A zene titkos hatalmáról...

Zene: te, kútmedencénk zuhatagja,

hulló sugár, hangtükrözés, te boldog

felébredő a keltő indulatra,

nyugalom, melyet bőség árja bontott,

te nálunk több... minden céltól eloldott s szabad...

(Reiner Maria Rilke: Zene)

A ZENE talán a legértékesebb dolog a Földön, mert az egész teremtés alapja, hiszen minden a HANG-ból származik. Mi magunk is rezgések vagyunk; fizikai szempontból az ember nem más, mint hang. Ezért a zene szent, s csak az emberiség történetének legutolsó fázisában kezdtek világi célokra használni. Csupán Bach életének alkonyán kezdett egyre inkább tért hódítani a világi muzsika. Eladdig az európai zene még szinte teljesen lelki indíttatású volt, gondoljunk Bach, Beethoven, Mozart műveire. Aztán a materializmus hatalmába kerítette a zenészeket is, s az „új” muzsikusok anyagelvűsége lemeztelenítette a civilizációnkat is... A 20. század zenéje többnyire teljességgel nélkülözi a hamisítatlan szellemi töltést, a megújító erőt... S most, az Új Korszak zenei eszménye (megint) olyan magasabb szellemiségű, transzcendentális töltésű muzsika, amelynek előfeltétele a jól felkészült zeneszerző és előadó, aki lelki szempontból is kimagasló személyiség. Szóval, a zenében rejlő titkos hatalom újbóli felfedezésének vágya biztató távlatokat jelenthet!

○ Művész úr! Önt eléggé jól ismeri a szlovákiai magyar közönség ahhoz, hogy most „klasszikusnak” számító kérdésekkel ostromoljam. Inkább az előadóművész – zene – közönség hármasságának kapcsolatát átizzító, áthangoló, sőt, az emberiség egész fejlődését átölelő összefüggésrendszerek „megbeszélésére” irányítanám a figyelmet...

Kezdetben a zene háromszöget alkotott az ember, a természet és Isten kapcsolatában, mint például Beethoven zenéjében. Ön mennyiben osztja Hans Kayser kutató azon meglepő állítását, miszerint a hangok egy oktávon belüli sajátos elrendezése, fölvázolása nyomán egy növényi levél alakja rajzolódik ki. A hangközök és a természet összefüggéseit jelzi az is, hogy Bartók zenéjében is felismerhető például a toboz pikkelyeinek spirálisa, ami az ember alkotta mű és az anyagtermészet jelenségeinek egyetemes testvériségét tükrözi... E kapcsolat transzcendens kozmológiája az óind védákban is fellelhető, ott ugyanis a kozmoszt egy lótuszvirághoz hasonlítják, melyben a bolygókat egy hangzás vibrációja irányítja. Ez az éterikus muzsika, a szférák zenéje sokakat megihletett, köztük Franz Holst osztrák zeneszerzőt is, aki elmélyülten tanulmányozta a Védákat. Egyik szimfonikus költeménye A Rig-véda himnuszai címet viseli, a Planéták szvitjében pedig a szférák zenéjét igyekszik hallhatóvá tenni... A zongoraművész Kocsis Zoltán mennyiben azonosul(t) „velük”?

● Ott kezdeném, hogy számomra a Zene – Élet. Anélkül, hogy a korábban említett kérdéskörök egészén, vagy annak részletein elgondolkodnák, azt tudom mondani: ha eltűnne az életemből a Hang, akkor rám nem lenne szükség. Tehát kiskorom óta zenében gondolkodom és zenében, zenével élek. Na most, hogy a zene mikor kinek volt a kiváltsága, kihez kerülhetett bizonyos korokban közel, s kitől maradt szükségszerűen távol, melyik időszakban hol tartott, milyen fejlődési fokon állt ahhoz, hogy tökéletesen reprezentálja a bennünket körülvevő mindenkori világot – ezzel nem is foglalkoztam ilyen nézőpontból. De az az érzésem, hogy egy nagyon szerencsés kor végén élünk, mert még részesülünk rengeteg élményből, amit csakis a zene adhat a számunkra. Kérdés persze, hogy mi lesz később: hova tendál a világ, merre vezetik az emberiséget az új hősök, az új médiák, az új bálványok. Az olyan emberek, akik feltétlenül az esztétikum oltárán áldozzák fel az életüket. Ezt nem lehet tudni. Egyet azonban biztosan tudok. Amíg a zene olyan élményt képes adni az előadónak, hogy azt vissza tudja vetíteni a közönségre – tulajdonképpen a színpadról el tudja magyarázni –, addig nincs baj. A probléma ott kezdődhet, amikor a „zenemagyarázás” (is) napi munkává silányul. Remélem, erre nem fog sor kerülni...

