Kalligram / Archívum / 1997 / VI. évf. 1997. október – Talamon Alfonz emlékszám / Talamon Alfonz barlanguniverzuma

Talamon Alfonz barlanguniverzuma

előszó emlékképekkel kétségekkel és bizakodással

1996. február 8-án délután szeles, hideg időben érkeztem Galántára. A vasútállomásról jókora halom folyóirattal felmálházva a város másik végén álló Esterházy-kastély felé vettem az irányt, ahol a Hamvas Béla Klub Kalligram-estjének vendégeként folyóiratunkról folytattam beszélgetést. A helyszínen értesültem róla, hogy a beharangozott beszélgetőtárs megbetegedése miatt Talamon Alfonz lesz a kérdező.

Fonzi és a kérdezés – ez első hallásra is furcsa párosításnak tűnt. De hát miért?!

A művész kérdez, a társadalom, a történelem, a természet jelenségeitől inspiráltaivá kérdést kérdésre halmoz, az égre tekint s a gyarló emberi nemre, s költői kérdéseket szegez Teremtőjének, szózatszerű, patetikus kérdéseket, és kétségbeesett, keserű, önostorozó, szkeptikus és cinikus és morbid és kegyetlen kérdésekkel árasztja el az égi és földi hatalmasságokat. Kérdéseket vet fel a racionalista, hogy a kérdései nyomán kibomló újabb kérdések egyre sűrűbb hálózata révén strukturálja a világot, és az anyag természetén messze túlmutató emberi tudat és a halandóság ténye közötti feszültségből táplálkozó – s általában az élet és az alkotás értelmére vonatkozó számonkérés számba menő kérdések is gyakran záporoznak az istenség vagy a természet felé. A művész mint kérdező – ez a művészi habitus jellemzésének talán legmélyebb gyökeret eresztett frázisa. S mint a közhelyek többségében, ebben is van valami.

A kérdésfelvetés, a kérdezés mint a lét kérdései általi mély érintettség kifejezésének eszköze vagy mint a megismerés módszere terebélyes irodalmi mítosszá nőtte ki magát. Egyszersmind demonstratív jelleget öltött és átlagos intenzitású alkotásokban illusztratív elemmé lett. Ma már – persze az egyes szépírói modorok felől megcsömörülve – közvetlen megnyilvánulásait számos irányzat kerüli. Ám hogy egy írótól ennyire idegen legyen a kérdezés, az azért mégis szokatlan. És ha ez Talamon sajátságos szellemi magatartásának minősíthető, prózája értelmezésének is egyik fontos kulcsa kell hogy legyen.

Talamonnál nincs kérdésfelvetés, mert tulajdonképpen nincs hagyományos értelemben vett drámai szituáció, nincsenek szereplők, vagy ha mégis, bizonytalan társadalmi-pszichológiai meghatározottságú árnyalakok. Szellemek, akiktől minden kitelik. Attól függően, milyen érzelemhalmaz felé lebbenti el az időtlenség ködéből földerengő alakjukat a képzelet.

És az időkezelésnek a modern prózája oly jellemző nagy (technikai) kérdéseivel sem szembesülhetünk Talamon szövegeinek olvasása során. Nem igyekszik átstrukturálni az idő unalmas linearitását. Sőt, mintha egyáltalán nem létezne nála a történelmi, a kulturális, az emberi idő, csak az a kozmikus időkáosz, amibe ezek az iszapsűrűségű s alig moccanó történésfolyamok torkollnak. S mivel minden ebbe a végsőkig relativizált időmasszába ágyazódik, viszonylagossá válik a földrajzi, sőt a geometriai tér is – nincs, akit kérdezni lehetne, nincs, aki kérdezhetne. És nincs kérdés sem, mert nincs egyetlen biztos támpont, amihez képest valamely jelenség, helyzet, fogalom, dolog vagy bármi más kiemelkedően kérdésessé válhatna.

