az olvasás menete megnyitja az életmű határait, egyes részleteit más szövegek horizontjához közvetíti; ráadásul ebben az értelemben akadnak majd olyan művek is, melyek az adottnak vélt szövegek továbbírásaként értelmezhetőek (jelen írás sem interpretálta összefüggő egészként az életmű retorikáját, s így egy-két szöveget figyelmen kívül hagyva megteremtette a maga vakfoltjait is). Talamon Alfonz életművének lezárulása mellett érvelni tehát naivitás volna. Hiszen rendkívül sok vele kapcsolatos „összefüggés” (vagy éppen differencia) értelmezése maradt még megíratlanul. Elvégre az ember halhatatlanságból faragja koporsódeszkáit. Vagyis az „örök” állítását és a „részlegesség” gyakorlását, a halhatatlanságot és a halált valóban csak egy hajszál választja el egymástól: néhány betű...