Újabb Cholnoky Viktor-portré

Mindenekelőtt az Ister Kiadó legújabb vállalkozása és a maradandó irodalmi értékek melletti elkötelezettsége a méltányolandó, hiszen a most induló Magyar Klasszikusok-sorozata minden bizonnyal előmozdítja majd jó néhány, az irodalmi kánon peremére szorult műalkotás el- vagy újraolvasását mind a szűk szakmai, mind a szélesebb befogadói közönség részéről. A századvégen, illetve a századelőn íródott kis- és nagyepikai szövegek jelenünkbe integrálása által nem csupán az illető elbeszélésvilág, valamint az írói opus esztétikai értékeinek felfedezésére vagy újabb arculatának megismerésére lesz lehetőségünk, hanem az irodalomtörténeti folyamatokat, a stílustörténeti vonulatokat szintén tágabb horizontból szemlélhetjük és értelmezhetjük. A múlt jelen felől történő interpretálása pedig végül is megingathatja ama nézetet, mely a Nyugat első nemzedékéhez kötötte a modernizálódás fogalmát. Holott Ady, Juhász Gyula vagy Kosztolányi sohasem feledkezett meg az őket megelőző „kismesterekről". Örökségünk újraértékelésének feladata tudományos-elméleti vonatkozásban, bár megkésve, de gyakorlatilag teljesíthető, a népszerűsítés célkitűzésének megvalósulása viszont, többek között, az irodalomkritika és a könyvkiadók, -terjesztők, azaz sokak áldozatos munkáján áll vagy bukik. Mindkét aldiszciplína és a kiadói szerkesztőségek együttes erőfeszítése szükséges ahhoz, hogy a magyar irodalom legféltettebb kincsei eljussanak a befogadói közösségekhez, hogy nagyrabecsülésre találjanak az olvasóknál, illetve a kortárs íróknál, akik voltaképpen elevenné és folytonossá teszik a művészeti hagyományt.

