Mittel úr harminc évre nyúlt kilenc hónapja

Mittel urat én először 1966 őszén láttam Pozsonyban, első éves matematikafizika szakos egyetemi hallgatóként a Tatra kávéházban, a magyar diákok gólyabálján. Az ott összesereglett népes társaságból jóformán senkit sem ismertem, mivel alig egy vagy másfél hónappal korábban kerültem Léváról Pozsonyba, s maga a város is még ismeretlen, mi több: idegen volt a számomra. Addig-addig tébláboltam a nagy tömegben, amíg egy felsőbb évfolyamos mérnökhallgatókból álló baráti társaság asztalánál kötöttem ki. Ők már ismerték a dörgést és a jelenlevők többségét is. Az a szakállas pofa X., az a szőke lány a barátnője, és így tovább. Az az őszülő és kopaszodó férfi pedig ott, a táncparkett túlsó felén Mittel úr, a költő, de most még Tőzsér Árpádnak hívják. Az ötvenhatos forradalom leverése után írt egy-két tájversbe és természeti képekbe csomagolt gyászéneket, s ezért meggyűlt a baja a hatóságokkal. Nos, ezzel egy csapásra megnyerte a rokonszenvemet. Az a gyanúm, hogy a nyolcvanas években színre lépő Mittel úr alakja az ötvenhatos magyarországi és a hatvannyolcas csehszlovákiai dráma idején fogamzott meg, szülőanyja pedig nem más, mint a Történelem volt. Tőzsér Árpád annak a nemzedéknek a tagja, amely mind a két drámát felnőttként élte át, de még fiatalon. Sem ötvenhat előtt, sem hatvannyolc után nem kompromittálta magát. Ami pedig ötvenhat és hatvannyolc között történt, az egy illúzió – a harmadik út, a demokratikus szocializmus illúziója – születésének, kibontakozásának, néhány hónapos felragyogásának és bukásának páratlanul szép és végtelenül naiv történetéről szól. Másfelől persze a dezillúzió és a bűntudat évtizede is. A rendszer megreformálhatósága illúziójának azonban hatalmas felhajtóereje volt e rövid korszak – mindenekelőtt cseh – művészetében.

