Orosz rulett; Szürrealista ballada

Orosz rulett

Az emberre akkor mosolyog a jó szerencse, ha a forgópisztoly ütőszege elé nem gördül töltény. Ha pedig a cső elé a dobtár olyan tölténykamrája fordul, amelyben golyó van, akkor a játékos – halott. Míg rászánja magát, hogy meghúzza a ravaszt, eltelik néhány, örökkévalóságnak tűnő másodperc. Aztán vagy szárazon kattan az ütőszög vagy eldördül a lövés. Apám néhányszor átélt hasonló helyzetet. Sosem volt hazárdjátékos, mégis megismerte az orosz rulett lélektanát. Nehezen élte át. Nem mutatta, ám az a néhány pillanat szinte megsemmisítette. Láttam szemében a döbbenetet, a szorongó várakozást és a rémülettel felérő tehetetlenségérzetet. Apám nem játékos volt, hanem játékszer a sors kezében. A véletlen tehetetlen kiszolgáltatottja. Iszonyúan kemény volt a tél január elején.

Anyám az őrnagy reggelijét készíti a tűzhelyen, zsírban sült hasábburgonyát. Az ezred politikai tisztje lakik a nagy szobában, legénye, Dmitrij, a tűzhely előtt ül, anyám közelében, a vasajtón kisugárzó vörös fények térdére telepednek. Sürgeti anyámat, az őrnagy a frontra indul. A konyha ajtaján pára csapódik ki, néhol lecsordul; a résen beszivárgó fagyos levegő a talaj felett vékony jégcsapokká dermeszti az erecskéket. Ha az ajtó megnyílik, a csapocskák pengve, reccsenve elszakadnak. Füstszerű szürke ködgomolyag tódul a konyhába. A himlőhelyes képű sofőr, az átkozott Vászka jön jelenteni, hogy az őrnagy gépkocsija készen áll.

– Siess, mama – mondja átok Vászka anyámnak –, vár a germán a Garamnál...!

Vaszilij irhabundába, csizmába és füles szőrmesapkába, usankába öltözött, jobb oldalán a derékszíjáról kemény, barna bőrtáskában lóg német parabelluma. Imádom a fegyvereket, de Vászka pisztolyát gyűlölöm. Könyvet olvasok az ablak előtt, vadásztörténetekkel múlatom az időt. Medvéket és farkasokat űzök, szerelmes őzbakokat és kapitális szarvasbikákat csapázok, fajdkakasok dürgését és köszörülését hallgatom, erdei tisztásokon szalonkák vágódnak fel előttem. Amikor Vászka részeg, nem bírja, ha olvasok. Akkor sem szereti, ha józan, de ilyenkor nem szól. Ittasan azonban fenyegető tekintettel veszekszik velem. Meg van győződve, hogy róluk olvasok gúnyos írásokat, hazug rémtörténeteket. Keményen rámszól, dühösen hadonászik, szemében harag villog, legjobb, ha becsukom a könyvet és elteszem. Most is felém veti, ne olvass! De nincs ideje törődni velem. Az öcsémet kedveli. Vászkát az elátkozott lelkek félelmetesen esendő légköre veszi körül. Egyszerre vad és gyámoltalan. A családját Minszk környékén kiirtották a németek. Egyedül maradt. Mint az ujjam! – mondta apámnak. Öcsémet Borisznak hívja, barátságosan beszélget vele, és a parabellumából lőni engedi. Papka nyet, mamka nyet..., hát miért is félnék... , dúdolja néha Vászka. A trágyadombnál öcsém kezébe adja a nehéz fegyvert, öcsém két kézzel fogja a parabellumot, ahogy a filmekben a bűnözó'ket üldöző' rendó'rök, a pajták fölé céloz, a Garam irányába, és elsüti. A kilenc milliméteres lövedék tompa dörrenéssel repül a folyó felé, aminek jegén át téli állásaikból néznek egymással farkasszemet az oroszok és a németek.

Aztán elmegy az őrnagy és fellélegzik a ház. Mintha a fagy is felengedne. Tíz óra körül a patakparti akácok csupasz ágai között gyenge fényű napocska emelkedik az égre, langyos sugarakkal melengeti a falut. Ahhoz azonban nincs elég ereje, hogy az ereszeken könnyezni kezdjenek a jégcsapok. Most az őrnagy kocsisa jön a konyhába, Nyikolaj. Jólelkű ukrán kolhozparaszt. Anyámmal beszélget, gyakran elmondja, talán az otthon emlékét idézi fel vele, hogy nem iszik, mint a többiek a faluban, és a feleségét még sosem verte meg. Anyám inkább csak sejti, mit magyaráz akkora hévvel Nyikolaj, de azért megdicséri. Dobrý človek... ženu nem szabad biť! Vaszilij nem jó..., közli anyámmal Nyikolaj, Vászka rossz, mert iszik... dusa neharasája... bár... szerencsétlen... dusa nescsasztlivaja...

A padra ül mellém. A melegre szeretne ülni, de a vörös fények körét Dmitrij foglalta el. A kocsis lábát szétvetve kényelmesen kinyújtózik, ormótlan bakancsáról piszkos hólé folydogál. Nyikolaj alig beszél Mitykával, nem bírják egymást. A ravasz örmény csak magára gondol, alaposan kihasználja az őrnagy legényének előnyeit. Lusta, semmit nem csinál, anyámnak parancsolgat. Jókat eszik az őrnagynak készített étkekből. Meleg vizet kér, majd lábat mos, tisztálkodik, éli világát. Anyám szót fogad, de ő sem kedveli. Nyikolaj elárulta, hogy már az őrnagy sem nézi jó szemmel Dmitrij nagy kényelmét, aranyéletét. Fontolgatja, hogy a frontra küldi az élősködőt. Dmitrij nem sejt semmit, pedig ravasz és alattomos... , állítja Nyikolaj.

Dmitrij szunyókál, hallgatunk. De aztán kigondol valamit. Az őrnagy átfagyva és éhesen jön meg a frontról, forró húslevessel kell várni! Anyámnak három megmaradt tyúkjából egyet fel kell áldoznia.

Nagy a forgalom a konyhában, Lukaska jön, a kozák legény. Szálas, jóképű fiatalember, prémsapkája alól a homlokára lóg kócos, barna haja. Néha lapos kozáksapkát visel, vörös tetején fekete kereszt. Lukaska mindig jókedvű, mosolygó, barátságos. Ő az őrnagy felderítője. Ügyes lovas felderítő! – állítja Nyikolaj. Anyámtól meleg vizet kér. Dmitrijt egyetlen mozdulattal elparancsolja a melegről. Maga ül a székre, lavórban lábat mos. Dmitrij morogva kimegy. Lukaska most valahogy szótlan, mintha gondban lenne, mélyen töprengene. Izmos lábszárát erős, sötét szőrzet borítja, lábmosás után vastag zoknit vesz fel, erre még gyolcs-kapcát teker, majd csizmát húz. Komoran készülődik. Nyikolaj sem beszél, nem zavarja Lukaskát. Valamiért tiszteli a kozák hallgatását. Lukaska az udvaron kiönti a vizet és a géppisztolyával tér vissza. Vadonatúj dobtáras fegyver, csőburkolata lyukacsos, agya világosbarnán csillog. Lukaska szétszedi és beolajozza, majd felhúzza és néhányszor elkattintja. A dobtárat csillogó réztöltényekkel tölti meg, tompa hegyükön nikkelesen fénylenek a babszemnyi golyók. A tartalék tárat is megtölti, bőrtáskában az övére akasztja. Látom, két kukoricagránát is lóg a derékszíján. Irhabundája is új, állig gombolós, meleg. Szó nélkül, gondban távozik, nem köszön el. Nemsokára kivezeti az istállóból a lovát és nyeregbe száll. A gangról figyeljük Nyikolajjal. Lukaska ránk néz és int, de nem mosolyog. Kifordul az udvarból. Utána megyek az utcára és nézem, ahogy az alvég felé kocog a jeges úton; a Garam felé tart... Nyikolaj elárulja, hogy „nyelvet fogni" indul, bevetésre megy. A kozák a halál felé lovagol...

