Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., 1999. november / Az írás igazsága. Temesvári Pelbárt

Az írás igazsága. Temesvári Pelbárt

Mészáros Andrásnak

   

„Vétkesnek és büntetésre méltónak tartanám magamat, ha hallgatással mellőzném a bold. szűz magasztalását kiváltképen akkor, a midőn eleven emlékezetben tartom, mennyi veszedelem, szükség és nyavalya közt részesültem segedelmében. Megvallom, hogy azon súlyos betegség alatt, mely néhány nappal ezelőtt nehezedett rám, s a melyből rajtam könyörűlve ő szabadított meg, fogadást tettem neki e munka megírása felől, melyre a nélkül – méltatlan és elégtelen voltom érzetében – semmi esetre sem mertem volna vállalkozni. Félek ugyanis, hogy most már hűségtelenség és háládatlanság vétkébe esném, ha dicséretének nyilvánítását elhallgatnám. Ez tehát főképpen való oka annak, hogy e munkához fogtam. Reménységem is van a felől, hogy ő, a ki szívem szándékát ismeri, tökéletességre juttatja akaratomat s nem kételkedem benne, hogy az ő segítségével véghez is vihetem azt, a mire az ő magasztalása tekintetéből magamat elégtelennek ítélem."

A pillanat egészen kivételes. Itt, ezekkel a mondatokkal egy író-gondolkodó születik meg a szemünk előtt. A mondatok megfogalmazója észrevehetően zavarban van: a hangja, ahogyan megszólal, elfogódott és mentegetőző, a szerep, amelyet betölteni készül, kialakulatlan és idegen. Ami történik, mégis félreérthetetlen. A negyvenes éveiben járó szerzetes úgy dönt, munkájával a nyilvánosság elé lép. Hogy kísérletezett-e ezelőtt is az írással, ahogy annyi minden mást: ezt sem tudjuk róla; elkészült művei felől tekintve jó okunk van föltételezni, hogy igen. írni, följegyzéseket készíteni, szóban elhangzott prédikációkat papírra rögzíteni azonban nem ugyanaz, mint saját névvel megalkotott, elkészült írásművel a nyilvánosság elé lépni. A döntés nyilvánvalóan egyszerre szociális és egzisztenciális. Hogy íróvá lehessen, előbb személyiséggé kell válnia: rendje közösségének tagjából autonóm individuummá kell emelkednie.

És ez az, amivel valószínűleg nem vet számot, mert nem akar és nem tud számot vetni. Nem akar, mert ő úgy kíván előlépni íróvá, hogy közben megmarad szerzetesnek: újabb eszközt találva a transzcendencia szolgálatához és Isten dicséretéhez. És nem tud, mert az ő korában az írószerep kánonjai kialakulatlanok: sem az udvarhoz tartozó előkelő világi pap, sem a szerzetesrendjéhez tartozó szerény barát, sem a politika szolgálatában álló laikus nemes nem töltheti be a mai értelemben vett író szerepét. Az első mű bevezető sorainak elfogódottsága ezért nem érthető meg csupán a korszakban kötelező formulák megnyilvánulásaként. Ez az elfogódottság valódi zavarról tudósít. Az isteni transzcendencia iránti hála és a neki szentelt dicséret új megnyilvánulási lehetőséget és új formát keres itt. Isteni segítséggel túléltem a pestisjárványt, be kell váltanom a fogadalmamat: meg kell írnom az isteni dicsőséget magasztaló, hálaadó munkát. Ugyanazt teszem, mint eddig, bizonyosan másként és remélhetőleg más hatással azonban.

Az itt megszülető íróról máig alig tudunk valamit. Ami tényadatot csak lehetséges volt összegyűjteni róla, már a századvég-századforduló irodalomtörténetének pozitivista tudományossága összegyűjtötte. Valamikor a tizenötödik század derekán születik, nevéből következtetve alighanem Temesvár mellett. Szerzetesi neve, a német Willibrord magyaros alakja, a Pelbárt – latinul Pelbartus – a későbbi följegyzésekben már különféleképpen szerepel: Pelivartusként vagy Pilibartként egyaránt olvasható. Ferences rendi szerzetes, a krakkói egyetem hallgatója, huszonnégy társa közül az ötödikként szerzi meg a baccalaureatusi fokozatot. Dogmatikát tanít a budai hittudományi főiskolán, majd előbb Esztergomba kerül házfőnöknek, utóbb ismét visszatér Budára, s provinciális, az obszerváns rendtartomány főnöke lesz. A budai Szent János templom melletti kolostorban hal meg, a következő század első évtizedének közepén.

Szűk körben végigélt, határozott korlátoktól övezett és szigorú reguláktól szabályozott élet, egyetlen, sosem fölcserélt és sosem szem elől tévesztett feladat. Rendjének tántoríthatatlan szerzetese, hitének rendíthetetlen megvallója, világának fáradhatatlan védelmezője. Korszaka teljes európai műveltségének birtokában lévő szellem, a magyar gondolkodás első európai hírű alakja.

„Azért az alázatos bűnbánattartásról, amely az embert fölmagasztalja kegyelemben és dicsőségben, jegyezzünk fól ebben a beszédben három misztériumot.

Először szóljunk a bánat szükségességéről,

másodszor arról, hogy mindenki köteles bűnbánatot tartani,

harmadszor a töredelmes szív egészségéről.

     

Ami az elsőt illeti, a bánat szükségességével kapcsolatban fölvetődik a kérdés, hogy vajon szükséges-e a bánat a bűnös ember üdvösségéhez. Erre a teológiai és a jogi doktorok véleményeinek összevetése alapján a következő megoldással felelünk: A bűnös emberek üdvösségéhez olyannyira szükséges a bűnbánat, hogy anélkül sem a gyónás, sem a fóloldozás, sem az elégtétel elvégzése, sem semmiféle bűnbánati cselekedet nem vezethet üdvösségre. Ezt pedig főként három érvvel lehet bizonyítani. Először tekintély alapján, aztán észérvekkel, harmadszor példákkal és kinyilatkoztatásokkal. "

     

Elsősorban hitszónok, s csak másodsorban teológus és harmadsorban filozófus. Nem keresi, hanem birtokolja az igazságot: igazságának alapja nem az ész, hanem az isteni kinyilatkoztatás. Jézus Krisztus tanításának megvallójaként Istent nem az igazsághoz vezető eszköznek tekinti: magával az igazsággal azonosítja. A hit és az ész igazságát azonban nem állítja szembe egymással: a kinyilatkoztatott igazságot a természetes ész eszközeivel is vizsgálni igyekszik. A hitszónok árnyékában így mégiscsak föltűnik a teológus és a filozófus. Mint teológus, Istenből és a kinyilatkoztatásból indul ki, mint filozófus, az észből és annak alapelveiből. Arra törekszik, hogy Isten és ész, kinyilatkoztatás és észalapelvek találkozzanak egymással.