Ebben a bő évtizedben Tőzsér Árpád emberi és művészi alapállását a dogmák és konvenciók elleni lázadása határozta meg. Irodalmi fenegyerek hírét is ennek köszönheti, mindenekelőtt híres és hírhedt, 1963-ban publikált esszéjének, az Egy szemlélet ellen címűnek, amely nagyjából egy időben jelent meg barátja és költőtársa, Cselényi László Érvekkel és indulatokkal című manifesztumával. Mind a ketten nevén nevezik a gyereket: a szlovákiai magyar irodalom rákfenéje az álnépiség és a sematikus közérthetőség álarcával elfedett provincializmus, az intellektuális és művészi igénytelenség és konformizmus. Mind a két írásnak nagy volt a detonációja, s a mából visszatekintve még inkább látszik az, ami 1963-ban inkább csak sejthető volt, hogy a szlovákiai magyar irodalom történetében olyan elvi és esztétikai küzdelem veszi kezdetét, amelynek nagyon komoly tétje van. A politikai-irodalompolitikai konstelláció is inkább kedvező ekkor Tőzsérék számára. A kommunista hatalom elbizonytalanodásának éveiben vagyunk, a szocreál dogmáit már egykori hívei közül is csak kevesen veszik komolyan. A kevésbé tehetséges vagy éppen dilettáns szlovákiai magyar tollforgatók ettől kezdve egészen a nyolcvankilences rendszerváltozásig főleg két vádpontban marasztalták el Tőzséréket és követőiket. Abban, hogy úgymond hátat fordítanak a „szlovákiai magyar valóságnak" és mindenféle idegen mintákat majmolnak. Továbbá, hogy érthetetlenül írnak és formalisták. Azt persze, hogy a szlovákiai magyar valóság őszerintük mi fán terem, sem akkor, sem azóta nem tudták megmondani. Tőzsérék bírálói kimondva-kimondatlanul ideologémákat kértek számon a költészeten és azt a verstípust, amely az ötvenes évek petőfieskedésének már a születése pillanatában nevetséges és elavult terméke volt. S ezt annál inkább tehették, mert a rezsim nemcsak az írókat, hanem minden állampolgárát karanténba zárta, így az olvasó nemcsak a kortárs irodalmi trendeket nem ismerhette, hanem a magyar modernizmus áramlatait sem. Kassákot éppúgy nem, ahogy Szabó Lőrincet, A hallgatás tornya Weöres Sándorát és az Újholdasokat sem. De ha véletlenül mégis találkozott egyikük-másikuk valamelyik költeményével vagy kötetével, aligha tudott mihez kezdeni vele. Mert nem tanították meg őt modern verset olvasni. Így a szlovákiai magyar író-költő provincializmusa nem minden esetben jelentette azt, hogy az illető tehetségtelen, hanem sokszor arról volt szó, hogy a művész valamiféle társadalmi megrendelésnek igyekezett eleget tenni. Hogy a visszakapcsolás útja író és olvasó között a lehető legrövidebb és legzökkenőmentesebb legyen. Mivel a provincializmus iránti igény az olvasók tömegei felől érkezett, a silány és romantikus versekért, novellákért, regényekért, színpadi művekért nem elég csupán a kor bigott pártideológusait okolni, hanem azt is észre kell vennünk, hogy a szlovákiai magyar talaj gabona- és kukoricatermesztésre ugyan szerfölött alkalmas, de annál kevésbé a nemesebb irodalmi fajták meggyökereztetésére. Ebből a csapdából próbált meg nem is annyira kitörni, mint inkább kibújni Tőzsér Árpád. A későbbi évek során nem olyan indulatos vehemenciával, mint 1963-ban, hanem körültekintően és frontális stratégiával. Ez utóbbin azt értem, hogy mind a líráját, mind az akkori publicisztikáját, műfordítói tájékozódását és az Irodalmi Szemlében 1965 és 1971 között végzett szerkesztői munkáját áthatja ez a szándék. Érdeklődése egyszerre fordul a szlovákiai magyar irodalom szűk horizontján túlra és annak múltja, a két világháború közötti korszaka felé. E kétirányú érdeklődés között még sincs ellentmondás, mert ugyanaz a szándék munkál bennük: a szlovákiai magyar líra sztereotípiáinak elutasítása oly módon, hogy az általa keresett új, korszerű versmodell mégse lógjon a levegőben. Így fedezi föl – a szó szoros értelmében – a két világháború közötti magyar avantgárd líra csehországi emigrációban élő és  a hatvanas évekre szinte teljesen elfeledett alakját, Forbáth Imrét. Vele kapcsolatban, a róla szóló nekrológban a Kanadában élő szlovák festőművész, Koloman Sokol szavait idézi: „A művész hazája itthon is s idegenben is – a művei. Nem annak kellene döntőnek lennie, hogy a művész magáévá tesz-e egy hazát, hanem inkább annak, hogy a haza magáévá tudja-e tenni a művészt, hogy felismeri-e magát a műveiben..." S mivel egy idézet legalább annyira jellemző az idéző személyére, mint arra, akitől idézünk, megkockáztatható az állítás, hogy a mittelség közelébe értünk. Forbáth Imre, az avantgárd verseket író, aztán férfikora legszebb éveiben elhallgató, zsidó származású, csehországi emigrációjából haza többé nem települő magyar költő akár Mittel úr egyik ősmintája és őspéldánya is lehetne.

Nem kevésbé termékeny költőnk számára a másik út sem, amelyet műfordításaival készített elő. A műfordítás Tőzsér Árpád számára több, mint szakmai kihívás, netán penzum. Inkább rejtett vallomás, kódolt üzenet azzal kapcsolatban, hogy kiket tart szellemi rokonainak. Túl a 20. századi modernizmus olyan klasszikusain, mint Pound, Eliot vagy Eluard, akikre ebben az időben sűrűn hivatkozik kisesszéiben és jegyzeteiben, megint csak azok a közép-európai költők, akik a széljárta abszurd közép-európai univerzumot be tudták emelni a maguk személyes univerzumába, akik ebből a transzformációból új stílust és nyelvet teremtettek, s valamilyen módon kilógtak nemcsak a szocreál, hanem a nemzeti kánonból is. A nagy, öntörvényű, de magányos alkotók, a tisztelt, de nehezen befogadott szent szörnyetegek. Mint, például, a talán legnagyobb 20. századi cseh költő, Vladimír Holan, akit a magyar olvasóközönség számára Tőzsér Árpád fedezett föl évekkel azelőtt, hogy magyar nyelvű verskötete megjelent volna az Európa Kiadónál.

