Mi van egy lehetséges Grendel-novella megírásának szimulációja közben?*

Grendel Lajos novellái különböző kérdésirányokból ugyan, de mindig az individuum, a létbe vetett szubjektum helyére és helyzetére kérdeznek rá.¹ Ha mindenáron analógiákban szeretnék gondolkodni, s ez feltett szándékom, akkor olvasói mivoltom első kérdése az lehetne: Grendel milyen olvasójává szeretnék válni, illetve: milyen olvasói és értelmezői pozíciókat tart fenn számomra a Grendel-szöveg? „Ki" lehetek én ezekben a történetekben –miközben ezt az olvasó ént már szövegek alakították ki –, és ki leszek azután?²

Egy másik, még nyugtalanítóbb helyzet felől viszont így tehető fel a kérdés: hogyan vágyik³ rám ez a szöveg, szüksége van-e rám az olvasott szövegnek, rám van-e szüksége, s ha igen, akkor milyen célokra?

Főleg akkor válik nyugtalanító kérdéssé ez utóbbi, ha egy harmadik kérdésirány felől is megpróbálok rákérdezni helyzetemre: vajon milyen olvasót fogok teremteni magamnak magamból, főleg ha leszámolok azzal a naiv teleológiával, hogy – mint olvasónak – feltétel nélkül azonosulnom illene az olvasott művel.

Mindezen kérdések mögött vagy mellett pedig, végezetül, ott áll a kíváncsiság, hogy vajon milyen eszközökkel kívánja elcsábítani olvasóját a Grendel-szöveg, hogyan fikcionálja az olvasó értelmezői terét.

A Grendel-novellákban megképződő tér elgondolkodtató kettősségnek ad helyet.⁴ Egyfelől ugyanis olyan terek lesznek a történetek színhelyei, amelyek távol esnek a társadalmi élet centrumaitól,⁵ tehát nem tartanak igényt arra, hogy általános érvényűnek tartsuk az itt megtörtént eseményeket, másrészt viszont éppen a periféria válik a szabadulás egyetlen lehetséges terrénumává, innét lehet kimozdítani a lét kozmikus terhét, megnyitni az ismeretlen lehetőségek kapuját.⁵

Grendel novellái tehát az ismeretlen, elhagyatott vagy éppen csak lényegtelen terek – vagy másképp fogalmazva: a perifériák tulajdonosainak állítják magukat. Az olvasó elcsábítása két oldalról történik. Míg ugyanis a megszokott, hétköznapi, többszörösen belakott tér a referenciális tudás kezelhetősége felől közelít az olvasóhoz, s így teremti meg az azonosulás és érthetőség kereteit,⁶ az elzárt terek – bár szintén a közös tudás lehetőségeit variálják, hiszen ezek sem „fantasztikus" terek, csak éppen az egyéni tapasztalat hiánya irányítja feléjük a figyelmet – a figyelem más aspektusaira koncentrálnak.⁷ A novellák első soraiban artikulálódó hang azonban – függetlenül a helyszíntől – majdhogynem azonos. Olyan hang hívódik létre, amely valamilyen közös sorsra, közös tapasztalatra utal.⁸ Mintha a Grendel-novellák eleje egy olyan olvasót állítana önmaga elé, aki meg van fosztva individuális lehetőségeitől, egy lecsupaszított olvasót, olyan homunculust, amely egyfajta esszenciája, eredője, origója minden emberinek. Mintha azzal az „emberi"-vel találkoznék a Grendel-novellák kezdősoraiban létrejövő magamban, amely minden emberben közös.

A történet haladtával azután ez a hang elkezd nyúlni, különböző intonációkat épít magába, s a kezdőképek realizmusának⁹ stimulálásával próbál további hangokat létrehozni. A történetet a vágyak viszik előre, a felütésben megteremtett homunculus vágyai, olyan elhajlított vágyak, amelyek ennek a steril emberinek az individualizációt jelentik. Innét érthető az, hogy a Grendel-novellák számára miért létkérdés az etikai jelentés létrehozása, hiszen csak így lesz képes a mindnyájunkat magában foglaló olvasó-szereplő megteremtésére. Ez az individualizáció azonban mégsem individualizálja a „hétköznapi hős" kategóriáján túlra a narráció alanyát. A Grendel-szöveg szereplői éppen arra az időre kapják csak meg egyéniségüket, amikor is megszabadulhatnak az „általános emberi" kategóriájától, s így az is természetes és várható, hogy az így ajándékba kapott egyéniséggel nem tudnak mit kezdeni, pontosabban olyan kalandokba viszi őket a nem birtokolt egyéniség, amely egyúttal a már említett „általános emberi alap"-ot is elpusztítja.

