Czakó POSZTulása*

* A szerzői intenció szerint a nyomtatott változat címében a POSZT szó áthúzva szerepel.

...hulljon!

Jól olvasni legalább olyan nehéz, mint jól írni. „Mégis bizonyos, hogy van valami erotikus az olvasásban (az olvasás során a vágy együtt van a vágy tárgyával, s épp ez az erotika definíciója)"¹ Közhelyszámba megy egy-egy jó olvasmányt szellemi tápláléknak nevezni. És Freud óta tudjuk, hogy a táplálkozás analóg a szexualitással.² Hány és hány táplálkozással kapcsolatos olvasmánymetaforát ismerünk, gondoljunk csak a legegyszerűbbekre: átrágja magát a könyvön, falja a könyveket. Mindezek nagyfokú oralitást tételeznek. Ki nem ismeri azt az érzést, amikor barthes-i, a szavak erotikáját ismerő, gőgicsélő kisgyermekként „az olvasót egy többé-kevésbé álcázott erő hajtja végig a könyvön, a függőben³' levő ügy ereje: a könyv lassacskán elfogy és a gyönyör ebből a türelmetlen, féktelen falásvágyból ered."⁴ A vágyból, hogy leszámoljunk gyöngéden a szöveggel, melyből már csak kisebb (maradva az evésmetaforánál) falatok vannak hátra, mint ahogy arra dolgozatom első részében is utaltam: „Figyelemre méltó, hogy az első, fiatalkori pályadíjas írása a leghosszabb, az ötvenoldalas, míg a felnőtt (nem érettet írtam, szándékosan) Czakó által írott szövegek egyre rövidebbek, s a kötetet (valószínűleg nem le)záró szöveg a mindössze tizennyolc soros remeklés."⁵ Most ezeket próbálom megemészteni.⁶

*

Az 1983-ban debütáló A hülyekamaszt a Lemmingek útja követi a kötetben, de ebben az írásban sok nóvumot nem tud felmutatni szerzője. A narráció ugyanúgy egyes szám első személyű, a szöveget visszaemlékezések, emlékfoszlányok, levelek alkotják, még egy István bácsi-szerű figura is felbukkan benne, ezúttal Géza bácsi néven. Ugyanaz a spleen, életuntság, világfájdalom, szerelmi három/sokszögek. Hiba lenne azonban egy gyenge A hülyekamasz-utánérzésként olvasni, noha motivikusan olykor erős rokonságot mutat vele, sok tekintetben előrelépés tapasztalható.

Narrációs technikája egyenesen Calvinóhoz mérhető. Megint csak megnevez(het)etlen főhőse – egy fiatal, csehszlovákiai magyar, talán főiskolás fiú – a tengerben úszik a lemmingekkel, ami, különösen a szocialista Csehszlovákiában, valljuk be, egészen különös. „Tudod, lassan már harmadik napja úszók a tengerben ezekkel a szívós kis állatkákkal együtt, de most gondoltam először arra, hogy jobb lenne föladni az egészet, és lassan merülni alá a mélybe, akár az óriáscetek."⁷ Felmerül a feladás (az életé) gondolata mint lehetséges választás, és még abban a bekezdésben, mindenféle ármenet nélkül megindul a visszaemlékezés, ami a szöveg egyik fő szólama lesz, benne a két nem túl szerencsés Géza bácsirészlettel. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szöveg egy másik személy – talán a nagy O, de itt még bárki, akár a nyájas olvasó is lehet – megszólításával kezdődik. Abszurd módon, a dialógus minimális esélye nélkül próbál meg párbeszédet kezdeményezni, s így – már az első mondatból nyilvánvaló – kudarcra van ítélve, azáltal, hogy megszólítja a megszólíthatatlant. A meginduló visszaemlékezés-folyam úgy van elbeszélve, mintha a megszólított, másik személynek mondaná el közös történetüket, amit a másik – mivel ő is megnevez(het)etlen, az egyszerűség kedvéért nevezzük itt és a továbbiakban lánynak – nyilvánvalóan ismer. Mi szükség lehet akkor erre mégis? Valószínűleg a történet megidézésével próbálja megidézni a másik személyét, illetve kettejük kapcsolatának saját interpretációját kívánja elmondani, megteremtve ezzel magántörténelmét.

Mikor a szöveg az emlékezés idejéből először tér vissza a beszédidőbe, a textusba, mintegy elidegenítő effektusként lépnek be a lány levelei, megteremtve ezzel a szöveg pluralitását, azáltal, hogy a kapcsolatot – amely az elbeszélésben tematizálódik – egy másik, feminin aspektusból mutatják be. Összesen három levelet olvashatunk, egyet az emlékezésfolyam részeként, kettőt pedig a főhős olvas a tengerben. Mindkét levelet véletlenszerűen választja ki, s mindkét találomra elolvasott levél egy-egy újabb emlékezésfolyamot indukál.

