Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. január–február – Írónőink / „A fény elsötétülese sebesülést jelent”

„A fény elsötétülese sebesülést jelent”

Kemenczky Judit költészetéről

Kemenczky Judit első kötete, A vesztő ritka jó kötet. Nemcsak azért, mert költők első kötete ritkán jó. Még ritkább, hogy egy költészetnek már minden jelentős vonása megtalálható legyen benne, az, ami csak később igazolódhat be. A negyedik megjelent, és az utolsó kettő előtti, évek óta publikálásra váró Hullámlovaglás című kötet ismeretében, viszont bízvást beszélhetünk beigazolódásról. Különösen érdekes azonban, ahogy az első kötetből jellegzetesnek és egyedinek jelentkező költészet az évek során, mit is tett? Gazdagodott? Aligha. Differenciálódott? Az meg mit jelent? Elmélyült talán? Valamiképpen a gazdagodás meg az elmélyülés, mint kitételek, közhelyekké, sőt laposakká váltak; hallatukon az ember bóbiskolni kezd.

Talán azt lehetne mondani, hogy Kemenczky költészete minduntalan újszerűen jelentkezik, miközben ismert jellegén belül marad. Kibontakozik, mint bármelyik fordulójában egy hatalmas és dús kert, amelynek jellege és frissessége már az első pillantáskor-lépéskor megragadó és izgató volt. A rá következő fordulók csak fordulókként, nem kertrészekként lehetnek későbbiek: a látogató a kert idejében mozog, időzetes mozgása csak az időtlennek – a maga időtlenjének is – a felfedezését szolgálja.

Ez talán kellemesen hangzik, de nem egészen igaz. A közhelyekre olykor mégis rá kell fanyalodni, akkor is, amikor a rendkívüli helyek cserben hagyták az embert. Mégis szükséges gazdagodásról és elmélyülésről is beszélni, bár csak úgy, ahogy az is közhely, hogy minden ember meghal, és ahogy nem képes elismert közhellyé válni, pedig lennie kellene: „szenvedve lesz bölcs az ember” (Aiszkhülosz). Az egymásra következő kötetekkel bekövetkező kibontakozás ugyanis az élmények érlelődéséről tanúskodik, a gyümölcsök pedig, ez is közhely, érlelődésükkel lehullásukhoz közelednek. (Megérettségük csak az emberek, a fogyasztók számára jelent élvezetet. Maga a gyümölcs azért érik, hogy lehullhasson és a fa fajtájának megmaradásához szükséges magokat a talajba bocsáthassa. A gyümölcs ennek nincs tudatában, az emberek viszont mintegy megfeledkeznek róla.)

A vesztő és a rákövetkező kötetek szerzőjének szövegeit csak egész éberen érdemes olvasni, hallgatni. Éberen és engedékenyen: hagyni kell a szózuhatagot és amit ébreszt; nem hasznos ezekkel a szövegekkel akaratoskodni. (Az újraolvasás nem akaratoskodás, amíg nem akarja valaki észpuskacsőre kapni a vadat. Aki csak néz és hallgat, nem esztelen.)

A vesztő szerzője a ma legizgalmasabb írások szerzőinek egyike, és ebben a kis és rendkívüli csoportban is különleges. Azt az első kötetet pedig a címként adódó torc (= szójáték) miatt érdemes hangsúlyozni. A bibliából idézett »vesztő« veszejtő és veszítő, méghozzá a kötet tanúsága szerint kétféleképpen is veszít: elveszíti azt, akit elveszejt, és ezzel a veszítéssel maga is veszít. Mintegy a goethei Mephistophelest példázza. Mintegy, hiszen magyarul a vesztő valami súlyosat és szenvtelent jelent; s a szó a kötet élén jellegzetesen lakonikus, méghozzá olyannyira, hogy a torc (= szójáték, a szóban történő játék) ismerete sem árt neki, mintegy páncélban gázol át rajta, ébreszt örvényt az érző elmében. A kötet mottójában a bibliai idézet mellett, illetve előtt a Bhagavad-Gítából vett idézet áll. Annak egyik mondata pontosítja a vesztő jelentését: „Tolvaj az valóban, ki élvezi, mit adtak neki és azt áldozattal nem viszonozza.”