„Filozófiája": keresztény skolasztikus filozófia. Minden tekintetben kizárólag a keresztény hit befolyása alatt épül föl tehát. A hitet az ész határának, az ész tévedéseitől való védelem eszközének tekinti: bizonyos tételeket – mint a kinyilvánított igazsággal ellentéteseket, ezért téveseket – ilyenformán eleve elutasít. Megismerése számára a hit ad célokat: a hit által az észnek ajándékozott igazságokat az ész feladataiként fogja föl, amelyeket az észnek ki kell fejleszteni, el kell mélyíteni, fölismerhető alapra kell hozni, mindösszesen: a hitmeggyőződésből értelmi belátássá kell alakítani. Megismerésének irányát a hit határozza meg: a hitnek mint szilárd világnézeti horizontnak a birtokában nem tud az autonóm gondolkodás szenvedélyes küzdeleméről, az öncélú spekuláció nyugtalanságáról, a szkepszis és a kritika vonzásáról. A filozofálást sajátképpen vallási célú feladatnak látja: minden igazságot végül is egyetlen és örök igazság, azaz maga Isten miatt keres ezért.

Gondolkodása, ahogy a keresztény középkor minden számottevő bölcselőjéé: tradíciókötött, meghatározott problémákra irányuló és rendszerszerű. A bölcseleti reflexió eredményét tehát először is mindig valami korábbi folytatásának és továbbfejlesztésének tekinti: a régi gondolkodó meghaladása és a régi gondolat lerombolása helyett fölhasználja és beépíti a régi gondolkodót-gondolatot. A fölhasznált és beépített gondolkodók-gondolatok között megtalálható csaknem mindenki és minden, aki és ami a későközépkor idején egyáltalán lehetséges. Lenyűgözően művelt és – még a skolasztika hagyományán belül is – megdöbbentően kevéssé eredeti. Jóformán minden mondata idézet: a Szentírás, antik auktorok és középkori egyházatyák bölcsességének rekapitulálása. Ami az övé: a rend, ahogyan a gondolatokat összegyűjti és hallgatói elé bocsátja. Gondolkodása azután meghatározott problémákra irányul. A hit perspektívájából tekintve a világra, nem mindent lát egyformán lényegesnek: ha a feladat a hit megvilágítása, egyes kérdések megkerülhetetlenek, más kérdések ellenben elhanyagolhatók. Az alapproblémák, így Isten léte és ismerete, a lélek léte és halhatatlansága, az üdvözülés és a kárhozat: megkerülhetetlenek. A lényegtelen problémák viszont, így főként a természet jelenségei és ismerete: elhanyagolhatók. A gondolkodó ezért az előbbiekre minden művében kitér, az utóbbiakat ellenben csupán utolsó nagy szintézisében igyekszik számba venni. Szellemének meghatározóan jellemző vonása végül a rendszerszerűség. A keresztény világnézet a valóság koherens össznézetét nyújtja a számára, amelynek birtokában minden jelenséget a maga megfelelő helyére képes elhelyezni. Rend, szigor, fegyelem, egybelátó erő: minden művének és minden sorának alapvető jellemzője. Műveinek szerkezete hibát és következetlenséget nem ismerő logikával épül föl, tételeinek argumentációja szikáron pontos és hiánytalanul szigorú rendet követ. A szerkezetben a skolasztikus divízió rendje érvényesül, az argumentációban a kinyilatkoztatás, a racionális belátás és a szemléltető példa egymásutánisága követi egymást.

Legelső értelmezőinek egyike beszédeit olyan régi ékszerekhez hasonlítja, melyeknek egyszerű foglalataiban a drágakövek egész serege csillog. A drágakövek az idézetek – ugyan nincsenek finoman összecsiszolva, csoportosításukkal azonban az egyik fénye megemeli a másik ragyogását.

„[AZ ÖRDÖG:] Válasszatok magatok közül egyet, aki velem bajvívásra jöjjön.

Jöjjön, hadd szabadítson meg titeket.

És bosszantja őket Malakiás szavával:

Hiábavaló az isteni szolgálat. Mit használtok ti is véle, ha neki szolgáltok?

Miért is a Szentatyák nagy sírással mondják Jeremiás próféta kesergő énekét:

[A SZENTATYÁK] Árvák lettünk, szolgáink uralkodnak mirajtunk. Nincs, aki minket megváltana. Elfogyott a mi örömünk. Leesett fejünk koronája, jaj, nekünk, mert vétkeztünk."

     

Nem csupán tágabban a magyar irodalom, s nem is csupán szűkebben a magyar filozófiai irodalom tekintheti egyik legelső jelesének: a magyar drámairodalom is. Prédikáció-mintáiba párbeszédeket sző, a prédikáció mindenkori előadóját pedig, a szentbeszédet felhasználható-alakítható-dramatizálható szövegnek tekintve, rendezői utasításokkal látja el. A párbeszédek és az utasítások persze még nem eredményeznek mai értelemben vett drámát, sőt, a drámai beszédből kinövő középkori vallásos színjátéknak is csupán a legegyszerűbb típusát képviselik. Az irodalmi-drámai törekvés itt még nem emancipálódik a szakrális-liturgikus funkciótól. Nincsenek mimusok vagy színészek, akik pantomimmal vagy színészi játékkal illusztrálják a szónoki beszédet az illusztráló jelenetek pedig nem állnak össze egységes egésszé, s összességükben nem teszik másodrangúvá a tanító célzatú szentbeszédet. Itt nem történik több, mint hogy a hitszónok monodrámát ad elő, s előadását a megfelelő pillanatokban képzőművészeti illusztrációkkal kíséri. A prédikátor megkettőződik tehát: egyszerre narrátora-értelmezője és résztvevőjeszereplője a maga mesélte történetnek.

Hogy ez irányú kísérletei a szöveg drámai alakításának kezdeti fokozatán maradnak meg, az valószínűleg a valódi törekvés hiányával magyarázható. Ő nem akar drámát írni: csupán a szentbeszéd lehetőségeit igyekszik kiteljesíteni. Amikor a tanító célzatú prédikációt a drámai megformálás felé mozdítja el, tudatosan vagy öntudatlanul két hagyományhoz kapcsolódik: a koraközépkortól létező liturgiái és a későközépkorban-korareneszánszban megszülető irodalmi hagyományhoz. A régi liturgiái hagyomány – a szertartás során az ereklyék és a feszület előtti hódolat aktusaival – egyként épít a szóra és a cselekvésre, az új irodalmi hagyomány – a kérdések eldöntésének módját az érvek és ellenérvek összecsapásában látva – a párbeszéd és a vita fölértékelését eredményezi. A cselekményt és a dialógust előtérbe állító szónok nem drámát akar írni: a régi liturgia és az új korszellem parancsait követi csupán.