Mikor a szöveg az emlékezés idejéből másodszor tér vissza a beszédidőbe, álom és ébrenlét határán találjuk a főhőst, aki ebben a félig öntudatlan állapotban meséli el egy régebbi, néhány órával ezelőtti álmát a fiúról, aki útra kelt a lemmingekkel. Azáltal, hogy a tengeren álmodva az álom szférájába utalja a lemmingekkel tengeri útra kelő fiút, el is távolítja önmagától, elbizonytalanítva az olvasót, vajon önelbeszélés volt-e, amit olvasott.

Ha igen, akkor azon túl, hogy megtudjuk, mi vitte tengerre a főhőst, kibomlik a lemmingség is mint lehetséges sorsmetafora. Angyalosi Gergely jegyzi meg Grendel Lajos Thészeusz és a fekete özvegy című regényéről írott kritikájában,⁸ hogy Grendel (nem akarom túlhangsúlyozni, de szintén csehszlovákiai magyar) hőseinek „project existencial"-ja van. E történet főhőse nélkülöz bármiféle project existencialt, fogalma sincs, mit kezdjen önmagával, ezért alternatíva számára akár a lemmingekkel való útra kelés is. A lemmingek, mondhatni, teleologikusak: „Elfogyott az élelmünk, és új mezőket kell találnunk, ahol mindenki telerágcsálhatja a bendőjét illatos, friss fűvel."⁹ „A remény hajt minket, öcsi. Egyszer úgyis elérjük a túlsó partot (...)"¹⁰ Velük szemben a főhős ötletszerűen veti magát a tengerbe.

A létére kérdez, mikor a Hobó-koncert után felteszi a kérdést: mitévők legyünk? Ez az egy kérdő mondat az egész elbeszélés, de talán az egész kötet központi kérdése. Valamennyi történet szereplője fölteheti magának ezt a kérdést. Tarkovszkij ugyanúgy, mint a nyelvét hajszárítóval szárító fiú vagy az utolsó, tizennyolc soros gondolatfutam elbeszélője is. S a válaszok is némiképp hasonlóak lesznek. Tarkovszkij kilép a galambszaros utcára, a fiú a toronyház hetedik emeletén tovább szárítja a nyelvét, a sámán a vakablakban marad, a Hadd hulljon minden narrátora pedig csak konstatálni tudja, hogy a madarak, mint minden évben, most is jól kibasztak velünk. Furcsa világba-vetettségüket intenzíven megélő, feleslegességüket nem szükségképpen tudatosító, tehetetlen (anti)hősök népesítik be a czakói szövegvilágot. Általában elmélkedés, emlékezés, merengés közben vannak ábrázolva. Talán van valami céljuk, talán szeretnének valamit, de fogalmuk sincs, hogy mit, és hogy ennek érdekében mit kéne tenniük; és láthatóan ezt nem is problematizálják túl, még akkor sem, ha ez a biztos pusztulásba visz: „Közben észreveszem a mellettem küszködő utolsó lemminget. Az előbb még hárman voltak, ez sem húzhatja már sokáig, nemsokára megfullad szegényke. Lehunyom a szememet, de igyekszem félig ébren maradni.",¹¹ de ez már előre vetíti, sejteni engedi a rá váró sorsot. Hiába maradt ő életben és testvérét vetélte el anyja, az ő élete ugyanolyan elvetélt, Oblomovot idéző élet: „A következő napok nagy részét az ágyban töltöttük. A hempergések után gyakran kiütések jelentek meg a testemen."¹² Sem az alkoholban nem talál kiutat, sem a szerelemben kielégülést: „»Miért nem hagytad benn«, kérdezted. »Legalább teljesen kielégültél volna. «"¹³

„Ebben a rohadt világban minden csak pótló."¹⁴ A levél is csak pótlevél, a lány csak olyan, mintha gyermeket várna, aludni próbálnak, de az sem sikerül, a főhős számára a barátokat legyek és bogarak pótolják, és a lánynak ő is csak egy pótlék a sok közül. Az ember tragédiája zárlatát megidéző szituáció¹⁵ is csak látszat, az öngyilkossági szituáció csak pótléka valami nagynak, valami fenségesnek, amihez „kevés" a főhős, ehhez képest az alsóbb szintű mimetikus módba utalódik, profanizálva: meztelenül egy kollégiumi szoba ágyán térdelve. Az elbeszélés konstruálta lehetséges világban senki és semmi nem tud kiteljesedni. Ezt az elvetéltségérzetet a környezetrajz is fokozza: „A városban szorongó, nyomott hangulat tört ránk. Az égen sötét esőfelhők gyülekeztek. A tükörfalú, magas épületekkel övezett, nyomasztóan szűk utcákban valószerűtlennek tűnt a tömeg zsongása."¹⁶ A Lemmingek útja a halálba vezet.