Tudjuk, a megszemélyesített Halált gyakran nevezték, legendásabb időkben, tolvajnak. A halál is sötétség, szakadék, aminek – Károli fordításában – a Vesztő, görögül Apollion, héberül Abaddon, az ura. Az áldozat gondolata ebben a kötetbevezető összefüggésben nem marad meg az indiai mint keleti összefüggésben, de nem is változik egészében keresztény mint nyugati gondolattá. A Bhagavad-Gítaból idézett mondat előtt a Kemenczky-kötetben (is) ez olvasható: „»Mert áldozattal táplálva őket, a Fénylők megadják a kívánt örömöket néktek.«” Ezek a »Fénylők«, a szót az adott szövegösszefüggés szerint értve, nyilvánvalóan keletiek. Hölderlinnél kerülhettek, mint az »Isteniek«, olyan összefüggésbe, amelyik – kétértelműén – nyugatinak és nyugaton-keleten-túlinak mondható.

Ez a kétértelműség Kemenczky műveinek egészére is vonatkozik, ahogy arra a gondolkodóra-íróra is, aki nyugatiként, ahogy mondta: „jó európai”-ként szándékozott nyugaton-keleten-túl, egyebek között jón-gonoszon-túl gondolkozni és érezni. „A teremtmények élelmet, az élelem esőt igényel, az eső áldozat által esik, az áldozás tettekből származik” szól A vesztő-t bevezető mottó utolsó mondata. Az itt szóba kerülő legnagyobb emberi összefüggésben az említett kétértelműség, helyesebben kétértékűség (ambivalencia) abban áll, hogy a nyugatinak mint kereszténynek magamagát kell áldozatul adnia, hogy túljuthasson a maga partikularitásán, részségén, ahogy a keletinek is magamagát kell, másként, hiszen más. A nyugaton-keleten-túl pedig, ahogy a jón-gonoszon-túl is, másként gondolást és megélést jelent, magán a binaritáson-túl adódót is. Ez utóbbi pedig az úgynevezett kétértékű (bivalens) logika túlján lehetséges gondolkodást is jelenti. A kétértékű logika szerint valami vagy igaz, vagy nem, és nincsen harmadik út. A keleti gondolkodás nem ismeri ezt a logikát, a számára adódó út pedig csak akkor harmadik, ha van első és második, ami viszont számára nincs.

A »Fénylőkkel«, a hölderlini »Isteniekkel« kapcsolatos nyugati, nem nyugatos, gondolkodás és megélés kétértelműsége, illetve kétértékűsége egy a Földön, az emberi, nemcsak a nyugati világvetületben már jó ideje történő változás-váltás jellegéből fakad, annak valóságához tartozik. Keveseknek adatik meg, hogy ezt a – nemcsak belső – valóságot érzékeltethessék; Kemenczky Judit a kevesek egyike.

Érzékeltetésről van szó, költői szövegekről. Méghozzá olyanokról, amelyeknél az érzékeltetés nemcsak a szavak többértelműségén, polivalenciáján üt át, mint »a vesztő« esetében, hanem a komolyság és a vidámság hangulatain, valamint az érthetőség és a csak-érezhetőség erőterein is. A szövegek ébresztette gyakori humor – Kemenczkynél az irónia is humorrá oldódik – nem gyengíti a komolyságot, a szenvedélyességét, inkább erősíti, amennyiben megfosztja a melodramatikus hatásoktól.