Korai műveinek néhány részlete mégis a magyar drámairodalmi hagyomány becses darabjának számít. A legjelentősebb közülük legelső könyvének híres fejezete, a próféta-játék. Valóban önmagában megálló, elegáns-arányos darab ez. Felépítésében a középkori misztériumszínpad szerkezetéhez kapcsolódik: az angyalok és a megszemélyesített isteni tulajdonságok lakta mennyei szférával, az alatta helyet foglaló földi világgal és a szentatyákat kínzó ördögök lakóhelyével, a pokol tornácával. Szerkezetében szabályos hármasság érvényesül: három része három felvonás, a mennyei pör három egymást követő szakasza, a pokol tornácán szenvedő panaszosok alázatos kérésével, a mennybéli tárgyalássalítélethozatallal és a megszületett ítélet végrehajtásával.

A mondanivaló ugyanaz, mint amit a tanító-magyarázó célzatú szentbeszéd megfogalmaz: a megváltás Isten irgalmából következik be, az istenfiú testbeöltözésével és kínszenvedésével. A megformálás azonban egy új műfaj megszületéséhez képes hozzájárulni.

„Tehát a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére, legméltóbb anyjának, Máriának dicséretére, Szerafikus Ferenc atyánknak s minden szenteknek tiszteletére kezdek a munkához, egyszerű nyelvezettel és értelemmel ugyan, s tapogatódzó szavakkal szolgáltatván az anyagot, hogy együgyübb szónoklók bőségesen tudjanak innen meríteni. Épen ezért gondos válogatással mellőzvén más egyebeket, csupán azokat szándékozom megírni, amelyekről tudom, hogy az egyszerű népnek javára válnak. Ezeket is azonban nem a magam értelmezése szerint hordtam össze, hanem – amint tudtam –inkább úgy, amint azok más jeles írók munkáiban voltak megírva. Kérve kérem azonban az olvasót, hogyha észreveszi, hogy valamit kevésbé jól írtam meg, avagy az igazság határait bárhol is óvatlanul áthágtam, ne tekintse azt, hogy mit, hanem, hogy minő lélekkel – minthogy igaz lélekkel – írtam, s kegyes elnézéssel tudatlanságomnak vagy tehetségem csekély voltának tudja be. Bármi jót talál is azonban e munkában, annak érdemét az Úr Jézusnak s az ő dicsőséges anyjának (innen származik minden valóban jó adomány s minden tökéletes ajándék) tulajdonítsa."

Obszerváns ferences szerzetes, aki rendtársainak segítendő, mintaprédikációgyűjteményeket készít. A két dolog – a ferences obszervancia köteléke és a nép közötti jelentősebb hatás elérését célzó mintaprédikációk fogalmazása – szorosan összefügg. A ferences rend obszerváns-spirituális ágának elkülönülése a konventuális-mariánus ágtól: a rend elveihez történő visszatérésre, a klérus és a nép elidegenedésének fölszámolására tett kísérlet. A ferences rend, ismeretesen, a középkor szegénységi mozgalmaiból nő ki, a társadalmi különbségekre és szociális feszültségekre fogalmaz saját választ. Jézust követni nem más, mint lemondani anyagi gazdagságunkról, fölszámolni biztos társadalmi pozíciónkat, anyagilag-társadalmilag gyökértelenként meghatározni önmagunkat. Az isteni birodalom evangéliumának reménye csak így, a szegényekkel kötött testvéri szövetségben válhat újra élővé. A rend története voltaképpen egyetlen hatalmas, hol ilyen, hol olyan formában kifejeződő küzdelem: egyfelől az alapításakor megfogalmazott intézményellenes elvek, másfelől az egyházi hierarchiába való betagozódás folytán szükségszerűen újratermelődő intézményes gyakorlat között. A mérsékelt konventuálisok és a szigorú obszervánsok elkülönülése és szembekerülése: ennek a küzdelemnek újabb fejezete. Ő, a prédikátor-gondolkodó obszerváns: az elvekhez történő visszatérés harcos elkötelezettje.

A prédikáció az ő számára nem pusztán liturgikus aktus, a laikusok egyszerű kioktatása az egyház tanairól. Több annál: hétről hétre és napról napra újra megszülető lehetőség, hogy visszatérjünk a rend elveihez, hogy fölszámoljuk a klérus és a nép elidegenedését. Prédikáció-mintáit latin nyelven fogalmazza ugyan, azok azonban minden valószínűség szerint két szálon is kapcsolódnak a magyar nyelvhez: genezisükben, amennyiben saját korábbi magyar szentbeszédei alapján készülnek, és utóéletükben, amennyiben mások magyarul elmondott szentbeszédeinek forrásává válnak. Egyszerre kolostori olvasmányok: a vallásos tudnivalók népszerűsítő formában fogalmazott összefoglalásai a kevésbé képzett klerikusok számára, és egyszerre elmondásra szánt prédikációk: a keresztény hittételek világos-szemléletes ábrázolásai a tanulatlan világiak részére. A lehető legegyszerűbb nyelven fogalmazva, lemondva a gondolati szubtilitásokról, az értelem mellett az érzelmeknek is komoly szerepet szánva. Hogy megfelelő hatást legyenek képesek kelteni, az elkészült minták szigorú tagolást és rafinált szabályrendet követnek. Bibliai témájukat meghatározott értelmezési sor alapján fejtik ki: a tekintélyérvektől az észérveken keresztül a szemléltető példákig eljutva, tudatosan váltogatva a különböző absztrakciós szinteket. Ügyes prédikátor tolmácsolásában a pelbárti beszédminta: a gondolati-érzelmi meggyőzés finoman kimunkált eszköze.

Ezek a beszédek Istenről és a lélek halhatatlanságáról, a bűnről és a megváltásról, a menny örömeiről és a kárhozat borzalmáról szólnak. Emberi nyelven és az emberi értelem számára igyekeznek kifejezni a profán tapasztalati horizonton túli dolgokat.

„Az antik filozófusok a jelenvaló életet egy férfi képében festették le, amelyik gyönyörűen felöltözve ült a kerekded, forgó földgömbön, kezében egy meggyújtott és felfordított gyertya, szájában méz volt, és feje fölött e vers volt felírva:

Méz nekem ím e világ, melyen állok, s szép vagyok, ékes.

