Szpícs; A család (4)

Szpícs

A kerítésen átmászó kölykök ujjának zsibbadt kéksége, a fokhagyma illata az olasz éttermek nyitott ajtaján keresztül, ablakaiban a családias külsőség kirakata, a könyvesbolt, az aszfalt lüktetése, a fékező autó változtatja a ritmust, belépsz. A cukortartó jelenléte az asztalon, akár a bebalzsamozott egyiptomi macska-múmiák fegyelmezett időtlensége, a hamu a ventilátor forgatagában, lépteid az asztalok között, leejtett csikkek az, és az éjszakai utca mélyről jövő moraja, álarcos és párás leheletű, az ablakban a pár kézen fogva – vajon a nő melle, a dekoltázs, vajon lágy volt, puha és remegő, mint a párolgó belsőségek a vasárnapi asztalon, pazar, talán obszcén, ahogy szívja a cigarettát, mint arrogáns mondanivalóját löki ki a füstöt, hang nélkül két karját széttárja, vajon. Hívja a tekinteteket, ropog az ív, az ölelés markolása, mögötte az ablak karácsonyi gumiangyalkáinak húsa belülről megvilágítva, mintha táncolnának. Mintha táncolnák táncuk, gumikezük föl-le, szemük merev, rózsaszín fényük a nő bőrén, vajon ha, vajon. Az újra sodort füst a szádban, az illatszer fanyar, ám nem vezet félre, érzékszerveim kihegyezett. Egy pillanatra minden éles. De a számról még nem szóltam. Szóljak? Számban pátoszod íze, magával visz. Micsoda nő, mondja. A nyaklánc, a kivert érmék egymásra csúszása, félig cigány, félig zsidó, félig magyar, félig szláv, a fennmaradó részt töltsd ki, amivel akarod. A nyaklánc? Bevallom, időnként nem vigyázok az egyensúlyra. Arányeltolódásaim mértékletesek. A fegyelem nyelve. A szám. A liqueur utóíze, mint mosogatószer. A szomszéd asztal, a kutya remegő lábai, érzelmileg zilált féreg, végignyalja a kezem, érzem az ásítása szagát, újabb cigarettáért nyúlok. Mindehhez te szolgáltatod a hátteret. Az önmagadat biztosító, súlyos kék háttér. Kételyeim még lehetnek! Támaszpontok. Kétszer nősült? – mondja kárörvendőn és mintha irigyen, akkor tehát ez, ugye, azt is jelenti, többé-kevésbé, hogy két nő intimitását tudhatja magáénak. Ó, szent lószar! micsoda betekintés, de neki nincs mit megosztani, és a férfi szomjas szemébe kitartón néz, szótlan. Ilyenkor mindig más a válasz. Pedig lehetne önigazoló, a létezés kézzelfogható élménye, mint karmolások a bőrén, de nem. (Önpusztításai kegyesek.) A gondolatnak így is, úgy is át kell hatolnia a hétköznapok mámorán. Mámorán? Hol vagyok? Szombat este van. Szóval ez vagy te, mondja a férfi, ezzel is alátámasztva, hogy csak önmaga viszonylatában. A teória mindig átsegít és újabb kört rendelnek, az utolsó fillérjeimtől búcsúzom, érzelmesen, a szomszédomat hagyom pihenni, de vajon mit ünnepelünk, kinek az uniója és hűsége a tét, hát igyunk. Az elhasznált nevetés hangja a háttérben, mindent neked adok, mondja a nő, ne vegyél el többet, ne akarj elvenni többet, a férfi egy pillanatra kijózanodik, áthatol a füstön és az alkoholgőzön, amit vágni lehetne az asztal fölött. Szeleteljük, elosztjuk, elfogyasztjuk. Szombat esti testvériség. Ölelkezés, markáns, de időnként ne következtessünk, jót tesz az testnek, léleknek, fejezik be. De. A csempe mindig megmarad. Világ vécéi. Csöndje és hörgése, magánya és józansága. Tükrei. Mit mondjak még? Ha kilépek az ajtón, ez a kérdés bennreked. Szeretném azt hinni, hogy szabad átjárásom van, talán mert bízom a megfelelő kérdések szükségességében. (Hát kimondtam.) Mintha a kettő átszivárogna. Összemosódnak a határok. A parányi rés, a visszatérő álom, a szétszedhető cserebogár, benne a házam, benne én a tájban, és a csend. Hogy mentem át? Mindig ugyanúgy. Mozdulatlan. Ha jók a látási viszonyok, akkor sejthető. Ha hasonlathoz kellene folyamodnom, akkor azt mondanám, hogy olyan ez, mint a kifordított zokni, amikor az nem tud saját kifordítottságáról. Csak az érthetőség kedvéért. Hát, ennyi a tanulság, merthogy becsületes ünnepi köszöntőt akartam kerekíteni. Mily kerek! Csirió! (Vastaps.)