Anyám pedig tyúkot ölni indul az istállóba a kenyérvágó késsel. Magával hív, segítsd megfogni a pirosbarna tojót! Dmitrij, vagy ahogy néha nevezzük, az álnok Mityka, már az istállóban nézegeti a tyúkokat. Rájuk is ront, ám kárálva és szárnycsapkodva elrepülnek előle. Utánuk eredünk anyámmal és sikerül elfognom a kiszemelt tojót. Ijedten kodácsol, majd megnyugszik, mintha már nem félne, talán megérzi anyám kezét. Bizalmat érezne? Anyám bal kezében szorongatja a kést. A trágyadomb felé tart, ott öli le a tyúkokat, a bomló szalma mohón beissza a kicsorgó vért. Dmitrij azonban beavatkozik. Nem úgy, mamka, add ide a tyúkot! Jobb markába szorítja a fejét és lelógatja a szárnyával csapkodó állatot. Majd meglóbálja, mintha eldobná, ám a fejét nem engedi el. A tyúk feje a kezében marad, a teste elrepül, az udvar jegén, az itatóvályú előtt köt ki. A tyúkfej Dmitrij markában, s a fejetlen test csapkodva ugrál a piszkos havon. Szó szerint eszeveszetten csapkod a szárnyával, nyakából bőven ömlik a vér. Egyre lassabban dobálja magát, majd elcsendesedik, remegve fekszik a véres havon, majd mozdulatlanságba dermed, a vére is azonnal megfagy. Az álnok Mityka kezembe nyomja a tyúk fejét és elégedetten röhög, ez a tied! A pirosbarna tyúk szeme még nyitva, fátyolos tekintettel mered rám, aztán lassan, ahogy az agy elhal, áramkörei megszakadnak, szemének homályos fénye is kialszik, s remegve lecsukódik a szem. Magamban Tyúkölő Mitykának nevezem el az örményt.

Hallom, ahogy apám fát vág a kamrában, egyenletesen fűrészel. Anyám a tyúkkal és Dmitrijjel a konyhába tart, vizet melegít, majd leforrázza és megkopasztja az állatot. Nyikolaj a kamrába megy apámhoz; a fűrész egyre vijjog, de hallom, hogy közben beszélgetnek. Kintről hallgatózom, nem merek bemenni. Szavaikból keveset értek, kusza félszavakat kapok el, inkább csak sejtem, hogy az ukrán azt mondja apámnak:

–  Vászka részeg lesz... a fronton italt szerez, leissza magát... Gazda, menj el hazulról, mert keresni fog, rejtőzz el előle valahová...!

–  Hová is bújnék... ? – Apám nyugodtnak tűnik, de a hangja rekedt. – Nem bújhatok előle a föld alá, úgyis megtalál...

–  Ne félj, papka... – biztatja Nyikolaj –, elszedjük a töltényeit! Ha megtalál is, üres lesz a tár... amikor részeg, a pisztolyából kiszedjük a töltényeket... !

Apám nem szól, vágja a fát. Nyikolaj pedig a fejét csóválva az istállóba megy a lovaihoz. Ilyenkor alszik egyet a dikón. Apámat nem zavarom a kérdéseimmel. Nem is válaszolna rájuk, tudom. Kimegyek az utcára, nézem a lombtalan akácokat, a befagyott patakot, a lánctalpakkal felhasogatott utat. Balsejtelem fog el. Biztos vagyok benne, hogy valami rossz készül, ha átok Vászka visszatér a frontról részegen...

Apám ebédelni se jön be, egész nap vágja a fát. A kamrából állandóan hallom a fűrész szaggatott vijjogását. Néha mélyen brummog, majd hisztérikusan sikoltoz. Tompa puffanás jelzi, hogy a lefűrészelt hasáb a földre pottyan. Anyám érte küld, hívjam ebédelni, de apám nem jön, azt mondja, nem éhes. Olyannak látom, mint máskor, nagy, szívós és munkabíró, testes, nyugodt erő, de valahogy nagyon komoly. Észreveszem, hogy kerüli a tekintetemet. S amikor rám néz, nyugtalanság ül a szemében, tekintete szinte riadt, fátyolos. Nem éhes!, mondom a konyhában anyámnak. Tudomásul veszi, hogy apám nem ebédel, ő is gondterhelt, komorsága okáról azonban nem beszél. Tyúklevest tesz elénk az asztalra pléhtányérban, együtt eszünk az öcsémmel, szárnya is jut, a zúzát pedig minden számonkérés kockázatát vállalva – Dmitrij követelhetné az őrnagynak! – elfelezi köztünk anyám. Mityka már jóllakott levessel, a tyúk egyik szárnyát is megkapta, elégedetten ücsörög a tűzhely rőt sugarainak meleg fényében.

Öcsém nem sejti, hogy valami készül. Neki jó, kedveli Vaszilij. Én sem tudom, mi történik, mégis nyugtalan vagyok, a tehetetlenség elkeserít és félelmet kelt bennem. Gyűlölködve nézem az örményt. Csizmás lábát kinyújtva szunyókál a melegben. Szólni nem merek, haragomba belezavarodom. Kamaszharagom, mérgem olyan, mint a nagyon sötét és zilált, de meddő felhő, melyben nincs villámló feszültség, sem súlyos, pusztító záporok. Nem szül vihart, csak hetvenkedne, de az is kudarcba fúl. Tehetetlenül lázadozok, puffogok magamban. Magam is érzem, hogy a mérgem nevetséges, űzném magamtól.

Szinte megkönnyebbülök, amikor bömbölő motorral, fekete füstöt okádva megjelenik az őrnagy terepjárója az udvaron. Délután három óra lehet. A jégcsapok az ereszen nem csordultak meg a gyenge napsütésben, nemsokára sötétedik. Vászka gépe zihálva az udvarra gördül, széles kerekei megcsúsznak és időnként üresen megpördülnek a jégen. Mintha a kocsi tehetetlenül imbolyogna, valójában azonban egyenesen halad a célja felé, csikorgó fékekkel megáll a szederfa alatt. A szín előtt elnémul és megnyugszik, forróságot áraszt, remeg körülötte a levegő.

Összefagyva jön az őrnagy a konyhába, nem szól hozzánk. Ránk se néz, nem létezünk számára. Horgas orrú, sápadt arca nem pirul ki a hidegben, bőre betegesen fehér marad. Parancsolón szól Dmitrijhez, már-már ellenségesen, a szobájába hívja. Rövid, halk párbeszédet hallunk, s szinte azonnal kijön Dmitrij. Sápadtan rágja a bajszát s az ajka remeg. Beviszi a tányér levest az őrnagynak, majd a sült tyúkcombot a hasábburgonyával, közben zavart és néma, mint a karácsonyi ponty. Bár ő nem tátog, egyre a bajszát rágja, megrendültnek látszik, szerencsétlenül téblábol. Nem szól, nem is szitkozódik, bár néha szívesen teszi. Riadtnak és tehetetlennek tűnik, mint az apám.

Majd Vaszilij lép a konyhába, anyám egy gyors pillantással felméri és elfordul tőle. Átok Vászka most más, mint egyébként. Feszültséget érezni rajta, mintha nehezen fékezné indulatát. A tűzhely hője megcsapja, hogy beletántorodik, néhány pillanatig imbolyog. Aztán némán a szobába megy, ahonnan az őrnagy azonnal kiszól Dmitrijért. Rövid ideig vannak a csukott ajtó mögött, zajokat, beszélgetés hangjait alig hallani. Néhány kurta szó s valami csattanásféle hangzik, többszöri fémes koppanás. Elsőnek Vászka jön ki, most jobban megnézem magamnak. Himlőhelyes arca erősen vörös, mintha magas láza lenne, szeme furcsán ég s kissé könnyes, megalázottság és gyűlölet lángol benne. Mintha izzó fátyol borítaná a szemét, elhomályosítja tekintetét, gonosszá és fenyegetővé teszi. Pisztolytáskáját igazgatja a derékszíján. Különösnek látom Vászkát. Vastag irhabundája szélessé és testessé teszi, különben sovány, nyiszlett férfi, apám, ha tehetné, ketté törné! Állandóan imbolyog, jócskán részeg, ahogy kinyitja a konyhaajtót és megcsapja a fagyos levegő, ismét megtántorodik.

