Az „innovációs esztétika” vonzásában
Szempontok Zalabai Zsigmond pályaképéhez
„A jövő útja – ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni – egy olyan szintézis felé kell hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással: egy olyan kritikai eszmény felé, amelyben a »valóságirodalom« és »az irodalom valósága« fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik.”
Ez az a Zalabai Zsigmond nem egy könyvében szereplő, mások által is többször idézett passzus, amelyik az irodalomkritikus-esztéta „ars criticá”-ját már a pályakezdetnél kijelölte, s amelyet a szerző ma változatlanul érvényesnek tekint. Ahogy Zalabai első kötete nyitódarabjában, az Ars criticában szerepel: Fábry „etikaközpontúsága még a Kevesebb verset – több költészetet, az Antisematizmus és a többi nagy tanulmánya idején is olyannyira erős maradt, hogy háttérbe szorította a forma tüzetesebb elemzését”. Az egyik lényeges elem Zalabai kritikáiban, esszéiben, tanulmányaiban a forma szakszerű vizsgálatának elve, illetve annak tudatosítása, hogy a forma is tartalom, minden egyes mű egy „poétikailag megformált világkép”... A idézett írás szerint a Fábry képviselte, tehát a szlovákiai magyar irodalomkritikában egyeduralkodó értékrend a „stószi remete” halála után kétfelé „ágazott”: „Az irodalmat szociológiai tényként felfogó műbírálatot Duba Gyula kötete élteti tovább (mily jellemző már a címe is: Valóság és életérzés!), a másik utat, amely már a mű létformája felől is közeledik az irodalmi alkotáshoz, Rákos Péter (Tények és kérdőjelek) és Zsilka Tibor (A stílus hírértéke) tanulmánygyűjteménye képviseli. Az ő felfogásukban „a műalkotás olyan sajátos jel, amelynek eszmei-etikai töltete, filozófiája, életszemlélete mellett esztétikai dimenziója is van.” A Zalabai által képviselt, a szlovákiai irodalomban részben általa megteremtett – hiszen az utóbb említett két tudós csak elvétve kamatoztatta tudását csehszlovákiai magyar szövegek elemzésében, Koncsol László pedig csak később, évekkel Zalabai A vers túloldalán (1974) című kötetének megjelenése után adta ki első könyvét – kritikai recepció irányelvei lényegében beleférnek e fönti tételekbe. A(z eddigi) Zalabai-életmű legsajátszerűbb vonása az elmélet folyamatos visszaforgatása az adott kultúrába, azaz fő műfajában: „az alkalmazott esztétikaként felfogott kritikai gyakorlat”. Ennek hiányát hangoztatta oly sokszor, ezt képviselve töltött be először hézagot a felföldi magyar művelődési életben, s ez az, amely irályát gyakran tanárosan pedánssá, egyszer-egyszer didaktikussá teszi.
Rejlik azonban még egy lényeges szempont a fönti idézetekben, amelyet azonban Csehszlovákiában 1974-ben, a normalizáció meglódulása utáni években nem lehetett leírni. Amellett ugyanis, hogy az esztétika valósága minden esetben eltér a mindennapokétól, az a sokat emlegetett-követelt Fábry-féle valóságábrázolás – egy pszeudovalóság ábrázolása, amelynek kerete a visszájára fordított világ évtizedekre kanonizált dogmarendszere. Zalabai első pályaszakaszainak legnagyobb dichotómiája – amelyet óriási erőfeszítéssel igyekezett paradoxonná avatni – a valóság esztétikai megformálásának igénye egy jórészt irracionális világban.
Nem volt egyedül, hiszen a kor szofisztikájának Fábry-képviselte változatába egy csomó tény is belopódzott, óvatosan a szlovákiai magyar nemzetiség súlyos gondjai és igényei is megfogalmazódtak benne. Ezért oly nehéz leszámolni vele, noha az a nyelv a szlovákiai magyar szellemiség fejlődésének legnyomasztóbb ismeretelméleti akadálya.
A korszellem egyik fő vonása, hogy a negyvenes években született, a hatvanashetvenes évek fordulóján színrelépő generációt, amely húsz éven át nem rázhatta le magáról a cenzúra és öncenzúra ponyváját, ez a nyelv, módszer és világkép akadályozta az önfelmérés folyamatában. Viszont ez a valóság az úgynevezett „emberarcú szocializmus” valósága is, az 1968-as reformmozgalomé, amely a korosztály meghatározó élményeinek egyikévé vált. Zalabai születése – 1948. január 29. – szinte hajszálpontosan egybeesik a csehszlovák politikának az 1945–1948/49 közötti, a magyar kisebbséget sújtó diszkriminációs korszakot lezáró pozícióváltásával, amely az elemzők szerint a béketábor integrációjára kidolgozott szovjet külpolitika folyománya. A következő másfél évtizednek csak egyik – bár nagyon fontos – vonása volt a kolhozosítás s a szabadságelméletek kiiktatása a nyilvánosságból. A kisebbségi élet terén valamely korlátozott jogkiterjesztés is bekövetkezett, s ez az ellentétek egy részét a magyar fiatalok szemében nyilván elfedte. A kisebbséget kontraszelektív alapon kiválasztott politikai elit vezette ugyan, de a hatvanas évek második felében a fellazulás nyomán a fiatal magyar generáció is kikövetelte a megszólalás jogát.