Nem bizonyos mégsem e hely itt, fénnyel kicserélem.

Nyilvánvaló ebből, hogy meg kell vetni a világot."

Két korszak határán él éppen: a középkor és az újkor, a gótika és a reneszánsz, a transzcendencia világkorszaka és az immanencia világkorszaka metszéspontján. Életideje az újkort létrehozó paradigmaváltással esik egybe: elképesztő társadalmi és szellemi változások, értékrend-süllyedések és értékrend-fölemelkedések időszaka tehát. Az európai emberiség az ő korában kezdi el használni a könyvnyomtatást és a puskaport, találkozik Amerikával és vállalkozik keleti tengeri útra. Kortársai között olyan személyiségek akadnak, mint a lecsengő középkor szellemét megújítva összefoglaló Cusanus, az előreformációs devotio moderna spirituális vallásosságát megfogalmazó Kempis Tamás, a humanizmus egyetemes embereszményét formába öntő Erasmus vagy az evilági politika elméletét kidolgozó Machiavelli. Idehaza Mátyás udvari humanizmusának pompája virágzik éppen, a tudomány és a művészet pártolásával, az uralkodó hiúságát kiszolgáló divatos és előkelő díszletekkel, Vitéz Jánossal és Janus Pannoniussal, Galeotto Marzioval és Antonio Bonfinival.

Mindez, úgy tűnik, őt egyáltalán nem érinti meg. Hogy két korszak határán élne, arról egyáltalán nem látszik tudomást venni. A középkor és az újkor, a gótika és a reneszánsz, a transzcendencia és az immenancia korszakainak kettősségéből ő tétovázás nélkül a középkor, a gótika és a transzcendencia korszakában marad. Az újkori paradigmaváltásról nem tud, a társadalmi és szellemi változásokra nem reflektál, értékrend-süllyedést és értékrend-emelkedést nem észlel, jelentős európai kortársaira nem figyel föl, a hazai humanizmusról csak közvetve és elítélően nyilatkozik. Ami körülveszi, voltaképp mélyen idegen marad a számára. Nem veszi észre a széttört kozmoszt, nem konstatálja a világ és az ember újrafelfedezését. Gondolkodása rendíthetetlenül teocentrikus marad: a mindenséget istenakarta egységnek látja, az evilágot a túlvilághoz vezető átmenetként fogja föl.

Minden olyan törekvése, amelyik mindennek ellentmondani látszik: valójában mégis a hagyományos világkép mellett bizonyít. Az anyanyelven történő prédikáció meghirdetése? Nem valamiféle előreformáció megnyilvánulása: éppen a hívek katolikus öntudatának növelését, a vallásújítók elleni sikeresebb védelmet szolgálja. Műveinek nyomtatott úton történő terjesztése? Nem az evilág felé fordulás jele: a hagyományos túlvilági világkép terjesztésének hatékonyabb eszközét fölismerő döntés mutatkozik meg benne. Az antik auktorok mély ismerete? Nem az antikvitás sajátszerűségét elismerő humanizmus kifejeződése: a keresztény álláspont alátámasztásának újabb lehetőségeként magyarázható.

A korszakváltás jelei és az új korszak megnyilvánulásai néhány ponton szivárognak csak be az életműbe. A gondolkodó-prédikátor minden erejével a középkor bölcselője szeretne maradni, ám a korszakot, amelyben él, és a világot, amely körülveszi, nem képes tökéletesen kizárni magából. Ha egyáltalán, akkor éppen saját akarata ellenére lesz mégis a korszakváltás gondolkodója. Főként abban, ahogy beszédei egynémely példázatából és leírásából kicsillan maga a reneszánsz fényessége.

„A Szent Szűz – úgymond – ékes arcú, előkelő tartású, legjobb testalkatú volt. Arcán a bőr színe fehérből pirosba derengett át. Látása gyönyörűséget keltett. Fejalkata egy kissé hosszúkás, homloka keskeny, de sima, négyszögletes alakú, arányos nagyságú, szemérmes, alázatos, földre hajló. Szemei szépek, derűs fényben égők, gyönyörűséget sugárzók. Tekintete szelíd, és jóságos, alázatos és gyengéd. Szemefénye feketébe ragyogó. Szemöldöke fekete, nem nagyon sűrű, finom hajlású. Orra egyenes vonalú, középszerű, szabályos metszésű. Szent arca nem nagyon telt, sem igen sovány, finom vonalú, fehérben és pirosban játszó, mintha a tejnek és a rózsának színeivel volna telefuttatva. Szentséges szája vonzó, kellemes és minden édességgel teli. Ajkai pirosas színűek, nem nagyon duzzadtak, az alsó ajak egy kissé előrenyúló, s teltebb a felsőnél, s ez igen illik hozzá. Az előbb említett arcismerők szerint ugyanis ez a nagylelkűség és a hősiség vonása. Fogai hófehérek, egyenesek, egyformák és ragyogóak. Álla vonzó szabású, egy kissé négyszögű alakra hajló. Nyaka fehér, nem nagyon testes, nem is sovány, de szép ívelésű. Kezei fehérek, arányosak. Ujjai gömbölyűek, vékonyak, hosszúak és kecsesek. Lépése nyugodt, fegyelmezett. Járás közben magáratartóan szemérmes, s fejét egy kissé földre hajtja, mint szemérmes és alázatos szűz. Hangja tiszta, csengő, édes és kellemes."

Legelső műve, említettük, a Mária-kultuszt ápoló alkotás. A szent szűz úgy jelenik meg benne, mint a Napba öltözött asszony, lába alatt a Holddal, fején tizenkét csillagból álló koronával. A csillagkoszorú, benne a tizenkét csillaggal, meghatározza a mű fölépítését is, a Máriának tulajdonított tulajdonságokat is. A mű tizenkét könyvre oszlik, Mária pedig tizenkét nemes erénnyel ékeskedik. Az isteni szűz, úgymond, teste szerint szép, nemes, Dávid királyi nemzetségéből való és Máriának neveztetik, lelke szerint tiszta a bűntől, jó cselekedetekkel ékes, szentséggel magasztos és isteni ajándékokkal teljes, egyszerre testét és lelkét tekintve pedig olyan tiszta szűz, aki Józsefnek szenteltetett, vele jegyben jár és Názáretben lakik.