Vladimír Holan az egyik hőse A homokóra nyakában című, 1970-ben publikált esszéjének is, amelyben először fogalmazza meg a mittelség jelenségét. Ennek az esszének az a kiinduló tétele, hogy Kelet- és Nyugat-Európa több évezredes történelme során kölcsönösen, szinte ritmikusan váltakozva hozta létre azt, amit európai kultúrának nevezünk. „A görög kelet megtermékenyítette a barbár nyugatot, a civilizált nyugat felrázta a szunnyadozó orosz keletet, s legújabban úgy látszik, hogy az aktivizálódott kelet fogja megváltani a haladó nyugatot." Tőzsér állítása szerint a homokórát úgy ezer-kétezer évenként megfordítják, s úgy látja, hogy mi, közép-európaiak, nem tudni pechünkre-e vagy szerencsénkre, a homokóra nyakában helyezkedünk el. Azt állítja, hogy itt, a homokóra nyakában semmi sem történik, mert semmire sincs idő. „Az állandó mozgás állapotában csak tudomásul lehet venni a dolgokat, s – kapaszkodni lehet." Hiteles, a térségen túl is érvényes és értelmezhető irodalom ezért itt csak e „létezésnek az általánosba emelése, személytelenítése, azaz mitizálása" révén születhet. Vladimír Holan költészete kapcsán szögezi le először azt az alaptézist, amely ezentúl sarkköve lesz nemcsak gondolkodásának és irodalomszemléletének, hanem lírája karakterét is alapjaiban módosítja majd. Eszerint a homokóra nyakába szorult közép-európai költő-író „nem a lét, hanem a tudat formáiból csinál költészetet". Végül ebben a kisesszében meg is nevezi azokat a kortárs közép-európai költőket és írókat, akik az újra meg újra, más-más ideologéma jegyében feltámadó „nemzeti költészettel" szemben, vállalva az ezoterizmus vádját, ezen a népszerűtlen úton járnak. A cseh Holanon kívül a szlovák Milan Rúfust és Dominik Tatarkát, a lengyel Zbigniew Herbertet, a magyar Nemes Nagy Ágnest és Tandori Dezsőt és a szerb Vasco Popát. Ma, harminc évvel az esszé keletkezése után elmondhatjuk, hogy mindegyikük nemzetük irodalmának a klasszikusa lett.

A mittelség tehát megvolna, ám Mittel úr, ennek az állapotnak a hordozója, esszenciája és szimbóluma még sokáig nem lép színre. Ennek nemcsak az az oka, hogy Tőzsér Árpád politikai támadások pergőtüzébe kerül, s 1971-ben megválik az Irodalmi Szemlétől, hanem az is, hogy költői útkeresése sok kanyart ír le. A költő sokáig inkább követte az elméletírót és gondolkodót, mintsem hogy elébe vágott volna. Két legtehetségesebb nemzedéktársa ekkorra már kikötőbe ért. Cselényi László, két párizsi útját követően, végleg lehorgonyzott az avantgárdnál, a legnagyobb kétségbeesésbe taszítva a még mindig rímes zöngeményekre vágyó szlovákiai magyar olvasót, aki a montázstechnikát még csak hallomásból sem ismerte, ezért a Cselényi-jelenségről azt gondolta, hogy a költő vagy szándékosan bosszantani akarja vagy párizsi élményeinek sokkos hatása alatt megháborodott. Zs. Nagy Lajos is révbe ért, sajátos hangú groteszk lírát írt, később már sok önismétléssel. Nyelvi sziporkái és gondolati bukfencei, játékossága és csapongó fantáziája népszerűvé tették líráját, főként a fiatalabb nemzedék berkeiben.