Biztos, hogy minden remekmű, úgymond reprezentálja a természetet, a bennünket körülvevő világot, de az ebben megnyilvánuló-megnyilatkozó ön-valónkat is. A szimmetriák vagy aranymetszések köztudomásúan klasszikusnak nevezhető arányok, és nem lennék meglepődve, ha nemcsak Bartóknál, de más zeneszerzők műveiben is tételesen ki lehetne mutatni ezeket a rejtett szimbólumokat. Mozart műveiben szinte látjuk a mestert körülzsongó világ legapróbb rezdüléseit is... Azt merném mondani, éppen ennek a – szavakon messze túlmutató – metakommunikációs rendszernek az esztétikai síkra való emelése, mindenkori valóságunknak megfelelő átalakítása teszi ezt a művészetet a legkifejezőbbé, és a legnehezebben kihalóvá. Bár annak a veszélyét is érzem, amit elkompjúterizálódó, elgépiesedő, elprofanizálódó világunk „produkál”. S minden művészetre vonatkozólag tartok egy kicsit az elsorvadástól... Bárcsak feloldódna az emberiség a szférák zenéjében...

○ Ebben az irányban továbbgondolkodva, ismeretes, hogy Pitagorasz a mozgó égitestek halandók számára nem hallható hangját nevezte a „szférák zenéjének”... A Föld forgását tehát bizonyos tekintetben egy különösen mély G-hangnak is felfoghatjuk. Ezért talán nem véletlen, hogy a G-kulcs a földi nap csengésén és a földtengely forgásának hangján alapul... A zenészek – lehet, hogy intuitív módon – azon fáradoznak, hogy a szférák kozmikus harmóniájára hangolódjanak?

● Ha már a G-hang szóba került, ...való igaz, hogy amikor elmegyünk például egy elektromos trafó mellett, vagy odafigyelünk az utcai higanygőzlámpák hangjára, mindahány esetben ezzel a rezgésszámmal van dolgunk. Ugyancsak a nagy G-re rezonál be legkönnyebben a fürdőszobai vagy az uszodai akusztika. Na és a zenében is kiemelt szerepet játszik a G. Például a legtöbb Debussy-mű is G-dúrban íródott, és – ha most gyorsan utánagondolok – valóban érdekes, hogy sokan mennyire szerették ezt a hangnemet. Ugyanakkor én nem vonok le messzemenő következtetést ebből, mert hisz – a mi kis Földünkre vonatkoztatva a dolgot – minden hangnak és hangnemnek kozmikumtól függetlenül megvan a maga karaktere... A zeneszerzésnek is az a lényege, hogy az alkotás révén rendet teremtsen a fejlődés spirálmenetében örvénylő-áramló világunk káosz-sokféleségében... Engem valószínűleg mindig is a földi jelenségek fognak inkább foglalkoztatni, tehát azok, amelyek a mi bolygónkon mennek végbe. És tulajdonképpen azon fáradozom, hogy a bennem transzformálódó fejlődés-élményt művészi megnyilatkozások formájában tegyem mások számára hozzáférhetővé.