A kíváncsiság reflexe még működik, sötét szobák során át haladunk tapogatva, derengést sejtve, minden négyzetcentiméternyi falfelületnek, minden parányi nesznek, halovány megérzésnek rendkívüli jelentőséget tulajdonítva – a szőrszálhasogató leírás szinte már térképészeti precizitást sejtet –, s már-már elveszünk a körülményesen tálalt leheletfinom részletekben, amikor rádöbbenünk, hogy a pazar gazdagsággal felbuzogó részletek nem állnak, tüntetően nem állnak össze egésszé, akár csak egy sötét, ablaktalan helységgé, s nem is szerveződhetnek valósággá, a valóságnak mégoly parányi átlényegített foszlányává, még a mélytudatból a maguk kifürkészhetetlen törvényszerűségei szerint feltörő s csoportosuló álomképekké sem, mert a szöveg vezérfonalát tartó író (olvasó) ébertudatában sincs reális, a stabilitásnak legalább csak időleges és lokális jeleit – megkérdőjelezhetetlenül! – mutató világ, amire az írói (olvasói) vízió támaszkodhatna és így a szöveg a hagyományos értelemben jelentésessé, értelmezhetővé, legombolyíthatóvá válhatna. Nincs semmi, csak a rettenetes űr – de az irtózatosan. Ettől a térfogattalan tartalomtól érthető módon képtelenek elrugaszkodni a kérdések.

De Fonzi azon a februári estén a helyettes kérdező szerepébe kényszerülve mégiscsak kérdezett. A beugrásból, mint később megtudtuk, még azon az éjjelen halálugrás lett. Az autó, ami a házuk előtt elgázolta, nem a tudat bugyraiból bukkant elő. Nagyon is valóságosan termett ott, s a legalkalmatlanabb pillanatban. És ennek a szaltó mortálénak az íve a földi purgatórium – a kóma – hét hónapig tartó spiráljának közbeiktatásával zárult le egy évvel ezelőtt.

Bármennyire is erőltetem emlékezetem, képtelen vagyok felidézni megismerkedésünk pillanatát. Annyi bizonyos, hogy 1983 őszén, amikor a nagyközségből az idő tájt kisvárossá lett Diószeg cukorgyárában dolgoztam, még nem ismertük egymást. A személyes találkozásra valószínűleg röviddel ezután, az érsekújvári Iródián kerülhetett sor. Ő akkor még középiskolás volt, de megjelent már néhány figyelemreméltó elbeszélése a galántai gimnázium lapjában és az Iródia-füzetekben. Miután 1984-ben leérettségizett, egy esztendeig vonatpostásként járta az országot, és saját kézírásos lapjának példányaival árasztotta el közelebbi barátait. 1985-től néhány éven keresztül magyar-történelem szakos egyetemi hallgató, majd egy rövid levéltárosi ügyködés után két évig sorkatona – pontosabban: hadipostás. Leszerelése után, a 90-es években, nagyobbrészt már szabadfoglalkozású író, egy ideig azonban a Szabad Újság sportújságírója Pozsonyban. Ezekben a hónapokban számos alkalommal megesett, hogy lekésve az utolsó vonatot, nálunk kapott éjjeli menedéket. Akkori „megalvásainak” emlékét a Borkopf-elbeszélésfüzér egyik darabjában meg is örökíti, nagylelkűen elhallgatva kései betoppanásainak fordított előképét, amikor '87–'88 táján – nem lévén állandó szállásom – gyakorta én jelentem meg Hajtman Bélával közös kollégiumi szobájának földszinti ablakában, hogy a mindig épp akkor dúló, velős bemondások közepette zajló kártyacsata pergőtüzein komótosan átgyalogolva ideiglenes alvóvackot szerezzek magamnak.

A kártya, a foci és az írás (no meg az egyetem) mellett az olvasásra is bőven maradt ideje (a prózairodalomban való tájékozottsága fiatal kora ellenére párját ritkító volt!), sőt – amiről kevesebben tudnak – a modellezésre és különböző gyűjtemények továbbfejlesztésére vagy alapjainak lerakására is. A fontosabb sporteseményekről hosszú éveken keresztül részletes dokumentációt vezetett, a csapatok tagjainak névsorán kívül a bírák, partjelzők, edzők, a gólszerzők neveit, a gólok, a szögletek és a szabadrúgások számát és pontos idejét is gyöngybetűkkel bekörmölve az erre a célra fenntartott vaskos kemény kötésű füzetekbe. Mintha – jobb híján – az adatok bizonyosságot és biztonságot nyújtó, lejegyezhető és változatlanul fönnmaradó világába menekült volna az érzéki világ értékeinek ingatagsága, az individuum eredendő létbizonytalansága, saját személyiségének, identitásának hatványozott labilitása elől – a hiány lefejthetetlen (mikro)kozmikus szorításából az elrakható tárgyak és a rögzíthető tények érzékietlen szubkozmoszába.

