„Antiszemitának is titulálnak”

A Nyilas jegyében és Tigris évében született férfi horoszkópjában ez áll: „Nyughatatlan természete sokszor utazásokra ösztönzi. Kalandvágya gyakran könnyelműséggel párosul. A pályaválasztásnál a Nyilas a szabad foglalkozásokat részesíti előnyben (szemben mondjuk az irodai munkákkal). Fellépése udvarias, joviális, lezser. A Tigris önfeláldozóan, teljes odaadással, életét is kockáztatva megy bele mindenbe. Állandóan harcol valami ellen, legyen az törvény, nyárspolgárság, társadalmi rend, egyház, állam. Unalmat nem ismer, élete sohasem nyugodt. De nem is igényli a nyugalmat.”

Vajon mi érvényes mindebből a november végén hatvanadik életévét betöltő finnországi zsidó íróra Daniel Katzra nézve, akit a magyar olvasó immár három könyve alapján is ismerhet?

○ Szász Levente Jelet rakj az úton végig című könyvében (Pécs, 1976) a következőket írja: „Katzról az emlékezetes egymondatos ’önéletrajza’ mondja a legtöbbet: ’1938-ban születtem Helsinkiben, tanultam nyelveket és államtudományt, írtam színdarabokat és hangjátékokat, fordítottam drámákat és regényeket, utaztam Kisázsiában, alagutakat fúrtam Izraelben, voltam francia tolmács és menesztettek egy fordítási hibáért, ami néhány milliójába került egy nagykapitalista vállalkozásnak, tanítottam vallástant egy zsidó középiskolában, ahonnét ateista nézeteim miatt rúgtak ki, nemrégóta már feleségem is van.” Mit tenne ehhez hozzá két évtized elteltével maga az író?

● A nevezetes mondatot hallgatva magam is elcsodálkozom, milyen fordulatos életet éltem. A mondat tartalma nagyjából igaz. Angolt és franciát az egyetemen tanultam. Olaszt és spanyolt magánúton. Fiatalabb koromban Izraelben is éltem, alagutat fúrtunk Haifa város alatt, a kikötőtől a Karmel hegyig. Az alagútfúrás nagyon érdekes foglalkozás. Francia tolmács a „Neste” olajfinomítóban voltam. (Az írónak erről az időszakáról szól többek között magyarul is megjelent könyve, a Mikko Papiross csodálkozik – Z. D. megjegyzése). Csináltam mást is. – Elég későn, harmincévesen, kezdtem el írni, ez jóval unalmasabb. Ezután már nem történt velem semmi, nem is nősültem meg időben... Valamikor a hatvanas években küldtem el írásaimat először különböző folyóiratokba, azután hangjátékokat és végül prózát írtam. Addig inkább zenével foglalkoztam. Egy ideig zenei szerkesztő voltam a rádióban.

Fiatal koromban nem szerettem írni, még levelet sem. A helyzet akkor változott meg, amikor Liisa Ryömävel (finn fordító, mintegy harminc évig Dániel Katz élettársa – Z. D. megjegyzése) és az édesanyjával, Elvi Sinervóval (1912–1986, prózaíró – Z. D. megj.) megismerkedtem, s általuk közel kerültem az irodalomhoz, elsősorban a Kiila (Ék) nevű baloldali értelmiségi-irodalmi csoportosuláshoz. Akkor kezdtem el írni (elbeszéléseket és rövid színdarabokat), tulajdonképpen azért, hogy kivívjam a helyem az ő közösségükben, megmutassam, hogy én is vagyok valaki. Felelevenítettem az anyai nagyanyám elbeszélését az első világháborúról; nagyapám akkor a cári hadseregben szolgált. Ilyesmikről írtam, meg az orosz zsidó és finn világról. Könyveimet, témáimat, nyelvemet változatosnak találták. Létezett egyfajta „társadalmi megrendelés” a kisebbségi irodalmakat illetően.

○ Prózát, hangjátékokat, színdarabokat, a tévének forgatókönyvet ír népszerű sorozatokhoz. Melyik a kedvenc műfaja?

● A színháznak szeretek írni, de a saját darabjaimat ritkán nézem meg. A színpadon rendszerint rossznak találom őket. Lehet, hogy mások nem így látják. Rádiójátékot is szívesen írok, tulajdonképpen azzal kezdtem. Mostanában a finn rádiójáték jó, régebben mesterkélt volt. A hangjátékokban a hallgató fantáziája kap több teret. A tévének rövid sorozatokat írok. Ezeket svédül írom, de a szépprózához a svéd nyelvtudásom túl szegényes. Prózát nehéz írni. Könyvem csak minden második vagy harmadik évben jelenik meg.