E közegben teltek Zalabai Zsigmond gyermekévei szülőfalujában, a Hont megyei Ipolypásztón, s Csatán, ahol az alapiskola 6–9. osztályát végezte. Az ipolysági gimnáziumi évei idején, a Prágai Tavasz előestéjén, a pozsonyi magyar fiatalság 1964-ben megszervezett József Attila Ifjúsági Klubjának megalakulása után a magyarlakta városok tucatjában szerveződtek meg a klubok. Ekkor nyíltak meg a zsilipek a szlovák önidentifikációs kísérletek előtt – 1965-ben, Zalabai Zsigmond első írásának (egy nyílt levélnek) a megjelenési évében adja közre Vladimír Mináč Egy nemzet él itt című tanulmányát, s ekkor szervezik meg a Matica Slovenská első nagy nemzetvédő – nemegyszer soviniszta demonstrációba forduló – népgyűléseit is.
Ha helyesen következtetek a későbbi Zalabai-nyilatkozatokból, – vallomásokból, a pozsonyi egyetemen töltött néhány év az idegennek érzett városban a saját felkészültségének hiányán szorongó egyetemista számára elsősorban a képzés és önképzés korát jelenti, nem a körökét. Ez persze nem jelent elzárkózást a kor eszményeitől és eseményeitől, sőt, első munkahelyére, az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe is azok hívására kerül a magyar-angol szakot végzett fiatalember, akik a normalizáció következményeként távoznak majd a folyóirattól. Zalabai is csak néhány évet tölt ott – 1972-1975-ben –, majd kisebb megszakítással 1988-ig a Madách Kiadó szerkesztője, utóbb vezető szerkesztője, az eredeti, tehát a szlovákiai magyar irodalmi műveket gondozó részleg irányítója. Ezután nyílik meg előtte az utóbb meg-megszakadó egyetemi pálya.
Munkássága jellegében mindvégig kettős irányultságot fedezhetünk föl; egyszerre volt elemző és szervező; képességei egyike az irodalmi munkák – főként metaforák és metaforaversek – elemzésében, másika – részben a Madách Könyvkiadó eredeti magyar szerkesztőségében – irodalmi művek körüli bábáskodásban, eredeti munkák életrehívásában, fontos, a maguk nemében mérföldkőjelző kiadványok összeállításában érlelődik vagy alkalmaztatik. 1965 tavaszán jelent meg első nyomtatott írása – az Új Ifjúság című lapban –, Nyílt levél a Csehszlovákiai Magyar Rádió szerkesztőségéhez címmel. A szöveg többek nevében fogalmazódott meg. Tárgya kérés, vagy inkább javaslat: a rádió magyar adásának szerkesztői vonják be a Fényszóró című műsorba a magyar középiskolákat is. Ez azért volna logikus, mert az irodalmi színpadi munkát éppen a középiskolás diákokra lehet építeni.
Néhány évvel később – éppen a legmozgalmasabb időkben – megjelenő első cikkeiben egyéni élménykörök – költői világok – feltérképezésével találkozunk. Ez csak első, futó pillantásra idegen az 1968 körüli évek többrétű reformszellemétől. Valójában ugyanannak az élménynek két száláról van szó. A korszak a csehszlovákiai magyar irodalom szemléleti megújulásának kora, s ehhez az olvasók kemény ellenállásával is meg kell küzdeni.
A pozsonyi egyetemen az elmélet-ínségben Zeman László szemináriumain alakulgatott a stilisztika és poétika iránt érdeklődő fiatalok csoportja, s nála írja szakdolgozatát Zalabai is, Metafora és ikonitás címmel. (Ez lesz később kandidátusi értekezése is.) Zeman a friss szlovák értékeket is bevitte a szlovákiai magyar kultúrába: a Miko-iskola eredményeit. František Miko nyelvész, a műfordító és irodalomelméleti tárgyak stíluselmélet-alkotó tudora a strukturalista hagyományhoz tér vissza. (Az említett hatásláncolat következtében Zalabai ma is a strukturalizmust tekinti a szövegelemzés legkézenfekvőbb módszerének, de nem annak ortodox változatát – Mukařovský nyomán vallja: „az esztétikumban a nem esztétikai szerveződik művészi rendbe”.) Az egyetemi éveiben még verseket publikáló Zalabai így emlékszik vissza erre a korszakra a Tóth Lászlóval folytatott beszélgetésben: „Tőzsér úgy látta: verseimben, pontosabban: verspróbálkozásaimban, az elméleti tudás túltengése következtében, van valami csináltság, tudálékosság (...) Annyi viszont tény, hogy ő segítette világra a bennem lappangó kritikusféleséget. Hozzájárult ehhez az az erős hatás is, amit az egyetemen a Zeman László nevéhez fűződő irodalomelméleti, stilisztikai, poétikai előadás- és vizsgasorozat tett rám. Ezekben a diszciplínákban a magyar tudomány mintha túlságosan is hagyományosnak bizonyult volna, mintha elvesztette volna a kapcsolatot a század iskoláival. A formalizmus, a strukturalizmus, a »close reading« ábécéjét így hát Zeman tanár úr ismertette meg velünk. S itt volt a »helyi« hagyomány: Mukařovský prágai iskolája is! Ha ehhez hozzászámítod, hogy anglicistaként hozzájutottam a vers- és képértelmezés apróságait mikroszkopikus figyelemmel vizsgáló újkritikusok munkáihoz, nem csodálkozhatsz azon, hogy úgy rántott magához az új irodalomtudományi elméletek egyvelege, mint vasat a mágnes.”