Kilencvenhat júliusában meglátogattam a kórházban. Ez volt az utolsó találkozásunk. Hogy ő akkor, ott mennyire és miként volt jelen, nem tudom megállapítani. Akadozva, neki-nekilendülve beszéltem, és fogtam a kezét. Biztattam; mi mást tehettem volna. Meggyógyulsz, meglátod, meggyógyulsz, mondogattam, és plafonra szegezett, üveges szemének feltételezett látóterébe emeltem a Madách-díj díszes oklevelét, amelyet önhatalmúlag még '95 nyarán, később valóban díjnyertes elbeszéléskötetének szerkesztésekor neki ítéltem.

Fullasztó meleg volt akkor is, ültünk a számítógép előtt, és az egér nyakörvén tartva jobbomat, közös erővel (sőt, egy ideig Grendel Lajossal karöltve) vetettük magunkat a végtelennek tűnő mondatok szökött fegyencekként bujkáló alanyai, állítmányai – értelme után. Keveset beszélt, fejet hajtott a szerkesztői machete előtt, s bort kortyolgatott. Én meg hol a fejem fogtam, hol sóhajtoztam, hol pedig őt korholtam, de végül legyintettem, és a bennem lakozó szerkesztő minden fenntartása és heroikus küzdelme ellenére úgy nyilatkoztam, hogy rég olvastam ilyen különös, ennyire öntörvényű, ilyen gazdag és ennyire monolitikus könyvet, ennyire hagyománytisztelő és ugyanakkor heretikus prózát. És részemről – teljes összhangban magammal – egyhangúlag neki ítéltem ezt a díjat. A díszoklevelet, amit most úgy kellett leeresztenem feltételezett látóteréből, hogy azt sem tudtam, látta-e, olvasta-e vagy hogy hallotta-e az én felolvasásom. Csalódottan és döbbenten fogtam a kezét; dialógusra készültem, de be kellett érnem halovány kézszorításokkal.

Fonzi és a dialógus!... Pedig mennyit erőltettük... Ez valahogy nem és nem akart összejönni. Illetve, egyszer azért sikerült... Maga már némán, kómában feküdt, amikor ez az írása megjelent.

A fontos dolgok nem egymás között, hanem egymásban történnek. Legbelül. Ott, ahol a személyiség legrejtettebb tartalmai már az általános emberivel érintkeznek. S ezeket a történéseket csak a víziók képesek felszínre hozni, csupán a látomások tudósíthatnak róluk. Márai Sándor írja öregkori naplójában: „Az irodalom lehetőség, megmutatni az embert mint valóságot. Aztán van a többlet: amikor az irodalom megmutatja az embert mint látomást. Az író, aki átlép mondanivalójával ebbe a térfogatba, értelmen túli energiát ad az irodalomnak.” Mintha csak Talamon művéről szólnának e sorok. Tegyük hozzá, a gondolat olyan embertől származik, aki még ahhoz volt szokva, hogy az írók maguk is gyakrabban vallanak az alkotás folyamatát – és szólnak egymásról, szót emelnek egymásért. És nem csak akkor, ha némely meghurcoltatásban politikai-ideológiai retorziót szimatolnak. Mert az íróra nézvést manapság nem kisebb veszély az sem, ha – mondjuk – „látomásos” prózát ír. Mert igaz ugyan, hogy – már amennyiben hivatott művelője műfajának – „értelmen túli energiát ad az irodalomnak” – ...de mit ad az irodalomkritikának?! Csupáncsak támadási felületet; alig valamicske igazán megragadhatót, dekonstruálhatót.