A nyelvi modalitásváltás szempontjából jó ötlet a balesetbiztosítási igazolvány beemelése a szövegbe, de ehhez hasonlót már mintha láttam volna egy szintén jegypénztárban árult dologgal.

Ezzel az írásával a szerző folytatja A hülyekamaszban elkezdett farmernadrágos prózát, a fiatalok prózáját, Plenzdorf, Slamning, Soljan prózáját. Nyelvi szempontból azonban olykor nem a legszerencsésebben rendel egymás mellé különböző modalitású szövegeket. Pl. a szexuális feszültséggel teli sorok közt ezt olvashatjuk: „mocorogtam, mint gatyában a fing."¹⁷ Olykor közhelyek – „kissé pofára estem"¹⁸, „Együtt biztosan könnyebben menne"¹⁹ – csúsznak be a szövegbe. A lány levelei A hülyekamasz Tiboráéhoz hasonlóan túlírtak, didaktikusak. Megfigyelhetjük, itt sem ad nevet szereplőinek, nem fontos. Ebben az írásban egy elvetélt, lehetőségeiben korlátozott, önmegvalósításra képtelen nemzedék egy lázadáshoz is fáradt tagjával ismerkedhetünk meg. Bármelyik nemzedéktársával megtörténhetett volna.

Tóth László Czakó kötetéről gondolkodva elmarasztalja a szerkesztő munkáját, pontosabban annak hiányát.²⁰ A Tarkovszkij és az usanka című írás korántsem olyan erőteljes, mint a többi hat, és tematikailag sem illik a kötetkompozícióba. Nem teljesen nyilvánvaló, miért is kellett a kötetbe kerülnie, hacsak nem azért, hogy elválassza egymástól a Csehszlovákiában és Németországban keletkezett írásokat, ehhez a feladathoz kellően semleges. Míg az első két szöveg, A hülyekamasz és a Lemmingek útja a (nem hangsúlyozottan, de tudhatóan kisebbségi) fiatalok esélyeit, lehetőségeit, életét tematizálja a szocialista Csehszlovákiában, az utolsó négy írás, az Adámcsutka, sós, a Leszámolás, gyöngéden, a Sámán a vakablakban és a Hadd hulljon minden egyre inkább szerzőjüknek a nyelvvel való küzdelmébe enged bepillantást, köztük pedig határvonalat próbál húzni ez a művész-kisesszé, melynek története sajátos, mondhatni, a morbiditással határos: Tarkovszkijnak lefagynak a fülei a mínusz negyvenhat fokos orosz télben. Képileg mindez úgy játszódik le, mintha Tarkovszkij rendezte volna. A nyitókép egy nagytotál: „Kietlen, ködbe vesző, végtelen hómező. A lapos vidék szemlélőjének mindössze egypár kiálló sziklatömb nyújt némi változatosságot."²¹ A végtelen hómezőn egyszer csak megjelenik az ember, maga Tarkovszkij, egyedül. A magány, a társtalanság, az egyedül-lét egyébként is meghatározó élménye Czakónak, mint ahogy az kiderült eddigi írásaiból. Hajlamos ezt a magányt misztikussá fokozni, a Lemmingek útjában a tengerrel küzd a magányos főhős, itt pedig a végeláthatatlan hómezővel. Mivel Oroszországban vagyunk, nem tudhatjuk, mit csinál a hómezőn, és hogy került oda, lehet, hogy épp a Gulag a helyszín?

Bizonyosan filmélményei ihlették a szerzőt, s ezek megidéződnek a szövegben is, a zúgó nyírfaerdők a Tükör című film egyik, látvány szempontjából meghatározó kockája, az elérhetetlen zónák pedig a Stalkerra utal(hat)nak. Köztudott, hogy Tarkovszkijra nagy hatással volt az orosz ikonfestészet, főként Rjubljov Szentháromsága. Az ő Szentháromsága köszön itt vissza deszakralizálva a kenyér-só-hagyma-vodka Szentnégyességében.