Az idáig tartó út során, mintegy ellensúlyozva az előbb felvázolt véget, „tragédiát", már tudatában a szomorú vég sorsszerűségének, a szöveg megpróbál elfeledkezni a rá, pontosabban szereplőjére váró fikcióról. Ezzel tudom csak magyarázni azt a sajátosan grendeli, néha vagánykodó, néha pedig egyenesen fárasztó humort, amely végigkíséri a Grendel-novellák stációit. Ez a humor a szöveg haláltudatából¹⁰ fakad, mintha meg szeretné állítani az olvasással, az olvasás haladtával mindinkább fogyatkozó időt, megállítani, gátat vetni a jelentés egyértelműségének. Egy másik variációja az idő lassításának a kicsinyes problémákkal operáló, némiképp fölösleges és álságos vita, amely megint csak a referencialitás jelenlétére kacsint, s így próbálja elterelni az olvasót a szövegtől a naiv ontológia felé. Hétköznapi problémák¹¹ sora vonul végig a Grendel-novellákon, magukkal rántva az olvasót egy kontrollált világ díszletei közé, hiszen a hétköznapiság az ismétlődés, a lényegtelenség, a megoldhatatlanság és a sorsszerűség kategóriái felől épül fel. A létbe vetettség mint hétköznapiságba vetettség teremtődik meg, s ezzel előhívja a kitörni akarás vágyát, s a Grendel-szövegek végén létrejövő fantasztikum elfogadását.¹²

Így a Grendel-szöveg egy félelmetes csapdába vezeti az olvasót. Helyet ad, sőt rájátszik az ontológiai tapasztalatra, létre vonatkozó kérdéseivel önvizsgálatra kényszerít, viszont az önvizsgálat terének beállított szöveghelyek lázítóan szűk keretet szolgáltatnak emberi létünk kérdéseinek újragondolására, hiszen mintha egyedül olyan szereplők beszédterében folyhatna csak le az önvizsgálat, akik hangsúlyosan a hétköznapiság és a magánélet felől képződnek meg.¹³ Így aztán az önvizsgálat vagy meg sem történhet, vagy – végső soron – visszatér kiindulópontjához, s válik az „általános emberi" szabadulási kísérletévé.¹⁴

A Grendel-szöveg maga is tudatában van lázító korlátainak, s éppen ezért kétségbeesett, öngyilkos kísérletre szánja el magát: mivel a létkérdések emberi dimenziói előtt csődöt mondott, s nem tudott a végső kérdések felől esztétikaiba ágyazott etikai választ hozni, megpróbálja felszámolni magát az „emberi dimenzió"-t, az emberi lét alapjait. Így válik a szabadulóművészből – a Grendel-novellák szabadságra áhítozó hőseiből – végzetesen tragikus és végérvényesen elásott alak, hisz szabadságra vonatkozó kérdéseire nem kap valódi választ: szabadság csak odaát van, a nem-emberi létben, tehát nem tágítható a szabadság köre sem, egyszerűen irreleváns szabadságról beszélni az ember kapcsán – állítja a Grendel-szöveg felém forduló arca.¹⁵

Ez a válasz lehet abszurd, lehet felemelő vagy leginkább töményen pesszimista – mégis, úgy érzem, a kérdés kikerülését jelenti. Mintha Grendel novellái csak azért jöttek volna létre, hogy elhalasszák – no nem a végső választ, hanem a felelősséget, a szöveg felelősségét (az olvasóval szemben).

Ez az elhalasztódás olyan helyeken érezhető a leginkább, ahol a szöveg mintha csak imitálná az elbeszélést, tehát nem az esztétikum érződik a szöveg mögött, hanem a szöveg önmagába forduló vágya, az olvasó, tehát mintha azt sugallná a Grendel-szöveg, hogy az olvasó lépje meg azt a lépést, amely számára nem adatott meg,¹⁶ amelyből, önmaga s a történet determinánsai által, immár végérvényesen kizárattatott. Ezek a novellák „mintha"-szabadságot kínálnak az olvasónak: felkínálják a szabadság és a választás lehetőségét, miközben a szöveg nyelvileg nem hozza létre azt a teret, amelyben ez a választás és ez a szabadság megtörténhet.