Fonzival többször is elbeszélgettünk írásai (írásaink), a művészi irodalom, sőt a művészetek egzakt vizsgálatának hátulütőiről, a pusztán racionális értékelés felemásságáról, torzulásairól – lehetetlenségéről. Nem mondhatnám éppen, hogy valami igen magas röptű eszmecserék voltak ezek, s azt sem, hogy különösebben gyakoriak. Éppen csak érintettük a témát, s inkább csak rosszmájúan finnyogtunk, s talán még addig sem jutottunk el, hogy alaposabban elgondolkozzunk az ismert fabulisztikus aforizmán, miszerint nem feltétlenül kell tojni tudnunk ahhoz, hogy egy tojásról elmondhassuk, hogy záp. Pedig megérne egy misét az a (pszichológiai?) folyamat, ahogy ítészeink tollán az utóbbi időben a jobb kiaknázhatóság végett a záptojásból rántotta lett. Mert, ugye, lényeges különbség van a záptojás identifikálása és a rántottáról való véleményalkotás között. Bár kétségtelenül ahhoz sem kell megtanulnunk tojni. Ámde az igazán hivatott rántottaszakértőtől joggal elvárható, hogy megbecsülje a szárnyasokat és hogy szeresse, élvezettel, átéléssel fogyassza a rántottát. Hogy ne csak a receptet vizsgálja meg tüzetesen, hogy ne csupán vegyi analízist folytasson – hogy ne csak szigorú tisztiorvos legyen, ne csupán kémikus, hanem az alkímiához is legyen viszonya. És hogy legyen szenvedélyes gourmand.

Mert mi is a rántotta?! Korántsem (pusztán) a recept precíz anyagi megvalósulása. A rántottának lelke van. Miliője. Atmoszférája. Az írás (és az adekvát olvasás) során ez az érzéki bűvkör alakul ki legelőször, s a recept (a módszer – s az arra épülő jel- és szimbólumrendszer) is ehhez viszonyul: ebből bomlik, erre hat vissza. Ennek figyelembevétele nélkül keresztrejtvényfejtéssé silányulhat a műelemzés. És az erősen érzéki alapozottsága, javarészt metajelek révén tovább-gombolyodó, metafizikai ihletettségű alkotások könnyen értelmezhetetlenné válhatnak még a Sherlock Holmes-i dedukciós képességgel rendelkező műítészek számára is...

De hát Fonzit mindez nemigen érdekelte, s mivel tudtam, a hosszadalmas okfejtés elandalítaná, fontosabb kérdések felé fordítottuk figyelmünket. Pedig a téma kerülgetése is egyértelműen jelezte, hogy mindketten sejtjük: nem lesz könnyű – akkor még formálódó, gazdagodó – művével a kritika Szkülléi és Kharübdiszei között az írói megbecsülés révébe jutnia. És egyelőre úgy tűnik, most sem könnyebb, hogy szellemi létezésre korlátozta jelenlétét. Ami innen maradt a réven, elveszni látszik a vámon. Vagyis nem látszik: ha átvilágítják e kéziratkötegeket, csupán a kusza betűhalmazok, az esetlen-ormótlan mondatszörnyszülöttek idétlen, rekonstruálhatatlan vázai hunyorognak a szenvtelen fehér lapokon. Árnyakat reflektorral kifürkészni nem lehet. Ha fölvillan az elméleti prekoncepció türelmetlen vakuja, meg vakulnak a sorok, s a katarzisra nyíló rejtett ablakok azon nyomban vakablakokká válnak.

S most, hogy önkéntelenül is visszakanyarodtunk a sötétség, a félhomály, a derengés, az árnyak Talamonnál oly gyakori motívumaihoz, gondoljuk tovább – némi tanulság reményében – Platón barlanghasonlatát.