Tarkovszkij személye – ennek az írásnak a tükrében is – kivált alkalmas arra, hogy határhelyzeteket jelenítsenek meg általa. Gondolkodására az ortodox és a római kereszténység egyaránt nagy hatást gyakorolt. Sorsa jellegzetesen orosz sors, ugyanakkor művészete teljesen világra nyitott. Az usanka mint sajátosan orosz, szinte szimbolikus ruhadarab és a római nyár között azonban hatalmas a diszkrepancia. Az Oroszország által elvett füleket magával viszi, még ha időközben kifakultak is, és a könyvespolcra teszi. S mikor forgatókönyve fölött mélázik, ezt olvashatjuk: „Hosszú hajat növesztettél, hogy ne lássa a világ a csonkot, mely a fagy kése által lemetszett fülkagylóid helyén éktelenkedik, mi?! De jegyezd meg jól: a kések után az ollók köszörülése kerül sorra! Ezért jobb, ha az orvosod tanácsára hallgatsz, és az eredetihez a megtévesztésig hasonló, csinos műanyag füleket rendelsz magadnak..."²² Nem tudjuk azonban, hogy ezt a forgatókönyvben olvassuk-e vagy ezek Andrej gondolatai. A „de jegyezd meg jól: a kések után az ollók köszörülése kerül sorra" profetikus hangvételével szinte Keresztelő Szent János: „a fejsze már a fák gyökerére tétetett"-jét idézi. Oroszország elvett tőle valamit, ami soha nem lehet többé az övé, s az eredetihez csak megtévesztésig hasonló szimulakrumot képes létrehozni. Nem hozott magával mást, csak a Veszteség Helyét, amit próbál takargatni, de a kések köszörülése után az ollók köszörülése kerül sorra. Ez a sajátosan számkivetett sors is fölvet(het) egy „mitévő legyek?" típusú kérdést, melyre nincs válasz. „Kilép a verőfényes, galambszaros utcára"²³ Ennyit tehet. Érdekes ilyeneket olvasni egy emigráns író tollából. Tarkovszkijban együttesen próbálta megragadni az egyetemesen emberit és a sajátosan oroszt, ahogy A hülyekamasz és a Lemmingek útja hőseiben is egyetemes a problémafelvetés, a létre kérdezés, a fiatalok gondjai, és úgy mellesleg csehszlovákiai magyarok. „Magyar vagyok, / no most akkor mit csináljak?" – kérdezhetnék Krausz Tivadarral. Tényleg, mit csináljanak? Ebben a kötetben nem kapunk erre választ.

Az Adámcsutka, sós című szöveggel teljesen más, az első három szövegből nem következő diskurzus kezdődik, váratlan ez a hirtelen nyelvi modalitásváltás. Míg az előző három szöveghez valamiféle minimális történetmondás rendelhető, ezek a szövegek a nyelvet tematizálják (vagy őket tematizálja a nyelv?). Az Ádámcsutka, sós is egy ágyról indít, arra engedve következtetni, hogy a Lemmingek útjához hasonló történetet olvashatunk majd. Hat oldalon át ez igazolódni is látszik, olykor a gerontofília határáig elmenő, erősen szexuális töltésű, transzcendenssé tágított, archetipikus problémákat felvető gondolatfolyam hömpölyög. Szexuális aktusok nézőpontjából képződik le a világ, mondhatni szexuálgnoszeológiai fejtegetések ezek. Az Isten is csak a szexualitáson keresztül kap jelentést. A szexuális aktus egyidejűleg konstituálódik politikumként és mindent elsöprő természeti csapásként. „Talán még ellensége is vagyok egy picit, de csak azért, hogy a kielégülésünk fináléjában békeszerződést kössünk.

...aztán testföldcsuszamlás... tűzhányók kitörése... mellrázó robaj... halmok rázkódó hullámzása... izzadt bőrre zúduló láva..."²⁴ Ez a felfokozott, mindent elsöprő szexualitás ki másra emlékeztethetne nemzedéktársai közül, mint a három évvel fiatalabb Győry Attilára. A Piknik a Szaharában férfiszerzői – vagy hogy stílszerű legyek, hím tagjai – közül ez a szólam kettejüknél különösen előtérbe kerül. Érdekes gondolatkísérlet egymás mellé olvasni a szövegeiket.

(Hát igen, a Piknik a Szaharában című antológiában azok a szerzők publikáltak, az a korosztály, akit még elkapott a Csehszlovákiába késve érkező szexuális forradalom utolsó, lecsengő hulláma.) A totális Jel-ölés is szexuális aktusban látszik megvalósulni, a betűk karddal való ledöfése analóg a szüzesség elvesztésével. Az álmoknak is szexuális tartalmuk van: „Azt álmodta, hogy éjjel meztelenül hempergett a kertben a szertőjével, lehullott barackokon. A naptól meleg gyümölcsök cuppogva tették még sikamlósabbá izzadt bőrüket."²⁷