A csehszlovákiai magyar társadalom ókonzervatív ízlésének ekkor (már?) nem felelnek meg a proletkult és a sematizmus „eredményei”, de a „közérthető”, publicisztikus, a „közösség gondjait megszólaltató” munkák igen, noha azok egyazon alkotáslélektani pozícióban fogantak, mint a munkásmozgalmi üdvtörténet eposzai. Zalabai nemzedéktársai, az Egyszemű éjszaka című antológiában bemutatkozó költők körül – legtehetségesebbjeik: Mikola Anikó, Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc az összmagyar költészet korabeli szintjén is figyelemreméltó újításokat érleltek már – ekkoriban zajlik a szemléleti vita. Zalabai nem vesz részt benne, álláspontját már kifejtette az Egyszemű éjszaka – kétszemű kritika című írásában – a fiatalok mellé az előző generáció kitűnő szakemberei állnak, Tőzsér Árpád, Koncsol László –, ő ebben az időben a középgeneráció tagjairól ír elmélyült kritikákat. A vita elültével azonban – s ezzel érdemelte ki a „nemzedéki kritikus” büszkén viselt címét – épp e fiatalok verseit dekódolja. Nem kizárólagosan: a világirodalom (Truman Capote), a kortárs magyarországi költészet (Tandori Dezső, Gutai Magda, Bari Károly) értékeire is figyel. Mikroszkopikusan vizsgálja a szlovákiai költészet egysíkúnak, rétegzetlennek és konvencionálisnak bizonyuló nyelvezetét – például a Költészet és nyelvhelyesség, Más szemmel, más szóval című tanulmányaiban. Nem véletlen, hogy ebben a közegben éppen generációs társai s az előző nemzedék néhány tagja – Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos – költői eszközeit kutatja, mint a megújulás forrásait. A vers túloldalán című első kötetében a klasszikusok – Csokonai, Illyés, Weöres – és a szlovák líra nagyjai – Milán Rúfus – mellett főképp e két felvidéki költővonulat motívumvilágát méri föl.
Az elméletből táplálkozó kritikai gyakorlat szükségességét igazolandó Zalabai két szempontot, két okrendszert emel ki: az irodalomszociológiai okot – a csehszlovákiai magyar irodalmi közvélemény kicsi és hagyományos, ízlése korszerűtlen, ezért nem válhat működtető, éltető közegévé saját irodalmának, hacsak az irodalomkritika nem teszi alkalmassá a költészet eredményeinek befogadására – s magának az irodalomnak a szempontját, amely sajnálatos módon középszerű: „Ergo: költészetünk zavartalan fejlődése, színvonal-emelkedése érdekében fokozottabban kell figyelnünk leggyöngébb oldalunkra: a nyelvre, a szerkezetre, a formára, az esztétikai kérdésekre.” Zalabai tanulmányaiban párhuzamosan és arányosan vizsgálja „az alkotás négy síkját”, a fonémák, a ritmus, a képi réteg szintjét és az emocionális és gondolati síkot. Az elmélet önmagáért sem, gyakorlati eredményeiért sem hagyja nyugodni. A Tűnődés a trópusokon (1981, második kiadás: Budapest 1986) című – a kérdéskör cseh, magyar, szovjet, angol szakirodalmának ismeretében írt – monográfiája egyebek mellett azért hiánypótló, mert a tárgykör akadémikus dogmái az ötvenes évek óta érintetlenek voltak a magyar szakirodalomban. A trópusok, főként a metafora újragondolása közben Zalabai átépíti az egész nevezéktant – kiindulópontként a trópus fogalmának magyar terminus technikusaként a logikailag tisztázatlan jelentésű „szókép” helyett a „kettőskép”-et javasolja –, s új rendszert ajánl a trópusok tipologizálására. Könyvét megjelenése idején többen is a szlovákiai magyar irodalomelmélet legreprezentatívabb darabjaként üdvözölték. Koncsol László írta lektori jelentésének első bekezdésében: „meggyőződésem, hogy a magyar stilisztikai gondolkodásmód iránymutatója, magának a stilisztika tudományának pedig alapműve lesz”. Szegedy-Maszák Mihály – egyébként szintén elismeró cikkében – főként a francia szakirodalom mellőzését nehezményezte, illetve arra utalt (s ez már a stilisztika egy új korszakát vetítette előre), hogy „a jövőben a retorikát célszerű lesz alárendelnünk a befogadás mibenlétét megvilágító szövegmagyarázás elveinek”. A könyv harmadik kiadása most jelent meg, végső mérlegét ezután lehet majd megvonni.
