Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. október – Talamon Alfonz emlékszám / Legendás magyarok az aviatika hőskorából

Legendás magyarok az aviatika hőskorából

Talamon Alfonz alteregója, Samuel Borkopf, legendás személyek hősiesnek aligha nevezhető cselekedeteiről mesél ebben a – sajnos – befejezetlenül maradt könyvben, amely inkább novellaciklusnak látszik, mint regénynek. Hogy minek szánta írója, regénynek-e vagy sem, most már nem tudjuk meg. Samuel Borkopf elköltözött a halhatatlanok világába, s nekünk oda egy ideig még nincs belépésünk. Legendás figuráinak alakmásai is itt élnek még közöttünk, csak nem lesz senki, aki híres (vagy inkább hírhedt) cselekedeteikről beszámoljon. A legendás személyek visszaköltöztek a hétköznapokba.

A könyv a polihisztor, hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás, a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzó, a parlamenti képviselő Pepik Zefstein kegyelmes úr és az ő ismerőseik és barátaik halhatatlan tetteit őrzi. Samuel Borkopf kocsmájában jönnek össze mindennap, s emlékeznek nosztalgiától fátyolos tekintettel rég múlt idők dicsőségére. Társaságukban Mikszáth és Krúdy világát lakjuk be, a boldog békeéveket és azok végét. A huszadik század hajnalán és reggelén vagyunk egy kisvárosban, ahol a polgárok a Galántha és környéke című napilapból értesülnek szűkebb pátriájuk és a világ dolgairól. Magyarok és németek, keresztények és zsidók élnek egymással többé-kevésbé békében ezen az áldott helyen, ahol mindenki mindenkit ismer, s még a gazdag Kuffner bárót sem zaklatják holmi szocialisták. A várost ugyan meglátogatják Prónay úr különítményei és a tanácsköztársaság vöröskatonái is, de hiába fosztogatnak, rabolnak és gyilkolnak, a polgárok egymás iránti szolidaritását nem tudják megtörni. Komolyabb háborúság csupán akkor tör ki közöttük, amikor lángba borul a cukorgyár, s az egymással versengő magyar és német tűzoltóbrigád derék ifjai az elsőség, a hírnév és a szép lányok kegyeinek kedvéért egymást locsolják, ahelyett hogy a tüzet oltanák.

Talamon Alfonz korábbi prózáiból az anekdotikus elemek éppúgy hiányoztak, mint a humor és a felhőtlen derű. Ebből a könyvből kiderül, hogy Talamonnak nagyon is kezéhez állt a mesemondás, a színvonalas szórakoztatás és mulattatás. Soha ennyire felszabadult és ellazult nem volt még, mint itt, a Borkopf-történetekben.

Mindegyik történetének a magja egy anekdota, amelyet színesen, a cselekmény késleltetett bonyolításával és bőséges, csipkelődő-gunyoros humorral pertraktál. Ünnepélyes hangon mesél hősei esetlenségeiről, beteljesíthetetlen vágyairól és álmairól, stílusa azonban sosem csap át durva karikatúrába. Barátai gyarlóságait megérti és megbocsátja, s ő maga sem tetszeleg olyan pózban, mintha különb lenne náluk, s fél fejjel fölébük magasodna. Samuel Borkopf nem csupán elbeszélője a történeteknek, hanem résztvevője is. Az anekdotát Mikszáth óta csak nagyon kevés magyar írónak sikerült olyan magától értetődően irodalommá nemesítenie, mint most Talamon Alfonznak. Ő a mítosz felé tágítja az anekdotát, a történeteket időtleníti, költészetté lényegíti. Elbeszéléseinek nyelvezete (a már ismert tekervényes, indázó talamoni körmondat) itt érzelemmel telítettebb, lirizáltabb, mint korábbi műveiben. Krúdys a mondatok hangulata, a zenéje, olykor krúdysak a hasonlatai is. Az író a magyar prózának egy olyan hagyományát élesztette föl, amelyről azt hihetnénk, ma már nem alkalmas korszerű mondanivaló hordozására.

Persze meg nem tudnám mondani, mi korszerű ma? Ezt talán attól a jósnőtől kellene megtudakolnunk, akit a vesztes háborút követő első napokban meglátogatnak Samuel Borkopf barátai, hogy megtudják, melyik győztes hatalom hadserege fogja megszállni városukat. Üzemzavar azonban még egy jósdában is előfordulhat. Valami fatális félreértés folytán ugyanis Ferenc József szelleme idéződik meg, s a nyugalmából felzavart agg császár szelleme valamilyen Szovjetunióról beszél nekik ingerülten jövőbeli olimpiai játékok kapcsán. Nem csoda, hogy a hüledező polgárok azt hiszik, a derék császár szelleme megháborodott. Mert az olimpiai játékokról olvastak már egyet-mást a Galántha és környéke hasábjain, na de mi az a Szovjetunió? Én pedig semmi esetre sem szeretnék úgy járni, mint ők, mert ha megtudnám, hogy ötven év múlva megint valamilyen Szovjetunió szerzi meg a legtöbb aranyérmet, talán még kárt tennék magamban.

Mulatságos epizódja a könyvnek az is, amelyben Samuel Borkopf az első filmvetítésről számol be. A nagy esemény akkor vesz drámai fordulatot, amikor kiderül, hogy a mozigépész Schön Attila és mások fenyegető unszolására sem képes rávenni a vásznon megjelenő hölgyet arra, hogy végre minden ruhadarabját levesse. Hiába vetítik le újra meg újra a filmet, a hölgy mindig hajszálra ugyanazt teszi, amit az előző vetítések során. Iszonyatos botrány kerekedik a dologból, s a mozigépész örülhet, hogy a végén nem hagyta ott a fogát. Vagy az a jelenet, amikor Kuffner báró automobilt vesz, és a fáradhatatlan Schön Attilát bízza meg, hogy zászlóval a kezében, az automobil előtt futva jelezze a balesetveszélyt a városka polgárainak, akik automobilt most láttak először életükben. A komikum sok helyen csap át groteszkbe, s ilyenkor mintha egy Hrabal novellából készült Menzel-filmet látnánk.

Nem tudhatom, sajnos, milyen terjedelemre tervezte könyvét Talamon Alfonz. Százharminckét gépelt oldal készült el belőle, s ez bőségesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ragyogó tehetségének újra tanúbizonyságát adja, s ahhoz is, hogy hátrahagyott kéziratát befejezetlensége ellenére se érezzük töredéknek. Történetei még sokáig sorjázhatnának, mivel nem fűződnek föl valamilyen, a történeteket egyberántó központi cselekményszálra. A fantázia tartalékai kimeríthetetlenek, legföljebb az író kedve fogyhat el egy idő után. Ám az írói kedv fogyatkozásának nyoma sincs az elkészült kéziratlapokon.

Viszont bizonyossággal állítható az, hogy Talamon Alfonz posztumusz könyve – Mikszáth ide, Hrabal oda – az újabb magyar irodalom egyik legeredetibb, legkülönlegesebb vállalkozása. Ma még semmi értelme jóslásokba bocsátkozni, hogy az utókor vagy az irodalomtörténészek hol helyezik majd el. Kígyózó mondatai és összetett hasonlatai ellenére élvezetes és emlékezetes olvasmányként marad meg sokunk emlékezetében. Kacagtató történetei felejthetetlenek. A. Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából az író legmozgalmasabb, legszínesebb, legvidámabb és ugyanakkor reflexiókban is gazdag műve.

                               

(Ez az írás Talamon Alfonz megjelenés előtt álló posztumusz kötetének előszava.)