Másodpercek romjai

káoszt éneklek, de semmi morális, meghaladására irányuló

kísérlet, csupán

mérséklőn és csillapulva egyre másodpercek törtrészének

megújultan soha elő nem forduló

fölvillanásait, tömérdek metronóm félrecsámpázott

diszharmóniáját

alkonyati égbolton sejtelem nélkül előfénylő, nyugtalanításon

túli borzongató bizonytalanságot

tünékeny, örökre elvesző mozdulatok poshadt zamatának

keserű köpedelemét

álmok, rémálmok nélküli fakó, vérszívó vákuuma kallódását

hétköznapok hernyótalpai nyomdokain, mahorkát, vodkát

kebelezvén

s az agytekervények útján a fényévnyi milliomodmilliméternyi

mozgást, haladást ferdén

fölfelé sandítva hunyorgón a gyökvonás lúdtalpas, zűrzavaros

fényű terébe,

ahol nincs nyugalom, visszhangot ver az elvetélt jövő a múlt

pöcegödrének lankáin,

mindegyre ritmusban, anélkül szakadatlan dögevő másodpercek

semmivé fogalmazódásában

csikorgón elővágódó emlékfoszlányok elferdült spirálja mentén

torz zuhatag képződménye sújt le az agylebenyekre

– könyörtelenül s mindenáron felvenni a harcot e gyötrő,

vérszomjas foszlányok seregével,

a verítékes álomban, a halálthozó, lépet gennyesre facsaró

félálom álomba hanyatlása mentén

különbség, ok, osztály, rendszer, arisztotelészi kategóriák,

mindegy csak előre, előre, menekülni előre, ahogy mondani szokás,

ebben az egyetlen dimenzióban,

az álom, a verítékes forgolódás nyomatékának elgyötört

rabszolgájaként

ez a túlzsúfoltság nyomaszt rémségesen ostoba nevetségessége

fricskázza az elsatnyult mellékveséket

valami jóféle tisztogatásra, nagytakarításra volna szükség itt,

az életösztön habzó szájú nyögedelmeit átértékelendő,

az idegsejtek borzalmas zsúfoltsága piacán

önmaguktól szinte már moccanni sem tudnak, irtóhadjárat kell

e döglesztően béklyózó zsigeri térben, töredékek,

foszlányok, törmelék, hordalékfeltolulás, zsibongó fények

és árnyak ölén

hőforrások vulkanikus hőjének folyamatjellegű tényező minősége összevegyülve cudarul antracén és fenantrén csoportok terével,

anyagával

a kancsal potencialitásban,

fuldoklón felzubogó kategória mértékek sánta ikerkristályai

öblébe,

ez már az igazi nyakiverőér összeszoruló árnyalatában

a vanádok, niobádok és tantalánok völgyének esőfüggönyén át, törvényszerűség mit sem érvényesül immár