A paradoxon viszont az, hogy a szöveg ereje és esztétikuma éppen abban kereshető, milyen olvasót teremt meg a maga számára, s ez az olvasó aztán majd – önmaga és a szöveg szabadságfokának – milyen lehetőségeit tudja megvalósítani. Ez pedig mindenféle szöveg és értelmezés misztériuma, sajátlétünk elgondolásának egyetlen esélye.

Utóirat

Egy lehetséges történetet¹⁷ próbáltam konstruálni rövid írásomban, olyan olvasatot, amely megteremti a szöveg vágyát, s mivel a szöveg vágya az olvasó – tehát: egy lehetséges olvasót. Ebbe a lehetséges olvasóba bújtam egy időre, s innét próbáltam szembenézni az olvasó és az olvasás mindenkori kihívásaival: hogyan lehet – feltétel nélkül – azonosulni az olvasott szöveggel. Az a hiány, amely ennek a lehetetlen belső elvárásnak a nyomán született, késztetésként jelentkezett: egy többé-kevésbé elfogadható olvasat, tehát történet, és egy többé-kevésbé elfogadható olvasó konstruálásában.

Nemrég egy afféle grendeli kisvárosban, nevezzük R.-nek, egy afféle grendeli találkozásban volt részem. A lány, nevezzük szintén R.-nek, amerikai volt, és nemsokára afféle grendeli vitába keveredtünk. A vita tárgyát azóta már jótékonyan elmosta – afféle grendeli fáradt humorral azt is mondhatnám – a megivott sör mennyisége, de arra azért határozottan emlékszem, hogy a lány egyszerre csak azt kezdte bizonygatni, hogy minden cselekedetünknek csak önmagunk a mércéje. Erre természetesen az én fáradt, a Foucault-féle, illetve a barthes-i szubjektum halálán, baudrillard-i katasztrófaelméleten, a lacani imágón vagy akár a derridai én disszeminációján nevelkedett európai agyam rögtön felberregett, s az ént egy rövid, határozott, és sajnos túlságosan is gyakorlott mozdulattal a történelem szemétdombjára dobtam. Erre ő provokatívan megkérdezte, hogy szerintem ki az, aki a legjobban tudja, hogy mi a jó nekem. Persze nem hagytam, hogy idő előtt kiugrassa a nyulat a bokorból, s ezért azt válaszoltam, mindig a szituáció dönt az én felől, nincs önazonos énünk, így aztán meg is feneklett a vita, pedig ha egy kicsit is eszembe jut Rorty, segíthettem volna: no nem az én feltámasztásában, de legalább az akarat, a szándék és a cél értelmességébe vetett hittel.

Azt hiszem, Grendel Lajos novellái is lehetőséget adnak egyfelől a (kelet-)európai desperáció, az éntől független „helyzetbe-vetettség", másfelől a szolidaritás, a részvét és a kételkedés értelmességébe vetett hit variációira. A feljebb vázolt „vita" résztvevőjeként ezért joggal érezhettem úgy, néhány percig újfent egy ismeretlen Grendel-novella szereplője voltam...

Jegyzetek

* Elvetve a „szerző személyében megtestesülő egység" (Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 167. o.) gondolata felől felépülő jelentéseket, és elvetve éppígy az olvasó (én) integritásának fikcióját, egyúttal kérdésként vetődik fel, hogy vajon ki az anyja, szülője ennek a kérdésnek, illetve szövegnek (lásd Jacques Derrida: Ki az anya?, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997, 7.–58. o.). A kérdés és a cím így lesz tehát ennek a szövegnek a vége, itt megy „végbe" ez az írás.

1.  A Grendel-recepció éppen ezért hangsúlyozza a Grendel-szövegek egzisztencialista kérdésirányait.

2.  Hiszen a „versértés – önértés" (Tőzsér Árpád).

3.  A szöveg vágya itt: a – más szövegek által megteremtett – olvasó meg- és elragadása, elragadtatása a nyelv eszközeivel.