Elszántan indulok utána, a nyomában járok, követem, mint embert az árnyéka. Meg kell tudnom, mit tesz ilyenkor, részegen. Végére kell járnom a dolognak! Az istálló felé tart, bemegy, Nyikolajjal beszél. Kurta, fenyegető szavakat hallok, horkanásszerű indulatszavakat, érthetetlen szitkozódást. Megsejtem, hogy követeli Nyikolajtól, mondja meg, hol van az apám. Hol a gazda... , hallom, hol van a kazaj?! Nyikolaj a vállát vonogatja, honnan tudná? Megértem, hogy azt mondja Vászkának, hagyja békén apámat! Vaszilij nagy dérrel-dúrral kijön, a kamra felé tart. Nyikolaj pedig most hozzám beszél. Hogy Vászka részegen a szüleire gondol, felingerii, hogy senkije sincs, és tombolni kezd. Már agyonlőtt valakit, azóta elszedik tőle a töltényeket. Ne félj!, biztat jólelkűen Nyikolaj, nincs a pisztolyában golyó, sem a tárban, a parabelluma nem használható. Maga is tudja, de azért tombol, hősködik elkeseredésében. Nem nyugtat meg, Vaszilij után iramodom. Látnom kell, mit tesz az átkozott! Zavaros gondolataim támadnak, hogyan védhetném meg apámat; talán az őrnagytól kérhetnék segítséget. De hiszen levegőnek néz.

Apám most nem fűrészel, a kamra csendes. Halk, kusza szavakat hallani. Honnan a bátorságom?! – kinyitom az ajtót. A vaskos deszkaajtó rozsdás sarkvasai élesen megnyikordulnak. Apám szemben áll az ajtóval, a fűrész a kezében, a bakon keresztben rönkfa, ráncos kérgű, kemény akácdarab, s a földön kupacban sok-sok felfűrészelt hasáb hever. Vászkát nézi, a sofőr kezében a parabellumot. Vászka háttal áll nekem, éppen felhúzza a pisztolyt és apámra süti. A gyomrára céloz. A ravasz szárazon kattan s az ütőszög üresen koppan, nem követi dörrenés. A katona halkan, eszelősen motyog közben, szavait nem értem, de hangján érzem a fenyegetést, a gyűlöletet és kétségbeesést. Apám tekintete egy pillanatra elszakad a fegyver fekete torkától, gyors pillantással rám néz. A szemében tehetetlenséget és szégyent fedezek fel. Nem félelmet, sem alázatot vagy meghunyászkodást, csak tehetetlenséget. Nem beszél, csak nézi Vaszkát. Inkább dacot, keserű dacot érzek a fáradt tekintetében és nagy tehetetlenséget. A fűrész a kezében lóg, lábánál nyers felületű fahasábok, a kamra hideg tárgyai vesznek bennünket körül. A tántorgó katona ismét felhúzza a parabellumot és apámra süti, de a száraz kattanást most sem követi dörrenés. Apám szemében azonban nem látok megkönnyebbülést. Hozzám szól röviden, rekedten, parancsolón.

– Menj ki innen... eriggy az udvarra és várj!

Gondolkodás nélkül szót fogadok, s ahogy kilépek, ismét hallom a kattanást, majd szinte azonnal apám fűrészének hersegését. A szederfa alatt a terepjárót nézegetem, nincsenek gondolataim. A motorház fedelére teszem a kezem. Élvezem a vas melegét. A levegő már nem remeg körülötte, a motor lassan kihűl, de azért még langyos a pléh, jól esik végigsimítani. Észrevétlenül alkonyul. Furcsán fázom, mintha a lelkem fázna, beleborzongok a benső hidegbe; a konyhába megyek. Dmitrij az asztal mellett tisztogatja a géppisztolyát. Német géppisztoly, mint a Vászka parabelluma. Zárdugattyúja nehezen mozog, Mityka régóta nem használta fegyverét. Egyre a bajszát rágja, révülten néz, tekintetében borús látomások lengnek, arcán rideg töprengés nyoma. Felhúzza a fegyvert és elsüti, a závárzat nehézkesen csattan; máskor érdeklődve figyelném munkáját, most azonban viszolygok tőle. Idegenkedve követem, ahogy megtölti a tárat. Egyre apám tekintete kísért. Mityka rövid csukaszürke töltényeket rak az asztalra, zömök szivarkák legömbölyített, tompa véggel, ilyenek valók a Vászka parabellumába is. Az örmény mintha már köztünk sem lenne; némaságában a közénk szakadó, nagy idegenségre döbbenünk. Dermesztőbb és jegesebb, mint a tízfokos fagy az udvaron.

Vacsorázni bejön apám, maradt számára tyúkleves. Nyugodtnak látszik, Vászkáról nem beszél. Anyám mégis megkérdi: Megtalált? Meg..., válaszolja röviden, s anyám sóhajt, de nem kérdez többet. Ebből megértem, anyám mindent tud, apám egyedül neki mondta el, mi történik, amikor részeg Vaszilij.

Aztán Dmitrij szó nélkül kimegy, el sem köszön, átok Vászka jön helyette a konyhába. lónak látszik, az istállóban kialudta magát. Az asztal mellé ül, mintha mi sem történt volna. Apám nem szól, anyám is várakozik, nyugtalanul várjuk, mi lesz. Óvatosan megnézem Vászka pisztolytáskáját; kiáll belőle a fegyver fekete agya, nincs benne tár. Vászka magabiztosan, de nem barátságtalanul néz apámra; mintha sajnálkozna. Önbizalma mellett kissé zavart, mintha restellne, ami történt. Békülési szándékot érzek a szavaiból, jóindulatú igyekezetet, hogy jóvátegye a történteket. Sokat beszél és magyaráz, kérőn apám karjára teszi a kezét, ilyen pillanatban talán őszintén ember az ember...

– Ne félj, papka... – valahogy így értelmezem a szavai jelentését –, nem bántalak én... olyankor mindig üres a tár... nincs golyó a pisztolyban...

Apám válasza rövidebb, csak sejtem szavai lényegét.

–  Hiába beszélsz... miért is hinnék neked? Nem rajtad múlik, mi történhet velem! Véletlenül a tárban maradhat egy töltény... vagy a csőben. Te is tudod, hogy véletlenül benne maradhat egy golyó... !

–  Ne félj, papka – bizonykodik átok Vászka –, ne félj tőlem...!

Akkor értettelek meg, és... emlékezetemben ma is látlak, apám. Úgy látlak ma is, ahogy a kamrában láttalak. Az emlék keményen dacol az idővel, örökéletűnek mutatkozik. A kamrában látottak nem először és nem is utoljára történtek meg veled. Vászka feleslegesen fogadkozott. Tudtátok anyámmal, hogy a dolgok ismétlődnek... ilyen tudattal vártad a holnapot, élted a napok múlását... s vártad, hogy Vászka ismét berúg. A parabellum gonosz fekete torkát nézve sosem tudhattad, hogy emberi figyelmetlenség folytán vagy éppen a végzet rosszindulatú szeszélyéből nem maradt-e a csőben golyó! Nagy tragikus játékodban úgy néztél farkasszemet a parabellummal, hogy talán maradt, mert hiszen maradhatott benne...