Tőzsér Árpád viszont ezalatt bebarangolta a magyar verstáj legkülönbözőbb zugait. Többféle hangot és stílust kipróbált, s talán alkati konokságának és örökké nyugtalan, mindig elégedetlen természetének köszönhető, hogy egyik iskolánál sem cövekelt le véglegesen, mielőtt megalkotta volna Mittel úr halhatatlan figuráját. Mégis, áttekintve pályája különböző állomásait, stílusváltásai ellenére meghökkentően egy tömbből faragottnak látszik az oeuvre. A korai, illyési ihletésű természetlírájából ugyanaz a hang szól, mint a későbbi, némiképp József Attilá-s egzisztencialista költeményekből vagy a még későbbi objektív lírából. A versek magháza ugyanaz. Minden jelentősebb versének magházába ugyanaz a dac, illetve egzisztenciális szomorúság van bezárva, amelyet meditatív szemlélet szelídít meg némiképp. Az a direkt alanyiság, kihívó és hetyke hangnem, amely korai pályaszakaszának legnépszerűbb, legtöbbet idézett és legtöbbet szavalt versét, a Férfikort jellemzi, kivételszámba megy költészetében. Pályájának íve inkább arról árulkodik, hogy az alanyi költő pózai idegenek a számára. Tőzsér Árpád lírája kezdettől fogva egy objektív verstípus irányába fejlődik, amelyhez a hetvenes évek elején érkezett meg, megteremtve a magyar tárgyversnek egy nagyon eredeti, nemcsak a kései Kassákétól, hanem a Nemes Nagy Ágnes-i objektív lírától is markánsan különböző típusát. Ennek, a mából nézve nagyon tudatosan végigjárt útnak a fázisait illusztrálandó, következzék egy-egy vers a költő első (Mogorva csillag, 1963) és második (Kettős űrben, 1967) kötetéből:

Úgy állok itt, könyvvel a kezemben,

mintha a hegyeknek prédikálnék.

A hajamra száraz levél rebben,

s rám mászik a malomból az árnyék.

Ősz van. Újra nyakig ér a fáknak

reggelenként a köd, s fáj az ember,

mint az újból időszerű bánat.

Tele vagyok én is fájós csenddel.

De csak állok, könyvem lecsüggesztem,

mintha valóban szószéken állnék,

s e zavartan tűnődő világban

nem is a détéri buszra várnék.

(Őszi tűnődés)

Fütyül a szél már harmadnapja.

Befütyül lyukas életembe.

Ajtót csapkod, gyereket ébreszt,

hiába minden tente-tente.

Város tetején élek, innen

távolba látni, s a távol lát engem.

Reggelte együtt szalonnázunk

papírból, én meg az örök isten.

Csúcsra értem, de micsoda csúcs ez?

Mögöttem semmi, előttem semmi.

Elfogytak a titkok, nyakam törve,

megyek, ha hív egy lány pihenni.

(Csúcson)

1972-ben jelent meg Tőzsér Árpád harmadik verskötete, az Érintések, amely akkor fordulópontnak látszott a költő pályáján, ma inkább ügy tűnik, egy fejlődési ív végállomása volt, mint Mészöly Miklós életművében a Film. Ez a kötet valóban radikális szakítást mutat az alanyi lírával, s egyes darabjaira egyszerre jellemző a szinte szürrealista látomásosság és nyelvi redukció, a locsogásra szerfölött hajlamos költői habitussal ellentétes aszkézis és szikárság, és valami, szinte minden szövegen átderengő jégbe hűtött groteszk, amely inkább fagyos mosolyt fakaszt az olvasóból, semmint önfeledt kacajt.

a tavirózsák

a halakban gyökereznek

hajnalonként

a pontyok álmait

kiillatozzák

még sosem voltak a parton

a tavat tengernek tudják

s elégedettek

de naplementével a legboldogabbak

ilyenkor egy pici árnyékuk

nekik is serked

(boldogság)

ilyen a balaton

mondta 1203-ban K

s rajzolt egy pókot

ilyen a balaton

mondta 1615-ben T

s rajzolt egy teknőt

s háromszáz évvel később

a balaton persze nem teknő s nem pók

mondja X s rajzol

egy trapézt

közben a balaton halacska

mely önmagában úszkál

(tanulmány a balaton lényegéről)

a szürke göröngy

hátracsapott füllel

belerohant az

árpatarlóba

már a homlokcsontomnál

járt mikor rájöttem

hogy nincs fül a nyúlhoz

s tulajdonképpen

nyúl sincs a nyúlhoz

(a költő és a nyúl)