Örömünkre szolgál, hogy az Ister-sorozat legelső köteteként egy, a szélesebb olvasóközönség előtt csak félig-meddig ismert szerző elbeszélőművészetéről összképet alkotó novellaválogatás jelent meg. Az előszóul választott Krúdy-esszé jellegzetes költőiségével, atmoszférateremtő erejével idézi vissza Cholnoky Viktor alkotói karakterét. A „hermeneutikai pretextus" a könyvheti sátrak között járókelő embert is megszólítja és az irodalomtörténészt is befelé invitálja az „álomlátó" s „álomfejtő" újságíró által létrehozott szöveguniverzumba. Mindazonáltal jelenünk kérdés- és értéshorizontjában egy pozícióválasztásában s magatartásában szerény, ám szellemiekben annál gazdagabb utószó aktualizálja a századforduló horizontjához tartozó írásokat. A szerző kellő érzékkel meglelte azt a beszédmódozatot, mely – akárcsak a Krúdy-esszé – a tudóssal és a „jámbor" olvasóval egyaránt kialakítja a közös hangot. Géczi János számos kultúr- és kortörténeti adalékkai szolgálja a szaktudományt. Jóllehet látszatra, hangsúlyozom látszatra, írói biográfiát ír, a Cholnoky família genealógiáját mégsem formálja regényesített családtörténetté, hanem a tanulmány és az esszé közötti válaszfalat lebontva filológiai portrét készít, jószerével hármat, éspedig a négy fivér közül az akadémikus geológus Jenőről, az író Lászlóról és az „újságot író író"-ról, Viktorról. Az arcélek már-már egymásra kopírozódnak, mivelhogy a szellemi rokonság a vérségi kapcsolatnál jelentősebb: „egyként enciklopédikus tudásúak, szenvedélyesek és önkímélettől mentesek, akik Budapesten, a fejlődő polgárosodás körülményei között futották be pályájukat." – írja Géczi János. Emellett ugyanazon léttapasztalat s -érzés, mármint a kifejezetten századvégi szellemi krízis is más-más változatában, a tudomány, a művészet és a mindennapok szintjén három arculatában mutatkozik meg. A más-más szerzői névhez rendelődő textusok ugyancsak egymásra vagy egymásról másolódnak. Bátorkodom hosszabban idézni Géczi fejtegetését, minthogy modern textológiai és irodalomelméleti szempontból egyaránt érdekfeszítő jelenségekre és folyamatokra mutat rá: „Legtöbbször Jenő az ősforrás: nem egy, világjárása során szerzett tudományos tapasztalata vagy élménye jelenik meg Viktor vagy László irodalmi műveiben, gyakran többször is, áttételekkel, bonyolult vargabetűk megtétele után, vagy egyszerűen, ámbár a kívánatos hivatkozások nélkül. Viktor és László gátlástalan az idézésben, Jenőtől sokszor a mondatait is elorrozzák, hogy később azután saját magukat idézzék, magukénak mondott történeteiket és szövegeiket át- és átfogalmazva, azoknak új címet adva, egyre-másra közöljék. László kész és egyszer már eladott művét is képes újra eladni: "Szeptember. Ez a regény, amely a Magyarországban jelent meg folytatásokban, ugyanaz, csak más címen, mint az Oberon és Titánia« – írja, hogy folytatva a gyónást, rögvest följegyezze: »Ingovány. Ez a regény ugyanaz, mint a Piroska, csak más címen adtam el a Légrády Testvéreknek, súlyosan becsapva őket.«" A tudományos és a szépirodalmi művek közötti intertextuális kapcsolat, a szövegplágium a posztmodern esztétikai megközelítések szerint olykor a hamisítás kategóriáját súrolja. A Gézi János által elénk tárt problematika újabb textológiai-filológiai dilemmákkal is szembesíti a szaktudóst. Nemkülönben a jelzett specifikumok, lényegileg a tudomány és a fikció közötti szakadék áthidalása indokainak és következményeinek továbbgondolása révén újszerű megvilágítást kap a Cholnoky Viktor publicisztikai írásaira sajátos műfajköztesség, vagy előbbre juthatunk a szépirodalmi alkotások, például a Cholnoky Viktor-novellák poétikájának, az imaginált realitás és a fantasztikum közötti szabad átjárás narratív technikájának értelmezése terén. További lépések tehetők a Cholnoky-oeuvre szellemi és kérdéshorizontja vonatkozásában, melyet, mint tudjuk, a századforduló intellektoszférája nagymértékben meghatározott. Az egyensúlyvesztés kora volt az, mely még a csodára is verifikálható formulákat talált, a tragikumot pedig a tragikomikum szintjére szállította le, mely olykor „fekete humorrá" árnyalódik Cholnoky írásművészetében. S bár a tudománytól a legrejtélyesebb dolgokra is magyarázatot kapunk, a kaland pedig kiiktatódik az emberi létformából, minderre válaszul az artisztikum a hétköznapokban keresi a csodát, így a Kökküregén kán fogai c. novellában. Mindazonáltal a műfaji képlékenység nem vezethető vissza bizonyos szemléletbeli dichotómiára. Az író novelláinak, valamint tudományos és politikai tárgyú munkáinak a párhuzamos értelmezése arról győz meg, hogy „a tudományt, annak módszereit és eredményeit Cholnoky Viktor létértelmező folyamatnak tartja: a tudomány feladata ugyanaz, mint a korábbiakban a vallásé, a mítoszoké volt, illetve, ami a művészeté – értelmezni, körülírni az emberi lét véges voltának problémáját." (A műfajpoétikai „eklekticizmus" kérdésgócával Balogh Piroska fent idézett, „A tudomány jegyében"? c. tanulmánya foglalkozik érdemben – in: A kánon peremén. Szerk.: Eisemann György. ELTE BTK, Bp., 1998.) A szcientizmus állandó vonzásköre, a tudományos témájú írások népszerűsítő jellege, egyszersmind átesztétizáltsága arra enged következtetni, hogy a természettudományi metodika korlátaira ébredt rá a szerző. Végső soron a tudományos progresszióval szemben támasztott kételyek helyett, a teljesség alapprincípiuma kérdőjeleződik meg. A totalitást ugyanis nem csupán a normalitás képezi, hanem ahhoz a deviancia, az aberrált jelenség, aminthogy a realitáshoz a fantasztikum szervesen hozzátartozik, az emberi létmód vetületében pedig a szorongató valóság elemi kalandvággyal jár együtt. Mindebből adódóan más megvilágításba kerül a modern kísértetlátó alakja, a kísértet-novellák egyik kulcsfigurája, például a Tartini ördöge c. novellában. E kisepikai mű a Poe-féle poétika irányából is olvasható, vagyis a köznapok dermesztő józanságából a misztikum, a transzcendencia szférájába visszavágyó, s azt a szubjektum pszichikai mélységeiben felfedező szövegként.