növénytetvek mikroszkopikus axiómája berkeiben hermafroditák

töméntelen serege nyomulva előre a tudati terek elképzelhetetlen

valószínűségi mezejében ellentéttel, mértékkel fölfegyverkezve de

állig, kiéleződő ellentmondások villámvisszfényét nélkülözendő,

csak az elemi geometria többdimenziós terekben ver egyre

elhalóbb visszhangot

itt most a visszérről való megemlékezésnek bizony helye semmi,

hanem az affin differenciálgeometria tusája a Picard-tétellel,

ennek általánosításával felölti májborzongató iszonyatát

a csámpás protézis

– folytonos leképezések folyamata igazán nem lehet akadálya

a tudati fölszabadulás csípőficamos vergődésének, hovatovább

sikongató fogcsikorgatásból eredő Bessel-függvények fejcsel

oldalvágása, nyálcsorgató szabadulási kísérlet a Legendre

polinomok megnyomorító rabságából

de azon túl semmi egyéb, mint a nem-lineáris programozás

mondjuk, de mikor, mikor már, végtére mikor is jutunk el

nyomorult életünk terébe, mezejére, amelyet valamennyire csak

magunkénak hazudhatunk, önmagunkkal szemben csupán,

no még szép

Szcintilláció állapotlehetősége barkácsolja már nagy alattomban

a csapdát

földrészek forgatónyomatéka az éteri csendben, ebben aztán

nem lesz részünk,

legfeljebb trigonometrikus sorok sújtanak le fortélyosan maradék

agysejtjeinkre,

hogy aztán csak lórúgáserejű altatóval dúsított álmainkban

zaklathassanak differenciálegyenletek retardált argmentumai

önmagunk felé, mindegyre önmagunk felé, de nem a lineáris

funkcionálok konjugált terében,

hanem élőhalottként megszületve szemétdombok ígéretes

völgyeiben, rekedt félsikollyal mentve a véget, mit se tudva

folyamatok statisztikájáról, pelenka és koporsó közé ékelten,

fényévnyi közelségű májfunkció-elváltozás tüneteit fennen

lobogtatva, dicsteljesen szembehelyezkedve a Boole-algebra

reprezentációival,

maszatolás ez csak az agytekervények nyáladék-sikátorainak

csorbult, leokádott kukákkal sűrűn telehintett homályos

torkolatában, mint amikor petyhüdt, elhajított kotonban

szégyenlősen rezegve csillan meg a rabul ejtett ondó,

a hízelgőn simogató hajnali másnaposság meghitt

botorkálásának leleteként,

no kis hamis, szóval nem tudtad visszatartani,

ez sem veszett kárba, cefetül megideologizálták

az énekeshalottat,

a demográfiai robbanásra impotens tűzszerészei mindvégig

ügyelvén,

az agykérgek, szintek közötti áthallás irgalmat nem ismerő

plazmareakciók

és entrópia leselkedik ádázul skalpjaink száradásának helyére

vajon kinek a wigwamja előtt, hisz párttitkárok nyálfröcsedéke

szertepárállt immár,

netán mindörökre, ám csak lassan azért,

mozdulnak az idegrostokban a hajmeresztő dadogású

dielektromos letörési szilárdság szilánkjai csöndben tekergőn

sziszegve ádáz farkasszemet nézve a Fourier-integrálok alattomos

bujaságával, csak semmi megalkuvás, levakarni avatott kézzel

az agykéregről a jegesen fojtogató idegenség reszelős

vinnyogását, némi ijedtséggel az árnyak fenyegető tömegében

izzadó tenyerű törpe-torzszülöttként nem szabadulván

a vizezettpálinka-szagú kromatikus polarizációtól, de ez még

semmi, ez mind semmi, ezek az elnyakló mozdulatok ebben

az idegen fogalmi tengerben, ebben a nyákos közegben, ez talán

már maga az n-edik dimenzió, de akkor sincs mit tenni, szóval

e mozdulatokkal, ezekkel az örökkévalóságot még látásból sem

ismerő tétova, utánozhatatlan és semmire sem jó, ez még csak

hagyján, de semmire sem hasonlító, önmagunktól is

bocsánatért esengő gesztusokkal, vajon hogyan nyerjük meg

a szűnni nem akaróan viszketeg transzparencia regattát, hová,

hogyan jutunk valaha is nélkülük vagy velük, fogalmi

posványból az éteri képi terébe,

ez vajon mit jelent? valamit bárcsak azért jelentene mégis,

magasabb rendű fázisváltozások dallama máris int dicsekvőn

lehorgadván a prosztata redői között lappangó sanda

szándéklebernyeg, miszerint és hovatovább folytatandó ez a

szűnni nem akaróan kiáramló negatív energia-viszolygás tallérnyi

felület halmazati buktatói közt lődörögve, mármint az élet, ugye,

az életünk, mert ez az életünk, az életünkről zengek dalt,

fityma, jó lenne reám hederíteni, bokros teendőidet

szüneteltetve kicsinység,

különben úgy maradsz, romlott tejfölös szájjal, odakozmált

szivárgó szopadék közepette,

nahát, mindezt immár visszatartani nem tudván, csak tovább,

de merre,

se kezdet se vég nem áll előttünk, mögöttünk semmi,

e homályosan derengő alkonyi völgyben

csak a konfidencia tartományok, tolerancia-határok műveleti

fogaskerék kenőanyagában meghúzódó ragacsos eltökéltség

hüvelyzi ki egyre a némiképp elhasznált oxigént a

fennmaradáshoz metronomikus életrendű idegpályák hosszanti

félrebicsaklása okán topologikus algebrák végtelen dimenzióinak

hetykén a magasba csavarodó, négerszarral fűszerezett porában,

akár a Carpiggiani fagylalt, no már elnézést, tűnődve,

hovatovább csöndeskén tapogatózva pókszerű-nyeglén,

önmagunk porhanyósra nyáladzott odújában,

ez a sötétség és csend még nyikorog, igen, csikorog mindegyre,

ez a tétova köszörülés távolról, mint amikor a majom a rács

mögött választani nem tud a faszverés andalító távlatai,

bársonyos hosszanti izomrostpendülése, valamint a

nézőközönség tapintatosabb, tehát elfajzottabb szórakoztatása,

tekintettel

a kiskorúakra,

között, a mozduló sejtélet magzatvize tájt

tünékeny buborékok, már soha semmiféle altatóval nem

tudunk szabadulni ettől a

képtelen vágytól, hogy végre változás, mozgás folyamat,

tartalom, jellemző, feltétel,

tényező, tudomány, tétel, tézis, téma, szükségszerűség, ez bizony

elhíresült, de azért ki mégsem feledjük, axióma, egyedi fogalom,

holmi partíciók,

korreláció és regresszió analízis, Montel-terek és magterek,

képesség, viszony, azonosság, különbség, ellentét, mérték, szám,

arány, cél, eszköz, törvényszerűség, véletlen és valószínűség,

sztochasztikus approximáció, variancia és kovariancia analízis,

mennyiség, mérték, minőség, módozat, valamint a

hasnyálmirigyrák ígéretes körülöttünk való ólálkodása nélkül

egyszer végre, egyszer s mindenkorra, egyetlen tizedmásodpercre

önmagunk legyünk, rekurrens sorok és sorozatok, de ezt már

tudjuk, nélkül stb. stb.

és akkor megnyugató fénnyel villan elő altatóval mételyezett

álmunkban az alkony,

alkony és árnyak végre feloldódnak egymásban, egybevágón

léteznek ezentúl,

csillapul már a metronóm világegyetemet feszegető

energiatöbblete,

az elhaló lélegzet aszimptotikusan közelít a szénfekete csöndhöz

utoljára

még talán valami régi gyermekkori fürdés tétova emléke, mintha

patakzana rólunk valami,

ez az, a fényévek, múlt, jelen, jövő elvetélt fényévei, nem tudván a világegyetem méhlepényében megkapaszkodni, némi

vastagbél-komplikációval nagyot böffenve fröccsennek szét

a halmazati árnyékszék emésztőgödrében fölfénylő

örökkévalóság örvénylő rejtekein.