Zalabai második tanulmánygyűjteménye, a Mérlegpróba (1978) módszeresen fölépített kötet, tanulmányai főként azokról a műfajokról, műnemekről íródtak, amelyek vagy egészében, vagy érvényes változatukban hiányoztak a csehszlovákiai magyar írásbeliségből. Helyi változataikat ideológiailag az utósematizmus, esztétikailag a didakszis, a publicisztikus, illetve a kopáran realisztikus eszköztár uralta. A kötet kilenc tanulmánya közül öt közvetlenül, s még legalább egy áttételesen e sorhoz kapcsolódik. A problematikus műfajok közé tartozik a tényirodalom – a nem fikciós műnemek –, amelynek produktumain leginkább kimutatható az ideológiai betápláltság. „Csontos Vilmos, Bábi Tibor és Duba Gyula művei közül egyedül az utóbbié példázza meggyőző módon, hogy a valóságirodalom nemcsak információ, hanem formáció („gondolati szerkezet”, ill. esztétikumhordozó nyelvi képződmény) is. A harmadvirágzás jövőbeli valóságirodalmi alkotásainak meg kell küzdeniük a módszer, a stílus, a forma alakításával is.” Továbbá meg kell ismerniük a két világháború közötti magyar szociográfiai irodalmat, folytatja a szerző, s nem árt onnan is inspirálódniuk. Egy másik tanulmányban két, a tájköltészet jegyében, de már a líra beszédmódváltásának kezdete után fogant és modern jegyeket tükröző verseskötet kapcsán bizonyítja be a szerző, hogy a deklaratíve nemes célok képzavarokba fulladnak és provincializmusba vesznek, ha a szöveget nem az átgondolt képi logika alakítja. A korszak gyermekversköteteire – egy antológia kivételével – szintén rábizonyítja a sematizmust és a nyelvi szürkeséget. Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor követendőnek ítélt példáit elemezve a gyermeklélektan ismeretét szabja meg a műfaj alapkövetelményeként. Cselényi László költészetéről szólva, fenntartva jussát a kritikus megközelítésre, az idősíkfelbontásos, szimultán, szintaxist föloldó líra létjogosultságát – értelmezhető voltát – bizonyítja be. Mérlegre tette továbbá saját nemzedékének a hetvenes évek közepéig a legtöbb eredményt fölmutató prózaírója, Bereck József első két kötetét.
Mind a tanulmányok, mind a szerző személyes jelenléte a felvidéki magyar könyvkiadás központi intézményében előnyösen befolyásolták e műnemek további fejlődését. Ez a leghamarabb a gyermekeknek szóló költészet fejlődésében nyilvánult meg, a Mérlegpróbával azonos évben a korábbi modell elleni hadüzenet gyanánt megjelent Tapsiráré-tapsórum, majd az egy év múlva kiadott Labdarózsa, nyári hó című gyermekvers-antológiában. Mindkettőt Zalabai állította össze.
Említettem volt a Fábry fémjelezte pszeudovalóságot, a munkásmozgalmi-internacionalista terminológia és ismeretelmélet ponyváját. Több Zalabai-tanulmány épül erre a nyelvezetre, s ez szűkebbre szabja mondanivalójának érvényességét. A kor nem tud a parlamentáris demokrácia értékeiről, a század nem marxista társadalomtudományáról, a fejlődés letéteményesének a munkásmozgalmat tekinti, értéket csak e mozgalom vívmányainak tulajdonít. Ebből szivárog át valami néhány Zalabai-szövegbe is. Nem azokról a taktikai engedményekről van szó, amelyeket a kor szlengje szerint „vörös farok”-ként kellett hozzáilleszteni a szövegekhez, hanem arról az illúzióról, hogy a társadalmi folyamatok szakszerűen leírhatók a hivatalos terminológiával is. Az e sémából adódó közhelyek következtében csökken lényegesen két, a Mérlegpróbába sorolt tanulmány értéke. Az egyik írás indítékát nyilván Zalabai amatőr színpadi tevékenysége szolgáltatta. A somorjai Üzenet kisszínpad 1976-ban mutatta be Páskándi Géza Távollévők vagy Ártatlanok vagy Generál-világosság című drámáját (színpadra alkalmazta Zalabai Zsigmond), e munka „mellékterméke” a Duna-táji parabola című dolgozat, amely részben az abszurdoid dekódolására vállalkozott, részben a régión belüli nemzeti megbékélés szükségességét indokolta meg. Mindamellett a benne megfogalmazott gondolatok értékelését internacionalista közhelyek nehezítik. Zalabai terminológiájában egyébként van egy ideológiamentes változat is: „természetes népi együttélés”. Követelem a holnapot (Az Ady-líra és környéke) című tanulmányában módszeresen összefoglalja a csehszlovákiai magyar líra társadalmi vonulatának eredményeit – de mindent visszavezetni Adyhoz, illetve Adyt mint társtalan gondolkodót emelni ki abból a korból, amely a Huszadik század című folyóiratot létrehívta, a tárgyszerűség esélyeinek eljátszása nélkül aligha lehet – ezt az írást csak részben menti az a tény, hogy e kérdésekről csak egy kisebbségi önvédelmi metanyelven lehetett írni. (Zalabai irodalmi színpadi tevékenységéről még annyit: az általa összeállított műsorok Adjatok szállást az igének! címen 1984-ben önállóan is megjelentek sokszorosított formában.)