A készülő munka idején a Mária-kultusz Európában évezredes, idehaza fél évezredes hagyományokra tekinthet vissza. A spontán népi vallásosságból kialakuló és a szűzanyának az isteni műben betöltött funkciójára épülő kultusznak megvannak immár a tradicionális megnyilvánulásai mind a teológiában, mind a vallásgyakorlatban. A teológiában ezek négy dogma kifejtését jelentik: hogy Mária az istenanya, aki örökkévalóan szűz, aki szeplőtlenül fogant meg, s aki testi valójában a mennyekbe jutott. A vallásgyakorlatban pedig egyaránt magukba foglalják a liturgikus ima- és miseszövegeket, a legendákat, az irodalmi, zenei és képi földolgozásokat, a rendi és a népi kultuszgyakorlat megannyi jelenségét.

A Mária-kultusz újabb művét fogalmazva a szerzőnek hatalmas anyag áll tehát a rendelkezésére. Ő pedig valóban él is a lehetőséggel. Ahogy voltaképp minden műve, ez is kompiláció lesz így, a Mária-kultusz megannyi, kolostorról kolostorra másolt legendagyűjteményének és példatárának kivonatolt összefoglalása és újrafogalmazott változata. A benne kibontakozó Mária-kép azonban mégsem a középkor sápatag szentjét ábrázolja: éppenséggel a reneszánsz életteli asszonyát. A szent szűz testi megjelenését leírva előbb ugyan a skolasztikus divízió módszere szerint veszi sorba a lehetséges kérdéseket. Vajon Mária alacsony volt-e vagy magas, kövér volt-e vagy sovány? Természetesen illően magas női termetű volt, s nem volt sem túl kövér, sem túl sovány. Vajon a boldogságos szűznek milyen színű volt a bőre, a haja, a szeme? Persze mindegyik a lehető legszebb, a bőre egyszerre fehér és vörös, a haja és a szeme egyaránt fekete. Ahogy aztán az áldott szűzanya testrészeinek ékességéhez, alakjának díszes szépségéhez jutunk, a kultusz élettelen tárgya helyett egy valóságos, életerős asszony áll előttünk. A maga lehető legempirikusabban leírt testi valójában, frissen, üdén, tisztán és kívánatosan.

„Szent István király e szabálynak megfelelően megtartotta mindezen parancsokat. Azért is a magyaroknak elrendelte a parancsot, hogy t. i. őrizzék meg az Isten iránti hitet, ne támadjanak meg mást ellenségesen, bírói eljárás nélkül senki se tegye rá kezét szomszédjára, senki se nyomja el az özvegyeket és árvákat, senki se pusztítsa el a szentegyházat, s az egyházi személyek iránt tiszteletet tanúsítson. Ó, vajha a magyar urak mindezt megtartanák. De jaj, azt látjuk, hogy mindennek éppen az ellenkezője történik. De ezek mindnyájan figyelmezzenek Izaiás szavaira: jaj neked, aki kizsákmányolsz, mert zsákmányul esel magad is, t. i. halálod óráján, amikor tested férgek martaléka leszen, tested az ördögök ragadják el, földi vagyonodat pedig a világi emberek. Ó, ember, gondolj erre, stb."

A transzcendenciára irányuló, minden földi jelenséget az üdvözülés és a kárhozat kettősségében értelmező gondolkodásában nincs kijelölt helye a társadalmi kérdéseknek. Szerzetesi írópultjának horizontja felől nem látszanak a szociális problémák. Minthogy azonban az írópulton készülő művek a nagyközönség számára készített minta-prédikációk, mint a hallgatói figyelem fölkeltésére és ébrentartására aggályosan ügyelő szerzőnek, neki is számot kell vetnie a hallgatóságot foglalkoztató problémákkal. így, a prédikátori hatásgyakorlás kényszerének kerülőútján, munkásságába mégiscsak beszűrődik valami korának társadalmából. A kiterjedt életmű apró, de fontos motívuma lesz ez: a korszak szerzetesi társadalombírálatának határozottan fölismerhető megnyilvánulása. A szentek életéről szóló gyűjteményének a magyar szentekkel foglalkozó prédikációi – Szent István ünnepére három, Szent László ünnepére négy prédikáció olvasható itt – egyfelől a legendák hagyományos adatait rekapitulálják, másfelől, a jó uralkodó szükséges tulajdonságait számba véve, a régi idők és a mai kor szembeállítására épülnek. A szembeállításból kibontakozó kritikai tendenciának két célpontja van: konkrétan maga Mátyás király és átfogóan a kor társadalmi viszonyrendszere.

A Mátyás-kritika a burkoltabb és a kevésbé nyilvánvaló. A jó uralkodó, úgymond, igazságos, törvényes, nemes lelkű, könyörületes, kegyes és alázatos, a rossz uralkodó ellenben esküszegő, kevély, buja, igazságtalan és tiszteletlen az egyházzal szemben. Szent István és Szent László a jó uralkodó példaképei, akiknek nyomába sem érhetnek a mai uralkodók. Mátyás, a pompakedvelő humanista, a központosító reneszánsz nagyúr, az egyházi érdekekkel szembeszegülő államférfi: óvatos-dodonai bírálat tárgya lesz tehát. A bírálat az egyik Szent István-ünnepi prédikáció allúziójában válik a legélesebbé: amint a ragadozó állatok sem szaporodnak, úgy az igazságtalan embereknek sincsenek gyerekei, vagy ha vannak is, azok ritkán élnek náluk hosszabb ideig.

A társadalomkritika a leplezetlenebb és a határozottabb. A régi és a mai szembeállítása nem csupán az uralkodó bírálatát alapozza meg: a korviszonyok egyértelmű kritikájára is lehetőséget teremt. Az emberek természeti állapota, úgymond, az egyenlőség, az evilági uralom tehát Isten engedélyére szorul. A helytelenül gyakorolt uralom elveszíti isteni legitimációját: visszaéléssé és bitorlássá züllik. Most pontosan ez történik. Az erőszak lesz az igazság: a szegények jogait lábbal tiporva, a hatalmasok szokatlanul súlyos adókat vetnek ki, növelik a robotot, gátolják a szabad költözést. A uralom bitorlói nem egyebek rablónál és tolvajnál, az örök bűn kárhozottainál, akiknek az alattvalók nem kötelesek többé engedelmeskedni.

A szerzetesi társadalombírálat ezen pelbárti megfogalmazása – elsősorban tanítványának és utódjának, Laskai Osvátnak a radikalizálásában – a Dózsa-féle magyar parasztháború egyik jelentős ideológiai forrásává válik. A pápai bulla kihirdetése, a keresztprédikáció és a hadtoborzás, tudvalévő, az ország egész területén az obszerváns ferences rendtartomány feladata lesz. Hogy a gyülekező keresztes had hamar radikalizálódik és a keresztény eszmekörben gyorsan ideológiai támaszra talál: a ferences obszervencia ezen társadalomkritikai hagyománya is meghatározó szerepet játszik benne. A kereszt jegyében szerveződő rend feladata a társadalmi feszültségek oldása és az eretnekség elleni küzdelem lenne, ám annak tagjai, paradox módon, nemegyszer éppen a feszültségek kiélezésében és az eretnekség támogatásában jeleskednek. Hogy így van, gondolkodónk társadalomkritikai hagyatéka is szerepet játszik benne.