És akkor itt egy tipográfiailag is nyilvánvalóan elkülönülő – nagybetűvel szedett – passzus következik. A következő oldalakon egymást váltják a lezáró írásjelet nem tartalmazó nagybetűs részek a csupa kisbetűs, de lezáró írásjelet is tartalmazó, olykor versszerűen tördelt szövegekkel. Ez többféle olvasási stratégiát is felkínál. Az egyik lehetséges olvasat, hogy egymás után olvassuk a nagybetűs részeket. Így egy dinamikus mozgássort kapunk, egy nő fokozatosan (fel)gyorsuló mozgását, ami egyre távolodik, egész addig, míg „LECSATTANNAK A DOBBANTÁSOK, A TALP KÉRGESEDIK."²⁸ Teljesen szabályos, gyorsuló mozgás, van alanya és dinamizmusa, de ami (egyáltalán nem) meglepő, célja, iránya nincs. Azt sem tudjuk, ezek a nagybetűs megszólalások hogyan viszonyulnak a narrátor (vagy nevezzük inkább álmodónak?) szövegéhez, mivel az sehol sem törekszik arra, hogy értelmezze őket. A két különböző modalitású szöveg (el)beszél egymás mellett, de szövegek dialógusára nem kerül sor, csak dinamizmusukban referálnak egymásra. Ez az írás már némiképp előkészíti a Sámán a vakablakban hangütését. A fülszövegíró egyenesen szürrealista szótár nyelvkészletéről beszél. Ezek a rövid, akár önállóan is elemezhető szövegek²⁹ a nyelvben totálisan megrendült bizalom dokumentumai. A szubjektumnak szembesülnie kell a ténnyel, hogy a világ(a) és a nyelv nem képezik le kölcsönösen egymást, hanem a nyelv a kimondhatatlant, a valóságot redukálva, torzítva adja vissza. Nem az ember célra irányuló tevékenysége, hanem csak önmagára utaltságában fogható fel. A nyelv nyelvel – ahogy Heidegger mondta, azaz önmagát fejezi ki és önmaga tevékenységének eredménye. „A nyelv számunkra fonadék, úgy is, hogy mi magunk is bele vagyunk fonva és úgy is, mint szálak szétválaszthatatlan, kibogozhatatlan összessége: »az út formula által megjelölt fonadék ugyanakkor a nyelv sajátja; ennélfogva ettől a fonadéktól, amely látszólag mindent kibogozhatatlanná tömörít össze, mégsem szabad eltekintenünk. A formulának inkább arra kell rászorítania gondolkodásunkat, hogy kísérelje meg, ha megszüntetni nem is, de oly módon oldani a fonadékot, hogy pillantást lehessen vetni a formula által megnevezett vonatkozások szabad egybetartozására.«"³⁰ Az Adámcsutka, sós szerzője szívesen szabadulna ebből a szövedékből, de kívüle nem tudja megvalósítani a jelölést. Ami elénk tárul

ezeken a lapokon, az valódi küzdelem a szavak kormányzásáért. „Most, tíz év elteltével szeretnék ura lenni a soraimnak. Úgy kormányozni a szavakat, ahogy én akarom."³¹ Ha kell, eró'szakkal kerekedni fölébük: „Lehetséges, hogy meg kell őket erőszakolnom."³² Így tehát az eddigi szexuális aktusokat mint az általa femininnek tételezett nyelv birtokba vételét is tételezhetjük.

Az utolsó egymás mellett (el)beszéló' nagybetűs és azt követő' kisbetűs álomszöveg végét éles cezúra jelzi: nagybetűvel kezdődő, német nyelvű szöveg: „Was ist Frau in dir, kérdezhetném egy nőtől. (...) Die Frau in mir ist ein Dämon, der mich zum Ficken treibt."³³ Nem dönthető el, hogy ez a radikális, de kérdésfelvetése által a kontextusba jól illeszkedő' határt követő' szöveg még álom-e vagy a narrátor újabb, elborítani akaró gondolatfolyama. „A lány az asztalnál aludt. Az asztalnál ültem és a fotelban kényelmesen hátradőlve egy pohár bort kortyolgattam. Szemem elé emeltem a poharat és a rubinvörös folyadékon keresztül figyeltem ő't. Bő'rét képzeletben lenyúztam, becsavartam az írógépbe, s mire fölébredtem, teleírtam..."³⁴ Ezt a bizonytalanságot erősítik a természeti képek is: „A természet álmosan készülődik a télre. Hullatja leveleit..."³⁵ Ebben a rövid részletben minden textualizálódik, az ég és a föld, a nap, a felhők. „A rések békés sávokban szőtték a világot."³⁶ A lányt is olvashatóvá, szöveggé teszi. „Ennyi mondható el az emberi kapcsolatok mulandó voltáról."³⁷ Csak az van számomra, amit megszájalok, amit nyelvivé tudok tenni.