○ A klasszikus muzsika az élet mélyebb értelmének kutatására serkenti az embert. Indiában például a legősibb idők óta lelki tudományként és művészetként művelik a zenét... Az ind zenét sokkal inkább a szívvel kell hallgatni, hiszen ez a lelki misztériumra irányul... Sztravinszkij és Bartók óta ismerjük a népzenék hetes és ötös ütemegységeit. Az indiai zenében ezt meghaladóan tizenegyes, tizenhármas ütemegység is van. A tanult indiai közönség képes a hangsúlyok egybeesését követni, ami szinte eksztázisba ejti a hallgatóságot... Önre milyen hatást gyakorol ez a védikus zene? S mennyire „rágaértő” a magyar(országi) közönség? Egyáltalán milyen a hazaiak zenei ízlése?

● Korunkban, ha nem is az ütköztetés szintjén, az európai zenekultúrának mindenképpen meg kell majd mérkőznie más zenekultúrákkal. Ha ebből a párviadalból az európai zenekultúra nem tud győztesen kikerülni – olyan értelemben, hogy önmagát újítja meg –, akkor előbb-utóbb múzeumba kerül, s át kell adja helyét más, élő (életrevalóbb) kultúráknak. Sietek elmondani, hogy már vannak kiútkereső zenei próbálkozások, csak még nem tudni, mikor fognak leírt művekben kiteljesedni, illetőleg mikortól fogva kezdenek olyan üzeneteket hordozni, melyeket mindenki megért majd. Tehát a későbbi korok emberei is.

Namármost, ha a régebbi indiai zenére irányítom a figyelmemet, akkor azt tudnám mondani, hogy az egy rendkívüli élő valami, mert – mivelhogy nem kötődött a csak lejegyzés által továbbvihető-közvetíthető tradícióhoz – az előadó egyben a mű hordozója. Magam is részt vettem mindenféle indiai zenélésekben, és egész fantasztikus volt, hogy ugyanazt a motívumot ugyanabban a darabban, egy félórával később (a konstellációk miatt) egészen másképpen kellett játszani. A rágák rendszerén belül mindegyik zenész egyéni módon fejezheti ki magát, s úgy fedez fel magának egy-egy zenedarabot, mint ahogy az utazó fedez fel egy új szigetet... Míg Indiában ezrek hallgatják azokat a csodálatos alkotásokat, nálunk bizony megtörténik, hogy a művét bemutató zeneszerző egyben a saját közönsége is...

Tudvalévő, hogy az európai kultúra elmerevedett, gyakorlatilag visszafordult önmagába, rengeteg az öncélú alkotás. Igaz, a tapogatódzó keresgélés is sokirányú, de a megnyilatkozások java része tényleg nem terjed tovább a zeneszerzőnél...

○ A hagyományos lelki értékektől való eltávolodás együtt jár a popzene, a hevy metal térhódításával. Viszont meglepő módon a nyugat éppen most kezd ráébredni a muzsika szentségének fontosságára, s e tudati változásban éppen az indiai zene játssza a legnagyobb szerepet. Ez a jelenség talán azzal magyarázható, hogy az indiai zene ritmusa nem érzéki késztetést vált ki, inkább nyugtat, felnyitja a fülünket, hogy képesek legyünk befogadni a Mindenható belső hangját, akinek a kezében mindannyian hangszerek vagyunk?

● Tény, hogy az európai zene – most csak az utóbbi háromszáz esztendőre gondolok – nagyon körbejárta és kimerítette a lehetőségeket. Való igaz, hogy kezdetben egy rituálisan szerveződött közönséghez-közösséghez szólt a zene(mű), amibe egyre inkább kezdtek beszivárogni a mindennapjainkkal kapcsolatos elemek. Ma tulajdonképpen ott tartunk, hogy a zene a legrútabb értelemben vett üzlet lett, mint tulajdonképpen minden, amiből egyáltalán pénzt lehet csinálni. Én fölöttébb szkeptikus vagyok azt illetően, hogy mindig is lesznek olyan emberek, akik ki tudják választani az egész zene-tömkelegből az ő épülésüket szolgáló műveket. Szóval zavar van a fejekben, és azt hiszem, ez a bizonytalanság csak nőni fog a hihetetlen mérvű tömegtermelés közepette. És sohasem jut el a belső harmóniához egy olyan ember, aki zavartan keresgél. Ugyanakkor nálunk hiányoznak azok a vezető egyéniségek, akik képesek lennének a közönség figyelmét olyan dolgokra irányítani, amelyek esetleg nem látványosak, de értékesek.