„A királyi főnixmadár pár nélkül él egészen ötszáz évig, amikor is maga vet véget életének. Fészket rak mirrha- és egyéb fűszerszámszagú, nagyon száraz fából, és amikor nyáron a legmelegebb szél fúj, rászáll és szárnycsapásainak szelétől meggyullad és elporlad az égő fák között. Porából három napon belül valami férgecske kel ki, amely fokozatosan szárnyat és tollat növeszt: és új főnixmadárrá fejlődik. Spiritualiter így kell a bűnös embernek a jelenlegi világban, élete vége előtt Krisztus keresztfáján a szeretettől meggyulladni szívében, és a penitencia porává zsugorodni. A három nap pedig a bűnbánat három részét: a töredelmet, a gyónást és a vezeklést jelenti."

Hogy a prédikációk szövegében a dogmatikus-racionális fejtegetést gyakran narratív példákkal egészíti ki, két oka van: érveléselméleti és lélektani. A példákra érveléselméletileg a prédikátornak, lélektanilag a hallgatóságnak van szüksége: a példák az előbbi esetben igazolják, az utóbbi esetben illusztrálják az előadott hittételt. Az exemplum tehát egyfelől az érvelés része: a tárgyalandó hitigazság tekintélyi jellegű és észérvi típusú igazolása benne narratív történettel egészül ki. Amit a prédikátor előad, íme, igaz: nem csupán a megidézett egyházatyák állásfoglalása támasztja alá, nem csupán a racionális belátás segít elfogadni – az elmesélt történet és annak tanulsága is mellette szól. Az exemplum ugyanakkor másfelől a befogadás segítő eszköze: a tekintélyek véleményének megismerésében és a racionális érvelés követésében elfáradt hallgatóság kap vele figyelemélénkítő segítséget. Az elhangzottak, íme, érzékileg beláthatok: a holt dogma és a sápadt észérv a tanulságos és meggyőző történetben föléled és színessé válik.

A hittételeket újra igazoló, illetve illusztráló példák nyilvánvalóan sokfelől valók. Vannak köztük hagyományos irodalmi toposzok, az antik szerzőktől és a szentírásból, a legendák anyagából és az egyházatyák műveiből, a Nyugat és a Kelet – India és Egyiptom – mesekincséből. Akadnak köztük korabeli megtörtént eseményt megidéző történetek. Végül, nem utolsó sorban, nyilván találhatók közöttük a prédikátor által kitalált elbeszélések. A korszakban a szentbeszéd példákkal való élénkítése immár három évszázados gyakorlatra tekinthet vissza. E gyakorlat ekkorra nem csupán bevettnek számít: eltúlzott alkalmazása visszahatást kelt és mértékadó szellemek bírálatát váltja ki. Szerzőnk azonban, különösen korai műveiben, kitűnő érzékkel él vele. Példázatainak többsége találó, szellemes, erős és meggyőző.

Az elhangzó példák, legyenek egyébként bármilyen sokfélék, egyetlen alternatíva megvilágítására szolgálnak: az elkárhozás borzalmát vagy az üdvözülés gyönyörűségét vannak hivatva megjeleníteni. Ha bűnös életet élsz, elkárhozol, ha erényesen élsz és/vagy bűnbánatot gyakorolsz, üdvözülni fogsz: csaknem valamennyi történet tanulsága erre a kettősségre egyszerűsíthető. Az ábrázolásban egyaránt figyelemre méltók a bűnös élet megnyilvánulásai is, a bűnbánat követelményei is, a kárhozat fenyegetései is.

Bűnös élet? Idetartozik általában minden cselekedet, ami a transzcendenciától elszakítja és a földhöz köti az embert. A leggyakrabban szereplők közülük a következők. A paráználkodás: a feleségét elhagyó és szeretőjével szórakozó lovag arca rúttá változik át. A falánkság: a mértéktelenül zabáló ember beleit az ördög rágja szét. A részegeskedés: a berúgott atyafit eszes felesége négylábú ökörként az igához vonszolja oda. A cifrálkodás: a piacra küldött fruska díszes lábbeliről álmodozik, s minthogy álmában fölrúgja a rábízott tejesköcsögöt, verés lesz a jutalma. A dalolás és tánc: az éneklő és mulatozó asszonyt forgószél ragadja a magasba, ahol rossz szellem látja el a baját. A szerencsejáték: kockavetés közben a lovag Isten szemeire esküszik, s saját szemevilágát veszti el. A kapzsiság: a pénzéhségében gabonaspekulációba bonyolódó gazda testét büntetésből a gabonájában elszaporodott egerek rágják szét. Bűnbánat? A bűnös életet folytató halandó is megigazulhat általa. A gyónás a bűn legnagyobb ellensége: a sebektől vérző ördög elárulja, minden gyónás a testére mért újabb késdöfést jelent. A böjtölés az isteni kegyelem megszerzésének biztos eszköze: a rablóvezér, megtapasztalva a szent életű apát szorgalmas böjtölését, szakítva gonosztetteivel, maga is megtér és üdvözül. Az ima megment a kárhozattól: ahogy az álombéli gyermek aranyhoroggal szépasszonyt emel ki a mélyből, az anyja lelkéért imádkozó fiú megszabadítja a kárhozottat. A misehallgatás csodatévő erejű: az apja parancsa szerint minden nap misére igyekvő ifjú megmenekül az elveszejtésére készített csapdától. Kárhozat? A bűnös életnek és a bűnbánat elmaradásának szükségszerű és iszonyú következménye. A halálhoz közeledve még a szentek is rettegni kezdenek. Ismeretlen útra lépnek, tetteikről szigorúan számot kell adniok, a meghozott ítélet ellen nem találhatnak orvoslást. Az elkárhozottak lelkét az ördögök tépik szét, csontjait láng emészti el.