Ha pertinenciával közelítek a kötethez, mint ahogy azt dolgozatom első részében is tettem, a címadó elbeszélés, amely ekkor következik, nem a legszerencsésebb helyen van, mivel a Sámán a vakablakban egy az egyben folytatja a szubjektum és a nyelv azon küzdelmét, ami az Ádámcsutka, sós-ban elkezdődött. A Leszámolás, gyöngéden viszont inkább a Lemmingek útjában elkezdett totális közönyt és elidegenedést beszéli tovább. „Megfoghatatlan teher nyomasztotta, mintha egy öklömnyi ólomdarabot hurcolna a gyomrában. A karosszékbe roskadva órákon át bámulta a falat. Gondolatok se látogatták meg, csak az az óriási szürkesúly. Még a végbeléből előtörni kívánkozó fingokra sem emelte meg az ülepét. Belé merevedett minden."³⁸ A világ(a) egyre felszínesebbé válik, ő' pedig – mint eddig is – egyedül van. De már nem küzd ez ellen az állapot ellen. „Elfogadta."³⁹ Két ember között – a létté vált hiányból kifolyólag – nem jöhet létre többé (nemcsak) őszinte (hanem semmiféle) kapcsolat. Ha pedig nem lehetséges, akkor az a világ végét jelenti.

Az Ádámcsutka, sós-ban elejtett szálat a Sámán a vakablakban címet viselő írásban veszi fel újra. A szöveg az Irodalmi Szemle 1990/9-es számában mint regényrészlet jelent meg, kezelhetjük ebbéli minőségében is, ám további része nem készült el vagy legalábbis közreadva nem lett. A Sámán a vakablakban c. kötet – a kultikus A hülyekamaszt leszámítva – egyik legfontosabb szövege, mindent megtudunk belőle, amit szerzője a nyelvről el akar mondani. Épp ezért igényel körültekintő elemzést.

Az egész szöveg tételmondata (de talán a köteté is) a már idézett: „Most, tíz év elteltével szeretnék végre ura lenni soraimnak. Úgy kormányozni a szavakat, ahogy én akarom."⁴⁰ Ennek a kibontása történik meg különböző aspektusokból. A leglényegesebb talán:

„a kezdet kezdetén volt a szó.

a legelső szó Istené volt.

a szó előtt volt a hang, a zene.

a hang előtt volt a csend."⁴¹

A nyelv kialakulásának pragmatista szemlélete és a logocentrizmus alaptételének (Jn 1,1–3) parafrázisa olvasódik egymásra. „Az Ige eszerint egy megalapozó, átfogó szellemiség, a nyelv ősforrása, a logosz abszolút szubjektivitás, a lényeg koncentrációja. Ez a logosz birtokolja a kijelentés lényegét, az értelem magvát, mely csak többé-kevésbé valósulhat meg a korlátozó tárgyi megjelenítés során. A test csak úgy lényegi, ha benne jelen van az Ige. Ugyanez a gondolat a meghatározó Platón filozófiájában is. (... ) A jelenlét gondolata, mely elkerülhetetlen és kiküszöbölhetetlen felfogás volt, a nyelv létmegalapozó szerepének felfedezése után is érvényesült, és ezzel korlátozta a nyelviség átfogó, ontológiai szerepét, e szerep felismerését. Eszerint az emberi dolgok mögött lényegadó, szubjektív jelenlét rejtőzik, van egy önmagában (gondolatok, igazság, ész, logika stb. formájában) létező, megalapozó szerepű, nem nyelvi természetű intenció."⁴² Ehhez képest: „Ó, a szavak! Ezek a tömör, zárt semmik. Nem fejeznek ki semmit."⁴³

Egy logocentrista bizalmával közelít a nyelvhez, de szembesülnie kell annak megfosztottságával. A vágy tárgya és a vágy között így soha nem látott mértékű diszkrepancia jön létre, melyet csak a transzcendentális szférába áttolva lát megoldhatónak. Ezért kell sámánná válnia: „A szeme egyre mélyebben égeti be magát a gödrébe. Izzik, sistereg s szikrákat hányva fészkelődik a helyén. Patakokban folyik rólam a veríték, mellkasom lihegve emelkedik és süllyed, leheletem pedig forró, akár a szerelmes lányok combja."⁴⁴ De szembesülnie kell azzal, hogy szellemei cserbenhagyják. A sámán magánya – akár a többi Czakó-hősé – kozmikussá tágul. „EURÓPA ELKÁRHOZIK / az oltár mellett / csörren a persely / és Jézus / a kereszten."⁴⁵ De nem csak a kereszténység, a görög mitológia meghatározó mítosza, Odüsszeuszé is demitologizálódik, felülíródik. (A saját happy enddel végződő mítoszát esetlegesen megutáló Odüsszeusz olvastán nem lehet elsiklani Márai Sándor Béke Ithakában című műve kopaszodó, rigolyás és talán kisszerű Odüsszeusza mellett, és komolyan el kell gondolkodni ezen a lehetőségen.) A viaszdarabok, melyekkel Odüsszeusz betömte társai fülét, materializálódnak is, mint a szirének énekének egyedüli ismerői jelennek meg a szövegben. A sámán is Odüsszeusz társává válik valamelyest, mikor vattát dugva a fülébe jár-kel az utcákon, hogy ne kelljen hallania a szavakat, melyek mindegyikéhez hazugság tapad.