Reggel befogott lovakkal katonaszekér áll a házunk előtt. A szekérderékban fiatal német katona ül csukaszürke köpenyben. Ellenzős sapkája a fején, mellette a géppisztolya. Akár a Dimitrijé. Bal lábán vastag szárú, meleg filcbotos. A másik botos mellette hever, szára bokáig felvágva; a filc ragacsos a vértől. Húszfokos lehet a fagy, szinte csikorog. A katona jobb lába meztelen. Csupaszságában gyolcsfehéren nyugszik a szalmán, időnként megremeg. Nagy, lila vérfolt van a bokája alatt, csúnya sebhely; átlőtték a lábát. Húszéves, jóképű legény. Ilyen fiú biztosan tetszik a lányoknak. Meztelen lába rendkívüli látvány. Döbbenetes a pőresége! Télen látjuk az ember arcát, a kezét, de a meztelen lábát soha. A hideg elől bújó, rejtőző láb a védettség szimbóluma. Olyan ez a láb, mint egy éles sikoly a sötétben. Lábszárközépig fedetlen, erős, fiatal láb. A bőre tiszta s a körmei ápoltak. Szoborszerű férfilábfej. A frontviszonyok között is gondot fordítottak rá, ápolták. Látványa azon emlékeim egyike marad, amely gyakran felmerül az idő mélyéről.

A „nyelvet" Lukaska fogta el éjjel felderítőtársával. A Garam túloldaláról hozták át az őrt álló germánt. A katona nem néz fel, közönyösen bámul maga elé. Beszélgető oroszok veszik körül. Vászka is köztük van, nyugodtnak látszik, néhány rövid szót mond a németnek, az felnéz rá, vállat von. Nem szól. Villanásnyi időre elkapom a tekintetét. Tehetetlenséget látok benne, nem félelmet. A félelem nem segít. Félni tehát nem érdemes. Tehetetlenek vagyunk, mert a sorsot nem kerülhetjük el. Csak a véletlen menthet meg a haláltól – de okozhatja is! Átok Vászka fegyverének agyában ott van a tár. Apám az utcaajtóból, a csepegő alól néz minket, némán, komoran figyel. Közben talán az ereszről lógó jégcsapokra gondol; megcsordulhatnának már.

Szürrealista ballada

Meleg színek és formátlan alakzatok örvénylenek a képernyőn. Sárga, vörös, narancsszín és világosbarna, a narancssárgától alig sötétebb, hullámzó foltokban váltják egymást, mozgó falak és kavarogva áramló sávok váltakoznak, s időnként összefolynak, mint a festő ecsete nyomán a vízfesték; Bácskai gömöri képein látunk ilyen sárgákat és mélyvöröseket. Összefutnak, majd ismét különválnak, gazdag árnyalatokat váltanak, szorosan nyomon követik egymást, állandóan áramlanak. Mint a tenger hullámai. Bár azok egyszerűbbek, rendszerint szürkésfehérek a végtelen víztükör hatalmas kékeszöld szőnyegén. Ezek viszont számtalan színárnyalatban tündökölnek és cserélik színértéküket. A tomboló színes pompában időnként megjelenik egy furcsa szerzet. Az első pillantásra látszik, hogy idegen. Sötétebb, szinte fekete, már ezzel is kiválik a színkavalkádból. De alakjával is! Elnyújtott U alakú, ilyen drótkapoccsal fogjuk össze az iratokat; akár egy apró kétágú szigony. Ritkán jelenik meg a képernyőn, s néha szinte azonnal, máskor másodpercek múltán ismét belevész a kavargásba. Ha hosszabb ideig látható, észrevesszük, hogy az apró szigony szorgalmasan és elszántan dolgozik. Nincs nyugta egy pillanatra sem. Merészen forog és belemerül a hömpölygő anyagba, vergődése nyomán nagy színes rétegek válnak ki a forgatagból, mintha fejtőkés lenne és pompás drágakőbányában értékes lapokat hasítana ki. Azonban látni, hogy nem holt sziklák és színes kristályok érzéketlen tárnájában dolgozik az apró hetvenkedő manócska, hanem élő anyag melegen lüktető közegében, amelyet következetesen hasogat és rombol, szilajul belevájja magát és eltűnik ismét, hogy rövid idő múlva felbukkanjon a színvarázsból és könyörtelenül összevissza hasogassa a meleg fényű kocsonyát. A képen vérvörös lepel ömlik szét, áthullámzik a képernyőn, elönti a kicsiny, sötét mitugrászt is, ám a vörös hullám elvonulta után, az apályban ismét előbújik és hasogatja tovább a színes tárna remegő falát.

Szürrealista film alaktalan színpompája, mondja a mellette álló orvosnőnek, aki a gerincébe adta az érzéstelenítő injekciót, s most az öntudatát és az érzéstelenítés hatását vigyázza, szemkápráztató szürrealista kavargás, érthetetlen és sejtelmes, mint... néha az álmaink...

Nem felejti a képernyőn tomboló színförgeteget. Ha rágondol, azonnal maga előtt látja. S amikor nem gondol rá, a tudata peremén akkor is megjelenik. Feltűnik emlékezete képernyőjén, ahová az ösztönök sötét kútjából járnak fel a régi képek, mint kóbor kísértetek. Már a műtő előhelyiségében fekszik, távol az asztaltól, mégis a közelében, fehér paplanja alatt, érzi, ruhátlanul. Egész teste meztelen. A hangulata, nem gondol rá, mitől, valahogy emelkedett. Közérzete bizonytalan és létérzékelése bizonytalan lebegés. Növeli a furcsa érzést a felismerés, hogy alsóteste, takarója alá nyúlva megállapítja, derekától érzéketlen. Ágyéka, lába merev s mintha kihűlt volna, hidegnek és idegennek tűnik, közömbösnek a számára, mintha nem is hozzá tartozna. Mégsem hiányzik, érthetetlen módon nem érez késztetést, hogy felkiáltson, hová tettétek a lábaim, a hasam, az ágyékom?! Nem kiált fel, de módfelett csodálkozik, lazán lebegek és elidegenedek magamtól, mi történik velem? Aztán fokozatosan tudatosítja, megvilágosodik előtte, s végül bizonyos lesz benne, hogy az apró, szilaj szigonyocska és a körötte hullámzó színvilág, hasadozó meleg tárnáival az ő testében kavargott. Ismeretlen és láthatatlan helyen tombolt, ám annyi bizonyos, valahol a bőrén, izmain és inain bévül, a teste mélyén, benne magában vájkált az ördögi U alakzat, az ő rostjait fejtette. A képernyőn átömlő bíbor fátylak hullámzása pedig az ő vérének mozgása volt.

Girbegurba, bő fehér barettben megjelenik az orvosnő, nem látomásként, a közösen figyelt képernyő valóságának a téridejében, és megkérdi, hogy érzi magát? Nem tudja, mennyi idő telt el, talán egy szűk óra, ám lehet, hogy több, időérzékelése is lebeg. Mindenesetre bizonyos idő múltán mondhatja: már mozgatom a lábam, doktornő! A boglyányi barett alatt a száj megkönnyebbülten felsóhajt, eddig nyúltak felelőssége határai, kitűnő, mondja és eltűnik, felszívódik a lebegésben. Nem látja többé. Eszébe jut, hogy az operáció alatt mindvégig öntudatánál volt, mindent látott és hallott, s fájdalmat nem érzett, ám mindent érzékelt, mégsem emlékszik rá, hogyan került a műtőasztalról ide az előtérbe, ahol a műtött betegek fekszenek, ébredeznek s visszanyerik öntudatukat. A – bizonyára fontos – részlet kiesett emlékezetéből – mégis öntudatát vesztette volna néhány perce? –, a tudatalatti kútjából sem bújik elő, bár a képernyő színpompája, amely nyilvánvalóan megelőzte ezt a rövid idődarabot, élénken a képzeletében él s előtte van, mintha most látná.