Képzeljük el, hogy egy nagy barlangcsarnokban egy meredek sziklafallal szemben embereket kötöttek ki úgy, hogy kora gyermekkoruktól sem egymást, sem magukat, sem a hátuk mögött zajló dolgokat nem láthatták, hanem csak a mögöttük gyújtott máglya előtt hordozott különböző tárgyaknak, ember- és állatszobroknak a velük szemben lévő sziklafalra vetülő árnyékait. Ezek az emberek természetesen meg vannak róla győződve, hogy amit látnak, amiben élnek, az a valóság. Aztán az egyik kikötött embert megszabadítják kötelékeitől és egy szűk barlangfolyosón feltuszkolják a napfényre. Először, persze, semmit sem lát, ám amikor kezd hozzászokni a szeme a nagy fényességhez, először a vízfelületen tükröződő dolgokat véli valóságosaknak, mivel a fönti világban ezek az imbolyogva visszaverődő képek állanak legközelebb a maga árnyjátékok segítségével kialakult tapasztalatrendszeréhez. Később aztán teljes egészében megismeri a fönti valóságot. Ekkor visszamegy a barlangba, hogy a fönt tapasztaltakról hírt adjon társainak, de szeme rég elszokott már a félhomálytól s úgy tapogatózik, mint a vak, ezért aztán társai (saját tapasztalat híján) nemcsak hogy nem értik és nem is hiszik el a fönti valóságról adott jellemzését, hanem – látván „vakságát” – tapasztalatszerző kalandját fölöslegesnek, sőt, egyenesen károsnak minősítik.

S itt most kanyarodjunk el Platón Szókratészének gondolatmenetétől, s próbáljuk meg e bonyolult, de rendkívül érzékletes hasonlatot a kultúra közel két és fél évezreddel későbbi viszonyaira alkalmazni.

Először is, ma már e hasonlat úgy igazán erős, ha a lenti és a fönti valóságot nem minősítjük egymás rovására, ha a helyhatározókat nem értelmezzük automatikusan szinthatározókként. Ennyi többletóvatosság huszonnégy évszázad tapasztalatának hozadékaként joggal elvárható.

Tehát van két egyenrangú világ, s e két egyenrangú világ nyújtotta kétféle tapasztalat, melyeknek mindegyike – s ez már egy viszonylag új felismerésünk – tulajdonképpen annyiféle egyedi tapasztalás, ahány egyén, ahány individuum.

Folytassuk tehát ott, hogy a mi fenti világból visszatért emberünk – Szókratésznek ugyanezt az utat bejárt emberével ellentétben, s meglehet, ez okból a mai Glaukónok sűrű helyeslésétől sem övezvén –, miután visszanyeri lenti látását, nem lenne hajlandó „inkább akármit elszenvedni”, mint a „révület világában élni” ezen „örök rabokkal”. Tudná ugyanis, de legalábbis sejtené – mert a „tudás” kissé erős szó emberi relációban –, szóval, egy olyan tudással elegy erős megérzése lenne, hogy a valóság képének a napsütötte rónaságokon is több köze van a képzethez, mint azt a barlangélet tapasztalatát nélkülöző hurráracionalista gondolná. És ha némi második évezred végi bölcsesség is szorult volna ebbe a mi két világ képzeteit megtapasztalt emberim! be, mindkét világot olyannak fogadná el, amilyen – hiszen, sajnos, „olyan, amilyen” mindkettő –, s nem kérné számon egyiktől a másikat, nem erőltetné rá a másik világból származó megismerésmódját emerre, innen származó tapasztalatának birtokában nem mosolyogná meg amazt, hanem a maga kettős tapasztalatát egyetlen tanulsággá gyúrva, alázattal viseltetne mindkettő iránt, és kihasználva kivételes helyzetét, igyekezne mindkettőt mélyebben megismerni. S mert a két, eltérő természetű forrásból nyert tapasztalat egyetlen sajátságos, bár korántsem egyetemes érvényű valóságlátássá szublimálódna tudatában, ezt felismerve megpróbálna közvetíteni ezen, egymástól látszólag teljesen elszigetelt világok között, s ha ilyen indíttatásból végezné misszióját, hamarosan rá kéne ébrednie, hogy van valami, valami egészen alapvető, zsigeri azonosság, ami összeköti a barlangmélyi árnyak révületében élőket a racionalizmus fényében sütkérezőkkel: a hiányérzet. A stabilitás, a maradandóság, az örökérvényűség, az egyetemesség hiányának érzete. És aki ezt a legnagyobb emberi tragikumként világaink számlálója alatt gubbasztó legkisebb közös nevezőt nem találja meg, lokális igazságait általános érvényűnek képzeli, és nem csak az alternatív világok megismerésmódjai és belső logikája felé képtelen kiterjeszteni empátiájának hatósugarát, saját univerzumának is csupán nehézkedési erejét, centralitásának irreális mértékét érzékeli.