A mindig újra egyetlen tanulságot megfogalmazó történetkék néhány esetben túlnőnek önmagukon. A mese narrációja erősebbé válik, mint a tétel, amelynek igazolására vagy illusztrálására hivatott lenne. Ezek a példázatok a legelőbbek és – nyilván nem véletlenül – a leghíresebbek: bennük a reneszánsz fénye dereng át a középkori szellemen. A igaz lelkű szolga fogadást köt gonosz gazdájával: a világon igenis hatalmasabb az igazság, mint a hamisság; ha így van, a szolga kétszáz aranyat nyer, ha nincs így, elveszíti szeme világát. A döntőbíróul fölkért hatalmasságok – a kereskedő, a bíró, a püspök és a király – mind a gazdának adnak igazat. A megvakított szolga egy fa alatt töltvén az éjszakát, kihallgatja az ott tanyázó ördögök tanácskozását, s varázserejű fű titkára jut. A fű segítségével visszanyeri szeme világát, s meggyógyítva a beteg királylányt, elnyeri annak kezét. Kapzsi gazdája ezt hallván maga is meg akarja szerezni a csodafüvet, ám rajtaveszt: az ördögök fölfedezik és megvakítják. A kevély, a kapzsi és az irigy polgár ajánlatot kap a királytól: bármit megkapnak tőle, amit csak kérnek. Egy feltételt szab csupán: akármit is kér az első, tudnia kell, a második annak a dupláját, a harmadik meg annak is a kétszeresét fogja majd megkapni. Sem a kevély, sem a kapzsi nem akar elsőnek kérni: az a tekintélyét féltve, ez a mohóságától hajtva ragaszkodik hozzá, hogy hátrébb kerüljön a sorban. Az irigy kér tehát először: irigységében azt, hogy szúrják ki az egyik szemét – a második így mindkét szemét elveszti, a harmadiknak ezenkívül a kezét is levágják. A ravasz atyafi csellel akar húst szerezni. A gyóntatópapnak azt meséli: egy kapzsi s minduntalan csak a pénzt emlegető ismerősét fogja elküldeni hozzá. A hentestől azt kéri: engedje el vele a szolgáját, majd a szállásán fizet neki. A szolgát a gyóntatópaphoz vezetve pedig megszökik, a szolgát és a papot kölcsönös félreértésben hagyva hátra.

Mint olvasmányok, szerzőnknek kétségkívül ezek a legjobb lapjai. A prédikátor gondolkodó ezekben valóban íróvá alakul át.

„Mivel azonban, amint Hypocrates Aforizmáiban mondja: A művészet örök, az élet rövid, s a tapasztalat csalékony, azért munkámban rövidségre törekszem – amennyire ez az eljárásom az anyagnak s a tanításnak mind megértésére, mind hasznára válik – úgy, amint nekem erre az Úr kegyelmét s az igazság megértését közvetíteni fogja. Mielőtt azonban a dologra rátérnék, kijelentem s hangsúlyozom, hogy semmit sem szándékozom írni vagy mondani az anyaszentegyháznak s a doktoroknak tőle szentesített határozata ellen. Rajta tehát, testvéreim, fogjunk hozzá az igazság tanulmányozásához. "

Hihetetlen szorgalommal dolgozik, és rendkívüli népszerűségre tesz szert, az országhatárokon kívül is, idehaza is. Szorgalmáról egymás után készülő művei, külföldi népszerűségéről műveinek külföldi kiadásai, hazai népszerűségéről prédikációinak a magyar kódexirodalomban megjelenő fordításai tanúskodnak.

Amikor első művét, a „Boldogságos Szűzmária csillagkoszorúját" megírja, már elmúlt negyvenéves, s még két évtized van hátra az életéből. Ez alatt a rövid két évtized alatt születik meg az egész hatalmas életmű. Előbb a zsoltárokra írott kommentárral, a „zsoltárok könyvéről, a himnuszokról és az elmélkedésekről" szóló fejtegetésekkel. Azután az újabb beszédgyűjteménnyel, a három részes – az egyházi ünnepekre, a vasárnapokra és a nagyböjtre fogalmazott beszédeket tartalmazó – „szentbeszédek gyümölcsöskertjével". Végül a hatalmas teológiai enciklopédiával, a négykötetes – a szentháromságról; a teremtésről és a teremtett lényekről; az isteni szeretetről, a megváltásról, az erényekről és a malasztokról; illetve a szentségekről és a négy utolsó dologról szóló – „isteni tudományok aranyos rózsakoszorújával". Az utolsó műnek csupán az első három kötetét tudja befejezni, a torzóban maradt negyedik kötetet említett rendtársa, Laskai Osvát rendezi sajtó alá.

A korszakban a könyvnyomtatás egészen új találmány még: hogy a középkori gondolkodás elkötelezett védelmezője éljen vele, mindenképpen meglepőnek látszik. Az ő esetében mégis ez történik. A friss technológiai megoldás hatalmas jelentőségét belátva, műveit nem a kódexfestés hagyományos eljárásával kezdi terjeszteni: közvetítő útján a kor jelentős európai könyvkiadójának, a hagenaui Heinrich Grau nyomdájának gondjaira bízza. Az első kiadások a tizenötödik század legutolsó és a tizenhatodik század legelső éveiben látnak napvilágot, ám hamarosan mindegyik műből új kiadás válik szükségessé. A folyamat végigível a tizenhatodik századon, s művenként több mint tucatnyi, összesen pontosan száztizennégy kiadást eredményez. A könyvsorozat nyomán a szerző a legelső nemzetközileg ismert magyar gondolkodóvá válik. A koraújkori Európában nem utolsó sorban vele búcsúzik el a középkori világkép.

Latinul ír ugyan, latin szövegeibe azonban több helyütt magyar szavakat épít. A magyar irodalomra azonban elsősorban mégsem ezzel gyakorol hatást: prédikációi magyar nyelvű interpretációival, illetve főként a magyar nyelvű kódexekben szereplő fordításaival. A korszak, tudvalévő, a hazai kódexirodalom föllendülésének korszaka. Kódexeink pedig jelentősrészt éppen az ő prédikációgyűjteményeire épülnek. Olvasható prédikációja, prédikációjába épített példája vagy legendája, elmélkedése vagy episztolája a ferences rendi Tihanyi-, Nádor-, Debreceni-, Kazinczy-, Weszprémy- és Teleki-kódexben, a Domonkos-rendi Horvát-, Cornides- és Érsekújvári-kódexben. A kolostori irodalomnak ezek a magyar nyelvű literatúra megszületésében kiemelkedő szerepet játszó darabjai belőle merítenek tehát a legtöbbet. A prédikátor-gondolkodó ilyenformán a magyar irodalom kiformálódására is számottevő hatást gyakorol.