A család (4)

A vacsora leírása a kerettörténet. Kezdjük: a kerettörténet a vacsora és az étel leírásával történik. Leginkább szembetűnő az étel töménytelen mennyisége, a hús kissé égett, talán pecsenye is lehetne, néhány zsírfolt tétován, azután az anya és lánya szemben a férfival. Helyzetük nem jelentős. A jelen zajlik. A pincér beint az új vendégnek, a forgatag forog, ám asztaluk fölött megáll az idő. Mindez a kiválasztottságukban nyilvánul meg. Az odafigyelésnek élek. A tisztelettelen, fürkésző odafigyelésben. A nő meleg, közhelyesen puha arca, a petyhüdtsége lassú, mindent befogadó. De nem a belenyugvás ez, hanem a mindent elnyelő nőiességnek egy talán kicsit fáradt kifejezése. Erőteljes, de fáradt. A lánya középkorú. Meredek vonalú. Nem hasonlít a családban senkire. Sötét szemének villanása elárulja. Sunyi, éhes pillantása büszkeségét kínálja föl. Nem játékos. Ezért belefeledkezhetünk a kacarászásába. Két összeegyeztethetetlennek tűnő indulat. Ha a szemét figyeled. Mikor süti le? Az ételt már rég magáévá tette, de az asztaltól nem mozdul. Amikor ezt eldönti, a klasszikus háromszög esetével állunk szemben. A komorság félénk elszántsága: kilép. Mint amikor a régi szerepből, mint leélt odúból, váltani akar: ereje torz. Az elrugaszkodás íve így is benne van. A remény teszi elviselhetővé ezt a történetet. Ha rákérdeznénk a pohár ívének és a nedű hangjának meggyőző esztétikai vetületeire, a férfi semleges hangon azt felelné, hogy az udvariasság alapvető szabályainak engedelmeskedett, amikor fegyelmezett eleganciával töltötte újra a nők poharát. Közben fölhúzza a szemöldökét, hogy felháborodást illusztrálja. Illusztrálja. De ne szóljunk még közbe. Ugyanannak különböző pillantása. A lány nem leplezi. Nem tanulta meg. Az anyáé lassú, bár mohó és magabiztos: az áldozat mozdulatait pontosan ismerő. A lányé visszafoghatatlan, de a siker biztos tudata nélkül. A férfi? A férfi időről időre újratölti a poharakat. Látszólag fogalma sincs róla, mivel áll szemben, bár a szándék, a tudat ott van a mozdulatában, ahogy az alázatot, a tiszteletet villantja meg. Vajon csupán a kacérságnak? Önmagának? Jelenléte így másról szól. Ez a tény lendületet ad a történésnek. „Már régebben akartam mondani, hogy úgy tűnik, a valóság elkerülhetetlenül ketté van választva. Így örökké ott marad az a fal, amely körül csak lófrálok, mert keresem azt a rést, ahol átkukucskálhatnék."

Nézve a három embert az asztalnál, talán nem véletlen, hogy erre a mondatra esik tekintetem az előttem heverő magazinból. A fájdalom vibráló élménye. A kitagadás és a birtokolhatatlanság kettősségének, az ellentmondás valóságának fájdalma. Így válnak részemmé. Így épül belém. Vajon le lehet győzni azt az áthidalhatatlan távolságot két idegen test között, ahol a sóhajok és klimaxok egy pillanatra megteremtették az illúziót? Pedig ezt a kérdést már kinőttem. Tényleg. A másik ember élménye.

A tájkép. Mint az álomban, ahol végre körültekintesz. A horizont vonalát szilaj hegyek teszik valóssá. Érzékszerveid tudják a talaj minden rezdülését. Otthon vagy. De ebbe az álomba az ablakon keresztül tekintek be. Belül a táj szobáról szobára változik. Félő, ha belépek, az állandóan változó képek közé szorulok, mint a mágus pálcájának engedelmeskedő nyúl a kalapban. Elherdálsz engem?! Ez pedig igazán szédülésre ad okot. Itt vagyok valahol, a szomorú felismerés és az örömteli döntés küszöbén (igazából egy egészen kicsi megvilágosodásra gondoltam), amikor a férfi fölemeli a poharat, hogy a légyszaros lámpa fényénél szemügyre vegye a bor villanásait az ujjlenyomatos pohárban, de nem ez a cél. Ez egy nagyon tudatos szituáció most már. A férfi, a két nő tekintete, s amikor jelenlétük az odafigyelés elviselhetetlenségét súrolja, azzal a jellegzetes nézéssel, amit a szemüvegesek olyan gyakran elkövetnek, csak hogy jelenlétükről önmagukat újra és újra biztosítsák, száját szólásra nyitja. „Ám legyen!" – mondja. Arca gondterhelt. Kifejezetten. „A ki nem mondott érzelmeket nem felejtjük el. Erre igyunk!"