Az, amit Kemenczky az első kötetben a »vesztő«-nek mond, nemcsak a sötétség, a fényt elsötétítő árnyék, a maga vizualitásában, hanem a szenvedés, a kín, a gyötrelem, a reménytelenség, a kétségbe – mint két lehetőség közti sötét szakadékba – esés is. „A fény elsötétülése sebesülést jelent”, olvasható a kiadatlan Hullámlovaglás című kötetben, vagyis a sebesülés, a seb maga is elsötétülés, ami más mint maga a sötétség. Kemenczky írásaiban igen gyakori a seb, a sebzettség, a szúrás, a tépés, a sebzett vérzés (mert van másféle is). Ám a seb a sebzetlen ellentéte, mindkettő feltételezi a testet, ami – velük szemben – elsődleges. Ahogy maga a fénylés is: elsötétülése nem kialvás. „Ha a fény elsötétül az állhatatosság erénye a követendő”, olvashatjuk (ugyanott). Hozzágondolhatjuk, hogy az állhatatosság »jó«, a sötét meg »rossz« – »gonosz«-nak mondani egy kicsit furcsa lenne. De az erény mint erő se nem rossz, se nem jó, bár valószínűleg áldozat. Mindenképpen valami, amit tenni kell, hiszen a merevség nem állhatatosság. Az állhatatosság az is, amit az élő-eleven test csinál, azzal, hogy van, hogy megmarad. A megmaradás Kemenczkynél épp olyan elsődleges, mint a fénylés, nem a fény. A Bhagavad-Gítából kölcsönzött mottóból már idézettek szerint a Fénylők, nem pedig a fény adja meg a kívánt örömöket, s a Fénylők akkor fénylők, ha áldozattal táplálják őket: attól fénylenek. Kölcsönösségre történik utalás.

Ez az állhatatosság, ez az erény, a fénylés jellemzi Kemenczky költészetét az elsötétülésben is. Marno írja József Attiláról szóló esszéjében: „A művészet tehát nemcsak tárgyiasítja, fixálja a személyiség világhoz fűződő viszonyát, de ezt a viszonyt kiváltja is a valóság kötelmei alól avval, hogy a valós tényekkel szemben egy olyan igazságot, lényegi tartalmat állít, amely a közvetlen létezésben szüntelenül hiányként van jelen.” (A vers akarata, 7. o.) Nos, ami Kemenczky írásaiban van jelen, a művészetben van jelen, mondhatjuk, nem a közvetlen létezésben. Ám úgy hiszem, Kemenczky írásai azt az érzetet keltik, hogy ami bennük jelen van, a közvetlen létezésben is. Elvontan szólva: nem olyannak jelzik ezek az írások a létezést, mint ami a létben levés nélkül lehetséges lenne. Kevésbé elvontan: jelzéseik szerint az igazság, a lényeg nem transzcendens a létezés viszonylatában. Még kevésbé elvontan: az írások jelzései szerint a lényeg mindig jelen van a létezőben, legfeljebb elsötétültén.

Ez azt jelenti, egyebek között, hogy Kemenczky műveire az jellemző, ami egykori meghatározások szerint az avantgárd művekre: áttörik az »élet« és a »művészet« között mesterségesen emelt falat. Az ilyen áttörés persze illuzórikusnak tűnhet, mint az avantgárdhoz tartozó forradalmak. A mozdulat azonban nem egyesítő, hanem egységes, hiszen nem egyesíthető, ami egy; ami egy és minden. A szóban forgó mozdulat nem ott mozog, ahol falakat építenek.

Ezt Kemenczky Judit mondja is eddig utolsó kötetében, a NapFutók-ban: „annyi bizonyos, hogy felszabadultunk az elnyomás lánctalpai alól és így én is kiszabadítom asszociáció-rendszeremet a »szocializmuscsökevényesirodalomteremtőválságából«. Na, most idáig eljutottam, de hogy innen hova tovább, azt nem tudom. Annyi bizonyos, hogy én nem szabadultam fel az elnyomás alól, de viszont asszociáció-rendszerem sem volt soha a szocializmus, vagy újszerűbben a neokapitalizmus birodalmi válságában, máshol voltak elfoglaltságai” (NapFutók, 3.o.). Az említett egységet az jelzi, hogy az éppen idézett kijelentés igaz, megfelel a valóságnak. Olyan szövegben, amelyben a legtöbb olvasó szerint sok egyéb nem felelhet meg a valóságnak. Például ez: „Az agancsaim vörös fényben égnek, a szőröm aranyként csillog, bárki beletörölheti a kezét, selymesen fénylő, folyékony, mint a víz. Magasba emelkedem. Nagy szent, egy bódhiszattva ragadott magával, én vagyok a hátasállata. Kellő magasságban öt hegyre mutat, az öt világtáj irányában. Az ötödik világtáj – ezt azonnal felfogom – ÉN vagyok, testemről leválasztott létállapotban." (NapFutók, 12)