○ A Német disznókutya megírása több mint három évig tartott...

● Úgy van, azt nehezen írtam, kicsit hosszúra sikeredett. Nem szeretem a hosszú könyveket. Véleményem szerint 20–50 oldalon mindent el lehet mondani. (Huncut mosollyal hozzáteszi): Annak, hogy ez a regényem ilyen hosszú lett, talán az az oka, hogy közben áttértem a számítógépre. Ott könnyű a szövegeket megtoldani. És bár az eddigi utolsó könyvem, az Otelo című novelláskötetem viszonylag rövid, 170 oldal, szerintem még az is sok. A kiadó két-három olyan novellámat is bevette a kötetbe, amit én kihagy­tam volna. De szükségük volt egy bizonyos terjedelemre. Nekem meg közben rossz a lelkiismeretem, mert általában csak olyan dolgokat szeretnék írni, amit magam is szívesen olvasok.

○ Térjünk vissza az egymondatos önéletrajzához. Az áll benne, hogy egy zsidó iskolából ateista nézetei miatt bocsátották el. Miért tanított ateista létére vallástant?

● Ez az adat némi pontosításra szorul: tulajdonképpen nem vallástant, hanem biblia-történetet tanítottam. A konfliktusom az iskolával pedig abból következett, hogy a bibliát többnyire történetek és legendák gyűjteményének fogtam föl, az iskola vezetősége viszont igaz események könyvének tartotta. És hát hogy miért mentem oda? Mindig is érdekelt a biblia és a biblia története, de akkor sem hiszem, hogy ezek igaz történetek, habár lehetnek ilyenek is köztük. Minden vallás érdekel, de már az a tény, hogy olyan sok van belőlük, szerintem azt bizonyítja, hogy egyik sem lehet egészen igaz, egyedül helyes.

○ A finn irodalom nem túl nagyszámú humoristáinak a táborában tartják számon. Humorista létére a könyveiben általában nagyon komoly problémákat, jelenségeket vet fel. A Német disznókutyát kimondottan komoly könyvnek tartják. Miért nyugtalanítják Európa nacionalista, neonacista megnyilvánulásai egy olyan biztonságos és a nemzeti kisebbségekkel szemben toleráns országban, mint amilyen Finnország?

● Nem vagyok benne biztos, hogy Finnország annyira toleráns a más nemzetiségekkel szemben. Lehet, hogy csak azért van kevesebb problémánk, mint mondjuk Svédországnak, mert sokkal kevesebb menekültet fogadtunk be. Tanítani kellene az iskolákban, hogy a sok nemzetiség gazdagabbá teszi az országot.

○ Ez igaz, de az például, hogy Finnországban a svéd nyelv a finn mellett hivatalos nyelv vagy az, hogy a svéd Elisabeth Rehnt majdnem finn elnökké választották, mifelénk elképzelhetetlen lenne...

● Nos igen, nálunk már léteznek olyan generációk, amelyek elfogadják a finn-svéd kétnyelvűséget.

○ És a zsidók?

● Finnországban kétezernél jóval kevesebb zsidó él, de Helsinkiben zsidó iskola van. Az antiszemitizmus Finnországban kicsi, mert kicsi a zsidóközösség is.

○ A magyarul is kiadott Amikor nagyapám átsíelt Finnországba című első regényéből az olvasó nagyon érdekes történelmi adatokat is megtudhat, többek között arról, hogy a második világháborúban Németország oldalán harcoló Finnország nem adta ki zsidó származású lakosait a németeknek:

„Amikor 1942 júliusában Finnországba látogatott Himmler... először a Nemzeti Múzeumban tett látogatást, hogy megcsodálja történelmi múltunk emlékeit... Ezalatt pedig az udvariatlan finnek átkutatták a táskáját, és lefényképezték papírjait. Volt közöttük egy olyan, amely a Finnországban élő zsidók teljes névjegyzékét tartalmazta, közel kétezer nevet... Hitler azt akarta, hogy a finnországi zsidókat Lengyelországba, a majdaneki koncentrációs táborba szállítsák. Finnország cserébe, hogy lemond zsidó lakosairól, harmincezer tonna gabonát kap majd Németországtól...”

A finn urak úgy döntöttek, hogy megmagyarázzák vendégüknek a finn demokrácia lényegét, ami az esetben azt jelentette, hogy „nem csinálunk seftet”.