A műfajpoétikai dilemmák szoros összefüggésben állnak a narratológiai kérdésekkel. A metaforikus kapcsolaton alapuló szövegszervező logika a Cholnoky-novellák egyik domináns jellegzetessége, amint az a lineáris, vagyis a metonimikus elbeszélésfelépítéshez képest megállapítható. Teszem azt, Az alerion-madár vére c. kisprózai mű három fejezete esetében a metaforikus és jut kifejezésre, hogy nem hagyományos megoldással néhány lineáris történetszál fűzi egybe a szövegrészeket, hanem ismétlődő motívumok pántolják össze azokat. Az alerion-madár, a sebzett szárny, a vér és a szem képzete fogja egybe a máskülönben önálló fejezeteket. A történetek, a „mesék" saját szövegszerűségükre is felhívják a figyelmet – például a Trivulzió-novellakör alkalmanként tematikusán is meg strukturálisan is (Taddeusz lovag vacsorája).

Az irodalmi eszközök nemcsak a tudomány viszonylatában töltenek be közvetítő és értelmező funkciót, hanem a történelem vonatkozásában is. E körülményről A Hétben közölt Cholnoky-szövegek korpuszából a politikai és a történelmi tematikájú publicisztikai írások tanúskodnak a legmeggyőzőbben. A korreláció voltaképpen abban az esetben teljesedik ki, amikor a történelem, valamint a történelmi tapasztalatvilág (a modern fikcióelmélet Wolfgang Iser-féle szakterminusával élve) „irrealizálódik" az esztétikai értéket hordozó textus megszervezése során. Lévén, hogy egy, a novellaválogatásban szereplő irodalmi elbeszélésszöveg „metatextuálisan" (Gerard Genette) elsősorban a mai olvasó képzeletét mozgatja meg. A Mirza bej katonája c. novellában az elmondottak szerint egy albán fiú – alantas erőknek engedelmeskedve – tulajdon kezével kényszerül apja életének véget vetni. A Cholnoky-mű „háttérnarratívája", teszem azt, Danilo Kis opusza felől is megközelíthető: „Mirza bej az üszkübi török helyőrségnek volt a parancsnoka, és mostanában nagyon meggyülemlett a dolga a lázadó albánok miatt. Mert az arnauták, ahogy igaz török nyelven kell mondani az albánokat, mostanában megint visszavágyakoztak skipetároknak, ahogyan ők maguk a saját nyelvükön hívják magukat. És Üszküböt is vissza akarták erőszakolni Szkopljének, a maguk sajátságos, megfejthetetlen eredetű nyelvére, amely valószínűen kelta alapú, de tele van óhellén és római szavakkal meg képzésekkel is." Nem csupán a nyelvi és a nemzeti keveredés tematikája rendeli egymás mellé a Cholnoky-novellát és Danilo Kis írói világát, hanem a narrátornak a hallgatással relativizált nyelvi alapállása úgyszintén: „És mindez megtörténhetett volna máshol is, ahol katona van. De nem beszélek tovább, mert azt mondja a török, hogy »aki magáról beszél, abból a sejtán beszél«. És mash Allah, ne beszéljen énbelőlem a sejtán." Mindehhez hozzáteendő, hogy világképi szinten a historikai folyamatok haladáselven alapuló fejlődésmodellje érvényét veszíti. A nagyobb időbeli szakaszok tekintetében a ciklikus ismétlődés, tehát a vissza-visszatérés mozgáselve számít irányadónak a mű eszmei horizontján.

Az eddigiekben említett, halványan jelzett virtuális értelmezési utak közös, posztmodern teoretikai kiinduláspontja ismeretében Cholnoky Viktor kánononkívüliségének indokaira következtethetünk. A realista, mimetikus elvű esztétika aligha folytathatott termékeny dialógust az opusszal, fogalomkészlete aligha differenciálhatta és definiálhatta műfaj- és narratopoétikailag a publicisztikai, illetőleg a szépirodalmi munkákat. Faragó Erzsébet az 1934-ben megjelent monográfiájában a szövegek kiadatlanságában látta az érdektelenség magyarázatát. A most megjelent Cholnoky-válogatás, a Vár ucca tizenhét szövegkiadása után, nem csupán az életmű iránti tartozásunk törlesztésében van segítségünkre, hanem az oeuvre recepció- és interpretációtörténetében mindmáig élő kérdések továbbgondolására is serkent, főként azáltal, hogy a szóban forgó szöveguniverzumot újszerű, azazhogy eddig kevéssé ismert oldalairól is bemutatja.

(Cholnoky Viktor: Wurmdrukker Tóbiás és egyéb kísértetek. Szerk. és utószó: Géczi János. Ister Kiadó, Budapest, 1999.)