○ Világhírességek megjósolták, hogy a jövő gyógyszere a zene lesz... Előadói tapasztalatai szerint az emberek az emocionális kielégülés, vagy a lelki épülés végett fordulnak inkább a zenéhez? S lehet, hogy a határokat nem ismerő szellemi zene oldja majd fel Kelet és Nyugat fogalmának ellentétét, s lassan az emberek nemre, fajra és felekezetre való különbség nélkül együtt csatlakozhatnak a tiszta lelkiség szimfóniájához?

● Semmit se lehet tudni. Szerintem az emocionális kielégülésre föltétlen szükség van, hogy olyan gondolatokat és világlátásokat ismerhessünk meg, amelyek belőlünk nem következnének egyenesen. Sokat gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha Bach meghallja Debussy műveit? Nem tudom, miként véleményezte volna az ő alapvetően északi, komoly beállítottságával, aki például életében nem látott tengert. Nos, vajon mit szólt volna egy ilyen természetfestő zenéhez?...

Mélységes sajnálatot érzek azokkal az emberekkel szemben, akiknek ez, mármint a klasszikus zene, nem érzékelése tárgya. Bevallom, hogy a mostani koncerten is éreztem olyasmit, hogy a közönség bizonyos „köreinek” ez a zene (Debussy prelűdjeiről van szó – K. L. megj.) kínaiul hangzik. Az is igaz, hogy Debussy zenéje már elrugaszkodott azoktól a normáktól, amelyek az európai zenét 300 évig szilárdan vezették... A zene fejlődését – mint ahogyan valamennyi művészetét is – a korszakformáló egyéniségek fogják meghatározni. Tehát azok, akik másképp hagyják a világot maguk mögött, mint ahogy találták. Ugyanakkor mégis nagyon szkeptikus vagyok a zene jövőjét illetően. De hát ezzel, azt hiszem, nem nekem kell foglalkoznom. Én igyekszem megtenni a magamét: fellépek, játszom, gondosan készülök az előadásokra, hogy a maximumot nyújthassam az átadandó élményből...

○ Olvastam valahol: Ha a zene szép, akkor igaz is. Szép, mert összecseng a szférák zenéjével, a mennyek harmóniájával. Ha a zene csúnya (mint pl. a morfiumhoz hasonlóan kémiai rabságot is kiváltó metálzene), akkor az isteni hangzás eltorzult lármája csupán, ezért hamis és igaztalan – mégis szélesebb körben népszerű. Vajon mennyiben ért egyet ezekkel a meghatározásokkal? És mivel egészítené ki e gondolatmenetet?

● Mit tudnék én erre mondani? Hogy hatalmas közönségbázissal bírnak, és hogy óriási üzlet van a dologban, amit a lemezgyárak, impresszáriók ki is használnak?! Én például nem iszom Coca-colát, pedig sokan mondják róla, hogy jó. Nekem jobban ízlik az ásványvíz. Úgy gondolom – ezzel sem magamat, sem pedig a rock zene rajongóit nem akarom minősíteni –, hogy az afféle zenét egyszerűen könnyebb „fogyasztani”. Mert primitívebb, nem kell erőfeszítést tenni a befogadására... Bár a hátterét is figyelve, ebbe a jelenségbe a nemzedékek ellentététől kezdve, a felgyorsult életvitellel sújtott világnak a tragédiája is belejátszik. Mert, teszem azt, egy diplomás fiataltól, aki hiába lohol munka után, aztán kényszervállalkozó lesz stb., nem igen lehet elvárni, hogy mondjuk Bartók vonósnégyesére támadjon kedve... Ha ugyan zenei természetű a gondolkodása egyáltalán. Mert már annak a Kodály-tételnek az igazában is kételkedem, miszerint „A zene mindenkié!”. Szerintem nem mindenkié! Vannak olyan emberek, akiknek a zene egyáltalán nem érzékelésük tárgya. Egyszerűen nem nőttek fel addig, hogy esztétikai megnyilvánulásokat is képesek lennének befogadni. Persze, ettől még lehetnek nagyon rendesek... No meg az erőszakos, didaktikus oktatásban sem hiszek. A tulajdonképpeni legeredményesebb tanítás-átadás mindig rejtett formában történik, mint ahogy én is spontánul jutottam a legtöbb s legszebb zenei élményeimhez.