Társadalomtudományi, eszmetörténeti felkészületlenségből táplálkoznak e vitatható momentumok? Inkább egy köztes fázisról van szó a hagyomány újrafelfedezésének folyamatában. Zalabai egy helyütt maga is beszél „a mondvacsinált hagyománytalanság kelepcéjéről”, s éppen az ő tevékenységéhez fűződik sok régi érték visszahódítása. A Madách Kiadó szerkesztőjeként a kommunista hatalomátvétel harmincadik évfordulójának köszöntésére szolgáló keretet egy honismereti, népismereti, a felföldi magyar kistájakat riportok (csak kis részben úgynevezett termelési riportok) s érvényes szépirodalmi alkotások révén megidéző könyv – A Csallóköztől a Bodrogközig – összeállítására és kiadására használja föl, a nyolcvanas évek közepén pedig A hűség nyelve címen állít össze és ad ki egy, a magyar kisebbség nyelvhasználati kérdéseiről szóló összeállítást. A könyv részben kész, megjelent írásokból, részben e célra írt szövegekből épült föl. (Mindkét kötet nagy nyeresége a kiváló tudós, a magyar kisebbség demográfiai, statisztikai, jogi kérdéseivel foglalkozó szakember, Gyönyör József szerepeltetése.) Mint azzal Zalabai többször is foglalkozott, a szlovákiai magyar írói nyelvhasználat önmagában is problematikus. De nem pusztán ez a baj. „Az effajta nyelvművelésre már csak azért is szükség van – nyilatkozta A hűség nyelve kapcsán –, mert a szlovákiai magyar nyelv vagy csak a legalacsonyabb szinten (az egyéni, familiáris nyelvhasználat szintjén), vagy csak a legmagasabb szinten (az irodalmi nyelv szférájában) funkcionál. A kettő közötti réteg, amelynek feladata az volna, hogy átfogja az élet, a közélet, a gazdaságirányítás – egészét, részben hiányzik belőle, részben pedig csökevényesen fejlett, illetve terhelik az idegenszerűségek.” Egy másik nyilatkozata szerint, ha rajta múlna, bevezetne egy nemzetiségismeret nevű tantárgyat az alapiskolai oktatásba. Erre természetesen nem volt mód. Ez a nemzetiségismereti példatár azonban helyet kapott a magyar nyelvi gyakorlatokat tartalmazó, többedmagával írt iskolai segédanyagokban.
A szociológiai-szociográfiai szemlélet, nyelvezet is hiányzott a felföldi magyar kultúrából. Részben e hiány, részben a népi értelmiségi kötelességtudata diktálta a(z eddig) kétkötetes, Ipolypásztóról szóló falurajz – Mindenekről számot adok, 1984, Hazahív a harangszó, 1985 – köteteit. A két világháború között szám szerint viszonylag gazdag honismereti, helytörténeti irodalma volt a csehszlovákiai magyar írásbeliségnek, de főként körülhatárolt, kis területet érintő, sokszor kevés forrásra támaszkodó, s legtöbbször kis terjedelmű munkákról volt szó. 1945 és 1984 között egyetlen maradandó és széles körben elterjedt munka született a műfajban, Duba Gyula Vajúdó parasztvilága. Ez viszont nem nyúl vissza a szerző születése előtti időkig. Zalabai, falumonográfiája első kötetében, a falu történetét dolgozza föl a neolitikumtól az első világháborúig, terjedelmes szakirodalom birtokában és források mozgósításával, kiemelve az egész kistájra érvényes vonatkozásokat. A második kötet az 1918–1945 közötti falu rajza, főként néprajza, de az első köztársaság kisebbségtörténetéről is több rétegű ismeretet közvetít, szinte egységes képet ad. (Az 1945–1948 közötti időről szóló fejezet csak 1989 után, s folyóiratban jelenhetett meg.)