Majd a pillanatnyi helyzetére és környezetére fordítja figyelmét. Másképp nem is tehet, a valóság életre kel és megragadja. Szó szerint megfogja és rázza a karját. Ágya mellett zajok kelnek, valahol a mélyben halk morajlás, majd zümmögés hangzik fel, mint mikor bekapcsol egy villanymotor; nagy hűtőszekrények közelében találkozunk hasonló zajokkal. A zúgással egyidejűleg erősödő nyomást érez a bal karján. A zaj és a nyomás között kétségtelen az összefüggés. Nemsokára a kapcsolat értelmére is fény derül. A helyiség mélyéről, a műtő közeléből, ahol egy íróasztal felett éles fény világít, fiatal nővér jön elő. Várakozón, közöny és kíváncsiság fáradt elegyével figyeli, ahogy közeledik. Nagyon fiatal lány, kecses fején, éppen a feje búbján, apró copf ágaskodik. Rövid ujjú fehér blúza felett borsózöld mellényruhát visel, mint az operáló orvosok. Egészen kicsi alaknak tűnik, amikor az íróasztaltól elindul, majd növekszik közeledve, s már ágya mellett áll, mégsem nő nagyra, alacsony lány. Bő ruhájában kecses és filigrán, arca se nem szép, se nem csúnya, kellemes és tiszta fiatal arc. Akár az unokám lehetne, gondolja ő, helyes, kicsi unokám. A lány nem figyel rá, ágya mellé néz, arra a szuszogó valamire, melyet villanymotor táplál, és a spirálos noteszébe jegyezget. Ő erőlködve a könyökére támaszkodik és felülne, hogy lássa a hangoskodó szerkezetet, de a lány most ránéz, kezét meztelen vállára teszi, és visszanyomja a párnára.

– Ne üljön fel, még ne... nem szabad! Huszonnégy órát feküdnie kell...

Aztán visszamegy íróasztalához, eltűnni látszik a fény körében. Meztelen vállán hagyta könnyű keze puha érintését. Innen a félhomályból nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnik a lány feje felett a messzi fényforrás.

Magával kezd foglalkozni, felméri helyzetét. Bal karján a ruganyos párna automatikus vérnyomásmérő. Tapadókorongokat érez a mellén, a dereka alatt, az ágyéka táján pedig csöveket és kábeleket. Mindent kitapogat. Megérinti ágyékát, sikamlósnak, ragacsosnak érzi; vér... , gondolja, s nem téved: kihúzza kezét a takaró alól, s ujjain vérfoltokat lát. Erőlködve oldalra fordítja a fejét. A pillanatnyilag néma szerkezetre les, számokat lát rajta s egy hegyes csúcsokba futó, folyamatos zöld vonalat, állandóan mozgó grafikont. Életem zöld vonala, fut át agyán a gondolat; hegyes csúcsok végletébe rándul és görcsösen lüktet, ugrál, mint a szív...

Figyelme azonban külső élményekre vadászik; nem véletlenül nevezik a tétlen szemlélődést köldöknézésnek. A környező valóság képe lassan alakul ki, fokozatosan válik el a színes képernyő látomásától, majd a légpárnától, a csövektől és kábelektől; véres ujjai kötik le egy pillanatra érdeklődését. Nem törli a takarójába, sem a lepedőbe a vért. Összedörzsöli kezeit, mint mosakodáskor, szappanozás közben, s addig futtatja ujjait egymáson, amíg a vérfoltok eltűnnek. Közben ilyen gondolata támad: véres a kezem, de nem látja senki, csak én tudom... Majd körülnéz. A szomszéd ágyon, bajuszos-szakállas férfi fekszik melegítőben, felöltözve, ám meztéláb. Fehér lábát kidugta a takaró alól, s ő idegenkedve nézi csupaszságát. Érthetetlen, gondolja közben, a meztelen lábak látványa néha viszolygással tölti el. Vajon miért? Az ismeretlen szakállas folyamatosan csuklik, képtelen abbahagyni. A csuklós rövid szüneteiben nagyokat sóhajt, majd újra kezdi, szemét, orrát nem látja dús arcszőrzetétől. Amikor a férfi felkel, megállapítja, hogy fiatal ember; mi baja lehet? A torzonborz átvánszorog a téren, sűrűn csuklik közben, és eltűnik a kijárati ajtón. Mintha erre várt volna, a fehér vászonfalakkal elkerített rejtekből, a paravánok mögül mély, rekedtes női hang szólal meg nagy hangerővel, fontos emberek közeli hozzátartozói vagy gyógyulásuk érdekében nagy hálapénzeket áldozó betegek ennyire magabiztosak; ellentmondást nem tűrő hangon ágytálat kér. Fénybirodalmából előjön a nővér, viszi az ágytálat, majd szinte azonnal visszatér íróasztalához; milyen érdekes, gondolja ő, nem a sötétben, ahogy természetes lenne, hanem a fényben tűnik el...!

Úgy érzi, áttekintette a helyzetet. Tehát négyen vagyunk, s mindjárt leszáll az est! Az éjszaka előttünk, milyen lesz vajon? S számba veszi a tényeket. Nem érez fájdalmat, altestét viszont érzi és a lábai már az övéi, bőröm együtt él velem, gondolja, helyre állt idegeim egyensúlya s az ágyékomat is érzem. Furcsán az enyém, cső nő ki belőle, mely valahová lefelé lóg, a mélybe vezet, az ágy alá, s lassan csorog benne a vérem egy műanyagzacskóba, gyönyörű állapot, mondhatom! Mint valami bonyolult álom, jó-e, rossz-e, nem tudom..Álomszerű és valószínűtlen helyzet, mégis valóságos, mint minden nehéz álmunk. Érzem, töpreng tovább, hogy minden egyre álomszerűbb lesz, egyre bonyolultabb és valószínűtlenebb. Ahogy az éj leszáll és ösztönösen pihenőre készülődöm, a szervezetem beleszól – semmibe veszi vágyaim? –, kinyilvánítva, hogy számomra nem a megszokott pihenés és alvás ideje következik. S mintegy a vágyott álom lehetetlenségét jelezve, megjelennek körülötte az álomszerűség nyüzsgő hadai. Hullámzás, mozgás, lebegés, mily bonyolult dolgok, a fogalmak ruhájába öltöztetve, mereven ellenállnak, mily nehéz a tudata számára érthetően megfogalmazni őket, s a valóságban mégis mennyire egyszerűek – létünk fölényét bizonyítandó a tudatunk felett?...

Mily mélyértelmű és pompás szamárságon tűnődik, íme, ő, mikor a torzonborz fiatalember visszajön és nagyokat sóhajtva kuckója felé csoszog. Alighogy ágyán végignyújtózik, nagy buzgalommal, szinte kötelességszerűen csuklani kezd. Rám sem néz, gondolja ő, rühelli a szerencsétlen hikkezés-hukkozását, szégyelli idétlen öklendezését, egész éjjel szerencséltet majd vele, rendes fickó, nem tehet róla, mégis rühelli szegény... A paraván mögött a nagyasszony azonban kemény jellem, nem irigylem az élettársát!

Milyen jó nekem, gondolja némileg önironikusan, a vérem műanyagcsöveken folyik el s én szamárságokon töröm a fejem. Talán ilyen helyzetben ez szükségszerű és természetes... – azt jelentené, hogy túl vagyok a nehezén? A gyógyuló szellem a drámától a komikum felé veszi az irányt...