Vegyünk egy másik példát is: „Jelen sorok szerzője 1982-ben Sorsminta című könyvében, annak is KÜLDETÉS c. versében, említést tesz a törzsi szokásokról és ezzel kapcsolatban kiemeli Balczó Andrást, mint tiszteletbeli tarahumarát.” (NapFutók, 9.o.) Itt egyetlen mondatban jelentkezik a kétféle beszéd, amit egyfelől szószerintinek és képesnek, másfelől prózainak és költőinek, elsősorban azonban szövegen kívülre utaló beszédnek és önreferenciás költői szövegnek szokás mondani. Ez a kétféleség, vagyis a szövegen kívüli valóságra utalás egy metaforikusnak-képinek, illetve költőinek mondható műben teszi, hogy az olvasó úgy érezheti, nincs különbség mű és létezés között: a műben az jelentkezik, ami a világban. Az is, mondhatjuk, bár viszonoznunk kell: a világban is jelentkezik a mű, a képi, a költői.

A szövegen-kívül is szószerinti jelentkezése a műben minimalizmusnak mondható. Kezdettől fogva jellemzi Kemenczky írásmódját. A vesztő első verse így kezdődik:

                   

hirtelen zuhogni kezdett az Ádám sörözőbe szaladtunk

hogy ott várjuk ki a zápor végét langyos erősen vizezett

sört hoztak ezért mindegyikünk rendelt mellé még egy fél

konyakot is ezt többször megismételtük

                         

és így tovább még néhány verssoron át. A jelzett esemény persze lehet fikció is, valami, ami sohasem történt meg. Az írásmód azonban akkor is minimalista, illetve, ami fontosabb a meghatározásoknál, egészen másféle, mint ami később olvasható, például ez:

                   

                               egyik szememet behunyom

karmokból szőtt szárny röpít

                               másik szememet kinyitom

Lent elérhetetlen nyomok

                               Fent örökös hóesés

                     

meg néhány (kínai vagy japán) ideogramma. A minimalizmus ilyen összefüggésben alapként szolgál, hiszen az olvasó/hallgató elméje a legbiztosabban és legegyszerűbben igyekszik horgonyt vetni. Ami rá következik, át meg átszakítja, át meg átjárja, viszont egészen más, nevezhető szürrealistának, dadának, olykor minden további nélkül »költői«-nek, »képes«-nek, »metaforikus«-nak, gyakran az abszolút metafora értelmében, ami képileg hat, anélkül, hogy meg lehetne mondani az értelmét, mint a „karmokból szőtt szárnyak” esetében. A vers címe - „K'UNG-CI AZT MONDOTTA: AKI EZT A VERSET CSINÁLTA, ISMERTE-E VAJON A KÖVETENDŐ UTAT – TAO – ?” – maga is azt jelzi, hogy a követendő út egyaránt megtalálható a műben és a (művön kívüli) létezésben. Ha Kemenczky műve nem művészet, akkor hadd ne legyen az, hiszen besorolástól függetlenül hat arra, akire hat és aki abban a világzuhatagban, amelyben találja magát, anélkül mond le bizonyos besorolásokról, hogy bizonyos igényeiről és. megélt élményeiről is lemondana.