Ez is egy tágabb koncepció része persze. A kisebbségi magyar tudományosság ezekben az évtizedekben nélkülözi az intézményi kereteket, a pénzt, s jóformán a szakembereket is. A kutatás és a publikálás ideológiai akadályokba ütközik. Az egyéni vállalkozások sorsa rendszerint a részleges vagy teljes kudarc. Amint azt Tóth Károly írta, „a tudományos igényességgel fellépő szakemberek a meglevő keretek között, a létező (amatőr szinten tartott) fórumokon próbálták hallatni hangjukat, illetve tettek azért, hogy ezen keretek arasznyi módosításával, hadd ne mondjam, tágításával, a tudományos szempontoknak helyet biztosítsanak.” A tudomány és a tudományos ismeretterjesztés, a tudomány és a publicisztika gyakran összemosódott. A csehszlovákiai magyar tudományos könyvkiadás lényegében 1967–68-ban kezdődik, Turczel Lajos és Püspöki Nagy Péter monográfiáinak megjelenésével. Társadalomtudományi évkönyv csak a nyolcvanas években jelent meg – „Zalabai Zsigmond kezdeményezésére”, írja volt kiadói munkatársa, Tóth Károly – Új Mindenes Gyűjtemény címen, s ennek folytatásaként később indult Az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára című könyvsorozat. Zalabai állította össze az évkönyvsorozat 1981-ben megjelent első kötetét. A kötetben szereplők névsora s a tartalomjegyzék példás szerző- és tárgyválasztást tanúsít: Püspöki Nagy Péter: Quintus Atilius és családja sírfelirata Boldogfán a II. század közepéről, Blaskovics József: Köprülüzáde Ahmed pasa nagyvezír kegyes alapítványai az érsekújvári kerületben (1664–1685), Vadkerty Katalin: A műtrágyázás kezdete Szlovákia területén, Mácza Mihály: A politikai erőviszonyok alakulása egy dél-szlovákiai határvárosban az első Csehszlovák Köztársaság idején (Komárom 1919–1938), Popély Gyula: Bartók Béla hatása a két háború közötti kisebbségi kulturális életünkre, Dodekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés, B. Kovács István: Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez, Mihály Géza: A társadalmi átalakulás és gazdasági fellendülés hatása a népesedési folyamatok alakulására Dél-Szlovákiában. Feltűnő, hogy az úgynevezett kemény társadalomtudományokat egyetlen tanulmány képviseli, az összeállító nyilván a későbbiekben – egy bejáratott, elfogadott sorozatba – kívánta bevonni a szociológusokat és demográfusokat.
Zalabai a hetvenes évek második felében kötetszervező-összeállító munkájában szigorú értékszempontokat érvényesített következetesen; bizonyítja ezt a nagyrészt az ő ötlete nyomán megszülető Csehszlovákiai Magyar Írók könyvsorozatban az ő válogatásában megjelent két kötet. A „harmadvirágzás” első generációjához tartozó, komoly tehetségű, de a szovjet bevonulás után a normalizáció szolgálatába állt Bábi Tibor életműválogatásában – Keresek valakit címmel 1981-ben jelent meg –, a költő két kései, szintézis-értékű nagyobb kompozíciója, A forrás éneke és a Könny a mikroszkóp alatt mellett nem egész másfél tucat verset szerepeltet az összeállító Bábi többi verseskötetéből. A Családi krónika című novellaantológiába – alcíme szerint: Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948–1979 (1981) – pedig mindössze tíz szerzőtől választott írásokat. Amint e kiadvány utószavában le is írja: „Elsődleges válogatási szempontom – a kötet címében kifejezett tematikai meghatározottság mellett – az esztétikai volt; a dokumentatív jellegtől, ahol csak lehetett, óvakodtam.” A Mérlegpróba egyik tanulmányában – Küzdelem a kisprózával – írja: „A szlovákiai magyar irodalom a maga összképében mindmáig félkész irodalom; műnem- és műfajszerkezete kialakulatlan, aránytalan, s a fejlettségnek meglehetősen egyenetlen szintjén áll. A műnemkép erőteljes vonásai halványabb kontúrokkal, elmosódóbb, olykor alig-alig látható színekkel váltakoznak. A legtöbb eredményt – aligha vitatható – a líra hozta; a legkevesebbet – ez sem igen vonható kétségbe – a dráma. Az epika értékszintje az említett két műnem között jelölhető ki; a novella- és elbeszélésirodalom csúcsteljesítményei ugyanakkor a prózán belül is a líra esztétikai standardjának a közvetlen szomszédságába kívánkoznak.” A kisprózának téma- és eszköztárában differenciáltabbá kell válnia, tematikájában a kisebbségtörténet egészét át kell fognia, s „közvetlen társadalmi élményből” kell táplálkoznia – mondja e tanulmányban. Két lehetséges irányt határozottan kijelöl: a történelmi elbeszélést és a parabolát, a látomást – s az általa jelzett-várt tendenciák majd másfél évtizeden át jellemzői lesznek a műfaj felföldi vonulatának.
Tény, hogy Zalabai elemzőként jóval kevesebb időt szentelt a prózának, mint a lírának. Amikor az 1949 utáni csehszlovákiai magyar költészet reprezentatívnak szánt antológiája, a Fonod Zoltán és Zalabai által összeállított Jelenlét körül kitört a Van-e költészetünk? vita (Balla Kálmánnak a válogatás túlméretezett, felhígított jellegét bíráló cikke nyomán), a költészet nyelvét megújító nemzedéktársai verseit válogató Zalabai munkája értelemszerűen nem vált komoly kritika tárgyává.
Kritikusi tevékenysége – ő maga írta le – a későbbiekben majdnem egy évtizedig szünetelt. E szünet átível a rendszerváltás korszakán, amelynek határán az akkor már évek óta egyetemi oktatóként dolgozó Zalabai fokozott mértékben vett részt a közéletben – oktatásügyi programon, felvidéki központi magyar dokumentumgyűjtemény létrehozásán, művelődéspolitikai koncepción dolgozott –, míg egy súlyos betegség, s az éveken át tartó utókezelés meg nem fékezte munkáját.