A képernyő jut eszébe, a gonosz manócska dölyfösen vájkál testében, vére bíbor hullámai bőven öntözik látható, mégis rejtett sebét. A kép azonban nem sokáig foglalja le képzeletét. Agya mellett megszólal a hangoskodó szerkezet – egész éjszaka nem lesz tőle nyugtom! –, bal karján erősödik a nyomás. Fénybarlangja mélyéből kiválik a nővér, ágya felé siet. Mintha nagyon messziről érkezne, jegyzettömb a kezében, feje búbján hetyke varkocsa. Arca komoly; sosem mosolyog talán? Figyeli, ahogy a közeledő árnyból élő ember lesz, bizonytalan vonásai egyre élesebben kirajzolódnak, már mellette áll és a szerkentyűt kémleli, milyen szorgosan futnak a hegyes csúcsokban végződő, zöld vonalak, a mogorva zöld hegyek élei; teljesen belemerül a lány. S ő megállapítja, a szépsége a fiatalsága, tiszta ártatlansága vonzó, tipikus gyereklány!...

Majd megdöbben és nem hisz a szemének. A pillanatra később is kételkedve gondol vissza. Miután a nővér felírja az adatokat, anélkül, hogy szólna, gyors érdeklődő pillantást vet rá. Bizonyos benne, mert a pillanatot jól át kellett gondolnia: olyan pillantást vet rá, amely nem a gyermek naiv kíváncsiságát tükrözi, hanem a felnőtt nő kihívó érdeklődését.

Aztán hosszabb idő, talán órák telnek el, éjfél is lehet.

A fiatalember nem bírja a csuklóst, sóhajtozva felkel és kivánszorog. Fehér falai rejtekén, paravánja biztonságában hallhatóan horkol és időnként bugyborékolva felmordul, már-már fuldokolva harákol a – bizonyára terebélyes – asszonyság.

Majd a beálló csenden át, mintha megfejthetetlen üzenet lenne, aránylag halk, ám jól hallható kérdéssel úszik feléje a nővér hangja. Először nem is tudatosítja, hogy hozzá szól.

–  Maga, uram... nem író...?!

– Tessék... – mondja ő bizonytalanul –, ...valamit kérdezett ...nővér?

– Azt kérdeztem... maga nem író?...

A fényből a homályba intézi szavait, íróasztala mögül nem jön elő.

– Igen – válaszol csodálkozva, ám nyugodtan. – író vagyok... Olvasott már tőlem valamit, nővér?

– Mit olvashattam volna... mondja néhány könyve címét!

Már a fény előterében áll, vonásai láthatatlanok, teste sziluettje azonban él, szoborszerűen néz felé. Ő néhány könyve címét mondja, a sziluett azonban fejét rázza, nem ismerem! Ennyiben maradnak. Tehát nem olvasott! Az író elbizonytalanodik, várja a nyomásmérő morgását. Amikor a lány lejegyzi vérnyomása adatait – a szakállas sem tért vissza még a helyzet egyértelműen bizalmas magányán felbátorodva, megkérdi a lányt:

– Tehát... már ismeri a nevem... magát hogy hívják, nővér?

– Lolita vagyok... – válaszolja, és ismét a női pillantását veti rá. Hihetetlen, gondolja ő. A lány neve abszurd irányt ad a fejleményeknek.

– Ó... hát Lolita... igazán...?!

Nem lehet igaz, ilyen véletlen nincs! Nabokov híres-hírhedt regényének kamaszlánya, akiért az érett férfi, Humbert Humbert perverz esztéta és felelőtlen irodalomtudós, a regény főhőse annyit veszkődik, mindent feláldoz, harcol és ravaszkodik, hogy megszerezze Lolitát, majd azért, hogy el ne veszítse. S megszerzi rövid boldogságra és hosszú boldogtalanságra ítélve, míg végül a fruska elvesztésébe belegebedve gyilkol... Ó, hát Lolita, igazán...?!

A horkoló nőszemély nem zavar, gondolja, a szőrmók azonban egész éjszaka kint maradhatna, leverő és... kiábrándítóan csuklik.

Mintegy minőségi változás történt úgy általában. Biztosan Lolita okán. A változás látszólagos, mégis törvényszerűen következik be, s mindenképpen az író hangulatváltozásának következményében. Ketté válik a tér, feloszlik a távoli fénybarlangra és a homályos, borongó mezőségre. Az összetett valóságban csak ketten vannak, a kicsi nővér, akit Lolitának hívnak, és az író. Először még az is eszébe jut, talán a lány olvasta Nabokovot, s most játszik vele. Ezt azonban nem tartja valószínűnek. S abból se von le semmilyen következtetést, hogy minden más jelentőségét veszti, az esetlegesség kulisszáivá válnak a tárgyak, mellőzhető bagatellek a részletek, már a töredezett zöld vonal futása is csupán jelentéktelen mozgás. Csak a nyomásmérő időnkénti zúgásának marad némi értelme. A motor morgása jelzi, hogy a lány ismét megjelenik ágya mellett. A szakállas is hiába térne vissza, csuklósa jelentőségét veszítené, a helyzet némileg zavaró részlete lenne csupán, nem sok vizet zavarna. A nővér felírja az adatokat és figyelmesen az íróra néz.

– Olyan könyvet nem írt, hogy... bohóc van a címében... – Szemében ismét a nőiesség fényei villannak meg, alig rejtve, mégis visszafogottan, vagy inkább ártatlanul? – bohóc és reggel... vagy talán hajnal?... igen, hajnal, biztosan...

– Bohóc a hajnali utcán – álmélkodik az író.

– Az iskolában fogalmazványt írtam róla... fogalmazványt – ismételte, és mosolygott.

– Valóban?... ennek örülök... ennek igazán örülök, tehát fogalmazványt...?!

– Érdekes könyv... könnyű olvasmány; a fogalmazvány is jól sikerült. Jó volt olvasni a könyvét...

Tekintete ismét bejárja őt, úgy érzi, megsimogatja vele, aztán visszatér fénybirodalmába. De nem vész el egészen. Az íróasztal mellé ül, tárcsáz és telefonál. Bizalmasa lehet az illető, barátnője talán, Lolita nagyon őszintén magáról beszél. Hallja minden szavát. Hogy nincs ismerőse, bár lenne valaki, de kiszámíthatatlan és lekezeli. Néha mindent ígér, majd másképp cselekszik, csábítja és becsapja, nem is érdekes már számára, pedig talán tetszene is. Van egy másik, aki őszinte és hűséges, de nagyon magas, rettenetesen magas, egy langaléta, ő meg törpe mellette, hónaljáig sem ér. Nem tudja elképzelni együttlétüket, tisztára lehetetlen...

Szomorkás, puha hangon panaszkodik a lány, s az írónak olyan képtelen ötlete támad, hogy odasiet hozzá és megvigasztalja. Akár közhelyekkel is. Olyan fiatal még, keresnie kell, ne csüggedjen! Mindenki megtalálja a maga párját, mondhatnánk, zsák a foltját, és ő még olyan nagyon fiatal és szép... így beszélne mosolyogva hozzá, és megsimogatná az arcát. Oly kényszerítő erővel jelentkezett a képtelen gondolat, hogy ő már-már engedelmeskedett késztetésének. Bal karján megérezte a nyomásmérő érdes párnáját s mellén a kardiográf tapadókorongait. A felismerésbe, bizonyára a furcsa érzékcsalódás ellenhatásaként, meztelen teste beleborzongott; ágyékát is érezni vélte, bár nem nyúlt a takaró alá, megérezte a ragacsos vért s a csöveket, amelyeken életerői távoznak, bár az orvosok szerint jóindulatúan és hasznosan, a gyógyulást előkészítőn, de hátha nem?... Felismeréseinek ellentmondásai azonban nem taszítják lelki tusakodásba, sem kétségbeesésbe; a halál közelében is működnek legerősebb ösztöneink. Már azon gondolkodik, hogyan nézhet ki? Most, ebben a pillanatban! Vajon milyennek látja a lány? Arca bizonyára megviselt, barázdás és gyűrött, nagyon sápadt, és a haja csapzott. Talán verejtékcseppek ülnek a homlokán. Halotti maszkszerű arca lenne? Talán mégsem. A szenvedés jelei önmagukban nem lehetnek taszítóak, a megviselt arc nem lehet rút! Még vonzó is lehet, mert arcbőre, úgy érzi, sima, érdekes lehet, ahogy fáradt tekintetében ott remeg a képernyőn látott szürrealista film élménye. Persze, gondolja azonnal, hasonló szenvedő arcot naponta lát!... Majd elképzeli a felső testét, mely a takarótól még látható. Válla élőn és erősen omlik szét a párnán, mellszőrzete fiatalosan sötét, felsőkarja izmos s a bőre sima és napbarnított, nyári strandolásainak hála, egészében tűrhető, sőt férfiasnak mondható látvány! Ekkor tér vissza a szakállas, sűrűn csuklik és ágyára roskad, végighever rajta s a sodrony megcsikordul alatta, fehér lába világít a homályban. Belevész a ködökbe s az álomkörnyezetbe, már csupán szellemalak az előrehaladott éjszakában, szaporán csukló árnya önmagának, az író gondolatainak körén és figyelmén kívül esik. Ahogy a paraván mögött horkoló és időnként aprókat hördülő asszonyság is csupán sejtelem, annál is inkább, mert nem is látta még.