Emlékszik Ön valamire a háborúból?

● Nemigen. Túl kicsi voltam ahhoz, fogy felfogjam, milyen veszély fenyeget bennünket. A háborúról nincs negatív élményem. Feltehetően azért, mert biztonságban érezhettem magamat, volt apám és anyám. Arra sem emlékszem, hogy nagyon éheztem volna, bár a család biztosan éhezett. A bombázásoktól sem féltem, mert nálunk nem bombáztak. Csak tudtam, hogy valahol bombáznak... Furcsa, hogy olyan kevés valamire emlékszem. Nem írhatnék a gyerekkoromról háborús rémtörténeteket. Az első könyvem elbeszélőjének nem volt fogalma arról, hogy mi történik körülötte, tehát nem félt, de a felnőttek természetesen mindent értettek, ezért a család a biztonság kedvéért Svédországba költözött. De ahhoz, hogy elmenekülhessenek, a csónak motorjába petróleum kellett. És ezt a petróleumot a csempész, aki a családot átvitte a Botteni öblön, a németektől vette. Micsoda irónia... Mulatságos: a németektől venni petróleumot, hogy az ember elmenekülhessen előlük. Akkor biztosan gyakran megesett az ilyesmi. Amikor valaki azt kérdezte, hogyan találtam ki ilyeneket, azt mondtam, hogy ez a petróleum-ügy akkor a lehető legtermészetesebb volt, hisz petróleumuk csak a németeknek volt, tőlük kellett hát venni. Véleményem szerint a valóságban, az életben sokkal furcsább dolgok is megtörténnek. A szatíra sohasem tudja még csak meg sem közelíteni a valóságot.

○ Egy másik kuriózum: Finnországban a zsidóknak, akik a második világháborúban a finn hadsereg keretén belül tulajdonképpen a németek oldalán harcoltak, még barna kartonból rögtönzött hadi zsinagógájuk is volt, amelybe a helsinki hitközösség adományozott tóra tekercseket...

● Ez bosszantotta is a németeket, de nem tehettek semmit. A nagybátyám például a finn légierők ezredesének a tolmácsa volt. Egyszerű katona volt, de sok nyelvet tudott, jól beszélt németül, svédül, finnül, angolul és kicsit norvégül is, mert azelőtt kereskedelmi utazó volt. Az ezredes nagyon elégedett volt vele, aztán egyszer egy kantinban, ahol németek és finnek együtt étkeztek, valaki azt kérdezte a nagybátyámtól, hogy hová való. Azt hitték, Dél-Németországba, mert szerintük kicsit dél-német akcentussal beszélt. Ő meg elmondta, hogy ő bizony nem német, hanem zsidó. Ebből aztán nagy botrány lett. De Finnországban a németek nem tehettek mást, mint hogy panaszt tettek az ezredesnél, hogy hogyan lehet a tolmácsa egy zsidó? Ezekután az ezredes új tolmács után nézett. De mivelhogy ő maga nem volt náci, csak annyit mondott a nagybátyámnak, hogy sajnos, most vissza kell küldenem az osztagához, örülök hogy megismertem, semmi bajom önnel, ön jó tolmács, és fogadjon el egy üveg konyakot. Elég furcsa helyzet, ha az ember tudja, mi történt máshol a zsidókkal.

○ Ennek ellenére az első könyvében is jelen van egy bizonyos veszélyérzet:

„Néha rám jön egy idegesítő érzés, hogy egy szép napon csak úgy elvisznek... nem volna nehéz: jönne a rendőrség, és közölné, hogy ’biztonsági okokból’ vagy ehhez hasonló okból elviszik a családot valahová... A szomszédok aligha vennék észre az egészet, de ha még észre is vennék, és forrón szeretnék is zsidó szomszédaikat, nem vennének túlságosan a szívükre egy efféle ’internálást’. El se képzelik, hogy a zsidókkal bármi rossz is történhet, legalábbis olyan méltánytalanság vagy embertelenség nem, amire nem szolgáltak rá... Még a zsidók maguk se hiszik el. Így aztán egyetlen napon összeszedhetnék Finnország összes zsidó lakóját, és elküldhetnék akár az Északi-sarkra is; háborúban senki se nézi, hogy hova tűnt a szomszédja. Talán a háború után csodálkoznék valaki, hogy hová is lettek. Hová is tűnhetett az az apró ember, aki erős szivarokat szívott, és gyakran járt az Operába, meg a magas, szőke felesége meg a nagydarab fiuk, meg apró, dundi unokáik...