A betegség szüneteinek azonban ismét meglett az eredménye. 1995-ben jelent meg Verstörténés főcímű, nemzedéke lírikusairól, a nemzedékét követő költői csoportok tagjairól s a nemzedékköziekről szóló hosszabb-rövidebb tanulmányainak, jegyzeteinek, recenzióinak, sőt néhány lektori jelentésének elméleti fejezetekkel ötvözött, sajátos szerkezetű irodalomtörténeti monográfiává szerkesztett produktuma. A cím arra a fölismerésre utal, hogy a szintézis megírásához még nincs távlat. Tény viszont, hogy a folyamatok pregnánsan kirajzolódnak, fölvázoltatik az irodalomszociológiai háttér, s megírattatik „a kritika kritikája”. Tanulmányok, portrék, recepciótörténet rétegződik egymásra a jegyzetapparátussal, bibliográfiával kiegészített könyvben, amelynek tárgya tehát a szlovákiai magyar költészet 1970-ben, az Egyszemű éjszaka megjelenésével kezdődő beszédmód-váltása. A líra korábbi állapotát – ahogy azt a szerző nagydoktori értekezésének téziseiben összefoglalja – „a konvenció gyakorlata határozta meg. A radikális paradigmaváltás, az invenció esztétikájának zavarokkal is járó, üresjáratokat is magával hozó, ám letisztult formájában nem lebecsülendő értékeket teremtő, a magyarországi kritika által is elismeréssel fogadott érvényesítése a felvidéki magyar líra alakulásának, fejlődésének a történetében soha korábban nem tapasztalt mértékben változtatta meg költészetünk jellegét – a tájainkon a korábban honos »beszélő költészet«-tel szemben (Tőzsér Árpád kifejezése), a hagyományos érzelemkifejező, alanyi, »realista«, »valóságtükröző« költészettel szemben teret követelt magának az ún. »kreációs líra« (H. Markiewicz), amely a költeményt immár nem szimplifikált-realistán vagy ideologikus-realistán felfogott tükörnek tartja, hanem inkább öntörvényű, a maga immanens belső törvényszerűségeihez igazodó »világ-szimbólum«-nak, »világ-metaforá«-nak, »világ-hasonlat«-nak, a narratológusok manapság gyakran használt szavával: »lehetséges világ«-nak, Cs. Gyímesi Éva kifejezésével élve: »teremtett világ«-nak. Ebben a jelenségben, ezekkel a szavakkal ragadható meg a konvenció esztétikájával szembeszegülő innovációs esztétika lényege; azé a líraértelmezésé, amely 1970 óta olyannyira átalakította a szlovákiai magyar költészetet – a hosszúra nyúlt konszolidáció kedvezőtlen irodalompolitikai körülményei ellenére is! –, hogy, legalábbis ami az esztétikailag jegyzendő-számon tartandó teljesítményeket illeti, ma már ez mondhatja magáénak a vezető szerepet.” A könyvből kiderül, hogy Zalabai még saját nemzedéke költői eredményeit sem foglalta össze eddig végleges érvénnyel. Korábban sejthető volt – s utóbb ezt le is írta –, hogy fontos terve nemzedéke négy tagja költői munkásságának (kis)monografikus számbavétele. E négy munkából egyetlenegy készült el – a Mikola Anikó-tanulmány, amely egészében beilleszkedik a kötetbe. Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Tóth László első könyveit Zalabai nagy apparátussal vizsgálta – az elsők között értelmezte helytállóan –, további munkáikról viszont vagy semmi nem olvasható a kötetben, vagy csak töredékek. Megdőlt ugyanakkor az a dogma is, hogy Zalabai egy-másfél évtizeden át egyáltalán nem értelmezte az akkori líra helyzetét. A kötetben ugyanis az 1989 előtt föllépő utolsó csoportok-vonulatok eredményei is mérlegre tétettek – nemegyszer kéziratból publikált tanulmányokban, több kötet alapján íródott remek portrévázlatokban, s éppen ezek tűnnek a legátgondoltabb alfejezeteknek. Az Egyszemű éjszaka korcsoportjáról szóló korai tanulmányok nem vesztettek érvényükből, s nemegyszer érvényesnek bizonyuló jóslatokat közvetítettek néhány költő akkor még ismeretlen pályaívéről. Balla Kálmánról, Barak Lászlóról, a roppant kritikusan szemlélt Varga Erzsébetről írt tanulmányai, illetve a tőle alkatilag meglehetősen különböző Farnbauer Gáborról írt portréja viszont sikerrel ragadja meg az említettek lírájának máig képviselt, illetve – mert Balla Kálmán azóta nem publikál – máig érvényes jellegzetességeit.
Még néhány vaskosabb-vékonyabb kiadvány tanúskodik Zalabainak ezekben az években végzett munkájáról. Ezek közül az egyiket – Víz, víz, víz. Az 1965-ös csallóközi árvíz publicisztikai és szépirodalmi anyagaiból – Presinszky Lajossal állította össze. Azokra a gondolatokra rímel e könyv Zalabai válogatta szépirodalmi anyaga, amelyeket annak idején az epika határainak kitágításáról mondott. Az árvíz (kiderül ez a besorolt szövegekből) egyszerre idéz történelmet és mítoszt – s bár a rá vonatkozó szépirodalmi anyag ezt egészében nem igazolja, azt hiszem, Zalabai nem tévedett, amikor azt állította, hogy nagy regénytéma rejlik a tárgyban. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990–1994 című összeállítása közössége közvetlen élményei dokumentálásának szándékával született meg.
