Luzsicza Árpád rajzai

Kiállítónk munkáit alkalmam volt figyelemmel kísérni úgy is, mint a Pozsonyban megjelenő Kalligram folyóirat főszerkesztője, majd főmunkatársa. Ismeretségünk, barátságunk azonban ennél jóval messzebbre nyúlik, egészen a nyolcvanas évek sötét első felébe. Fiatalabbak voltunk, ami nagy kincs, főleg amikor ez a kincs apad már, s talán nyugodtabban, vagy inkább kevésbé hajszoltan éltünk, titokban abban reménykedve, hogy a rendszer, amely gúzsba kötötte művészeit, szép lassan kimúlik. A rendszer azóta valóban kimúlt, a válság azonban maradt, mert nem csupán a rendszer válsága volt, hanem civilizációnké. A mából nézve az is látszat csupán, hogy a művészet presztízse nagyobb lett volna akkortájt. A művészetek kínálta mágiára akkor sem voltak többen kíváncsiak, mint manapság. A társadalom rossz közérzete nem múlt el a fordulat után, még jobban elmélyült.

Amikor Luzsicza Árpád felkért, hogy nyissam meg a kiállítást, haboztam egy kissé, s aggályoskodva mondtam igent. De nem azért, mintha nem szeretném vagy nem becsülném a munkáit. Hanem mert attól tartok: amit a vonal vagy a szín mondani tud, az a legizzadságosabb igyekezettel sem fordítható le jól a fogalmak nyelvére, aki pedig erre úgy-ahogy képes – a művészetkritikus vagy a művészettörténész –, az nem én vagyok. A populáris, közhelyekre sematizált tömegkultúra dömpingje a képi kultúrát is megtépázta, csakúgy, mint a szép-írást. Pedig, azt hinné az ember, a képi beszéd ellenállóbb, a zenei beszéd is ellenállóbb, a mozgás művészete is ellenállóbb az írott beszédnél. Sajnos, ez nem így van. A sematizálódás, az elsekélyesedés, a kiüresedés s tartalmatlanság a képi kultúrát sem kerülte ki, ezt a folyamatot a neoavantgárd irányzatok heroikus ellenkultúrája sem tartóztathatta fel. Azt is elárultam Luzsicza Árpádnak, röstelkedve nagyon, hogy én, bizony, még egy görbe vonalat sem tudok rendesen meghúzni, s az általános iskolában a kiemelkedően tehetségtelen rajzolók között tartottak számon. Kompetenciám ezen a helyen tehát igencsak behatárolt.

Kompetenciámból legföljebb annyira telik, hogy elmondjam, tetszik az ő rafinált egyszerűsége, tetszenek az olykor meg-megszakadó, elvesző vonalai, szapora pontocskái, légies kontúrjai, lírizálása, amelytől azonban a groteszk elem sem idegen, a már-már meseszerűsége, már-már anekdotizmusa, szerelmes, de megbilincselt lábú lovacskái, sejtelmessége, tündérisége, de karikírozó humora is. Bűbájos, mondanám ezzel a kiveszőfélben levő, roppant korszerűtlen szóval. Számomra, javíthatatlan prózaíró számára, mintha valamelyik Gelléri- vagy Mándy-novellából szöktek volna meg ember- és állatalakjai. Üde, mondom a másik korszerűtlen szót. Nem provokál, nem lázít, inkább vigasztal. Zenéje van, mint Weöres Sándor magyar etűdjeinek. A közhelyekkel úgy is szembe lehet fordulni, ahogyan ő teszi, visszatérve az alapokhoz, a legegyszerűbb, legáttetszőbb, legtisztább formákhoz.

A világért sem szeretném azonban átlépni illetékességem határait. Egy rajz, grafika, festmény nem azért van, hogy megbeszéljék, netán megfejtsék, megmagyarázzák, s hetet-havat összehordjanak az ürügyén. Az élmény nem beszélhető ki, az csöndben fogan, s csak a csönd tud megmaradni tisztán. Addig talán nincs is olyan nagy baj, amíg az érzékszerveinkkel is tudunk érteni, néha jobban, mint az érzelmünkkel, amely nem átallja ma sem kiprovokálni belőlünk a kérdést: ugyan mi végre mindez, s megy-e a világ előbbre általa? Mért éppen általa menne, ha egyébként se megy. Fontosabb, hogy: „amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt / csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó / a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futottak". Orpheus szólal meg ekképpen Kormos István versében. Kívánom, történjék meg ez a csoda Luzsicza Árpád rajzai nyomán is, amint ma, azonképpen holnap is.

(Az, lllárium Galéria 1996. szeptember 3-i tárlatának megnyitó beszédével köszöntjük Luzsicza Árpádot, aki idén ünnepelte 50. születésnapját.)