Az Érintések kötetben találhatók kevésbé radikális szövegek is, az irodalomkritikusoknak annak idején ezek a költemények tetszettek inkább, főként a kétségtelen remekmű, a Szülőföldtől szülőföldig. Ami három verseskötet, vagyis egy bő másfél évtized lírai termését átlapozva feltűnhet az olvasónak, az néhány, a magyar költő számára szinte kötelező téma szembeszökő hiánya. Tőzsérnek nincsenek úgynevezett magyarságversei, mintha az úgynevezett nemzeti sorskérdések egyáltalán nem foglalkoztatnák. Igaz, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes és sokan mások is kerülték ezt a témát, s ez lírájuk korszakos jelentőségéből mitsem von le. Ámde Tőzsér Árpád úgynevezett „kisebbségi" költő, s a jámbor magyarországi olvasó még ma is gyakran azt várja az ún. határontúliaktól, hogy időről időre lajstromozzák a kisebbségi sors megannyi sanyarúságát és sérelmét. Ez persze a költőt semmire sem kötelezi, elvégre az igazi költő belső késztetésből ír, nem pedig társadalmi megrendelésre. Érvelhetnénk azzal is, hogy a kezdeti illyési indíttatást követően Tőzsér Árpád egyre inkább a létköltészet felé fordult. E jelenség (vagy hiány) magyarázatát azonban másfelé is kereshetjük. Tőzsér költői alkatától, lírájának minden komorsága ellenére, idegen a pátosz és az a fajta patetikus retorika, amely költészetünkben az úgynevezett magyarságversek hangszerelését meghatározza, még a nemzetét ostorozó Adyét is. De magyarázható a költő mély szkepszisével is, amelyet bármiféle ideológiával szemben érez, legyen az a legőszintébben nemzetmentő. Végül, de talán nem utolsósorban lehet ez a tartózkodás elfojtásnak a következménye is, valami nehezen kibeszélhető traumának, amelyről jobb szemérmesen hallgatni, mint esetleg hamis hangon énekelni.

Föltevésemet igazolni látszik a költő egyik legismertebb verse, a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből, amely szintén az Érintések kötetben található, s vallomásos hangjával, epikusságával s a próza nyelvéhez közelítő stílusával jócskán különbözik a kötet tárgyverseitől. A költemény második részét idézem:

Tizenöt éves voltam, és addig

nekem még senki sem mondta, hogy „maga".

Pirultam, izzadni kezdtem,

szűk lett az ingem nyaka.

„Maguk eszik meg Magyarországot!" –

mondta. Egy kaszárnya előtt

álltunk. Én vakációra

igyekeztem, de a határon

egy buzgó katona majdnem lelőtt.

Behoztak. Álltunk. A túloldalon

háztetők: piros remegés.

„Maguk..." Falvak feszengtek.

Fehér tornyokban harang

rángott, mint nyakban a nyelés.

Húsz éve... – „Maguk eszik meg..." –

mondja a hadnagy, és nevet.

Ebben a „maguk"-ban nőtt fel

egy gyermek, s kapott egy néptöredék

létet és – nevet.

Nem tudom, hogy a kisebbségi magyar sors mizériáját és skizofréniáját, a kisebbségi ember kettős otthontalanságát ennél pontosabban, lázítóbb szenvtelenséggel megfogalmazta-e még magyar költő. Aki mindennap megéli ennek a köztes létállapotnak az abszurditásait, aligha vevő a teátrális gesztusokra vagy ami még rosszabb, a hazafiaskodó frázispuffogtatásra. A „lét nélküli tudatú" Mittel úrnak előbb-utóbb meg kell születnie.

Mittel úr az Adalékok a Nyolcadik színhez című, 1982-ben megjelent kötetben lép színre, mondhatni teljes fegyverzetben, a maga homogén, réstelen képtelenségében. Ez a vékonyka kötet közel egy évtized verstermését foglalja magába, s újra módosítja a költőről addigra rögzült képet. Tőzsér Árpád itt sok mindent visszavesz az Érintések radikalizmusából, s a szó legnemesebb, legtisztább értelmében vett bölcseleti lírát művel. A kötetben olvasható három Mittel-vers (Bejárat Mittel úr emlékeibe; Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról; Mittel úr feltalálja a vers nélküli verset) olyan minőségi fordulatot harangoz be a költő pályáján, amely Tőzsér Árpádot a mai magyar líra első vonalába repíti.