Mivel nem találja a saját útját a nyelvhez, egyre inkább a csendre, a szünetre próbál koncentrálni. Ha a szavakat képtelen kormányozni, megpróbál a szóra, az egyetlen szóra figyelni, az utolsó szóra, ami majd Isten szájából hangzik el. A várakozás nem könnyű ideje alatt saját szubjektumának léte is kétségbe vonódik:

„– Te vagy a nagyanyád.

– Zagyvaság. Már hogy lehetnék én a saját nagyanyám?

– Minden emberben benne foglaltatik minden ember.

– De én Én vagyok! Én nem vagyok a te mindenembered!

– Hit nem létezik ember nélkül. A hit minden ember ajándéka.

– Ajándékot karácsonykor kapunk. Az én hitem belőlem fakad.

– Mi az, hogy »belőlem«?

– Az én vagyok, hányszor mondjam még!

– Te nem vagy, te nem is létezel..."⁴⁶

Ezzel az egyáltalán nem megnyugtató befejezéssel zárul a huszonnégy óra élveteg révülete. A sámán nem lát más kiutat, mint a transzcendenciában való feloldódást. Addig is „hátralevő életemet a színészi játék és a pantomin (sic!) kemény gyakorlásának szentelem."⁴⁷

Mindezek után abszolút telitalálat a kötetet (nem le)záró Hadd hulljon minden címet viselő kis remeklés. (Nemzedéktársai közül Mórocz Máriánál is „bejött" a kötetbefejező miniatűr.) Ez a tizennyolc sor az egész kötet foglalata, csodával határos módon tizennyolc sorában az egész kötet főbb szólamait, központi kérdéseit magában hordozza. A cím felszólító módban áll, de felkiáltójel nincs a végén, jelezvén ezzel is, hogy a mondatban inkább beletörődés, belenyugvás, semmint felszólítás rejtezik. Egyértelmű irányt itt sem kapunk, mint ahogy a többi szövegnek sincs iránya, legfeljebb az utolsóban figyelhető meg némi transzcendencia felé való elmozdulás. A hullás iránya nyilván csak a lefelé lehet, de mi történik, ha az el igekötőt csatlakoztatjuk hozzá?

„ősz van." Az átmenet időszaka, mint ahogy a kötet valamennyi szövegében benne foglaltatik valami átmenet. A hülyekamasz átmenet a kamaszkorból a felnőttkorba; a Lemmingek útjában a valóság és pótlékai közti átmenet tematizálódik; a Tarkovszkij és az usanka szöveg-Tarkovszkija átmenet kelet és nyugat között; az Ádámcsutka, sós átmenet álom és ébrenlét között: „Az átmenet. A lélek érzékeny rezdülései a »már nem« és a »még nem« között.";⁴⁸ a Leszámolás, gyöngéden átmeneti állapotot ragad meg, útban a kiüresedés felé; a Sámán a vakablakban a nyelvi elbizonytalanodás átmenetét problematizálja.

„a madarak vándorútja a Napba vezet." A primitív kultúrákban a napsugarak a lélekmadarak útvonalaiként jelennek meg. Az előszövegek több választási lehetőséget is felkínálnak. Vajon az Ádámcsutka, sós egyik versbetétében (?) a beszélő falloszáról elhessegetett halálmadárról van itt szó vagy a halálmadarat ellenpontozó halmadárról. A halmadárról, aki egyesíti magában a Krisztus-attribútumot és a szférák közti átjárhatóságot. Az égen járó napnak nyilván a madarak u legkedvesebb állatai. A vakablakban álló sámán sámándobjának madarai lennének? Útjuk a Napba visz, de most még a levegőben, az átmeneti szférában vannak. Útjuk a Napba, meghatározott irányba, konkrét cél felé visz, ezzel ők az egyedüliek a kötetben, akiknek van valamiféle céljuk.

„valaki így szól: már megint mennek.

nem merte azt mondani: már megint elmennek." Valaki. Mindegy, kicsoda, bármelyik átlagos czakói szereplő lehet, arctalan, akár a moralitások Akárkije, aki annak köszönheti nagy sikerét, hogy az örök témára, a Halál és az Ember konfliktusára lelt rá szerzője. Az Ádámcsutka, sós textualizált világ-ege surrogva hasad szét. Akárkinek rá kell döbbennie létbevetettségére és arra, nem tud elmenni, bármilyen döbbenetes is. Ezért borzasztó, szinte kimondhatatlan a felismerés: már MEGINT⁹elmennek, neki pedig maradnia kell.