Megjelenéséről egyetlen följegyzés maradt ránk, a humanista történetíró, Istvánffy Miklós megállapítása. E szerint ez a jeles tudományú férfiú idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú ember volt, akit kortársai gúny és nevetség tárgyául vettek. Egyik beszédgyűjteményének címoldalán szereplő metszeten, a könyvnyomtatás és a könyvillusztráció történetének ezen a korai remekművén mindenesetre nem látszik visszataszítónak. írópultja fölé hajló szerzetest látunk itt, erőteljes arcvonásokkal, domborúan ívelő homlokkal, szigorúan összeszorított ajakkal, hegyesen előreugró állal. A szerzetes nem vesz tudomást a körülötte virágzó gyümölcsöskertről, nem figyel oda a feje fölött elrepülő galambra. A külvilág nem létezik a számára: az előtte fekvő könyvben mélyed el. A külső valóság helyett egyetlen valóságot ismer csupán: az írás igazságának valóságát.

     

     

    * * *

Ez az esszé a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekban a „Marian-Szyrocki Stipen-diatenprogram" támogatásával folytatott kutatásaim nyomán született. A Pelbárt-művekre címeik hagyományos rövidítésével utalok: a Stellarium coronae Mariae Virginisre Stellariumként, a Pomerium sermonumra Pomeriumként, az Aureum Rosarium Theologiaere Rosariumként hivatkozom tehát. Az 1. idézetet, a Stellarium előszavából Szilády Árontól veszem át: Temesvári Pelbárt élete és munkái, Budapest, 1880. 8–9. o. A korszakbeli írótípusokat a kérdés máig megkerülhetetlen összefoglalása, Horváth János első „szintéziskönyve", A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Akadémiai, 1988) nyomán említem. A pelbárti életútra és munkásságra vonatkozó tényadatokat összegyűjtő pozitivista tudományosság legfontosabb darabjai Szilády Áron idézett monográfiája, illetve Horváth Cyrill tanulmánya, a Temesvári Pelbárt és beszédei, az Egyetemes Philologiai Közlöny 1889. évi pótkötetében. – A 2. a Pomeriumból vett idézet forrása: Temesvári Pelbárt válogatott írásai, Helikon, 1982. 79. o. A kinyilatkoztatás és az ész igazságának viszonyára vonatkozó fejtegetésekben Jan P. Beckmannak a Vorlender-féle filozófiatörténet új kiadásában megfogalmazott gondolataira (Geschichte der Philosophie. Band 2: Mittelalter und Renaissance, Hamburg, 1990. Rowohlt Taschenbuch Verlag) támaszkodom, a keresztény filozófia lényegi sajátosságainak és jellemző vonásainak leírásában Etienne Gilson és Philotheus Böhner monográfiáját (Christliche Philosophie, Paderborn, 1954. Verlag Ferdinand Schoningh) követem. A Pelbárt-beszédeket ékszerekhez hasonlító egykori értelmező, idézett tanulmányában, Horváth Cyrill. – A 3., a Stellariumból vett idézet helye: Prophetae-Próféta-játék, in: Kardos Tibor–Dömötör Tekla (szerk.): Régi magyar drámai emlékek, I. kötet, Akadémiai, 1960. 317. o. A középkori vallásos színjáték bemutatása során Heinz Kindermann szintézisének első kötetét (Theatergeschichte Europas, Bd. 1., Salzburg, 1966. Ottó Müller Verlag), a Pelbárt-"dráma" ismertetése során pedig Kardos Tibor és Dömötör Tekla tanulmányát (Drámai szövegeink története a középkorban és a renaissance-ban, in: Kardos Tibor–Dömötör Tekla szerk.: i. m.) használom föl. – A 4., a Stellariumból származó idézet forrása: Temesvári Pelbárt műveiből, Budapest, 1931. 17–19. o. A középkori magyar „ars praedicandi" kimerítő elemzését Tarnai Andor monográfiája nyújtja: „A magyar nyelvet írni kezdik", Akadémiai, 1984. A ferences rend történetére vonatkozó utalások során John Moorman könyvét használom: The history of the Franciscan Order from its origins to the year 1517, Oxford, 1968. A későközépkori ferences prédikációformát Hans–Joachim Schmidt tanulmánya elemzi: Allegorie und Empirie. Interpretation und Normung sozialer Realitt in Predigten des 13. Jahrhunderts, in: Volker Mertens–Hans–Joachim Schmidt (Hrsg.): Die deutsche Predigt im Mittelalter, Tübingen, 1992. Max Niemeyer Verlag – Az 5., a Pomeriumból származó idézet forrása: Temesvári Pelbárt válogatott írásai, 351. o. A szerző középkori-skolasztikus, illetve reneszánsz-"előreformátori" értelmezésének fölvillantásával a Pelbárt-irodalom kiterjedt vitájára utalok; ennek legjobb rövid összefoglalása Vida Tivadar tanulmányában olvasható: Temesvári Pelbárt kapcsolata kora társadalmával, Vigilia, 1976/10. Pelbártnak a reneszánszhoz való viszonyát és antikvitásképét behatóan elemzi V. Kovács Sándor: Temesvári Pelbárt egy korszakváltás sodrában, in: Temesvári Pelbárt válogatott írásai. – A 6., a Stellarumból származó idézet forrása: Temesvári Pelbárt műveiből, 61–63. o. A Mária-ábrázolás lehetséges forrásait és – az egyszerre középkori és reneszánsz jellegben kifejeződő – kettősségét V. Kovács Sándor idézett tanulmánya elemzi érzékenyen. A Máriakultuszról beszélve Walter Delius monográfiájára támaszkodom: Geschichte der Marienverehrung, München-Basel, 1963. – A 7., a Pomeriumból vett idézet helye: Temesvári Pelbárt műveiből, 115–117. o. A pelbárti társadalomkép kérdését legalaposabban említett tanulmányában Vida Tivadar járja körül. A ferences társadalomkritika és a parasztháború ideológiája közötti kapcsolatot Szűcs Jenő dolgozata nyomán ismertetem: Dózsa parasztháborújának ideológiája, in: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem, Gondolat, 1984. – A 8., a Pomeriumból származó idézet helye: Temesvári Pelbárt válogatott írásai, 286. o. Fölemlített példáim mindegyikének a Pomerium a forrása. A példák elemzéséhez fölhasználom Katona Lajos tanulmányát: Temesvári Pelbárt példái, Budapesti Szemle, 1902. 110. kötet. – A 9. idézet a Rosariumból való, helye: Temesvári Pelbárt műveiből, 149–151. o. Pelbárt latin szövegeinek a magyar nyelvű kódexekben való megjelenését Horváth János említett összefoglalása veszi számba. Az Istvánffy-idézetet V. Kovács Sándor többször említett tanulmánya nyomán rekapitulálom. A Pomerium de tempore címlapján szereplő metszetet Albert Fidelis Butsch közli újra: Die Bücherornamentik der Renaissance I–II. Leipzig, 1878–1880. Georg Hirth; új kiadása: Handbook of Renaissance Ornament, New York, 1969. Dover Publicatons.