Kicsoda Mittel úr? Pécsi Györgyi, Tőzsér Árpád monográfiaírója szerint „szimbolikus, összetett figura, a tőzséri közép-európai transzfinit létélmény érzéki, szemléletes formában való megjelenítése": költő és szerkesztő, a herberti Cogito úr és Kálnoky László Homálynoky Szaniszlójának rokona.

Amellett, hogy szimbolikus figura, ironikus alakmás is, bár a figura alakmás vonását semmi esetre sem szeretném eltúlozni vagy abszolutizálni.

Említettem már, hogy Tőzsér Árpád életművében mennyire elválaszthatatlanul együtt lélegzik a lírikus, az esszéíró, a szerkesztő, az irodalomtörténész és a pedagógus. Mély meggyőződésem, hogy nagy formátumú személyiség nélkül nem születhet igazi irodalom. Ettől a meggyőződésemtől az sem tántorít el, hogy számos alkotót is meg tudnék nevezni, aki a hiteles, korszerű lírára (és prózára) nézve éppen a személyiségjegyek kórosan előtérbe tolakodó elburjánzásában látta (látja) a legnagyobb veszélyt, s ezért az „én"-nek a legmesszebbmenő kiküszöbölésére tett kísérleteket műveiben. Hamarjában két név jut eszembe: A hallgatás tornya és a Tűzkút Weöres Sándora és az írói perspektívát a kamera objektívjába száműző Mészöly Miklósé. És még egy harmadik név, illetve irodalmi iskola, Alain Robbe-Grillet és a nouveau roman esztétikája. Igen ám, csakhogy ezekben a művekben az írói személyiség háttérbe vonulása vagy éppen kiáltó hiánya, paradox módon, éppen a hiányánál fogva képes ugyanolyan szuggesztív formateremtő elvként működni, mint más művekben a koherens, erős személyiség. A személyiség úgy hiányzik itt, hogy közben – mint princípium – annál hatásosabban működik közre a vers- vagy regényszöveg megépítésében.

Ennek a paradoxonnak a működése jól látható Tőzsér Árpád lírai életművében is. Mondhatnám azonban azt is, hogy a költő lírájában kezdettől fogva, s egészen Mittel úr felbukkanásáig, egy különös, néha zavaró kettősség figyelhető meg. Tőzsértől nagyon távol áll a lírai személyiség abszolutizálása, másfelől viszont a vallomásos személyességről sem hajlandó lemondani. Az alanyi líra idegen a számára, de magát az alanyt sincs szíve kitessékelni a versből. Ezzel a dilemmával persze nem csak ő birkózik a 20. századi magyar lírában. A magyar tárgyias-bölcseleti lírát megteremtő Babits is ezzel küzd már a század elején, akárcsak a maszkok mögül megszólaló Füst Milán vagy az idősebb korára lehiggadó Kassák és még később Nemes Nagy Ágnes és az ő egész költői iskolája. Tőzsér Árpád lírája tehát beilleszthető egy olyan költői vonulat láncába, amely egyik meghatározó, karakteradó áramlata a modern magyar lírának egészen talán a hatvanas évek végéig, a hetvenes évek elejéig. A tárgyi világ elemeibe, az elvont és olykor bizarr metaforákba kódolt személyesség még az Érintések tárgyverseiből is kisugárzik, hiszen mi más a groteszk vagy éppen abszurd látásmód, ha nem „személyes" vélemény, még akkor is, ha ez a vélemény nagyon el van rejtve a látomás szövegében vagy képeiben. Bármennyire igyekszik is, Tőzsér Árpád nem tudja magát teljesen elszemélyteleníteni, mert ez ellen éppen a költői alkata (vagyis a személyisége) berzenkedik.