Talamon Alfonz, az ízig-vérig barlanglakó író, aki harmincadik születésnapját kómában élte meg a galántai kórház hatodik emeletén, saját világegyetemet alkotott. Vannak benne napok, bolygók, holdak, üstökösök és galaxisok, galaxoidok is – mindez egy fekete lyuk mélyén. Ha ennek a kürtőjén leereszkedünk, ha hagyjuk, hogy a maga mértéke szerint kavargó sűrű betűfolyam magába szippantson, káprázatosan fényes világban találjuk magunkat.

Hogy ez az elképzelt kora őszi ragyogás legalább valamelyest érzékeltethető legyen, Talamon koromfeketével alapoz, sok-sok sötétbe ágyazva emeli ki ezt a ragyogást. Olyan ez, mint az éjjeli égbolt: napok milliárdjai tobzódva, egymást túlharsogva ragyognak, egyszerre robban szemünkbe az északi félteke minden csillagának fénye. Hogy ennyi fény lehessen egyszerre együtt, az, sajnos, ennyi sötétséggel jár. Ilyen az összkép. Ez a természete.

Akinek pedig minden világos, egy nap fényénél él. Egy törpecsillag fényében méricskél.

S hogy a mérhetetlen sötétségbe merített égboltnyi ragyogás látszólagos statikusságának zsákutcájából is van továbbvezető út, arra Samuel Borkopf mindössze egyetlen – befejezetlen – kötetet kitevő, csonkán is kerek életműve a példa. Az utolsó Talamon-kötettel, Az álomkereskedő utazásaival részben egyidejűleg született Borkopf-elbeszélésfüzér cáfolni látszik a fönt elmondottakat, de legalábbis jelentős mértékben árnyalja-kiszélesíti! – Talamon írói-emberi világáról alkotott képünket. Pedig ez a poétikai-szemléleti gazdagodás tulajdonképpen szűkítés eredménye.

A reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt kocsma nem a mi központi égitestünk vonzásában épült, hanem Talamon írói univerzummá tágított barlangvilágának egyik – már sosem tudjuk meg, mennyire félreeső vagy mennyire centrális – bolygóján. Ezért van az, hogy az ivó törzsvendégeit és a róluk szóló anekdotákat belengő szatíra, groteszk vagy éppen abszurd is mindig „mélyen” éteri. Pontosabban: barlangmélyien éteri. Egyszerre földszagú és légnemű, fokozottan érzéki és érzékeken túli. Ezért aztán – habár a kényszerű fönti tapasztalatok, élmények nyersanyagként kétségtelenül felhasználtatnak – úgy tűnik, a Borkopf-ciklus nem is annyira a fönti világ irodalmi átlényegítése, leképzése, tükröztetése, hanem az írói világegyetem egy sajátságosan öntörvényű szektora. A homogenitásával tüntető saját alkotói kozmosz egyik csücske, amely csupán a látcső ráélesítése, a vertikum és a horizont leszűkítése révén válik megkülönböztethetővé. így aztán érthető, hogy az egész hatását minden ízében magán viseli.

És ami az írói technikát illeti, ez a szűkítés-ráélesítés, ennek a valamivel mégis „konkrétabb”, „lineárisabb” szektornak a leírása Talamont kétségtelenül „szikárabb” mondatfűzésre, „pontosabb” fogalmazásmódra készteti, idő- és térkoordinátákon áthágó képzeletét kritikailag értékelhetőbb prózaszerkesztésre szorítja. Ugyanakkor viszont elmélyült közelítésmódja a szatirikus hangvétel buktatóitól – viccelődéstől, didaktizmustól, szemléleti elsekélyesedéstől – is mindig megóvja.

Talán ennek az olvasmányos, jelentős tehetségről árulkodó elbeszélésfüzérnek lesz köszönhető, hogy életműve népesebb olvasótáborra talál, sőt, az sem kizárt, hogy idővel az irodalomkritika is nagyobb figyelmet fordít majd rá, és egy külön az ő számára konstruált sokismeretlenes egyenlet segítségével megfejti módszerét, végül pedig – hiszen az ember bizonyosságra, tudásra törekszik, s addig izeg-mozog, addig fészkelődik, hogy előbb-utóbb ki is gyúrja azt a saját tudatában – megnyugtatóan tisztázza helyét a kortárs magyar prózában.