A nővér azonban nagyon is él. A berregésre feléje indul. Ágyához érve ránéz, s ő úgy véli, jelentőségteljes, bár kicsiny mosollyal, kíváncsian s némileg kihívóan. Gépiesen felírja az adatokat, s mintha másra gondolna közben. Fehér keze ott marad a közelében, hosszú, karcsú ujjai vonzzák tekintetét. Lenyűgözi a kéz, tudata s akarata talán nem is részese a mozdulatnak, ösztöne készteti, hogy megfogja Lolita bal kezét.

– Csoda lenne? Hogyan lehet... mint lehet ilyen szép egy kéz...?

Ismét ránéz, egyenesen a szemébe, de nem a női pillantásával. A nézése most másképp asszonyos, kevésbé csábító, bár némi kacérság nem hiányzik belőle, mégsem kihívó, inkább meleg és rokonszenvező, ám tartózkodó. Akkor még nem értette meg, hogy Lolita sajnálkozó és együttérző tekintettel nézi.

– Fiatal... – mondja a lány egyszerűen –, fiatal kéz... – Szemébe visszatér a kihívó női pillantás, szinte gyerek még s már bonyolult nő; lágyan hozzáteszi: – A magáé is... olyan jó tapintású, szinte selymes... biztonságot adó kéz... – Nem vonja vissza, hagyja a kezét. Nem mosolyog, most kíváncsian s fürkészőn néz, várakozik. Nabokov kolléga, alaposan ismered Lolitát? Vagy csak úgy vélted, ismered?!

Talán a meggyötört test akart feltámadni, a megalázott önérzet vágyai kereshettek utat, hogy érvényesüljenek. Ha a lány íróként ismeri, akkor talán tiszteli is, s ha dolgozatot – ahogy ő mondja: fogalmazványt – írt a regényéről, találkozott alkotó énjével, belső erőivel, a lelkiségével, s talán ez a varázs megérintette a lányt, megfogta és hatalmába kerítette, sőt elképzelhető, hogy – persze, szellemi értelemben – magáévá tette. Legalábbis erre utal, hogy emlékezett, bár bizonytalanul és hiányosan, a könyve címére! Amiből az következik, hogy ez a szellemi viszony még mindig tart, Lolita lelkének mélyén munkál titokban, csak fel kell idéznie, felébreszteni benne egykori megadása és alávetettsége érzését, mintegy figyelmeztetni, hogy – bár ismét csak szellemi értelemben – egyszer már az övé volt. Más szóval tehát, ismét megszerezni, szellemileg legyűrni, maga alá teperni. Új és egyedi érzés, a szándék, mely benne rejlik, egyértelmű és határozott; az értelmén most nem gondolkodik. Ösztönös kényszernek érzi, metafizikus parancsnak, transzcendenciának és őrületnek, része lehet benne a lebegésnek, a furcsa alkalomnak, a véletlen – gonosz vagy adakozó? – játékának: miért hívják éppen Lolitának s miért éppen az ő könyvéről írt? Annyira nyilvánvaló mindez, s ugyanakkor olyan képtelenség! Mégis engedelmeskednie kell a helyzet sosem volt és soha vissza nem térő varázsának.

A környezet véglegesen lepusztul körülötte, a súlyos – odakinn téli zimankó és fagy –, sötét éjszaka közepén jár az idő. Valahol félúton az éjfél és a hajnal között. Minden megszürkül és belevész a homályba, eltűnik a semmiben. Csak az ő személyes és homályos kuckója él s a lány fénybarlangja sugárzik, ők ketten vannak jelen, az író és Lolita. Nabokov rá a tanú, hogy gyereklány még szinte, mégis felnőtt és érett nő, talán rafinált kis lotyó; a mai lányok már tizenkét évesen menstruálnak. Ő pedig férfi. Megadatott számára, hogy vágyai kielégítésének minden lehetséges módon érvényt szerezzen. No, azért nem őrült ő! Bár gondolatmenete egy szempontból, s ez döntő szempont, nevetséges és őrült lázálomnak tűnhet! Testem romokban hever, gondolja fellengzős mélabúval, másrészt viszont a lelkem töretlen és szellemem ép. Talán túlfokozottan is tevékeny. Már-már agresszív és mohó, mint a zsákmányt leső ragadozó. Tehát semmi sem lehetetlen. Lolitát úgy szerzem meg, hogy fizikailag nem birtokolom, miután testi kapcsolatunk lehetőségét kizárják a körülmények! De elérem nála, hogy birtokolhatnám, hogy enyém lenne, ha nem így találkozunk, ha én – mily pokoli paradoxon! – nem lennék meztelen. Be kell vallanunk, hogy ez, bizony, tiszta metafizika, mert hit kérdése, mint a szent mítoszok, Prométheuszt vagy Sziszüphoszt is idézheti, igen, mítosz, a tehetetlen férfierő és beteg test lehetséges győzelmének mítosza, mely már-már isteni teljesítményt feltételez.

Akaratának szellemi fölényével, a gondolatisággal teli szavak fegyverével, a diadalmas nyelv csapdájával szerzi meg Lolitát. Legyűri akaratát és maga alá teperi ösztöneit. Ó, igen, ez nem perverz játék, sem olcsó képzelődés. Maga a lány ismerte be, hogy korábban hatott rá, bár ismeretlenül, egyszer már elfogadta egyéniségét, mi akadályozhatná meg, hogy olyan helyzetet teremtsen, melyben joggal érzi, hogy birtokolja? Hogy más körülmények között az övé lehetne?

Hosszan nézegeti, szinte vizsgálja a kezét. Biztonságot adó, mondta Lolita. Végigsimítja karját, bőre valóban bársonyos s feszes, melle domború. Arcával azonban nem tud mit kezdeni. Láthatatlan. Csak bízhat benne, hogy nem torzította el a szenvedés. Hogy vonásai megtörtségükben is vonzók és rokonszenvesek. A nők sosem idegenkedtek tőlem, gondolja, általában hatottam rájuk, elfogadtak. Terve érdekesnek és izgatónak tűnik fel, mi több, szükségszerűnek. Ösztönös érzékiség és számító tudat közös vágya testesül meg benne, bár – valljuk be őszintén! – álomszerűen.

Nagyon is álomszerű! Ám amikor ágya mellett felzümmög a nyomásmérő, önkéntelenül is előnyös helyzetet keres párnáján. A lány felírja az adatokat s ő – mint egy álnok hazai Humbert Humbert – megfogja a kezét. Egész nyitott tenyerével tartja, hogy befedje vele Lolita tenyerét – ravasz fickó s tapasztalt, bizony –, hogy bőrük minél nagyobb felületen érintkezzen. A lány hosszan nézi, állhatatosan a szemébe néz és nem vonja vissza a kezét.