○ Mozart Varázsfuvolájánál alig akad népszerűbb opera a világon. A zene, a darab cselekménye és maguk a szereplők is szinte mágikus hatással vannak a szemlélő lelkivilágára. Goethe, aki Mozarthoz hasonlóan egy szabadkőműves páholy tagja volt, tudta, hogy a háttér csak a szellemi beavatottak számára nyilvánulhat meg: ezért beszélt az opera mondanivalójával kapcsolatban „nyílt titokról”... Korunk előadóművészei mekkora ráérzést tanúsítanak Mozartnak eme rendkívüli, és korszakunkban fölöttébb aktuális mondanivalóval bíró „gnosztikus ismereteire”? A Szellem világunkra ömlő élő vizének ősiség-élményét, a ragyogó ősképek erejét vajon miként érzékelik azok, akik képesek befogadni, megérteni, átváltoztatni az Üzenetet, a belső hanggá formálódó Hívást?

● Nagy figyelemmel kísérem-kísérjük ezt az örök csodaművet. A Varázsfuvola – Goethe szavaival élve – a „beletitkolt rejtélyek” miatt mindig is aktuális lesz... Jómagam sohasem „csináltam” a Varázsfuvolát. Valószínűleg „csinálni kell”, és a színpadi munkát is végig kell élni ahhoz, hogy az ember az összes figura teljességére ráérezzen. Tulajdonképpen egészen elképesztő az, hogy Mozart a zenének azon a szintjén, amikor az operaalkotás nem emelkedett túl a zenés színház fogalmán – száz-százötven évvel korát megelőzve ilyen fantasztikus jellemábrázolásokat tudott véghezvinni, pusztán zenei eszközökkel. Ez önmagában véve is megérdemli a csodálatot... Nekem egyébként Mozarttal kapcsolatban van egy megalapozott sejtésem: Ő tulajdonképpen egy küldetést teljesített! Azt hiszem, az összes műve öröktől fogva létezett... csak reá várt, ...aztán Ő „megjött”, és leírta mindazt... S hogy ez pont a 18. századra esett? Hát Istenem!...

○ Mit üzenne a Kalligram olvasóközönségének?

● Miután még nem találták fel az időgyárat, borzasztó felelősség terhét hordozzák annak eldöntésében, mire is költik-töltik a szabadidejüket. Üzenem hát, hogy nem kell sokat markolni. És nem muszáj feltétlenül Rióba utazni élményekért; megteszi-megteheti ezt egy falevél is, amelyet a szomszéd fájáról látunk aláhullani. Mindenesetre az lenne az ideális, ha egyre többen felismernék s egyre többen ellenállnának a bennünket körülvevő világ által diktált kényszer(helyzet)eknek.

○ Ön mennyire képes világjáró „rohanásai” közepette időt szakítani a családjára, illetve a belső elmélyüléseire?

● Sajnos semennyire. Vagy olyan módon – mint ahogy most is tettem –, hogy néha magammal cipelem a gyermekeimet a fellépéseimre. A tízéves Márk-András furulyával, a nyolcesztendős Rita-Krisztina fuvolán – „követnek” engem...

(A beszélgetés Kocsis Zoltán tavaly februári rozsnyói koncertje alkalmával készült.)