Mindez nem kötekedés a Marnótól idézett sorokban mondottakkal, hanem annak jelzése, hogy Kemenczkynél az igazság és lényeg a közvetlen létezésben nem hiányként van jelen. Az állhatatosság, amiről ő ír, más, mint az a hűség, amelyikről József Attila: „mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világban.” S ez azt is jelenti, hogy József Attilánál az én másféle, mint Kemenczkynél, akinél, ugye, az ötödik égtáj.

Talán úgy lehetne mondani, hogy Kemenczky írásainak világában van köznapi és van lényegi, van „kispolgári” és van „szent”, és minden, ami köztes, érdektelen.

Furcsának tűnhet, de hasonlóképpen értelmezhető az írásaiban jelentkező férfi és nő is. Mindkettőnek megvan a köznapi vetülete és a kivételes vetülete. Vannak házastársak és vannak világ- vagy létprincípiumok. A kettő nem választható el egymástól, ahogy a szövegekben jelentkező férj, Bakucz József esetében ez szövegileg nyilvánvaló. A megélések disszonanciája nem érvényteleníti, sőt nem is sebzi a megéléseket. A megélőt sebzi, ha elsötétül a fény, de a megélő, mint élő, állhatatos marad. Egy nő-írónál nem lehet másodlagos, hogy nő, írásaiban viszont lehet, legalábbis úgy tűnhet, hogy lehet. Kemenczky Judit írásaiban többnyire, talán mindig, szövegszerűen jelződik, hogy nő írta-mondja-jelzi őket. Ez a nő, az írásokban jelentkező, azonban, mondjuk, transzfeminin. A transz ebben nem úgy értendő, ahogy a transzvesztitánál, aki átöltözik, hanem úgy, ahogy a transzparens átlátszó, ugyanis át-engedi-bocsátja magán a fényt.

A férfi írók ugyanis írásaikban többnyire puszta emberek; még akkor is, amikor férfiként utalnak magukra. József Attilánál a „légy, ami lennél, férfi s a fű kinő utánad” metaforikus férfire utal, meglett emberre, akiről másutt írta:

                   

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

                 

Kemenczky írásaiban az »én«-nel szóló lény másféle, szinte biztosan azért is, mert nőként ember; így értendő a kitétel: transzfeminin. A nőn át másként szól az ember és a világ, mint a férfin át. Ezért van az ő szövegeiben állhatatosságról, nem hűségről szó. A lényeg, az igazság nála ezért nem hiány, hanem megélt bizonyosság. Akár elsötétül, akár nem: fénylés, világoson és sötéten túl. Olyan bizonyosság, amelyik kéjen és fájón, de örömön és bánaton is túl van, akárcsak a szenvtelenség vagy az extázis. Ezek a kijelentések leegyszerűsítések, de valószínűleg nem vezetnek félre. Kemenczkynél nem az ember őrzi meg az életét, hanem az élet őrzi meg az embert, akinek az életét csakis a vesztő veszítheti. Nem talált tárgy, nem is egy talált tárgy megtisztítása (Tandori), sőt nem is találás, hanem találkozás.

A fénylés egyébként, mint tudjuk, láthatatlan; csak a színek láthatóak. Kemenczky Judit költői megnyilatkozásaiban – az ő írásai megnyilatkozások – a különféle színek állandóan és kiemelten jelen vannak. Érdemes lenne utánanézni, miféle színszimbolikát követ, mondjuk, az upanisádokét, a Trakl-féle expresszionistát, vagy a maga prizmájának jóslatait. Az írásokban jelentkező, a belőlük érzékelhető világ nagyon tágas és összetett, igen sok vetületű; igen újszerű. A magyar szótárat kevesen nyitották rá olyan otthonosan távoli földrészekre és hitvilágokra, mint Kemenczky Judit, mint az, ami őbelőle, illetve rajta át nyilatkozik meg. A megnyilatkozás nem valamiről szól, hanem valami, ami szól: világesemény, dinamikus talizmán: aki érző elmébe bocsátja, megvilágosodhat.