4.  Ez a kettősség: a társadalmi szembeállítása az egyénivel, miközben mindkét helyen a határok ostromlása folyik, feltételezve azt a mögöttes okot, hogy csak a határok felől lehet a lét nagyszerűségét, az emberi lélek belső tereit meglátni. Ilyen határhelyzetek: a Tantörténetben Sipos kétségbeesett gyilkossági kísérlete, a Samukában a címszereplő titokzatos kalandja, a Tizennyolc napban Honza öngyilkossága, az idős anya gyilkossági kísérlete a Mire lehull a hóban. A Bőröndök tartalma és Az onirizmus tréfái már tudatosabban textualizálják a határhelyzet tematikáját.

5.  Ezt a lehetőséget gyakran aknázzák ki a Grendel-szövegek. Ilyen periférikus terek Az unokatestvérben az alföldi kisváros, ahol a vidéki tanárnak látomása van, a Bőröndök tartalma című novella titokzatos figurája is ilyen tér felől hozza írásait, ilyen T. az Egy ponyvaregény végében, R. a Pogány apokalipszisben... Vidéki kisvárosok, tátrai menedékház, erdei tisztás, munkásszálló... Az onirizmus tréfái című kötetben.

6.  Erre tudatosan játszik rá 90-es évekbeli regényeiben, amelyet – ezért is – a kritika fanyalgása kísért.

7.  Fantasztikum, megmagyarázhatatlan jelenségek, a tudat „mélységei", ösztönök, vágyak megfejthetetlen világa – a kísértetromantika egykor hatásos elemei a XX. század végének elhasznált, ipari toposzaivá váltak.

8.  A Grendel-recepcióban az ún. nemzedéki aspektus utal erre a vonásra.

9.  Olyan „realizmus", amely a hétköznap hangsúlyozott megteremtése után mágikus és misztikus vonásokat épít magába a végső „zavar" elérésének érdekében.

10. A szöveg haláltudata itt: főleg az utolsó két Grendel-novelláskötet tartalmaz „azonos ívű" történeteket, s ebből az is következhet, hogy ezek a szövegek kollektív emlékezettel bírva tudatában vannak az írói fikció természetének. A „várhatóság" nem annyira konkrét eseménysorra, mint inkább a konfliktust lezáró „zavar", „misztikum(?)" bekövetkezésére vonatkozik, s mintha ennek a feltétlen bekövetkező tudattalan szövegalakításnak a terhe alól szándékoznának kibújni ezek az írások bizonyos szövegmozgások segítségével.

11. A hétköznapi problémák főleg a férj-feleség, apa-gyermek, elbeszélőmunkatárs, elbeszélő-egykori barát(nő)... tengely mentén jelentkeznek.

12. Ez a retorikai fogás a következő: olyan mélyre süllyeszteni az olvasót a hétköznapi élet mocsarába a szöveg által, hogy üdvözítőként várja a legelrugaszkodottabb, legvadabb fantasztikumot is, amely a kitörés reményével kecsegtet. Ez a retorika a kelet-európaiság felől is értelmezhető.

13. Hiába érkeznek a szereplők az értelmiségi szerepek felől a Grendel-novellákba – vidéki tanárok, újságírók, vagy legyen az orvos vagy sakkmester –, a szövegalakításban, illetve a lét újragondolásának stációiban csak hétköznapi problémáikkal vesznek részt.

14. Szabadulási kísérletek szabadulóművészek nélkül – így is értelmezhetők a Grendel-novellák.

15. Ezen a ponton kiszabadul ugyan a társadalmiság korlátai közül, de használhatatlan, válasz nélküli válaszai értéktelenítik az addig megteremtett világszerűség hangsúlyozott referencialitását. Vagyis a szöveg hirtelen elengedi a szabadság illúziójával kecsegtetett szereplők kezét, s ekkor tudatosítható, miért is reménytelen és kilátástalan a Grendel-novellák szereplőinek helyzete: hirtelen eltűnik mögülük a szöveg, amely megteremtette őket.

16. Itt vet fel a Grendel-szöveg egy olyan kérdést, amely termékeny lehet. Nevezetesen azt, hogy vajon a Grendel-szöveg megteremti-e a maga számára azt az olvasót, aki képes lehetne a szabadulásra. Ennek a kérdésnek a lehetséges kétosztatúságára figyelmeztet az Utóirat fabulája.

17. Lásd Hayden White: A történelem terhe (Osiris Kiadó, Budapest, 1997) tanulmányait.

A tanulmányhoz felhasznált Grendel-kötetek:

Grendel Lajos: Hűtlenek, Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1979 Grendel Lajos: Bőröndök tartalma, Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1987 Grendel Lajos: Az onirizmus tréfái, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1993