Zalabai régi terve a magyar költészet felföldi tárgyú darabjainak hiánytalan összegyűjtése, tipologizálása és közreadása. Részben e munka előtanulmányának tekinthetjük a Szenczi Molnár Albert naplójából és egyéb munkáiból együvé másolt rekonstruált „életrajzát” „Szorgos adósa vagyok hazámnak” avagy „Életemnek leírása” címmel. Az ehhez fölhasznált források az utóbbi időben Magyarországon is, Erdélyben is megjelentek, ez a könyvecske tehát inkább a szlovákiai magyar olvasó számára szolgál fontos helytörténeti, „nemzetiségismereti” adalékokkal. A Baróti Szabó Dávid nagyrészt felföldi vonatkozású költészetéből készített Jer, Magyar Lantom című összeállítás viszont összmagyar viszonylatban is nóvum – példának okáért azért, mert Barátitól a századelő óta nem jelent meg semmilyen versválogatás. S noha szerkesztés közben Zalabai nem használhatta föl a költő munkáinak mindegyik kiadását, a kötet szerkezete és a jegyzetanyag a Baróti-filológia számára is tartalmazhat újdonságokat.
Épp a szűkös körülmények, amelyek a szlovákiai magyar kutatókat gyakran megfosztják a forráskutatás esélyeitől, késztethették Zalabai Zsigmondot a Bibliotheca Hungarica „nemzetiségi tudományos kutatókönyvtár” megszervezésére – Végh László és Presinszky Lajos együttműködésével. A könyvtárból, kisnyomtatványtárból, levél- és kézirattárból valamint folyóirattárból álló gyűjtemény létrehozásának dokumentumait a „Gondolatok a könyvtárban” főcímű füzetből ismerheti meg az olvasó. A vállalkozást életre keltő legfontosabb fölismerés, hogy a kisebbségi múltkutatást nagyrészt önerőből kell megoldani. A Bibliotheca Hungarica első nyilvános erőpróbája az a pályázat volt, melyben a „hontalanság évei”, a diszkriminációs korszak élményeinek megírására, illetve korabeli írásos dokumentumok beküldésére szólították föl a jogsértések elszenvedőit. A pályázati anyagból összeállított könyv célját és jellegét, s Zalabai ezzel kapcsolatos munkájának összetett voltát jelzi az előzéklap: „Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946–1948. Összeállította, a pályázati felhívást, a pályázatértékelő szövegeket és a verskommentárokat írta Zalabai Zsigmond.” A korszakról született már történelmi monográfia, megjelentek dokumentumgyűjtemények, s Tóth László és Molnár Imre az ezekre az évekre vonatkozó népi források egy részét is közreadta már. A népi emlékezet megőrzésére, produktumai összegyűjtésére és értékelésére viszont a Bibliotheca Hungaricáé a legátfogóbb kísérlet. Esztétikai érvényessége mindazonáltal viszonylag kevés szövegnek van (jórészt inkább dokumentatív hitele) – elsősorban a versek kisebbik hányadának –; ezek viszont alkalmat szolgáltattak Zalabainak arra, hogy átgondolja a szlovákiai magyar irodalom történetének már egyébként is megingott hagyományos periodizációját. Egyik tanulmánya idevágó passzusa szerint éppen a diszkriminációs korszakból származó ezen népi források miatt – melyek mindenképpen hitelesebbek az ötvenes évek sematikus verseinél – a diszkrimináció éveit önálló irodalomtörténeti szakasznak tekinthetjük. Az említett tanulmány Zalabai utolsó – Irodalom és iroda-lom (1997) című egyéni kötetében jelent meg. Tóth László, a szerkesztő, a fülszövegben joggal nevezi a kötetecskét „kaleidoszkópnak”, amely „szemelget” Zalabai kötetben meg nem jelent „tanulmányai, vitacikkei, emlékbeszédei, esszéi, elemzései, kispublicisztikái, nyelvművelő jegyzetei és különböző alkalmakból adott interjúi” között. Az idézett fülszöveg szinte több műfajt, -formát jelöl meg, mint ahány írás a kötetbe belefért. A szövegek tárgya – az említetten kívül – ismét a szlovákiai magyar költészet és gyermekirodalom állapota, nyelvhelyesség, nyelvvédelem, az irodalmi nyelv és a tájnyelv kapcsolata, Széchenyi és Bartók emléke (ez utóbbi megemlékezések az összmagyar kultúrához való kapcsolódási pontokat jelölnek ki.) Két interjú zárja a könyvet (Melaj Erzsébet, illetve Erdélyi Erzsébet–Nóbel Iván készítette őket), amely tehát nem pályaképösszegző dokumentum,hanem értékőrző figyelmeztető. Félbeszakadt munkákra hívja föl a figyelmet. Ezért gondolom, hogy van esély még további három-négy monográfiára.