Másrészt Himmler jött és Himmler ment, de mégse történt semmi bajunk...”

A Német disznókutyában azonban már nem elméleti szinten folyik az efféle elmélkedés, itt már Németországban játszódik a történet, a fasizmus és nacionalizmus mementójaként:

„Plessék becsületes, szerény zsidó boltosok voltak, az üzlet ment, a könyvelés stimmelt. A rendőr, aki bezárta a boltot, elnézést kérve azt motyogta Plessnek, hogy csak parancsot teljesít. Mindenki ezt mondja – csodát művel a kötelességtudat és törvénytisztelet. De ki, kik választották meg azokat, akik kiadják a parancsokat, és meghozzák a törvényeket? Ugyanazok, akik széttárt karral állítják: ők csak engedelmeskednek, nem tehetnek erről és semmi egyébről. Nem tehetnek semmiről, és elégedettek ezzel. Nem látnak s nem hallanak, mert nem akarnak látni, hallani. Nem akarnak, nem mernek.” S ugyanebben a regényben olvashatjuk: „E házak vak szemei láttára vertek agyon embereket származásuk, vallásuk vagy véleményük miatt... És lakóik közül számosan figyelnék zárt, elfüggönyözött ablakok mögül az utcán dühöngő erőszakot, mások otthonuk legsötétebb zugában reszketve várnának sorukra, a legtöbben azonban kitárnák ablakaikat, hurráznának, és zászlók vagy söröskorsók lóbálásával bujtogatnák a tömeget, dobbantások és rúgások ütemére, vidám dalt énekelve...”

Kisebb bűn-e Ön szerint az emberek közömbössége az igazságtalanságok iránt, mint a nyílt nacionalizmus? Van-e receptje a nacionalizmus elkerülésére, s mondjuk a közép-európai nemzetek közötti kapcsolatok orvoslására?

● Bizony, éppen a közömbösség gyilkol. Meg az engedelmes felzárkózás, lépéstartás. Az, hogy az emberek behúzzák a függönyt, bezárják az ablakot és nem látnak, nem hallanak. Szomorú dolog, de ez most is így van. Svédországban s Franciaországban viszont már kialakulóban van egy antinacionalista front. És az íróknak feltétlenül bírálniuk kell a saját kormányukat, ha az nem lép föl megfelelő módon a fajgyűlölő, nacionalista, szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben. A többségben élő nemzeteknek több empátiával kellene nézniük a kisebbségeket. A toleranciára való nevelést az iskolákban, a családokban kell kezdeni. A gyűlölet gyakran azokban a legnagyobb, akik soha életükben nem találkoztak zsidóval, magyarral. És természetesen a törvényhozásban is gondolni kell ezekre a dolgokra. Finnországban vannak olyan törvények, amelyek büntetnek mindenféle fajgyűlöletet, nacionalizmust. Ha a gazdaság jól működik, akkor általában a nemzetiségek jól megférnek egymással. De ha rosszra fordul a helyzet, akkor eszükbe jut, mint ahogy pl. a volt Jugoszláviában történt, hogy mi horvátok, mi szerbek, mi meg bosnyákok vagyunk. Demagógiával lehet a legkönnyebben negatív módon hatni az emberekre. Valószínűleg ez történik ma Szlovákiában.

○ Sokat utazott és kozmopolitának tartja magát, de közben hangsúlyozza, milyen boldog, hogy Finnországban él. El tudná képzelni az életét valahol máshol is?

● Finnországban érzem magam a leginkább otthon, de tudnék élni más országokban is, főleg az olyanokban, amelyeknek a nyelvét jól ismerem. Például Spanyolországban vagy Olaszországban. De a lakhelyek váltogatásához sok pénz kellene, az meg nincs. Persze, a foglalkozásom miatt kötve is vagyok a finn nyelvhez és Finnországhoz. Elméletileg ennek ellenére is élhetnék máshol, és Finnországba küldhetném írásaimat, de azt hiszem, ez nagyon körülményes lenne.

○ „Politikai értelemben amatőr liberális vagyok. Mindig a vesztes pártján. A humanizmus nevében még kardot is rántanék”, jelentette ki egyszer. A humanizmus nevében, de mi ellen „emelné kardját”? Jan Werich szerint „Az ember nemcsak akkor harcol, amikor győzni lehet. Elsősorban azért harcolunk, hogy ne adjuk meg magunkat. Az emberi ostobaságot legyőzni nem lehet. De sohasem szabad felhagyni a harcot ellene.”