– Lolita világirodalmi név... – Nabokov regényéről beszél és nem felejti el hangsúlyozni, hogy kitűnő munka, bár némileg kihívó, szinte provokatív. ítélje meg Lolita, egy érett férfi és egy gyereklány szokatlan szerelmi viszonyáról szól.

Hátterében az egész anyagi és szellemi világ. Érdeklődve hallgatja és állandóan a szemébe néz. Vidámság és a ború árnyai váltják egymást tekintetében, talán magára gondol közben. S néha bizonyára a pillanatnyi helyzetre; időnként asszonyos fények villannak a szemében, apró remegéssel megszorítja Humbert Humbert kezét. Segítő angyalként áll felettem, gondolja ő, igazi angyal, de nő is közben, nem holmi erkölcsi eszmény, hanem érző test és szenvedély. A kezén érzem, hogyan áramlik a vére, felfűtve érzékisége gócait, mint apró, forró hőtestecskéket. Mikor felnőtt nő az ilyen gyereklány?

Nem is gyerek, veszi tudomásul később, miután életkörülményei iránt érdeklődik s megtudja, hogy tizennyolc éves múlt. A fénybarlangban felcseng a telefon s a lány odasiet, néhány rövid mondattal valószínűleg kérdésekre válaszol, majd visszatér. Ágya másik oldalán műanyagpalackokat vesz elő egy alacsony szekrényből – glukóz vagy folyékony antibiotikum –, tesz-vesz, s mintha várná, hogy folytassák a beszélgetést. Ő megfogja a kezét, simogatja, a lány rövid ideig felette áll, majd ágya szélére ül. Az író mindezt úgy értelmezi, hogy Lolita fokozatosan megadja magát.

Most a lány beszél, tanulni szeretne, pszichológus akar lenni, a lélek problémái érdeklik, olvasni is ezért szeret. Az író elemében van, szinte megtáltosodik, az irodalmi művek lélektana kimeríthetetlen téma. Elmélyült és hálás hallgatóra talál, Lolita kezének meleg remegése már ébredő vágyakról árulkodik. Mintegy álomban, ám mindenképp önkéntelenül megérinti és végigsimítja az író meztelen vállát, aki már a képernyőn látott szürrealista filmről beszél, bizarr képességéről és a mögötte rejtőző borzalomról, melyet ugyan nem érzett, de a teste megélte s még mindig a hatása alatt van. A lány elárulta, hogy ő is látta a filmet, s megérti őt. Magát a műtétet is látta, s ezért még inkább érti! Többet tud rólam, mint én magamról, gondolja ő. A lány pedig, mialatt beszél, kezét ismét a vállára teszi és simogatja, erősebben, mintha csak szánalomból tenné, s egy kicsit úgy, mint a filmekben a szerelmesek, mintha nem gondolkozna közben és kezét az érzékei mozgatnák. Neki pedig eszébe jut, hogy nem is sejti, milyen alakú a lány, teste belevész ormótlanul lebegő borsózöld ruhájába s a bő fehér nadrágba, mintha nem is lenne teste, csak a keze sugározná annak látszatát és a szeme a benne élő ösztönöket, mintha Lolitának csupáncsak lelke lenne, s az már az ő foglya.

Elégedett magával s szinte boldog.

A telefon ismét elszólítja a lányt és a szakállas fiatalember bő csuklósok közepette átvonul a színen s távozik ismét. Az asszonyság is jelt ad magáról, mélyet horkant és gurgulázik, aztán rekedten ágytálat kér. Az éjszaka végére jár, megszürkülnek az ablakok, odakünn sápadt, piszkos fények derengenek.

A kis nővér ismét hozzá siet, szó szerint siet, és más hangon, mint eddig beszélt, azt mondja eltökélten:

– Áthúzom az ágyneműjét és tisztába teszem...

Nem értette, mit akar Lolita. A csecsemőt teszik tisztába, vagy esetleg a tehetetlen vénembert! Milyen jó, hogy a csukló szobatárs nem hallja, mit gondolna rólam? Az éjszaka leánya – hősnője? – azonban nem hagy időt töprengésre. Egyszerre nagyon határozott és energikus a kis vakarcs. A szekrényből friss ágyhuzatot vesz elő és arról az oldalról közelíti meg, amelyiken először megfogta a kezét. Az írónak arra sincs ideje, hogy pánikba essen. Eszébe jut, hogy inkább feküdne vérben és verejtékben a szennyes takarója alatt, csak most ne látná így a lány! Lolita azonban már más, levetette éjszakai énjét. Egyetlen mozdulattal lerántja róla a paplant és a földre dobja. S ő megmerevedik és képtelen követni az eseményeket. Lélekjelenlétéből csak annyira futja, hogy fohászkodik, istenem, csak most ne jöjjön vissza nagy fehér lábával a kitartóan csukló bajusz-szakáll!

A kis nővér közben finom, hűvös anyaggal törölgeti az ágyékát, átfut vele combjain s a hasán, megfogja szemérmét és letörli, élete vesszejéről eltávolítja a vért és izzadságot; üdének érzi utána a bőrét, s mintha újjászületne. Lolita érintése határozott, mégis gyengéd és óvatos. Gyakorlottan bánik a testével. Az író érzi... megérzi, hogy a keze, ez a fiatal kéz nem a gyereklányé, sem a tapasztalatlan fiatal nőé, hanem a gondos asszonyé, érintése sem a szerető érintése, inkább az anyáé. Puha fesztelenségét nem a vágy irányítja, hanem sokkal inkább az irgalom. Az érintések nem csupán villanásnyi ideig tartanak, hanem sokkal, sokkal tovább; Lolita alapos és felelős munkát végez. Simogató kezét percekig érzi a bőrén. Aztán azt mondja, most kicserélem a lepedőjét! S ő felemeli derekát, hogy a lány tiszta lepedőt terítsen alája, majd nekilát, hogy a paplanra friss huzatot húzzon. Nyomorultul érzi magát, meztelenül fekszik, kiszolgáltatva, s bár érzi a tisztaság finom hűvösséget, nem jut eszébe semmi más: a horkoló asszonyság elveszhet tőlem, de a csukló szőrmók ne jöjjön még be, most még ne, s éppen most ne, uram... !

Tiszta takarója alatt fekszik, Lolita megszürkült fénybarlangjába vonul vissza, tesz-vesz íróasztalán. Bizonyára készül átadni helyét a nappali ügyeletnek. Az író ismét töpreng, tanácstalan kissé, és egészen furcsa gondolatai támadnak. A legtöbb író, férfiak, úgy írják le az örök történetet, hogy férfi és nő találkozásából szinte mindig a férfi kerül ki győztesen. Végül megkapja a nőt. De hát erről a viszonyról soha nem tudhatunk meg mindent. S amit tudunk róla, sokkal nagyobb mértékben tartalmazza a látszatot, mint a lényeget. Jószerével arra az egyszerű kérdésre se tudnánk választ adni – talán mert nincs is rá egyértelmű válasz –, hogy a férfi életében a nő melyik alakja döntő: az anya vagy a szerető?! Egyértelmű választ az irodalom sem ad. Ha férfi írja, azért, ha pedig nő írja, a hagyományos férfi álláspontot fogadja el. S a következő gondolatba beleborzong. A jó irodalomban mindig az életről van szó, drámáink oka abból adódik, hogy a pusztulás lehetősége állandóan jelen van életünkben. Bár nem érzékeljük, tudatunk mélyén ott fészkel, talán a sejtjeinkbe és ideggócainkba ette be magát, lelkünk mélyén érezzük, hogy a halál mindig a közelünkben ólálkodik.

Az új nővér, a nappali szolgálatos, idősebb Lolitánál. A lány távozni készül. Megáll egy pillanatra az ágya mellett és – ő már bizonytalan benne, milyen nézéssel – rámosolyog, és elbúcsúzik.

–Viszontlátásra, és... mielőbbi gyógyulást...

– Isten vele, Lolita... – mondja komolyan az író.