„a gondolatba hangot kevert és rászögelte a szavakat:

jól kibasztok velünk minden éven, ti madarak.

a szavak a talajra feszültek" A többször megidézett Jézus-problematika köszön itt vissza. A Szó, az Ige, a Logosz megtestesülését feszítette keresztre az emberiség, hogy a megváltás műve beteljesedhessen. A Czakó írásait benépesítő emberek viszont mintha kimaradtak volna a megváltás művéből. Maguknak kell tehát a Logoszt rászögezni a gondolatukra, csak így adatik meg nekik a lehetőség, hogy fordítva is rászögezhessék.⁵⁰ A lezáró összegző fejtegetés utolsó két sora az Ádámcsutka, sós tördelésének dichotómiáját idézi.

„...HA MÁR SÚLYOS...

...akkor hadd hulljon minden... "

E két sor számtalan további kérdést vet fel, s láthatóan nincs is lezárva a gondolatmenet, s lévén hogy ez az utolsó szöveg, az egész kötetkompozíció (létre) nyitott marad.

Czakó régóta nem jelentkezett írással a (szlovákiai) magyar irodalmi életben. Addig nem is fog, amíg a kötetében felmerülő nyelvi kérdésekre nem adott választ. Viszont, ha ezeket a lehetőségekhez mérten sikerül megnyugtatóan tisztáznia a maga számára, bármivel előrukkolhat. Várjuk.

Jegyzetek

1.  Barthes, Roland: Az olvasásról. In: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 1996, 61. o.

2.  Vö. Freud, Sigmund: Három értekezés a szexualitásról. Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1995.

3.  kiemelés tőlem – K. L.

4.  Barthes i. m. 63. o.

5.  Kocur László: „A kiürülés folyamata szenvedés". Kalligram 1999/6.

6.  Emésztés és értelmezés kapcsolatáról bővebben lásd Hódosy Annamária: Még emésztődik c. nagy hatású tanulmányát. In: Hódosy Annamária–Kiss Attila

Atilla: Remix... Ictus, Szeged 1996, 201. o.

7.  Czakó József: Leszámolás, gyöngéden. Kalligram, Pozsony 1993, 58. o.

8.  Angyalosi Gergely: Mítoszok keresztútjain. Magyar Napló, 1991. nov. 15., 37–38. o.

9.  Uo. 74.

10. Uo. 75.

11. Uo. 74.

12. Uo. 67.

13. Uo. 69.

14. Uo. 71.

15. Uo. 68.

16. Uo. 62.

17. Uo. 59.

18. Uo. 71.

19. Uo. 75.

20. Filep Tamás Gusztáv–Tóth László: Próbafelvételek. Kalligram, Pozsony 1995,

151. o.

21. Czakó i. m. 76.

22. Uo. 78

23. Uo. 78.

24. Uo. 81.

25. Uo. 83.

26. Győry Attila: Ütközés. Aquarius, Dunaszerdahely 1997, 36. o.

27. Czakó i. m. 85.

28. Uo. 92.

29. A lírai én falloszára szálló halálmadár/halmadár kapcsán nem lehet nem gondolni Orbán János Dénes A szárnyas idő árbocomra szállt kezdetű versére, ami megint csak egy paródia; a csikorgó Törvény Kafka világát idézi; egy csujogatót olvashatunk, ami erotikus töltésével integráns részévé tud válni a szövegnek stb., stb...

30. Heidegger felfogását idézi Bókay Antal: Irodalomtudomány. Osiris, Budapest 1997, 115. o.

31. Czakó i. m. 115.

32. Uo. 115.

33. Uo. 93. – „Mi a nő benned? A nő bennem egy démon, ami a baszásba kerget."

34. Uo: 93–94.

35. Uo. 93.

36. Uo. 93.

37. Uo. 94

38. Uo. 95.

39. Uo. 97.

40. Uo. 115.

41. Uo. 120.

42. Bókay i. m. 354.

43. Czakó i. m. 43.

44. Uo. 102.

45. Uo. 125.

46. Uo. 127–128.

47. Uo. 133.

48. Uo. 93.

49. kiemelés tőlem – K. L.

50. Vö. Czakó i. m. 101.

(Köszönettel tartozom Fried Istvánnak és Mózes Endrének dolgozatom elkészítéséhez nyújtott segítségéért. A szerző 1998-ban a Márai Sándor Alapítvány ösztöndíjában részesült.)