● Teljesen egyetértek Jan Werichhel. Elleneztem a vietnami háborút, Csehszlovákia megszállását, azt, hogyan bánik Izrael a palesztinokkal és sok minden mást. De oda is tudok állni a dolgok mellé. Tagja vagyok a Pandnak és az Amnesty Internationalnak. Persze, ez kevés. Szégyellem magam, hogy nem teszek többet, hogy nem tudom, mit csinálhatnék még. Nem vagyok jó publicista. A könyveimben, néhány kivételével, nem tudom elég hatékonyan leleplezni az igazságtalanságot és harcolni ellene. De ezen talán még lehet változtatni.

○ Milyen könyvet olvasott az utóbbi időben, amelyet különösen érdekesnek talált?

● Most éppen Carl Jung könyvét olvasom, a Man and his symbols-t, amit eddig nem ismertem. Nagyon érdekes és ösztönző. A szépirodalmi művek közül a legérdekesebb, amit az utóbbi időben olvastam, talán Antonio Tabucchi Pereira beszél című könyve volt.

○ Könyveiben sok az irónia, bírálta Izrael politikáját, de kritikája nem kerüli el hazáját, Finnországot sem. Nálunk az ilyen embereket, akik nem hajlandók megszépíteni a hazai valóságot, janicsároknak szokták nevezni.

● Engem meg antiszemitának titulálnak és szidnak, mert úgymond, a saját fészkembe piszkítok.

○ Beszélgetésünk során, korábban azt mondta, az írás, az irodalom eléggé behatárolt valami, ezért sok író zenerajongó is. Ön meg színészként is ismert. Humorából ítélve általában is szeretheti a játékot. A gyermeket érzi talán tovább élni magában?

● Sok kis szerepet játszottam a saját darabjaimban, azelőtt a KOM színházban, Helsinkiben is felléptem, egy ideig a lovisai szabadtéri társulatnak tagja voltam, játszottam továbbá saját tévéfilmjeimben, s alakítottam egy nagy tévéfilm-szerepet is. Szeretek játszani, bár nem vagyok különösebben jó színész. De legalább megtanulom, hogy milyen a jó párbeszéd. Szeretek tréfálkozni, viccelődni, de igazi viccelődőnek, humorista színésznek tudom, hogy rossz vagyok. A művésznek, de úgy gondolom, minden embernek meg kellene magában őrizni a gyermeklelket. Amíg az ember kíváncsi és játékos, nem öregszik meg.

○ Áruljon el valamit: van a Német disznókutyának reális, életrajzi alapja?

● Bizonyos mértékig igen. A történet egyrészt édesapám élete. A húszas évek közepének és harmincas évek elejének Németországában kalandozó főhős az én apám, aki ugyan nem német, hanem finn zsidó volt, de papír- és faáruval kereskedett Németországban. Fiatal ember volt akkoriban és mindenféle kalandokba belekeveredett. Ezeket a naplójából olvastam ki, s hozzáadtam némi saját fantáziát. Édesapám ott, akkor megtapasztalta a még Hitler előtti, de már növekvő antiszemitizmust, sovinizmust. Ennek a motívumnak is van hát életrajzi hitele.

○ És a főhős mai németországi körútjának?

● Azt az utat én magam tettem meg, kerékpáron. Finnországból Kelet-Pomerániába kerekeztem, hogy anyagot, tapasztalatot gyűjtsek. És szippantsak a németországi levegőből, elgondolkozzam, hogyan viszonyulok én a németekhez. Sokat jártam Kelet-Németországban, kevesebbet Nyugat-Németországban. Most azt akartam látni, milyen Németország az egyesülés után. Mindez 1991-ben történt. Édesapám nyomaiban járva eljutottam abba a kisvárosba is, ahol ő élt annak idején, és csodálkoztam, mit csinálhatott ott, az isten háta mögött, ahol semmi sem volt, még csak faipar sem. És rájöttem, hogy csak a szerelem tarthatta őt ott. De a főhőst mozgató bosszú csak fantázia.

○ Ősszel, úgy hallom, új könyve jelenik meg. Miről fog szólni?

● Novelláskötet lesz, az ószövetség néhány részét írom át benne. Valaki majd szentségtörésnek tarthatja, szerintem nem az. Talán csak hétéves koromig voltam hívő, aztán csalódtam. Zsinagógába csak születések vagy halálesetek alkalmából megyek esetleg bar micvára, de sohasem érzem magam a hitben „otthon”. Néha bemegyek egy templomba, csak azért, mert csend és hűvös van benne, s ott egyedül lehetek a gondolataimmal.