Említettem azt is, hogy már az 1970-es, A homokóra nyakában című esszéjében föltérképezte Mittelországot – megteremtette Mittelországot – csak éppen Ádám, vagyis Mittel úr hiányzott még belőle, meglehetősen sokáig. Ennek a késedelemnek megint csak valamiféle kettősség lehetett az oka. Máshol járt az esszéíró Tőzsér, és megint másfelé barangolt (éppen Wittgensteiniában) a költő. Azt mégsem állítanám, hogy az esszéíró előbbre járt, mert nem szeretném holmi happy end-es csattanóval végződő tetszetős koncepció kedvéért lebecsülni az Érintésekben nyújtott teljesítményt. Sőt!

Biztos vagyok benne, hogy az Érintések abszurd gnómái nélkül a majdani Mittel úr alakja alighanem szabványosra sikeredett volna. Az Érintések versei is a „lét nélküli tudat" produktumai, de még hiányzik a közvetítő láncszem Mittel úr, a költő és éppen felfedezett világa, Mittelország között. Ahhoz, hogy Mittel úr megszülethessék, a költőnek le kellett számolnia a szlovákiai magyar értelmiségi attitűd néhány közkeletű, makacs, szívós mítoszával, s ez a husáki Csehszlovákiában egyáltalán nem volt könnyű dolog.

Mindenekelőtt el kellett fogadnia azt a sajnálatos tényt, amelyet a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című költeményében oly keserűen rögzített már egyszer: nevezetesen, hogy a szlovákiai magyar honpolgár nem két hazában él, hanem kettős otthontalanságban. Megfelelő állami attribútumok és társadalmi intézmények híján – cáfolva a marxista filozófia egyik alaptételét – nem létének, hanem tudatának a produktuma. Nálunk a tudat megelőzi a létet, s a hiteles szlovákiai magyar politizálás annak a többé-kevésbé kudarcos küzdelemnek a sorozata, hogy miképpen lehetne ehhez a tudathoz létet teremteni. Mittel úr szolipszizmusa valahol ennek az állapotnak a felismeréséből sarjad. Másfelől a kettős otthontalanság hatalmas költői lehetőség és kihívás is. Hiszen ez a paradox létállapot (létem gyökerei a nem-létbe kapaszkodnak) beleilleszkedik a 20. századi ember általános közérzetévé szélesedett egzisztenciális talajvesztésének élményébe – tehát viszonylag zökkenőmentesen generálható az Istentől elfordult ember egzisztenciális magányának magasabb szférájába. Vagyis, ahogy Pécsi Györgyi is írja, szimbolikus alakká mitizálódhat. Tőzsér Mittel úr figurája révén ezt a transzformációt sikeresen és maradéktalanul véghez is viszi. Mint mondottam, nem éppen rózsás körülmények között, hanem egy olyan világban, amely a kisebbségi magyarok számára az ún. hídszerepet ideológiává silányította, s ennek gyakorlását folyamatosan ellehetetlenítette. Tőzsér – szerkesztői és pedagógusi ténykedéseiben is –tulajdonképpen azt valósította meg, amit a józan paraszti ész is diktált. Azt, hogy a hídszerep nem ideológia, de lehet gyakorlat, feltéve, hogy erre a társadalom is igényt tart.

Mittel úr figurájával Tőzsér Árpád a személyesség-személytelenség dilemmáját is megkerülte azáltal, hogy egy olyan alakot kreált, akihez ironikus a viszonya, s akinek a létét, ha kell, ugyancsak ironikusan kész akár kétségbe vonni is. Feloldva a feszes versformákat, líráját az epika és az esszé felé közelítette. Tőzsér történeteket mond, mi tagadás, bizarr történeteket, elmegyógyintézeti gombázásról és más hasonló vigasztalan eseményekről – olykor kacagtatóan. Szlovákiai magyar mitológia helyett felépít egy ellenmitológiát. Nem stilizálja magát semmiféle hagyományos vagy új keletű költői pózba, hanem teremt egy antihőst.

Ma, 1999-ben s egy új évezred küszöbén Mittel úr egy olyan világból üzenget nekünk, amelyről csak a balga vagy a nagyon fiatal ember hiheti, hogy végleg elmúlt. A színpadot némiképp átrendezték, a kulisszák talán kevésbé kopottak, a régi színészek nyugdíjba vonultak, az újak még sokat tanulhatnak, csak a mittelség állapota nem változott. Azt hiszem, Mittel úr matuzsálemi életkornak néz elébe.